Glóbusz^® Könyvkiadó 

D’Aquilanera hercegné született Colonna hercegnő volt; konzervatív ágából származott ennek a családnak, amely máig sem tudja elfeledni bíborosi, királyi és pápai hagyományait. Férje toszkánai családból származott, amely a tizenharmadik században vált híressé, s amelyet Machiavelli felmagasztalt, Dante pedig nem győzött szidalmazni. Egyik család sem ismert mésalliance–ot huszonkét nemzedéken át, s még a huszonharmadikban sem érte súlyosabb szégyenfolt, mint a házasság egy törvénytelen Medici–ivadékkal vagy egy pápa "unokahúgával". A hercegnő – ezernyi hasonló megtiszteltetés között – sohasem tudta elfelejteni, hogy nagyatyjának nagyatyja, Timoteo Neromé Colonna, Velletri hercege, nem egy sértő üzenetet vitt a jelenlegi olasz király őseihez, a régi, de szerény Savoyai–házhoz; sem azt, hogy édesapja visszautasította a spanyol grand méltóságát, mert annak idején az ő édesatyjának nem adatott meg; sem azt, hogy fia őrajta keresztül örököse a következő címeknek: nápolyi udvari kamarás (ha lenne nápolyi udvar), a Német–római Birodalom hercege (ha a Német–római Birodalom csodálatos szervezete fennmaradt volna!) és Brabant hercege, amely címet sajnálatos módon magának követelik a spanyol, belga, valamint a francia királyi családok. Alapos igénye volt a Fenség, sőt a Királyi Fenség megszólításra, de legalábbis a Sérénissi–me címzésre, mivel édesanyja a Craburg–Hottenlingen királyi család utolsó sarja volt. A buddhista papságtól eltekintve, senkinek a világon nem volt nála kiterjedtebb rokonsága. Az európai udvarok családfáinak szakértői különös hódolattal hajlongtak előtte, mivel tudták, hogy véletlen folytán számos különböző, de egyaránt magasztos családfa egyesül fura személyében.

Ötvenéves volt, amikor megismerkedtem vele; alacsony növésű, fekete arcú asszony, orra bal oldalán két roppantul arisztokratikus szemölccsel. Sárga és piszkos ujjait temérdek hamis smaragd borította, utalásul portugál követeléseire: brazíliai főhercegnő volt (amennyiben Brazília portugál birtok maradt volna). Sántítása a Della Querciák hagyományos családi baja volt, éppen úgy, mint ahogy nagynénjét a Vaniak hagyományos családi epilepsziája bántotta. A Palazzo Aquilanera egy parányi lakosztályában lakott a Piazza Aracoelin; lakása ablakaiból nézte végig vetélytársai fényűző esküvői szertartásait, amelyekre ő is kapott meghívót, de nem mert elmenni, mert előre tudta, hogy olyan helyre fogják ültetni, amely nem méltó rangjához; s ha elfogadja a szerényebb helyet, az annak beismerésével lenne egyértelmű, hogy egyszer s mindenkorra lemond valamennyi magasröptű történelmi követeléséről. Sok nyilvános szertartásról távozott már hirtelen, mert felfedezte, hogy széke hátrább áll, mint valamelyik Colonna unokafivéréé, aki pedig örökre eljátszotta minden igényét az arisztokratikus előkelőségre, mert színésznőt vagy amerikait vett feleségül. Nem volt hajlandó oszlopok mögött, családi sírok árnyékában helyet foglalni kétes nápolyi előkelőségek között; nem volt hajlandó zeneestélyeken az ajtóban megállni a lakájok között; nem volt hajlandó utolsó órában érkezett meghívásnak eleget tenni vagy előszobában várakozni. Ideje legnagyobb részét csúnya, áporodott levegőjű szobáiban töltötte, családja elfeledett dicsőségén merengett, és irigyelte gazdagabb rokonait. A középosztálybeli olasz szemével nézve nem volt ugyan igazán szegény, de ahhoz nem volt elég gazdag, hogy a megkívánt luxusautót, libériás inasokat, nagy bálokat megengedhesse magának; ezeket a dolgokat kívánni és ugyanakkor nélkülözni – számára annyit jelentett, hogy szegényebb, mint az utolsó névtelen öngyilkos, akinek holttestét a Tiberisből halásszák ki.

Újabban azonban kezdték őt váratlan, de annál kellemesebb elismerésben részesíteni. Keveset járt társaságba, de ahol megjelent, aszketikus arca, méltóságteljes sántasága, különös ékszerei bizonyos hódolatot keltettek. Az emberek féltek tőle. Róma társadalmi arbiterei itt–ott már célozgatni is mertek az Odescalchiak, Colonnák és Sermoneták előtt, hogy ez a majdnem kopott kis asszony, akit megvetettek és úgy taszigáltak ide–oda, mint valami félbolond szegény rokont, jogosan előzi meg mindannyiukat az ünnepélyes szertartásokon. Azok a francia körök, amelyekből a köztársasági érzelmek szivacsa nem törölte még el teljesen az úrtiszteletet, elismerték ultramontán kapcsolatait. A hercegné maga haladéktalanul észrevette a változást, s bár eleinte elcsodálkozott, nem telt sok időbe, míg alkalmazkodott a változott viszonyokhoz. Fiát, lányát kellett bevezetnie a társaságba, és az ő kedvükért elhatározta, hogy feláldozza büszkeségét. Mihelyt rehabilitációja első jeleit észlelte, kényszerítette magát rá, hogy ki–kiszálljon a világba, s mivel úgy tapasztalta, hogy részvényeit a nemzetközi kolónia magasabbra értékeli, undorát leküzdve látogatott sorra észak–amerikai előkelőségeket és dél–amerikai diplomatákat, így jutott el Miss Grier nevezetes éjféli vacsoráira is. A tisztelet visszfénye, amelyet ebben a társaságban élvezett, végtére eljutott saját világába is, és már nemigen érték kínosabb megaláztatások.

Most már szakítania kellett régebbi barátnőivel, az unalmas, elkeseredett vénasszonyokkal, akik – bár kevesebb okuk volt rá – még többet panaszkodtak, mint ő maga, s akikkel azelőtt a hosszú délutánokat és estéket eltöltötte a Piazza Aracoelire néző ablakok behúzott függönyei mögött. Ugyancsak szakítania kellett egy csúnya szokásával, amely régmúlt századokhoz fűzte: a pörösködéssel. Mellőztetése éveiben ilyen módon élte ki ez az asszony rendkívüli üzleti tehetségét. Mindenfelé kiszimatolt régi követeléseket és szerződéseket, kereskedők mulasztásait és ügyvédek parányi botlásait. Félénkebb barátnőit állandóan védelmébe vette, mindig sikerrel járt, és gyakran szép pénzt keresett ily módon. Ismeretlen fiatal ügyvédeket vett igénybe, és ha tanúként kellett megjelennie a bíróság előtt, akkor – kihasználván előkelőségét, amelynél fogva amúgy sem merik őt félbeszakítani – megragadta az alkalmat, és az egész ügyet előadta, összefoglalta. Ha valamelyik római polgár a reggeli lapban olvasta, hogy Leda Matilda Colonna duchessa d’Aquilanera őfensége ma megtámadja Róma városát egy vasúti vonal mentén fekvő ingatlan értékelése ügyében, vagy a Corso valamelyik divatos papír– vagy gyümölcskereskedőjének számláját támadja meg a bíróság előtt, akkor szívesen rostokolt akár órákig is a tárgyalóteremben, hogy végre megláthassa a kaján, leleményes asszonyt, és meghallgathassa szarkasztikus kiszólásait és ellenállhatatlan bizonyítási eszmefuttatását. Rokonai azonban mindig kinevették ezért a szenvedélyéért, nem ismerték fel, hogy benne mindennél tisztábban tükröződnek azok a tulajdonságok, amelyek régi időktől fogva jellemzik az arisztokráciát.

Ezzel az asszonnyal ismerkedtünk meg tehát, amikor – aznap immár harmadszor – visszaérkeztünk az öreg palotába éjféli vacsorára. A vacsorát az addig látottaknál tágasabb, fényesebb szobában szolgálták fel. Amikor beléptem a hatalmas ajtón, különös lényt pillantottam meg, akiről azonnal megállapítottam, hogy csakis "kabalista" lehet. Botját térdei között tartva, kis termetű, fekete, csúnya asszony bámult rám csodálatos, égő szemekkel. ódivatú ruhája, saskeselyűarca mellett azonnal feltűntek nekem különös ékszerei: hét óriási, idomtalan és csiszolatlan ametisztet hordott a nyakában aranykötélre fűzve. Miss Grier bemutatott ennek a boszorkánynak, aki – nyilván legsötétebb művészete segítségével – egy csapásra megszerettette magát az emberrel. Amikor meghallotta, hogy Blair nemsokára elhagyja Rómát, figyelmét rám összpontosította.

