Globusz^® Publishing 

Pécs zegzugos, lejtős, keskeny utcáin a nyolcvanas évek elején apró, keskeny bejáratú, lefüggönyözött ablakú kis házak álldogáltak, mintha a hátuk mögött emelkedő hegyről csúsztak volna alá, s most útközben kissé megpihennének, hogy szétnézzenek a völgyben, amely a Mecsek hegyet a siklósi domboktól elválasztja. A házakban tisztes polgárok laktak. Reggel már hat órakor misére siettek az asszonyok, s aztán a városháza előtt húst, a gimnázium előtt lisztet vásároltak. Itt megbeszélték a házasságokat és a haláleseteket, az új magyar színtársulat előadásait és a franciskánusok böjti prédikációit. Itt vették számon, kinek mennyi bora termett az idén, és kit kivel csal meg újabban a felesége. A gimnázium előtt méregető molnárnék s az alsópiacon vagdalkozó hentesasszonyok egytől egyig kövérek és pirosak voltak. Egészségesek és jókedvűek, lármásak és könyörtelenek, mint az öntudatos és igénytelen emberek általában.

Itt tartotta reggeli sétáját Pfaff Márton, a püspöki joglíceum pedellusa, mielőtt a jogakadémián összegyűltek volna a jogászok az institúciók és pandekták tanulmányozására. Pfaff Márton végigjárta a kofaasszonyokat, s pontosan megtudakolta a csirke és a tejfel árát. Sohasem vett semmit, de itt tájékozódott az elmúlt éjszaka eseményei felől. Itt találkozott az éjjeli kávéházak hazasiető pincéreivel és Rácz Gusztival, a cigányprímással, aki alkoholtól égő gyomrát most rengeteg mennyiségű friss tehéntejjel kúrálta. A pedellus rövid eszmecserét folytatott velük, s tisztába jött azokkal az összegekkel, amelyekkel jogászok és katonatisztek az éjjel különböző helyeken adósok maradtak.

Pfaff Márton alacsony, kövér kis emberke volt, s gömbölyű hasát a lejtős piacon oly fürgén és szelesen hordozták vékony póklábai, mintha acélból készültek volna. Az ember mindig aggódott, hogy e szomorú kis lábszárak egyszer csak kettétörnek és széthullanak, s a felpuffadt has, amelyből keskeny vállak között egy mosolygós, vörös, kopasz fej nőtt ki – sebes iramlással legurul a főtér lejtőjén, le, egészen az Irgalmas barátok templomáig. Mint egy dinnye.

De a pedellus vidám volt és életerős, és nemcsak lábai voltak acélból, de idegei és a nyelve is, amely szüntelen mozgott, mint egy kis gőzmasina dugattyúja. E mozgásból folyton közmondások és tanulságos szentenciák eredtek. Idézetek Justinianusból, Malthusból és Riccardóból. Erkölcsi axiómák és találó hasonlatok, történelmi reflexiók és egyházjogi tételek, amelyeket a mindennapi élet jelenségeire alkalmazott. Voltak, akik szószátyárnak és vén fecsegőnek tartották a pedellust; tény, hogy Pfaff Márton mindenre tudott idézetet, és nem titkolta véleményét az emberi dolgok lényegéről.

Márton azonkívül gazdag ember hírében állott. Volt háza, kettő is. Az egyikben maga lakott, a másikat Péterffy György levéltárnoknak adta bérbe. Volt földje, tehene, és majoros udvarából ritka pekingi kacsák sem hiányoztak.

Azt mondták, e gazdagságot apró uzsoráskodásokkal szerezte, amelyeknek fiatal, jómódú lumpok – diákok, katonák – voltak az áldozatai. Postás, pedellus, paptanárok komornyikja, szerelmi levélhordó, szobaurakat tartó kvártélyos ember, adás–vevésekben ügynök, színházban klakőr, hangversenyeken ruhatáros és jegyszedő, egyesületi szolga, házasságközvetítő és pénzbeszedő és sok minden egyéb volt Márton, aki szívesen kötött zálogüzleteket a jogászokkal, szép leányok lakását és erkölcseit felkutatta, házában találkozót adott szemérmes szerelmeseknek, s emellett mindig és mindenütt jelen volt, mindenre ráért, és senki sem emlékezett arra, hogy Pfaff Mártonnak valami dolga lett volna. Regensburgból származott Pécsre, és mindig emlegette, hogy néhány esztendő múlva nyugalomba vonul, és visszatér szülőföldjére.