Néhány pillanatig hallgatva ült, botja végével idegesen rajzolgatott a padlóra, felső ajkát beszívta, és kutatva, merően nézett a szemembe. Megkérdezte, hány éves vagyok. – Huszonöt – válaszoltam.

– D’Aquilanera hercegnő vagyok – kezdte. – Milyen nyelven beszéljünk? Azt hiszem, angolul. Nem beszélem jól, de igyekszem világosan beszélni. úgy kell, hogy maga egészen és teljesen megértsen engem. Miss Griernek jó barátja vagyok. Sokszor beszéltem vele egy nagy problémáról – nagy bánatról, fiatal barátom –, amely otthonomban lakik. Ma este hétkor hirtelen telefonon felhív, és azt mondja, talált valakit, aki tudna segíteni rajtam: magáról beszélt. Figyeljen rám: van egy tizenhat éves fiam. Fontos ember, valaki. Hogy is mondják?... Egy személyiség. Mi nagyon régi családból származunk. Családunk mindig Itália élén állt, minden egyes tagja ott volt a diadalban meg a bajban. Maguk odaát Amerikában nem szeretik az ilyenféle nagyságot, ugye? De maga biztosan olvasott történelmet, nem? Az ókori időket meg a középkort meg ezeket. és így tudja, milyen fontosak a nagy családok az országoknak... és mindig is voltak... (A hercegnő ideges lett, szinte fortyogott, és néhány nagyszerű, jellegzetesen olasz kézmozdulattal könnyített magán, amely egyaránt jellemezte az ügy nehéz, esetleg hiábavaló voltát és belenyugvást a megváltozhatatlanba. Siettem őt megnyugtatni, hogy a legnagyobb mértékben tisztelem az arisztokráciát.)

– Lehet, hogy tiszteli, lehet, hogy nem – szólalt meg végre a hercegnő. – Mindenesetre tudnia kell, hogy a fiam herceg, akinek ereiben királyok és nemes emberek vére folyik. és most azt is meg kell mondanom, hogy rossz útra tért. Nők hatalmába került, és én már nem ismerek rá többé. Minálunk Itáliában ez minden fiúval megtörténik, amikor tizenhat éves lesz, de képtelen vagyok felfogni, ami Marcantonióval történt, és szinte beleőrülök. Maguk odaát Amerikában mind azoktól a puritánoktól származnak, ugye, és a maguk életfelfogása egészen más. Itt csak egy dolgot lehet tenni: magának kell megmentenie a fiamat. Beszéljen vele. Játsszék vele teniszt. én beszéltem vele; a pap beszélt vele; és egy jó barátom, bíboros, az is beszélt vele, és mégis mindig azt teszi... elmegy arra a rettenetes helyre. Elizabeth Grier azt mondja, hogy Amerikában a fiúk a maga korában mind... természetüktől fogva... jók. Maguk vieilles filles... hogy is mondja? vénlányok; maguk olyan mérsékletesek, mint én nem tudom, micsoda. Ez nagyon furcsa, ha igaz, és nem is hiszem, hogy így van, mindenesetre ez sem helyes. Mindenesetre beszéljen Marcantonióval, és tartsa vissza őt attól a szörnyűséges helytől, mert valamennyien megbolondulunk. Figyeljen ide, ez az én tervem: jövő szerdán egy hétre kimegyünk a szép villánkba vidéken. Ez a legszebb villa Itáliában. Maga is velünk jön. Marcantonio csodálni fogja magát, maga tud teniszezni, vadászni és úszni, sokat fognak beszélgetni, és maga megmenti őt. Nos, megteszi ezt értem? Mert olyan bajban fordultam magához, amilyennel még soha senki.

A hercegnőn hirtelen úrrá lett a félelem, hogy minden igyekezete hiábavalónak bizonyul. Botjával vadul integetni kezdett, hogy magára vonja Miss Grier figyelmét. Miss Grier egész idő alatt lesett bennünket a szeme sarkából, és most odasietett. A hercegnő sírva fakadt, és zsebkendőjébe fuldokolta bele kétségbeesését:

– Elisabetta, beszélj vele, ó, istenem, végem van! Hallani sem akar rólunk, és minden elveszett.

Harag és nevetés egyaránt környékezett, és csak annyit bírtam Miss Grier fülébe mormogni:

– Szívesen találkoznék a fiúval, Miss Grier, de nem tarthatok neki erkölcsi prédikációkat. Csak nem csinálok magamból bolondot!? és azonkívül mihez kezdenék egy egész hétig...?

– Barátnőm ügyetlenül fogott hozzá az egészhez – csitított Miss Grier. – Ne beszéljünk erről többet ma este.

A Fekete Királynő most elkezdett ide–oda görögni karosszékében, ami a felkelés műveletét készítette elő. Botját cipőmnek feszítette, szilárd támaszpontul a síkos padlón, és fölállt.

– Könyörögnünk kell Istenhez, hogy mutasson más utat. Ostoba voltam. A fiatalembert nem hibáztatom. ő nem értheti meg családunk fontosságát.

– Ostobaság, Leda – szólt rá Miss Grier határozottan, olaszul. – Maradj nyugton. – Majd hozzám fordult: – Bizonyára szívesen töltene egy víkendet a Villa Colonna–Stiavelliben, vagy nem? Szó sincs róla, hogy a hercegnek prédikálnia kellene. Ha megszereti őt, amúgy is elbeszélgetnek majd, ha meg nem szereti, akár egyáltalában ne is törődjék vele.

Két kabalista könyörgött nekem, hogy tekintsem meg a leghíresebb reneszánsz korabeli nyári lakot, amely ráadásul még olyan szigorúan el is van zárva a nagyközönség elől, hogy legfeljebb félmérföldnyi távolságról, az országút felől, lehet bekandikálni... A hercegné felé fordultam, és mély meghajlással elfogadtam meghívását. A hercegné válaszul megcsókolta kabátom vállát, és utánozhatatlan mosollyal mormogta: "Christiano! Christiano!" Ezzel jó éjt kívánt, és kibicegett a szobából.

– Vasárnap találkozunk Tivoliban – búcsúzott tőlem Miss Grier –, akkor majd mindent elmondok magának.

A következő napokban lelkemen úrrá lett a rettegés a két előttem álló meghívástól: a Villa Orazio–beli víkendtől meg a Villa Colonna–beli misszionárius küldetésemtől. Többnyire otthon ültem, nyomott hangulatban olvasgatva, vagy pedig nagyokat sétáltam a Trastevere negyed alvilágában és Connecticutra gondoltam.

Szombat reggel értem jött Mademoiselle de Morfontaine kocsija, amelyben már ült egy vendég. M. Léry Bogard bemutatkozott, és hozzátette, hogy Mademoiselle de Morfontaine külön–külön kocsit akart küldeni kettőnkért, de ő, M. Bogard, volt olyan bátor, és egyenesen megkérte, hogy együtt mehessünk, nemcsak azért, mert a Campagnán átutazni társaságban kellemesebb, mint egyedül, hanem főként azért, mert sok olyat hallott már rólam, ami azt a hitet ébresztette benne, miszerint némiképpen illeni fogunk egymáshoz. Válaszoltam neki – azon a nyelven, amelyen minden udvariaskodás őszintén hangzik –, hogy maga a feltételezés, miszerint én megfelelő társaság lehetek egy olyan kiváló tudós s a Francia Akadémia olyan nevezetes tagja számára, amilyen M. Bogard, szinte túlságosan nagy megtiszteltetés szerény személyem számára. E megnyitó formaságok kellemes beszélgetés talaját készítették elő. M. Bogard törékeny, hibátlan eleganciával öltözött idősebb úr volt. Arcát finoman színezték választékos olvasmányai és még választékosabb étrendje: szeme alja vörösesbarnába és ibolyaszínbe játszott, orcái halvány szilvakékbe, ebből a háttérből emelkedett ki orrának, állának elefántcsont fehérségű foka. Gyengéd, finom modorát leginkább kezének, szemhéjának rebbenése fejezte ki: mintha virágszirmok könnyed lebegését látnók, amelyek a legkisebb fuvallatra lágyan a földre hullanak. Kissé akadozva arról kezdtem beszélni, mennyi élvezettel olvastam műveit, különösen az egyház történetével foglalkozó s oly finoman maliciózus fejezeteit. De élénk felkiáltással félbeszakított:

– Ne is említse, kérem! ó, ifjúkori botlásaim! Szörnyűség! Mit nem adnék érte, ha meg nem történtté tehetném! S ezek a badarságok még Amerikába is eljutottak? Tudassa barátaival, fiatalember, hogy azok a könyvek nem képviselik mai álláspontomat. Azóta az egyház engedelmes fia lettem, és semmi sem okozna nekem nagyobb örömet, mint hogyha megtudnám, hogy elégették őket.

– S mit mondjak barátaimnak: mely művel képviselik mai, igazi nézeteit? – kérdeztem.

– Minek engem olvasni? – kiáltott fel megjátszott kétségbeeséssel. – úgyis túl sok már a könyv a világon! Ne olvassunk többé, fiam. Válasszunk ki néhány, hozzánk illő barátot. üljünk az asztal körül – a jól megterített asztal körül, istenemre! –, és beszélgessünk egyházunkról, királyunkról és netán Vergiliusról.

Arcom nyilván kifejezhette, hogy ezt az általa ecsetelt életmódot némileg fullasztónak találom, mert M. Bogard azonnal személytelenebb témákra tért át. – A táj, amelyen most áthaladunk – kezdte – izgalmas időket élt át... – s ezzel tanulságos útleírásba fogott, mintha csak valami ostoba ismerőse lennék, s mintha ő maga nem lenne és sohasem lett volna kiváló tudós.

Amikor megérkeztünk a villába, a főkomornyik fogadott, és vezetett fel szobáinkba. A ház azelőtt hosszú ideig kolostor volt, s amikor Mademoiselle de Morfontaine megvásárolta, egyszersmind a hozzátartozó templom is az ő tulajdona lett. A domboldalban lakó parasztok továbbra is ebbe a templomba jártak. Mlle de Morfontaine azt állította, hogy villája azonos azzal, amelyet valaha Maecenas ajándékozott Horatiusnak: emellett szól a helyi szájhagyomány; az épület alapjai a legjobb opus reticulatum–ot mutatják; a villa elhelyezése is megfelel a meglehetősen határozatlan klasszikus utalásoknak; sőt az úrnő állítása szerint még az onomatopoeia jelensége is alátámasztja ezt a tényt, mert szobája ablakából tisztán hallható, hogy a vízesés szóról szóra ezt susogja:

"...domus Albuniae resonantis

Et praeceps Anio ac Tiburni locus et uda

Mobilibus pomaria rivis."

Kolostor–villája berendezésében háziasszonyunk a lehetőség szerint igyekezett összeegyeztetni esztétikai hatásokban gyönyörködő szépérzékét és törekvését a szigorú egyszerűségre. Hosszú, alacsony, tágas, stukkós épület – ez volt a Villa Orazio; körülötte buja, rendetlen rózsakert, szándékosan elhanyagolt kavicsos utakkal és töredezett márványpadokkal. Hosszú folyosón át lépett be az ember, amelynek végén néhány lépcsőfok vezetett le a könyvtárba. A folyosóból jobbra–balra egyenlő távolságban ajtók nyíltak: valaha a cellákba vezettek ezek az ajtók, de most a cellák egybenyitva fogadószobákul szolgáltak. Az ajtók legtöbbje napközben nyitva állt, és a hosszú, vörösbarna téglával kövezett folyosóra csíkokban hullott a napfény. A mennyezet kazettái, éppen úgy, mint az ajtók, itt–ott sötétzöldben, aranyban és a nápolyi csempéken látható dús, meleg téglavörös színben ragyogtak. A falakat sárgásfehér, itt–ott málladozó vakolat borította; az egész látvány, távolságot elhitető illúziójával, a folyosó túlsó végén világos zöld–arany forrásként feltűnő könyvtárral, olyasféleképpen gyönyörködtette az ember harmóniaérzékét és képzeletét, mint Raffaello festményeinek vistá–i, az ő varázsa, úgy mondják, főként e titokzatos tudásában rejlik. Balra nyíltak a fogadószobák, valamennyi egy színben kárpitozva; a falakon tabernákulumok és primitív olasz festők képei függtek; a szigorúságot óriási kandeláberek, virágcserepek és brokáttal, kristállyal, csiszolatlan drágakövekkel borított asztalok enyhítették. A folyosó vége felé jobbra néhány lépcső vezetett fel a refektóriumba, a ház legkopárabb szobájába. Nappal ez a refektórium jelentéktelen, semmitmondó klubhelyiségnek látszott. Az ebéd mellékes, szinte elhanyagolható mozzanat volt a villa életében. Az igazi társalgást estére kell tartogatni; ebédnél az ember alig–alig pillantott szomszédjára, az esőről vagy a fenyegető szárazságról beszélt – vagy akármiről, ami a legtávolabbról sem utalt a ház emésztő szenvedélyeire: vallásra, arisztokráciára, irodalomra. A refektórium szépsége tisztára világítás kérdése volt: este nyolckor arányló borszínű fény hullott a bíborvörös asztalterítőre, a sötétzöld címeres tányérokra, az ezüst és arany evőeszközre, a borospoharakra, a vendégek ruhájára és ékszereire, a nagykövetek szalagjaira, a főpapok lila meg bíbor színeire s a semmiből hirtelen felbukkanó, selyembe öltözött lakájok kis csapatára.

Ottlétem első estéjén a bíboros érkezett utolsónak a vacsorához, és egyenesen a refektóriumba ment, ahol állva várakoztunk rá. Arckifejezése jóságos, sőt sugárzó volt. Mialatt megáldotta az étkezést, Mlle de Morfontaine csodálatos sárga estélyi ruhájában letérdepelt, M. Bogard pedig féltérdre ereszkedett és elfödte szemeit. Az imát angol nyelven mondta a bíboros; különös fohász volt ez, amelyet valami csalódott cambridge–i pap irodalmi hagyatékában fedezett fel tudós vendégünk.

Oh te öröklét pelikánja,

Ki szíved vérét ontod táplálásunkra,

Gyermekeid vagyunk, és nem ismerhetjük fájdalmadat.

Áldd meg e csalóka látszat–táplálékot, az anyagot,

Amelyet végül a férgek esznek meg,

És táplálj bennünket az álmok és a kegyelem életet adó táplálékával.

Bár testben és lélekben töretlen volt, a bíboros egy nappal sem látszott fiatalabbnak nyolcvan événél. Lógó bajszú, hegyes szakállú sárga arca száraz és rendíthetetlen nyugalmában olyan volt, mint egy százesztendős kínai bölcsé. Parasztok gyermeke, a Milánó és Como között elterülő síkságon született, és iskoláit a helybeli papoknál kezdte meg, akik hamarosan felfedezték rendkívüli tehetségét a latin nyelv iránt. Kézről kézre adták egyik iskolából a másikba; mindenütt megnyert minden pályadíjat, amit a jezsuiták kitűztek. Lassanként felhívta magára az egyház legbefolyásosabb személyiségeinek figyelmét, s amikor a Piazza Santa Maria sopra Minerván levő nagy jezsuita kollégiumban letette záróvizsgáját, s megírta páratlanul briliáns és tökéletesen hiábavaló dolgozatát a negyvenkét esetről, amelyben az öngyilkosság megengedhető, és a tizenkét alkalomról, amikor pap fegyvert ragadhat, anélkül hogy gyilkosság bűnébe essék – háromféle nagy karrier útja nyílt meg előtte. Mind a hármat magas pártfogói dolgozták ki számára részletesen: lehet belőle divatos szónok; udvari titkár a Vatikánban; tudós tanár és hitvitázó. Professzorai legnagyobb ámulatára és bánatára azonban a fiatal pap kijelentette, hogy misszionárius akar lenni – s ez tanárai számára a végső csalódással, az összeomlással volt egyenlő. Nevelőatyái dühöngtek, könnyeztek, és az egek urát szólongatták, legyen tanúja neveltjük hálátlanságának; de a fiatalember hallani sem akart egyébről, mint az egyház legveszedelmesebb posztjáról Nyugat–Kínában. Rövid idő múlva valóban oda is utazott. Tanárainak még áldása is alig kísérte: kegyeikkel új, tán kevésbé ragyogó, de mindenesetre engedelmesebb tanítványokat tüntettek ki. Huszonöt évig dolgozott a fiatal pap a Sze–Csuan tartományban tűzvésszel, éhínséggel, lázadással, sőt kínpaddal dacolva. Hittérítői lelkesedését azonban nem csupán vallásos rajongás fűtötte. Legifjabb kora óta tudatában volt a benne élő hatalmas erőknek; nagyravágyó volt, tanárait és társait egyaránt megvetette. Ismerte és megvetette kivétel nélkül az olasz papság minden egyes típusát; soha egyik sem végezte úgy a dolgát, amint kell, és a fiatalember olyan működési területről álmodott, ahol egyiknek sem tartozik majd felelősséggel. A katolikus egyház egész birodalmában csupán egyetlenegy tartomány volt, amely megfelelt igényeinek: Sze–Csuanben az embert a legközelebbi paptól egész hónapig tartó fárasztó szekerezés választja el. Ide érkezett hát hajótörés, néhány havi rabszolgaság és egyéb kalandok után, amelyekről sohasem beszélt, s amelyekről a világ csupán bennszülött munkatársai útján értesült. Letelepedett egy fogadóban, kínai ruhát öltött, varkocsot növesztett, és hat évig úgy élt a falubeliek között, hogy vallásáról említést sem tett. Nyelvüket, hagyományaikat, irodalmukat tanulmányozta, megbarátkozott a tisztviselőkkel, s annyira hasonult a bennszülöttekhez, hogy már–már elfelejtették idegen voltát. Amikor végre felfedte igazi hivatását a kereskedők meg a tisztviselők előtt, akiknek házában úgyszólván mindennapos vendég volt, hihetetlenül gyors eredményeket ért el. A középkor óta nem volt az egyháznak nála nagyobb hittérítője, s Róma mégis sokszor mélységesen megbotránkozott megalkuvó simulékonyságán. Valami csodálatos módon össze tudta egyeztetni a kereszténységet a kínai vallásokkal és meggyökeresedett eszmékkel; módszere leginkább azokhoz a merész magyarázatokhoz hasonlított, amelyeket Szent Pál talált abban a bizonyos palesztinai kultuszban. S módszere oly finom, olyan szubtilis volt, hogy akiket először megtérített, még csak tudatára sem ébredtek annak, hogy megtagadták régi hitüket, amíg – vagy húsz előadás után – be nem bizonyította nekik, milyen messzire távolodtak el máris a múlttól, s mennyire felégették a hidakat maguk mögött. De amint egyszer megkeresztelte őket, már csak a legkeservesebb életet nyújthatta nekik: egyháza számos mártírhalált halt hivő sírjára épült mint szilárd alapra, keményen állta is a támadásokat, és bár lassan, de ellenállhatatlanul növekedett. Végül a puszta statisztikai számadatok legyőzték irigyei áskálódásait: Vainit püspökké szentelték. Amikor tizenöt évi távol–keleti tartózkodás után első ízben tért vissza Rómába, jeges gyűlölettel fogadták. Egészségét aláásta a kínai tartózkodás, egyévi szabadságot kapott, s ezalatt a Vatikán könyvtárában dolgozott egy tézisen, amelynek semmi köze sem volt Kínához – Constantinus adományozásának problémáján. Ezt is megbotránkoztatónak találták egy misszionáriustól, s amikor tanulmánya megjelent, tudományos és személytelen hangja az egyházi bírálók megvetését vonta maga után. A vatikáni udvaroncok leereszkedően bántak vele; beszélgetéseikből csakhamar kiderült, milyennek képzelik nagy alkotását a távoli Kínában: alacsony vályogtégla imaház és koldusok gyülekezete, akik megtérést színlelnek, hogy enni kapjanak. Vaini nem is vette magának a fáradságot, hogy leírja nekik a kőből épült katedrálist két kezdetleges, de égnek meredő tornyával, a hatalmas templomkaput, az iskolákat, a könyvtárat és kórházat, nem beszélt az ünnepi körmenetekről, amelyek tarka és áhítatot kifejező lobogóik alatt a legkorrektebb gregorián énekszóval vonulnak be a templom hatalmas barlangjába, sem az állami kedvezményekről, az adómentességről, a forradalmak alatt az egyház iránt tanúsított tiszteletről és a városi hatóságok együttműködéséről.