A korhely cigányprímás bizalmas barátsággal szorongatta a kitűnő Pfaff kezét s miközben néhány messzely hideg tejet felhörpintett, dühösen panaszkodott a pedellusnak, hogy sehonnai cseh muzsikusok lepik el a várost, trombitások és klarinétosok és jöttment kappelmeiszterok.

– Most is jött egy részeges cseh muzsikus, hallom.

– Földimet, Regen Richardot, a karnagyot gondolod, Guszti?

Pfaff Márton kiegyenesedett, és lehunyta a szemét, mint mindig, ha komoly és emlékezetes leckét akar adni valami ostoba fecsegőnek.

– Öcsém, hétszer rágj meg minden szót, amelyet fogaid közt kiejteni készülsz. Itt nem cseh muzsikusról, hanem Regensburgról, a római Castra Regináról van szó, amelyet Krisztus születése előtt tizennégy esztendővel alapítottak. Szerencsétlen ember, hallottál te valamit Tiberius császárról, és vajon Augustus Drusus vagy Diocletian neve eljutott valaha a te füleidbe? Nos, ezek a császárok nem beszéltek oly hetykén Regensburgról. Püspökök, királyok, császárok, sőt jogtudósok laktak e városban, s ha tudnád, ki volt Kepler, a csillagász, azt is elmondanám neked, hogy e jeles férfiúnak domiciliuma volt e városban, sőt magam is ott születtem a Porta Praetoria mellett. Regen Richard úr onnan jön, s ha még egyszer Regensburgról hallasz, vedd le a kalapodat, s tisztelettel gondolj Regen úrra és reám.

A cigányprímás elhűlt e kemény beszéd hallatára, és dühösen baktatott hazafelé.

...A főtéren már néhány jogász ácsorgott, és Pfaff Márton alázatos bizalmaskodással jó reggelt kívánt az úrfiaknak. Az éjjeli kávéházakból sápadt arcú pincérleányok osonlak hazafelé, s a jogászok hosszan utánanéztek a zilált hajú teremtéseknek.

– Cave canem! – mosolygott a jogászokra Márton, s bal szemével, amelyet egész külön tudott mozgatni, hamisan a leányok után kacsintott.

E pillanatban a régi török templom tornya mellett feltűnt Szereday apáinak, az akadémia rektorának testes alakja, és Pfaff Márton sietve szedegette lábait, hogy megelőzze gazdáját a Líceumban.

A piacon végigmasírozott a hadastyánok zenekara. Nagy tollas fövegében, lengő fehér szakállával, termetes alakjával oly büszkén lépkedett a menet élén a tamburmajor, mintha ellenséges város meghódolt falai közé vonulna be győzelmes seregével. A banda után inasgyerekek futottak, Szvoboda, a részeges cseh borbély, a taktust verte az utca szögletén, s a szélütött pereces ember tágra nyílt szájából kiesett a síp a csodálkozástól. A veteránok keményen fújták az indulót, és ezüstgalléros mentéjükben feszítve, gőgösen pillantgattak jobbra–balra a reggeli járókelőkre.

– Bravó, alte Kerle! – kiáltott az öregek felé Deutsch kapitány, a kustozzai hős, az összevissza sérült öreg harcos, aki 1866–ban Albrecht főherceg déli hadseregében két hónap alatt őrmesterből kapitánnyá lépett elő. Egyetlen testrésze sem volt ép e vitéz katonának, s most, mellén töméntelen kitüntetéssel, a város egyik nevezetessége gyanánt éldegélt Pécsett. Reggelenkint a piac valamelyik pontján magyarázta tisztelőinek:

– Június 23–án történt... az olasz sereg Mantua és Peschiera között átkelt a Minción, de minket készen talált a talján... Másnap reggel, hat órakor, jól emlékszem...

Deutsch kapitány megtapsolta a veteránokat, a diákok iskolába siettek, a részeges borbélynak vendége érkezett, a líceumi igazgató összetalálkozott Aidinger polgármesterrel, a pereces a gimnáziumban leadta ropogós süteményeit... a kis város ezzel körülbelül el is intézte mindennapi reggeli programját.

Lassan elnéptelenedett a piac. Később a gimnazisták kitódultak az iskola kapuján, s a zirci papok rövid sétát tettek a rendház előtt elhúzódó hatalmas teraszon.

Az emberek délben mind visszahúzódnak apró házaikba, és kényelmesen, bőven és sok borral megebédelnek. Esznek. Kevés beszéddel, derült kedéllyel, jóízűen és élvezettel esznek. Gyermekeiket megsimogatják, feleségüknek vidám anekdotát mesélnek, kiszívnak egy pipa dohányt az ebédlőben, s égő pipával a szájukban, a kanapén elszenderednek. Az asszonyok harisnyát kötnek. A leányok regényt olvasnak. A cserepes a háztetőn kopácsol néha, ha ráér. Leginkább a pipájával és a gyufával vesződik, és szidja a nyúlánk, izmos, fejlődő mellű kis leányt, aki a házhoz támasztott létrán jár föl és alá, s malterosládát egyensúlyoz a fején. A leányra bakák kiabálnak az utca túlsó végéről, s dicsérik izmos lábszárait, amelyekről a folyton fújdogáló gyenge szél minduntalan elkapja a ruhát. Az utca végén feltűnik a perecesnek nagy botos, kosaras, görnyedt hátú alakja, és élesen sípol. A síp hangja, mint valami varázsfuvola sikoltása, végighasít az utcán, és az ablakok sorra megnyílnak. Az uzsonnára való zsemlyék, kiflik és vajas perecek szó nélkül felemelkednek a magasba, s eltűnnek a függönyök mögött.

Az idén augusztus végéig erősen sütött a nap, s e tikkasztó, vibráló, petyhüdt melegben elterpeszkedett, elszundikált, mozdulatlanul tenyészett az élet. Az embereknek bőven volt mit enniök, s legnagyobb gyönyörűségük abban telt, hogy éltek.

Este a vártemplom előtt, a sétatéren sétált az úri nép, a padokon nyugalmazott hivatalnokok üldögéltek, s hallgatták Deutsch kapitány visszaemlékezéseit a kustozzai csatáról. Apró gyerekek karikáztak a gesztenyefák alatt, a felsősétatér közepén hangversenyt adott a városi zenekar, s a publikum gyönyörködve és büszkeséggel bámulta a püspök négy sárgáját, amely az ezüstveretű, nehéz batárt vontatta, A városi kert taván lampionos fény mellett csónakpartit rendeztek szerelmes mesterlegények, inasgyerekek rakétát sütöttek el a Kiserdőben, ahol szobaleányok és altisztek beszélték meg az éjszaka gyönyörűségeit. A férjek kis kocsmába jártak, két deci borral kezdték, sós perecet, virslit és pörköltet ettek, megvitatták a legutóbbi nihilista merényleteket, a készülődő kínai–francia háborúról kicserélték nézeteiket, aggodalmasan találgatták, vajon meddig bírja a köztársaság Franciaországban, s hány szavazattal buktatja meg a zsidó–keresztény házasságot a magyar főrendiház. Aztán tamburásokat hallgattak, akik a bosnyák lakosság kedvéért gyakran rándultak Pécsre Bácskából és Szlavóniából. A temető mellett, egy alacsony, füstös, dohos és részegszagú lebujban mérték a legjobb sillert, oda járt a főjegyző, a közgyám s néhány városatya, egy harangöntő hamar bankot adott, vagy ferblire hívta fel a társaságot. A Mátyás királyban a sörhöz értők gyülekeztek – gazdálkodók, tanárok, építészek, papok és katonák –, s mindennap szorongásig megtöltötték az éttermet, amely mögött szállodai szobák húzódtak ismeretlen mélységek, cipőtisztító szolgák és kifestett arcú szobaleányok kamarái felé.