Örült, amikor visszamehetett őrhelyére, és újabb tíz évre eltemetkezhetett ázsia bensejében. Legutóbbi római látogatása nem változtatta meg ifjúkori állásfoglalását embertársaival szemben. Különös regéket hallott rebesgetni önmagáról – hogyan halmozott fel hatalmas vagyont kínai kereskedők vesztegetési pénzeiből; hogyan magyarázta az utolsó ítéletet buddhista vallási szakkifejezésekkel s hogyan engedett pogány jelképeket préselni a szent ostyára.

A magas főpapi rangot, amelyet végül is elért, úgy látszik, túlontúl megérdemelhette, mert mindennemű baráti közbenjárás nélkül nyerte el. Rendkívüli teljesítményei annyira szembeszökőek lehettek, hogy még a Vatikánnak is fel kellett figyelnie, és kénytelen–kelletlen átnyújtania a kitüntetést, amelyet rendes körülmények között csak tízezer aláírásos kérvény avagy vagyon és hatalom felmutatása ellenében szokott adományozni. Tízévi távollét után a püspök ismét visszatért Rómába, hogy új rangjába beiktassák. Ezúttal végleg Olaszországban szándékozott maradni, mivel úgy látta, élete műve most már jobb kezekben lesz, ha teljesen a bennszülöttekre hagyja. Az egyház nagyjai aggódva szemlélték visszatérését: tudósként jött vissza, s acsarkodó tudományos vitákra vágyik? Akkor félő, felfedi majd érdeklődés– vagy tudásbeli hiányosságaikat. A hitterjesztő propaganda bírálójaként jött vissza? Akkor valamennyien veszélyben forognak! Aggódva figyelték, amint két kínai szolgával és egy lehetetlen parasztasszonnyal, akit állhatatosan nővérének nevezett, letelepült a Gianicolo egy kicsiny villájában, belépett a pápai régészeti társaságba, és napjait olvasással, kertészkedéssel töltötte. öt éven belül visszavonultsága nagyobb zavart okozott az egyházban, mint amekkorát vita– vagy röpiratai okozhattak volna. Hírneve a Rómán kívül élő római katolikusok között határtalan volt; a városnak minden nevezetesebb látogatója egyenesen az állomásról rohant, hogy ajánlólevelet szerezzen a gianicolói remetéhez; magát a pápát is bosszantotta kissé a hivők buzgalma, akik azt hitték, semmi sem okozhat őszentségének nagyobb örömet, mint a kínai szentegyház építőmunkása betegségének, szerénységének megtárgyalása. Angol katolikusok, meg amerikai katolikusok, meg belga katolikusok – akik mit sem értenek az ilyen bonyolult és kényes ügyekhez, s éppen ezért jobban tennék, ha nem bolygatnak őket – állandóan azt firtatták: – Miért nem tesznek érte valamit? – ő maga alázatosan visszautasított egy magas tiszteletbeli állást a vatikáni könyvtárban, de lemondását nem fogadták el, és neve azóta is ékesíti a könyvtár levélpapírját. Ugyanez történt a fontos hitterjesztési bizottságokkal; Vaini sohasem jelent meg az üléseken, de minden beszédnél hatásosabbnak bizonyult, ha valakinek módjában állott szavait idézni, amelyeket baráti beszélgetés közben a Villino Wei Hóban ejtett. Az egyházférfiakat éppen becsvágya teljes hiánya rémítette meg a legjobban; olyasféle indulatokat gyanítottak mögötte, mint a sátrában duzzogó Akhilleuszéi, s reszketve féltek a pillanattól, amikor feláll, meglendíti hatalmas tekintélyét, és mindannyiukat elpusztítja bosszúból az elmaradt megtiszteltetésekért. Végül felajánlották neki a bíborosi kalapot; a bíborosi kollégium által e célra kiküldött bizottság véres verejtéket hullatott abbeli izgalmában, hogy Vaini ezt is visszautasítja. Ezúttal azonban elfogadta a kínált megtiszteltetést, és merev méltósággal ment át a formaságokon, olyan aprólékos hagyománytisztelettel végezve a ceremóniákat, hogy ír–amerikai kollégáinak külön, részletesen meg kellett magyarázni, mit miért csinál.

Nehéz lenne kitalálni, mire gondolt a bíboros a csendes, tiszta reggeleken, amikor kertjében üldögélt virágai és házinyulai között, miközben Montaigne esszéinek kötete olvasatlanul hullott a mellette álló asztalkáról a kavicsos kerti ösvényre – mire gondolt ilyenkor, sárga kezeit szemlélgetve, miközben nem messze az Aqua Paola csobogása örökös halk izgalomban hirdette Róma dicséretét? Gyakorta kérdezhette magától, vajon mikor is távozott tőle örökre hite és életöröme? Azt rebesgették róla, hogy odaadóan szerette egyik megtért hívét, aki utóbb visszasüllyedt a pogányságba; azt is mesélték, hogy egykor a kínpadon ő maga tagadta meg keresztény hitét, hogy életét megmentse. De talán mindössze csak annyiról volt szó, hogy a bíboros a világ legnehezebb feladatát vállalta magára, és végül nem is találta annyira nehéznek; s most eltűnődött azon, hogy félannyi energiával és tizedannyi tehetséggel hatalmas vagyont szerezhetett volna; hogy ő az egyetlen élő ember, aki latin stíluskészségével Augustus kortársait is elbűvölhette volna; hogy ő az utolsó ember e földön, aki egyszerre és egy pillanatban képes átfogni az egyház teljes tudásanyagát; s ahhoz, hogy valaki egyházfejedelemmé legyen, elég, ha odaadó egykedvűséggel szemléli az egyház működését... Mindezeken eltűnődve könnyen arra a meggyőződésre juthatott a bíboros, hogy ez a világ nem érdemli meg az állandó elragadtatást és tapsorkánt, amely dicséretében az egekig száll. Talán valamely más csillagzat inkább megérdemelné a legkiválóbbak erőkifejtését.