Soha semmi különös vágy, rendkívüli baj vagy nem remélt szerencse nem zaklatta fel idegeit ezeknek az embereknek, s ha a bor jó volt, a sör hideg, a friss csapolás nem késett, s a birbicses ember az éjjeli mulatóhelyeken nem csalt, ha távoli országokban kellő időközökben felakasztottak néhány nihilistát, s a lapok megnyugtató híreket hoztak az orosz és olasz kormányokkal szemben fennálló változatlan jó viszonyról, ha a jogászok nem tüntettek valami miatt, a szőlőt nem bántotta a filoxéra, a búzát a szárazság, a gyümölcsfát a fagy, akkor Pécsett úgy éltek az emberek, mint az istenek Arkadiában.

Éjjel minden csapszékben húzta a cigány, a Nemzeti Kaszinó erkélyén előkelő férfiak éjfélig kurizáltak a főispánnak, a színésznők fürödtek a pezsgőben, szegény jogászfiúk két forintért hajnalig mulattak a pénzes bőrgyárosok és borkereskedők árnyékában, a fiatal hölgyek éjjeli zenét kaptak, a fiákerosok hazavitték a lumpokat, a majolikagyár felől megszólaltak a munkásokat hívó kürtök, a tejesasszonyok kiültek a kispiacra, a hentesek felverték sátraikat a városháza előtt, s az utcákon végighajtották a disznócsordát s a teheneket ostorpattogással és riasztó tülköléssel. A város végén vándorló mesterlegények ballagtak át a vámon, a nap gyönyörűen végigterítette arany lepedőjét a hegyoldalon, az ablakok kinyíltak, és kezdődött a kisvárosi élet elölről, a maga ártatlan erényeivel és angyali bűneivel.

Vasárnap a családok kirándultak a szomszédos kőszénbánya telepére, és kötelességszerűleg söröztek az ezeréves gesztenyefa alatt. Nézték a cseh, morva és sziléziai bányászlegényeket, akik verejtékesen kugliztak, s mellényükön hatalmas ezüst óralánc csörömpölt. A kolónia kormos, füstös és kokszszagú volt. A tárnák kéményei szüntelen füstöltek, és kormos bányászgyerekek szüntelen szedték a füstölgő dombok hátán a szénsalakot. Sovány, görnyedt asszonyok hátukon zsákban cipelték a szenet, s ezen a városi szekeresgazdák kedélyesen nevetgéltek.

Voltak egynéhányan, akik kevesellték és unták ennek az életnek apró és egyhangú örömeit. Gazdag zsidó kereskedők, borügynökök és gyárosok szalonjaiban neuraszténiás asszonyok kicsinynek és banálisnak találták ezt a kisvárosi boldogságot. Dúsan tenyészett itt a regényes ábrándok mártírja, az elégedetlen és vívódó kisvárosi asszony típusa, amely nagy szalonok, operai páholy, finoman romlott légkör, merész udvarlás, délutáni kaland, éjféli estebédek, nagy stílus és szenzációs ütemű élet után vágyódott, és beérte itt egy huszár főhadnagy reitschulszagú erőszakoskodásával. Ezek az asszonyok bizonytalan tekintettel lézengtek a korzón, nagyokat ásítva hallgatták Bogyó színigazgató előadásait a páholyukban, s ha tehették, a vonattal elosontak Pestre, hogy lélegzetet vegyenek, s kitombolják egyéniségüket. Ezek a kirándulások mindig csalódással és csömörrel végződtek, de minden hónapban újra megismétlődtek.