Az imádság befejezte után még mindig nem lehetett megkezdeni az étkezést, mielőtt a bíborost kellőleg nem informálták Alix felől.

– De hol van Alix?

– Alix mindig elkésik!

– Biztos, hogy jön?

– Ma délután telefonált, hogy...

– Hát ez rémes! Lihegve érkezik majd, amikor a vacsorát már félig megettük. és akkor mentegetődzik. Túl kedves hozzá, Atyám. Mindig rögtön megbocsát neki. Színleljen haragot.

– Valamennyien színleljünk haragot!

– Igen, valamennyien vágjunk dühös arcot, amikor Alix bejön.

Valahogyan azt képzeltem, hogy a Kabala teljes ülésének társalgása egyszerűen szédületes lesz. Amennyire elvártam, hogy a vacsorai beszélgetés utánozhatatlanul szellemes és varázslatos lesz, ugyanannyira remegtem attól, hogy lassanként felfedezik majd ostobaságomat, ügyefogyottságomat, így hát vegyes érzelmeket keltett bennem, amikor kezdtem észrevenni, hogy a beszélgetés többé–kevésbé egy Hudson–parti házi bál szintjén mozog.

"Csak türelem – biztattam magamat –, majd belemelegszenek. Talán éppen az én jelenlétem gátolja őket abban, hogy kifejtsék ragyogó képességeiket." Felidéztem az irodalmi hagyományt, amely szerint a klasszikus ókor istenei nem haltak meg, hanem dicsőségüktől nagyrészt megfosztva bolyonganak ma is a világban szerte; Jupiter, Venus és Mercurius Bécs utcáit járják vándor muzsikusok képében, vagy Dél–Franciaországban ajánlkoznak aratómunkásnak... Futó ismerős nem érzékelheti természetfölötti lényüket, mert az istenek óvatosan leplezik istenségüket; de ha az idegen távozik közelükből, félreteszik terhes emberi látszatlényüket, és ősi isten voltuk visszfényében tündökölnek, így történik most is, vigasztaltam magamat: én vagyok az oka, hogy ezek az olimpuszi jelenségek egy ideig emberi módra fecsegnek és tréfálkoznak; ha majd eltávozom, megváltozik körülöttük a légkör – s minő isteni társalgás...

S most befutott a sokat emlegetett Alix, d’Espoli hercegné, lihegve és sűrű bocsánatkérések között. A bíboros zafírgyűrűje előtt térdet hajtott. Senki sem igyekezett haragot színlelni. Még a lakájok arca is sugárzott. Később még sokat fogunk megtudni a hercegnőről; most csak annyit, hogy francia születésű volt, parányi és hihetetlenül elegáns, világos gesztenyehajú, bájos jelenség, a társalgásnak valóságos zsenije: virtuózul játszott a szellem, humor, mélabú, sőt tragikus pátosz húrjain, amelyek villámgyors egymásutánban mind felcsendültek beszélgetésében. Pár pillanat múlva már az egész társaságot elbűvölte: tréfás zagyvaságokat mesélt egy lóról, amely váratlanul beszélni kezdett a Pinción, meg a rendőrség erőfeszítéseiről, hogy véget vessen a természet eme természetellenes megnyilvánulásának. Amikor bemutattak neki, odasúgta:

– Miss Grier azt üzeni, hogy fél tizenegy tájban itt lesz.

Vacsora után Madame Bernstein a zongorához ült. A nagy német bankházban még mindig övé volt a döntő szó. Sohasem tette be a lábát fiai hivatalába vagy az igazgatósági ülésekre, mégis ő határozott a cég minden fontosabb ügyében egy–egy ebéd közben elejtett rövid megjegyzésével, leveléhez biggyesztett utóirattal, lefekvés előtt félhangon elmormolt, de parancsként ható utasítással. Szükségét érezte, hogy visszavonuljon a bankház igazgatásától, miután élete javát pénzügyi elképzelések és bankvezéri funkciók ragyogó megvalósításában töltötte; de azért valójában most sem tudott mással foglalkozni, mint ezekkel a problémákkal. A Kabala barátsága lassanként kezdte őt kibékíteni a közeledő vénséggel, s így életében egyre nagyobb teret hódított rajongása a zene iránt.

Lánykorában édesanyja házában gyakran hallotta Lisztet és Tausigot zongorázni. ő maga sohasem játszott Schumannt és Brahmsot, s ezáltal megőrizte billentése tiszta ezüst– és kristálycsengését. Még ma is, előrehaladott kora ellenére, a nagy zongoravirtuózok korszakát idézte játéka – azt a kort, amelyben a zenekar még nem csábította a zongoratechnikát fúvósok és vonósok kétségbeesett utánzására. Mademoiselle de Morfontaine csendesen ült, keze valamelyik gyönyörű kutyája orrát fogta át; szeméből könnyek peregtek – de hogy ezek félőrült idegrendszere semmitmondó könnycseppjei voltak–e, vagy pedig emlékei tértek vissza a Chopin–szonáta hangjain, ezt senki sem mondhatja meg. A bíboros korán visszavonult szobájába; d’Espoli hercegné a szoba félhomályos sarkában ült, nem figyelt a zenére, hanem zárkózott és különös lelke fantomjait hajszolta.

Alig fejezte be hadgyakorlatát a hadsereg a lengő zászlók alatt a téli napsütésben – a szonáta utolsó tételében –, amikor az egyik inas fülembe suttogva jelentette, hogy a bíboros látni óhajt.

Két kis szobája volt a villában; az elsőben találtam őt. éppen levelet írt, magas íróasztalnál állva, amilyent a középkori illuminátorok meg Dickens regényeiben az írnokok használtak. Később hozzám is intézett a bíboros jó néhányat híres levelei közül; mindegyik levele négyoldalnyi terjedelmű volt – se hosszabb, se rövidebb; mindegyik egyformán ékesszóló –, sohasem szellemeskedő vagy mulatságos, de elejétől végig magán viselte írója szellemi bélyegét. Akár meghívást utasított vissza, akár Freud Leonardo–tanulmányának elolvasását ajánlotta, akár a házinyúltenyésztésre vonatkozó tanácsokat adott – az első mondat már feltételezte az utolsót, az egészen egységes szellem uralkodott, mint egy Mozart–kamarazenemű tételén, s a részletek szépsége csupán az egész formaszépségét támasztotta alá.

Hellyel kínált egy karosszékben, amelyet a szobában égő egyetlen lámpa fénnyel világított meg, míg ő maga jótékony árnyékban maradt.

Azzal kezdte, hogy úgy hallja, Donna Leda fia egy időre az én felügyeletem alá kerül.

Kimelegedtem, és értelmetlenül dadogtam abbeli igyekezetemben, hogy kifejtsem: nem kezeskedem semmiért, vonakodom elfogadni a megbízást, és fenntartom magamnak a jogot, hogy bármelyik pillanatban visszavonulhassak.

– Hadd meséljek a fiúról – kezdte. – Először is azt kell megmagyaráznom, hogy én amolyan öreg nagybácsiféle vagyok a családban, és hosszú évek óta gyóntatójuk. Nos, Marcantonio. Mit is mondjak róla? Találkozott már vele?

– Nem.

– Temérdek jóra való hajlandóság van abban a fiúban. Temérdek... temérdek. Talán éppen ez a baja. Szóval még nem ismeri?

– Még nem.

– Eleinte minden jól indult. A gyerek jól tanult. Sok barátja volt. Különösen ügyes volt a rangjával járó formaságokban, fesztelenül mozgott az udvarnál és a Vatikánban. édesanyja egy kissé féltette őt az ifjúkori könnyelműségektől. Talán a gyerek apjának példája lebegett a szeme előtt. Elég az hozzá: szerette volna, ha a fiú minél hamarabb átesik ezeken a kilengéseken. Donna Leda meglehetősen bolondos asszony. Nagyon örült, amikor Marcantonio önálló lakásba költözött a Via Pón, és gondosan titokban tartott mindent, ami ott történik.

Itt a bíboros ismét elakadt; nyilván maga is csodálkozott zavarán. Majd erős elhatározással összeszedte magát, és folytatta:

– Nos, elég az hozzá... valami baj történt. Azt gondoltuk, át fog esni mindazokon a tapasztalatokon, amelyeken minden rangjabeli római fiatalember átesik, és azután vége lesz. Csakhogy – nem lett vége. Meg tudná nekem mondani, fiatalember, hogy ez a fiú a maga öt vagy hat kis szerelmi ügyecskéjével miért nem tudta egyszer s mindenkorra letudni az egészet?

Teljességgel képtelennek éreztem magam rá, hogy megválaszoljam a bíboros kérdését. Annyira elámultam az egész beállításon, amely természetesnek tekint öt–hat futó viszonyt egy tizenhat éves fiú számára, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam arcvonásaim közönyös nyugalmát megőrizni. Erősen igyekeztem megbotránkozásomat leplezni, és egy ügyetlen szemöldökrándítással mintegy éreztetni, hogy felőlem akár húsz ügyecskéje is lehet a gyereknek.

A bíboros folytatta:

– Marcantonio magánál idősebb fiúkkal barátkozott, és legfőbb vágya volt, hogy mindenben utánozza őket. Mindenütt megjelentek: lóversenyen, bárokban, az udvarnál, kávéházban, hotelek halijában. Monoklit viseltek és amerikai kalapot, és egyetlen beszédtémájuk volt: a nő és a saját sikereik. De talán a legjobb, ha az elején kezdem.

Rövid szünetet tartott.

– Az első leckét, talán erősebb szót kellene használnom, a Comói–tónál kapta. Sokat teniszezett akkoriban egypár roppantul temperamentumos dél–amerikai kislánnyal, ha jól tudom, brazíliai örökösnőkkel, akik az életnek minden titkába be voltak avatva. úgy képzelem, a mi Toninónk csupán kisfiús udvarlással próbálkozott, egy–egy futó csókkal a babérbokrok alatt. De rövidesen egy kis... amolyan rubensi orgia kellős közepében találta magát. Az egész úgy kezdődött, hogy utánozni akarta idősebb barátait. Azután a hiúsága ragadta el. Hiúságból élvezetté vált. élvezetből – szokássá. Szokásból – szenvedéllyé. Itt tartunk most.

Újabb szünet.

– Bizonyára hallott már róla, hogy némely őrült hallatlan intelligenciát, mondjuk, ravaszságot és ügyességet fejleszt ki magában, hogy eltitkolja a betegségét. Vagy hogy züllött gyermekek gyakorlott bűnözőkön is túltesznek abbeli ügyeskedésükben, hogy gaztetteiket eltitkolják szüleik elől. Hallott már efféléről? Nos, itt tart ma Marcantonio. Mit tegyünk? Vannak, akik azt tanácsolják, engedjük őt egészen szabadjára, amíg belébetegszik, és megcsömörlik az egésztől. Talán igazuk van, mégis szeretnénk közbelépni, mielőtt odáig jut, ha lehetséges. Különösen, mivel az események újabb fordulathoz értek.

Hangulatom abban a pillanatban a legkevésbé sem kívánta az új fordulatokat. Távolról hallottam, hogy Madame Bernstein ismét Chopint zongorázik. Szerettem volna eléggé durva és goromba lenni ahhoz, hogy most azonnal az ajtóhoz ugorjam, és jó éjszakát kívánjak a bíborosnak, mindörökre jó éjszakát a dőzsölő kis hercegecskének édesanyjával egyetemben.

– Igen, új fordulat – ismételte a bíboros. – édesanyja végre talált a számára megfelelő menyasszonyt. Nem mintha Donna Leda azt hinné, hogy van a világon olyan család, amely növelhetné házának fényét és dicsőségét. De talált egy régi jó családból való kislányt, akinek még valamelyes pénze is van, és azt reméli, hogy a többit majd elintézem én. De a leány két bátyja ismeri Marcantoniót; a társaságához tartoznak. Nem engedik meg a házasságot, amíg Marcantonio... nos, amíg Marcantonio le nem csendesedik egy kissé.

Arcomon nyilván beszédes vegyülékben tükröződött rémület és mulatság, harag és ámulat, mert a bíboros zavarba jött. Az ember sohase tudhatja, mi döbbent meg egy amerikait – gondolhatta magában.

– Nem, nem. Bocsásson meg, Atyám, nem vállalhatom.

– Hogy érti ezt?

– Maguk, Atyám, azt akarják, hogy menjek le hozzá a kastélyba, és pár hétig tartsam kordában a fiút. Nem értem, hogyan juthatott eszükbe ilyesmi. úgy gondolják, hogy, mint a lakodalmas libát, amit időre hizlalnak, tömjem meg Marcantoniót erénnyel a házassága előtt? De hát nem látják be...?

– Túloz, fiatal barátom!

– Bocsásson meg, ha gorombán hangzik, amit mondok, Atyám. Nem csodálom, hogy nem tudott hatással lenni a fiúra. Hiszen maga sem hitt abban, amit beszél. Atyám nem hisz igazán az önmegtartóztatásban.

– Hinni? Dehogyisnem hiszek benne. Hiszen magam is pap vagyok.

– Akkor miért nem próbálták a fiút is...

– De hát végtére is a világban élünk!

Elnevettem magam. Nevetésem sértő lett volna, ha nem lett volna benne jó adag hisztéria. "Köszönöm neked, Vaini atyám – gondoltam magamban –, köszönöm neked ezt a szót. Mennyire megmagyarázza egész Itáliát, egész Európát. Sohase próbálj az emberi természet ellen cselekedni. A gyarmati ország, amelyből én származom, pontosan az ellenkező elv szerint próbál élni."

– Bocsásson meg nekem, Atyám – feleltem végre. – Nem bírom megtenni. Amúgy is képmutatásnak érezném, ha prédikálni próbálnék a fiúnak. De még tízszerte nagyobb képmutatásnak érezném, ha tudnám, hogy ezzel a módszerrel csak éppen egy–két hónapra akarjuk őt lecsillapítani. Ezen nem lehet vitatkozni; minden azon fordul meg, mit érez az ember. Megmondom Miss Griernek, hogy nem látogathatom meg a barátnőjét. úgy hallom, fél tizenegykor érkezik. Ha megengedi, kimegyek most hozzá a zeneszobába.

– Ne nehezteljen reám, fiam. Talán magának van igaza. Talán én nem így látom a dolgokat.

Alig léptem be a zeneszobába, nyilván magamon viselve felháborodásom jegyeit, amikor d’Espoli hercegné lépett hozzám. Azzal a telepatikus képességgel, amellyel a Kabala tagjai egymásnak mindig segítségére voltak, azonnal megérezte, hogy ismét elölről kell kezdenie a rábeszélést. Leültetett maga mellé, és felsorakoztatván minden könyörgő, kérlelő, rábeszélő és elbűvölő képességét, amelynek titkát senki rajta kívül nem ismerte – két percen belül elnyerte ígéretemet. A világ legtermészetesebb dolgának tüntette fel, hogy az erkölcsös báty szerepét játsszam rossz útra tévedt, de ragyogó ifjú barátja mellett.

Mint egy láthatatlan rendező intésére, most Miss Grier lépett a szobába.

– Jó estét, jó estét – jött egyenesen felém, ruhája rozsdaszínű redőzetét maga után vonszolva a kőpadlón. – Sose fogja kitalálni, ki hozott ide autón! Sietek vissza. A lateráni kórus jön hozzám éjfél felé, Palestrinát fognak énekelni, ismeri az énekek éneke motettát? Nem? Képzelje, Marcantonio hozott ki. Imádja a nagy teljesítményű motorokat, és mivel édesanyjának nem áll módjában, hogy kocsit tartson neki, megengedem, hogy az enyémmel szórakozzék. Jöjjön, ismerkedjék meg vele! Vegye a kabátját. Szeret éjszaka autózni?

Kivezetett az úthoz, ahol két vakító reflektor mögött türelmetlen motorberregés hallatszott.

– Antonino – szólította a fiút –, itt van anyádnak egy amerikai barátja. Mutasd meg neki az autót, vidd el egy félórára kocsikázni, jó? El ne gázoljatok valakit!

A kormánykeréknél hihetetlenül karcsú és határozott fellépésű világfi ült; fekete szeme szikrázott: egy nappal sem látszott idősebbnek tizenhat événél. A halovány fényben mereven biccentett felém. Olasz hercegek még hölgyek közeledtére sem állnak fel.

– Vigyázz, Marcantonio, nehogy baja történjék a kocsinak vagy a barátomnak.

– Vigyázok.

– Merre mentek?

Erre már jobbnak látta nem felelni, és a hölgy további kérdései az induló motor bugásába fulladtak. Tíz percig hallgatagon ültünk egymás mellett, az út a reflektorok fényében mintegy a semmiből bukkant fel előttünk. Don Marcantonio kemény küzdelmet vívott önzésével, s végül megkérdezte, nem akarok–e vezetni. Amikor megnyugtattam, hogy semmit sem szeretnék kevésbé, megkönnyebbülve, szinte kéjes buzgalommal feküdt neki a kormánynak. Gyönyörrel vette a kanyarokat, hosszú lejtőkön siklott le cantabilemente, és scherzókat játszott a falvak hepehupás kövezetén. Az albanói dombok körvonalai kirajzolódtak a csillagos égre; a csillagok – aranyos méhek raja – az egykori gőgös Barberini emlékét idézték, aki kijelentette, hogy házának címerpajzsa maga az ég. A tanyák már mindenütt teljes sötétségbe borultak, de itt–ott egy–egy falu francobollo–üzletében még égett a lámpa, és kártyázok csoportját világította meg. Az óriási családi ágyakban bizonyára sokan fordultak a másik oldalukra, s vetettek keresztet szélsebes rohanásunk sóhajtó–fütyülő hangjára.