A város társadalmában észrevétlenül kialakult egy kis csoport, amelynek külföldi lapokból táplálkozó fantáziája magasan túlcsapott a körülötte hullámzó sekély és poshadt élet horizontján. Ez a csoport még nem szervezkedett, nem találta meg a helyét, és tagjai alig tudtak egymásról. De itt–ott, szalonokban, kávéházi asztaloknál, a vadgesztenyefák alatt séta közben, összetalálkozott három ember, akik lassan ébredő bátorsággal néha azonos vágyaknak és gondolatoknak adtak kifejezést. Papok, akik sokat ültek vastag falú, kis ablakos, boltíves cellájukban, a püspöki könyvtárban, a szeminárium refektóriumában, néha meglepően új régiókba emelkedtek tudományos és művészeti tanulmányaik közepette. Ezek a kor zűrzavaros és kusza erkölcstelensége ellen kerestek érveket, s eközben akaratlanul otthonosakká lettek a századvégi szépirodalom és bölcselet ingoványos felületein. A bűn, amelyet alaposan meg akartak ismerni, hogy ellene hatásosan és megfelelő fegyverekkel védekezhessenek, oly csábítónak és édesnek bizonyult, hogy szinte szerettek volna beleszédülni. Papok, tanárok, érzékeny, magukba mélyedő lelkek, világot járt gazdag magánzók, izgatott kedélyű, fantaszta asszonyok, francia könyveket olvasó tanítónők így verődtek egybe egy láthatatlan, szervezetlen, titkos és öntudatlan ligába.

– Fin de siècle – ez a szó mind gyakrabban röppent el egy–egy ajakról, amely nyomban haragosan és reszketve mondott rá súlyos anatémát. De belül, a kedélyek legmélyén, a lágyan izgatott érzékek titkos forróságában, e szóból sok ismeretlen gyönyörűség és hevesen áhított veszedelem varázsa érzett ki.

– Fin de siècle – dörgött szószékéről a pap, oly vehemens szenvedéllyel, oly gyakran ismételve, oly mélyen elemezve, és oly otthonos jártassággal teregetve ki a század végi dekadens erkölcsök szennyesét, hogy szinte gyanússá lett: nem magáért a bűn szépsége kedvéért emlegeti–e annyit a századvég természetrajzát.

Egy finom és filozofáló szellemű pap – Szilvássy kanonok – könyvet írt Mallarme, de Lisle Ádám gróf, Rimbeaud és Verlaine költészetéről, és éles elmével mutatta ki Zola és Huysmans naturalizmusának borzasztó erkölcsi veszedelmeit. A város néhány rajongó hölgye ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy e szörnyetegeket eredetiben olvassa, és a dekadens nyugati irodalom mérges virágait saját remegő, rózsaszínű orrocskájával szagolgassa.

Egy szép és gazdag hölgy – Baross főispáni titkár felesége – fogadónapokat tartott, s szalonjában magas színvonalú vitaestéket rendezett, amelyek a konzervatív, klasszikus és erkölcsi irányzat teljes győzelmével végződtek, de a vita során a társaság megfürdött a Flaubert, Goncourt testvérek és Daudet regényeinek iszapos, meleg hullámaiban. Ebben a szalonban nemcsak a francia irodalom sajnálatos süllyedtségét, de a német regénygyártás lerongyolódását is megállapították. Barossné maga például imádta a franciákat, de gyűlölte a németeket. Ha rajta áll, a Rajna menti tartományokért nyomban megüzeni a háborút a francia sas, amelynek szárnyait tizenkét esztendővel ezelőtt a germán medve ugyancsak megtépázta. Barossné gallomániáját csak Steinnénak, egy kereskedő fiatal feleségének latin imádata múlta felül, ámbár ő nem szerette Grévy elnököt és a köztársaságot, és Isten tudja, milyen áldozatot lett volna képes hozni azért a magasztos célért, hogy Napóleon Jeromos vagy Chambord gróf, esetleg Aumale herceg visszaüljön a Bonaparték és a Bourbonok üres trónjára. E hölgy erős royalista érzésű volt, csak abban nem tudott határozni, hogy a Chapeau a la duc, a D’ Aumale, esetleg a nagy Eugénia–kalapoknak adja az elsőséget, mint amelyek ez idő szerint egyképpen divatosak voltak a párizsi arisztokrata hölgyek körében. Ami a női kalapokat illeti, Barnabás mérnök feleségének egész más véleménye volt. Ő a történelmi iskola hívének vallotta magát, s a III. Henrik, Ketty, Medicis, XIV. Lajos és princesse Metternich elnevezésű kalapokért lángolt. Akármelyiknek volt igaza, tény az, hogy Barossné asszony szalonjában magas színvonalú volt a társalgás, s az emberek egy egyszerű kalap mögött is szimbólumokat, szép régi hangulatokat vagy történelmi célzásokat kerestek.