Vezetőm nemsokára beszélgetni kezdett. Temérdek kérdést tett fel az Egyesült államokra vonatkozóan. Bármely pillanatban fejest lehet–e ugrani a "vadnyugat" izgalmas életébe? Van–e ott sok olyan nagyváros, mint Róma? Milyen nyelven beszélnek San Franciscóban? Hát Philadelphiában? Hol treníroznak atlétáink az olimpiára? Mit tudok ezekről a dolgokról? Azt válaszoltam, hogy iskolában, egyetemen az ember akarva, nem akarva hall egyet–mást kondícióról, tréningről. Ekkor közölte velem, hogy a Villa Colonnában futópályát csináltatott a kertésszel, valódi salakos pályát gáttal, startlyukkal, peremmel a fordulóban. Ezen fogunk gyakorlatozni minden reggel. Képzelődéseiben Marcantonio hihetetlen távolságokat tett meg bámulatosan rövid idő alatt. Előadta tervét, amely szerint útmutatásaim mellett eleinte egy mérföldet fog futni minden reggel, majd naponta egy–egy fél mérfölddel fogja növelni teljesítményét. S ha éveken keresztül lankadatlanul folytatja tréningjét, bízvást benevezhet a párizsi olimpiára.

Azt hittem, Mademoiselle de Morfontaine egyetemes zsinatja, a bíboros elnéző világiassága, Miss Grier zabpehelyvacsorái után képtelen leszek bármin is csodálkozni. Mégis, megvallom, minden idegszálammal elcsodálkoztam, amikor ez a gyenge és üres lelkű lény bejelentette igényét a távfutási világrekordra. Ravasz akartam lenni: figyelmeztettem az áldozatokra, amelyekkel ez az életmód jár. Diétát emlegettem, korai lefekvést, hajnali fölkelést; lelkesen fogadta. Céloztam az önmegtartóztatásnak ama területére, amely közelebbről érinthette Marcantoniót; egyre növekvő lelkesedéssel, csaknem vallásos hévvel fogadkozott, hogy mértékletes lesz minden tekintetben. Bevallom, ismét csodálkoztam; ez is mutatja éretlenségemet, tapasztalatlanságomat. Azt hittem, gyökeres megtérés tanúja vagyok; most már azt bizonygattam magamnak, hogy Marcantonio maga is menekülni akar, külső erőkhöz folyamodik, hogy védjék meg önnön gyengesége ellen, s az atlétikától reméli megváltását.

Amikor visszaérkeztünk a villába, társaságunk még mindig zenét hallgatott. Ahogy beléptünk a szobába, minden szem felénk fordult, és éreztem, hogy a Kabala most semmi egyébbel nem törődik, csupán Donna Leda fiának megmentésével.

Római lakásomban néhány levél várt egy bizonyos Mr. Perkinstől, egy detroiti gazdag gyárostól, akivel együtt keltem át az óceánon. Mr. Perkins először járt Olaszországban, és szilárdul eltökélte magában, hogy szépsége legrejtettebb titkait is felfedezi. Nem volt olyan magángyűjtemény, amelyhez ne szerzett volna belépést biztosító ajánlólevelet; nem lehetett olyan elfoglalt tudós, akinek cicerone–szolgálatait ne vette volna igénybe; a pápa – amint mondta – több ízben "szuper–speciális" kihallgatáson fogadta őt; a közönség számára még nem hozzáférhető ásatásoknak is el kellett szenvedniük csalódott, kandi pillantását. Valami követségi titkárocska megsúghatta neki, hogy néhány olasz ismerősre tettem szert, mert levélkéi mind arra figyelmeztettek, hogy szeretne valódi olaszokkal megismerkedni. Szeretné látni, mint élnek otthonukban, s elvárja, hogy megmutatom neki őket. Csak aztán valódi olaszok legyenek ám! Azonnal válaszoltam neki, hogy az olaszok, akikkel megismerkedtem, valamennyien félig franciák vagy félig amerikaiak, de biztosítottam, hogy amint sikerül egy valódi bennszülöttet felfedeznem, azonnal elővezetem neki. Hozzátettem, hogy egy időre vidékre utazom, de egy–két hét múlva ismét Rómában leszek, és meglátom, mit tehetek érdekében.

Tehát csakugyan lementem a Villa Colonnába. Marcantonio maga vitt le autón; az út csaknem egy egész napig tartott. Lelkesedése a futótréning iránt mit sem csökkent, sőt inkább növekedett, nyilván főként az időközben elkövetett kicsapongások következtében. Késő délután volt, a napnyugta vörös fényei kékes alkonyaiba hanyatlottak, amikor a park hatalmas kapujához értünk. Először tölgyerdőn haladtunk át, majd egy mérföldnyi tágas gyepen, amelyen félénk bárányok legelésztek, majd pineta–n vezetett át egy csermely. Azután feltűnt a major, galambfelhőbe burkoltan; a felső terasz óriási szökőkútjaival; végül maga a kastély és a Fekete Királynő, aki poros szövetruhájában jött elénk a kagylóhomokos úton. Nem sokáig gyönyörködhettem a kastély narancsszínbe játszó barnás homlokzatában, amelyet nap és eső mállasztotta füzérek, koszorúk ékesítettek, sem az Ariosto nőalakjait ábrázoló híres falfestményben, ama régmúlt idők emlékében, amikor Balkezes Szilveszter pápa itt tartotta akadémiáját s találta fel a szonett utána elnevezett formáját. Minden erőmet összeszedve is alig sikerült eltitkolnom örömömet afölött, hogy gyertyafény mellett fogok élni olyan szobákban, amelyekért itt a háziak titkon szégyenkeznek, míg New York előkelőségei büszkélkednek száz meg száz rossz utánzatukkal. Házigazdáim a Temze–part szürke palotái után vágytak, s éppen csak hogy nem kértek bocsánatot az óriási termekért, amelyekbe bevezettek, s amelyekben addig álldogáltam a csodálattól szinte aléltan, történelmi távlatú álmodozásba merülten, amíg Marcantonio nem kopogott ajtómon, s vacsorához nem hívott.

Asztalnál bemutattak Donna Juliának, Marcantonio féltestvérének, s a család egy vénlány unokanővérének, aki örökké jelen volt, örökké hallgatott, s ajka – magános emberek szokása szerint – örökké mozgott titkos gondolatai nyomán. Mint az osztályabeli leányok általában, Donna Julia soha életében nem maradhatott egyedül egy félóránál tovább. A rosszra való mérhetetlen hajlandósága semmilyen irányban nem fejlődhetett szabadon, s így kénytelen volt szemében meghúzódni. Sohasem adtak kezébe izgatóbb olvasmányt, mint Goldoni komédiáit és az I promessi sposi–t, mégis felkapott és megértett minden kétértelmű szót, és amint a házassággal megnyílt számára a szabadság, alaposan kivette belőle részét. Kissé merev volt és gyanakvó, gonosz pillantása csaknem csúnyává tette. Nemigen szólt, irántam a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, és az idő java részében öccse el–elsikló tekintetét igyekezett elkapni, hogy jelentőségteljes nézésével valamiféle diadalmas gondolatot vagy ötletet plántáljon bele.

A Villa Colonnában korai lefekvés dívott. De Marcantonio, aki legegyszerűbb megjegyzéseimet is csodálatosnak találta, még órákig ült nálam, és beszélgetett néhány pohár Marsala mellett. édesanyja, aki a halion és félig nyitott ajtaján keresztül figyelte e látogatásokat, kétségkívül elégedetten vette tudomásul, hogy fiának leckéket adok az egészséges életből. De időnk java részét a hét vége felé egyre inkább az a táblázat vette igénybe, amely napról napra mutatta, mekkora távolságot futott a kis bajnok, és mennyi idő alatt.

Egy hét telhetett el így, amikor egyik éjszakai beszélgetésünk során Marcantonio kedvessége hirtelen megvetéssé változott. Az egyhetes érzelemmentes élet megbosszulta magát; lelkét elárasztotta a szenvedély, és kérkedni akart. Talán tudatára ébredt, hogy a sportpályán nem terem számára babér; de mivel önzése mindenáron dicsőségre szomjazott, másféle küzdőtéren szerzett díjakkal kellett hencegnie. Felidézte a brazíliai leányok emlékét a comói kertben. Elmesélte, hogy e szerelmi beavatás után azzal az elhatározással tért vissza Rómába: utánajár, vajon csakugyan olyan könnyű–e a játék, mint amilyennek eleinte látszik? S hirtelen új világ nyílt meg előtte, amelyről azelőtt még csak nem is álmodott. Tehát igaz, hogy férfiak és nők sohasem azzal foglalkoznak, amit látszólag művelnek, hanem titkos jeladás, csábítás, menekülések világában élnek! Végre megértette a pincérnő hívogató pillantását, a páholynyitogató asszony kezének futó érintését. Nem véletlen, ha a szél a hölgy selyemsáljának végét arcodba lebbenti, amikor kilépsz a szálló kapuján. Nem véletlen, ha anyád barátnői éppen akkor siklanak végig a folyosón, amikor te is kilépsz a szalonból... Felfedezte, hogy a nő mind ördög – de bolondos és ostoba ördög –, s most végre meglelte az élet egyetlen igaz és kielégítő célját: a nő üldözését. Az egyik percben azon élcelődött, milyen könnyű ez a vadászat; a következőben részletesen elemezte nehézségeit s a ravasz ügyességet, amelyet megkíván. Hol azt hangoztatta, milyen egyformák a nők gyengeségei – hol azt, mily végtelenül változatos a vérmérsékletük. Majd saját fölényével, egykedvűségével kérkedett: jól ismeri a női könnyeket, de nem hisz nekik. A nő nem tud igazán szenvedni: talán nincs is lelke.