Közben a németekről megállapították, hogy híján vannak eredeti és vonzó szellemeknek, ha csak Sacher Masochot, az Auf der Höhe szerkesztőjét nem számítjuk az originális egyéniségek közé. A német irodalom a francia esprit mankóin biceg, mint durva és sebhelyes veterán katona ifjú és bájos szeretője karján. A németek gyárilag termelik a füzetekben megjelenő vég nélküli rémregényeket, és Vast–Riconard, Belot fordításait kolportálják a legrosszabb kiadásokban.

Hiába mutatott rá Szilvássy kanonok Schliemann ásatásaira, Wagner zenedrámáira, Bülow hangversenyeire, Gabriel Max, Knaus, Lenbach, Leibl művészetére – a társaság rajongó tekintete Párizst kereste, mint az emberi örömök örökké friss, üde és hűs forrását.

Az asszonyok, akik eddig csak a Salzkammergutig jutottak, minden ősszel bánatos nosztalgiával gondoltak az Avenue des acacias–ra, amelyet Steinné mint hűséges legitimista, most is következetesen Avenue de l’ Imperatrice–nak mondott Eugénia császárnő tiszteletére. Barossné is mélázva nézte ilyenkor a költözködő darvakat, s ha a szeptemberi hűs szél végigsimította a homlokát, merengve gondolt a boulogne–i erdő kocsiversenyeire s a lakodalmas menetekre, amelyekben óriási landauerek cipelik a kifésült bajuszú, frakkos nyárspolgárokat a tour de lac alkalmával. Látta a Cascade–ok végén a császárné villáját, amelytől jobbra a Longchamps, balra a Szélmalom kávéház csalogatja a derék násznépet.

Ezeknek az embereknek hiába játszott a nagyszerű városi zenekar vidám melódiákat, hiába virágzottak májusban a vadgesztenyefák, hiába ért az édes, drága szőlő a Mecsek hegy oldalán, hiába kopogott a házak fedelén kedves, lágy altató egyhangúsággal a nyári zápor, hiába rendeztek a régi romok fennsíkján tűzijátékot a hadastyánegylet javára, hiába adott fáklyás szerenádot a pécsi dalárda az inspiciáló főherceg tiszteletére – ezek fellengző és telhetetlen igényű emberek voltak, akiket az élet talán véletlenül sodort ide, mint a szél néha elviszi a kerti virágmagvakat a rétek labodái közé.

Ez a kis társaság úgy úszott a városi társadalom színvonala felett, mint egy illatos olajcsepp egy dézsa víz felszínén. Sem nem keveredett, sem nem befolyásolta a tömeg összetételét. Körülöttük, alattuk és felettük kissé fontoskodó és önelégült, a maga dolgát egykedvűen végző élet tespedt, amely magát tartotta a világegyetem legfontosabb tényezőjének, és természetesnek találta, hogy reggelenkint a nap a szőlőhegyek mögött az ő kedvéért kel fel, és a Zsolnay–féle majolikagyár táján esténkint azért bukik le abba a nagy semmiségbe, amely a város határain túl kezdődik, hogy a tisztes nyárspolgárok álmát ne zavarja.

Csak Pfaff Márton beszélt szüntelen messze vidékek ismeretlen népeiről, a regensburgi dómról, a bajor herceg rezidenciájáról és a sörről, amelyhez képest a pécsi sörgyár terméke állott pocsolya vize. A bajor sörről legendákat tudott beszélni a pedellus.

Pfaff Márton különben a Radonay utcában levő régi török rotunda alatt minden este felkereste kedves kis kocsmáját, letelepedett Amtmann Gusztáv nyugalmazott kántortanító mellé, és megvitatta vele a politikai és erkölcsi élet problémáit. Amtmann bácsi évek óta mással sem foglalkozott, mint a világ nagy problémáinak megoldásával. Hosszú, hajlott hátán télen–nyáron nehéz karbonáróköpenyt cipelt, amelynek felleghajtója alatt nagy csomó kéziratot rejtegetett. Ezeket a kéziratokat a bástya alatt épített kis kocsma asztalán kiteregette, rövid, vastag orrára fekete keretes pápaszemet tolt, és lelógó száját mozgatva betűzte az előző éjjel teleírt lapokat. Amtmann bácsi nagy filantróp volt, a béke szelíd lelkű galambja, s szájában olajág helyett vastag szivart tartva, karbonáróköpenye szárnyaival beröpködte egész Európát: rendet, egyességet teremteni viszálykodó népek között, elnyomott társadalmi osztályok érdekében. Memorandumot írt fejedelmi házakhoz, parlamentekhez, városok magisztrátusaihoz, a világ kormányzása dolgában üdvös megoldásokat és célszerű újításokat ajánlgatva az emberiségnek. Amtmann bácsi bámulatosan egyszerű és hasznos megoldást tudott a német–francia ellentétek elsimítására, az orosz nihilisták megfékezésére, az ír fanatizmus lecsendesítésére, a francia trónkövetelők kibékítésére, az Orleans–ok és Napoleonidák kiegyeztetésére, az antiszemita mozgalmak elfojtására, a zsidók letörésére, a spanyol fekete kéz, az olasz irredentisták, a balkáni bandák megsemmisítésére, s nagyszerű tanításokat küldött szét az államok kormányaihoz arról, hogyan kell a szocialista eszméket a kapitalista érdekekkel összhangzásba hozni. Szép emlékiratot nyújtott be a magyar képviselőházhoz a keresztény–zsidó házasság ügyében, amelyben a zsidók beolvasztásának üdvös hatásáról értekezett. A chemnitzi antiszemita gyűlés ellen nyomban felemelte tiltakozó szavát, mert – hangsúlyozta – a zsidókat maga is némileg anyagias gondolkodású népnek tartja ugyan, de viszont, összes testi és lelki jellemvonásaik vizsgálata alapján kétségtelenül igazolva látja, hogy a zsidók is emberek.

Amtmann bácsi szüntelen az emberiség üdvösségén fáradozott, nemcsak prózában, de alexandrinus versekben is, amelyekhez maga írta a dallamot énekhangra, zongorakísérettel. Mindamellett Amtmann urat illetékes helyen nem vették komolyan, de a külvárosban nagy tekintélye volt, s ha az ember alapos véleményt akart hallani bizonyos bonyolult dolgokról, jól tette, ha egyenesen őhozzá fordult felvilágosításért és irányításért.

Fin de siècle–szalonok és Amtmann Gusztáv társadalomtudományi szemináriumai... ilyen szellemi életet éltek akkor a püspöki város zegzugos, lejtős és mindig suhogó vízzel öntözött utcáiban.

Regen Richard megérkezése örökké emlékezetes szenzáció volt a pécsiek életében. Mindenki az új és érdekes emberről beszélt, aki halott feleséget hozott magával a városba, akit először a templomban lehetett látni térdre borulva, kezébe temetett arccal, rekviemen, amelyet maga a püspök mondott a művész fájdalma iránt való tiszteletből. A templomban mindenkinek feltűnt, hogy a művész mellett egy példátlan szépségű fiatal leányka térdel, talpig gyászban, csaknem ájultan a zokogástól.

Regen Richard a temetésre lehozatta mostohaleányát, Witmann Jennyt, és többé nem engedte el magától.