Valóban megtörtént eseteket megtoldott olyanokkal, amelyekről csak szerette volna, ha megtörténnek. Ismerte Róma társadalmi életének egy szeletkéjét, s erre fölépítette kamaszos, éretlen elképzelését egy világról, amelyben senki sem törődik egyébbel, mint a csókkal. Vagy két óra hosszat beszélt. Hallgattam; egyetlen szót sem szóltam közbe. Talán ez kedvetlenítette el. Azért beszélt, hogy ámulatba ejtsen. Csakugyan elámultam – azt hiszem, minden New England–i puritánnal megesett volna a helyemben –, de tudtam, minden azon múlik, hogy ne mutassam ki ámulatomat. Marcantonio talán hirtelen tudatára ébredt, hogy az én szemszögemből nézve kalandjai nem irigylésre méltók; talán természetes visszahatás volt hiú kérkedésére a kétségbeesés sötét áradata, amely azt nyomon követte; talán csak annyi történt, hogy a kimerültség utat engedett az őszinte szónak; mindenesetre végső erejével felordított:

– Gyűlölöm őket. Gyűlölöm az egészet. Semmi értelme. Mit tegyek? – és térdre rogyott az ágy előtt, arcát a párnákba temette, és keze lázas izgalomban marcangolta a takarót.

Papok, orvosok gyakran hallhatják a felkiáltást: "Mentsen meg! Mentsen meg!" Nekem is még két embertől kellett hallanom, mielőtt római évem letelt. Ki csodálkoznék ezen ma már?

Nem is igen emlékszem, mit beszéltem, amikor végre rám került a sor. Csak annyit tudok, hogy boldog lelkesedéssel merültem el a témában, s egyre jobban belemelegedtem. Isten tudja, milyen New England–i prófétalelkű papok sugalmazták nekem könyörtelen, kemény szavaimat. Megrészegített a puritánok bora, s az ótestamentum nyelvét sikeresen elegyítve a modern mélylélektan szakkifejezéseivel, megmutattam a fiúnak, hogy máris milyen mélyre süllyedt; figyelmeztettem, mennyire hasonlít nagybátyjához, az idősebbik Marcantonióhoz, s e figyelmeztetés fenyegetéssel is fölért; bebizonyítottam neki, hogy atlétikai szenvedélye is csupán idegrendszere bomlásának egyik tünete, hogy képtelen a nagy és általános emberi célok bármelyikére is törekedni, hogy minden, amit gondol és tesz – tréfa, sport, becsvágy –, csupán a kéj szimbóluma a szemében.

Dübörgő prédikációm minden várakozáson felül hatásosnak bizonyult. Ennek több oka lehetett. Először is megvolt benne az a hév és őszinteség, amelyhez a puritán mindig folyamodhat, amikor ostorozza mindazt, amiben ő maga nem vehet részt; nem afféle latin demonstráció ez, könnyekkel meg széles mozdulatokkal, hanem jeges gyűlölet, amely megdermeszti a mediterrán lelket. Másodszor: szavaim – ha homályosan is – mind eleve éltek már a fiú lelkében. Nem a pap, hanem a szabados az, akiben a legpontosabban él a tisztaság eszménye – hiszen ő az, aki eltékozolja fillérről fillérre a kincset, tudatosan, ezerszer megbánva, megakadályozhatatlanul. Minden egyes szavam pontos megfelelőjét ébresztette fel Marcantonio lelkében. Azt sem tudhattam akkor, hogy a fiú az utóbbi időben elérkezett a kétségbeesésnek abba az állapotába, amikor az ember egész lénye szinte dübörgő harangszóként visszhangozza e szavakat: "Nincs menekvés. örökre elvesztem." Azt is csak később tudtam meg, hogy Marcantonióban volt némi nyoma a vallási tébolynak; egy évig váltogatta a szent áldozást a kicsapongással – az áldozás magasztos rajongása a kicsapongásba taszította, a kicsapongás fölötti kétségbeesése és szorongása pedig ismét az áldozás felé hajtotta. Végül, miután annyiszor esett ismét és ismét vissza a bűnbe, cinikusan hónapokra abbahagyta a templomba járást. Mindezek az okok együttvéve megmagyarázzák, miért volt rövid és dörgedelmes beszédemnek olyan megrendítő hatása Marcantonióra. Lekuporodott a szőnyegre, könyörgött, hallgassak el, szinte fuldokolva fogadott javulást. De most, hogy sikerült felkeltenem benne a megbánást, ki akartam használni ezt a ritka, talán soha meg nem ismétlődő alkalmat. Volt még tartalékom, amelynek segítségével fokozni tudtam felháborodásomat. Marcantonio most már térden csúszott a szőnyegen, kezével elfödte fülét, és könnyektől ázott arcát rémült könyörgéssel emelte felém. Elhallgattam, és sötéten meredtünk egymásra, fejfájástól és kimerültségtől remegve. Azután elment lefeküdni.

Másnap reggel átszellemült volt, szinte légies az új elhatározások tüzében. Halkan, alázatosan jött–ment. Egyikünk sem tett célzást az előző esti eseményekre, de pillantásai, amelyeket a teniszháló fölött rám vetett, engedelmes alázatosságukban jobban zavartak minden szemtelenségnél. Két játszma után lementünk a szökőkúthoz, Marcantonio végigfeküdt a félkör alakú padon, és három óra hosszat aludt. A nap delelőre hágott; elnéztem, amint sugarai behatolnak a vézna, kisfiús testbe, amelyen elömlött a hisztériás kitörések nyomában járó kéjes fáradtság; s merész képzelődésemben úgy véltem, hogy talán sikerült elérnünk célunkat. ábrándoztam. A kastély felől a rózsakertből kertészolló csattogása hallatszott; a mezőről, ahol a régi kerek oltár állott, már–már láthatatlanná kopott domborműveivel, a fiatal teológusok vidám kiáltozása hallatszott, akiknek Donna Leda egy kisebb villát bocsátott rendelkezésükre a nyári vakációra: futballoztak, reverendájukat térdig fölgyűrve. A fenyőerdőcskéből a két juhászbojtár kiáltásai szűrődtek hozzám; az árnyékban ültek, és faragtak, miközben nyájuk szinte észrevétlenül mozgott a túlnan futó országút felé. Előttem a szökőkút mormolta különféle hangjait: meg lehetett különböztetni a fősugár suhogását, a felső medencébe visszahulló cseppek csacsogását, a felső medencékből túlcsorduló s az alatta levőbe aláhulló víztömegek dobolását s végül a hangos fecsegést, amellyel a legalsó medence fogadta a mindenhonnan beléje torkolló vizeket. Tacitus olvasatlanul hullott ölembe, szemem a gyíkokat követte, amelyek fürgén siklottak át a ragyogó napfényben fürdő kavicsos úton, figyeltem ijedt zavarukat, ha egy–egy hirtelen fuvallat meglibbentette a szökőkút egyenletes vízfátylát, s mindannyiunkat bevont finom permetével. Az egyenletes fény, a víz, a rovarok s – mögöttem a tanyán – a galambok hangja együttesen azt az egyhangú, csillogó tremólót idézték, amelyet modern zeneszerzők oly szívesen alkalmaznak a zenekarban, hogy azután hirtelen föléje építsék az oboák bégető melódiáját.

Míg ott ültem, a házból levélkét hoztak ki utánam. A detroiti Mr. Perkins megtudta, hogy ott vagyok, s a közeli városka fogadójából tudatta velem látogatási szándékát; milyen szerencse, ürügyet találni rá, hogy az ember bejusson Olaszország leghozzáférhetetlenebb kastélyába! Borítéka hátára odafirkantottam, hogy egy kínos családi esemény következtében jelenleg nem fogadhatom őt a háznál.

A déli forró napsütés után viharfelhők gyülekeztek, s egész délután a szobában ültünk. Marcantonio Donna Juliával együtt azon igyekezett, hogy megtanítson engem a nápolyi nyelvjárásra, míg a hallgatag nagynéni mélységes megbotránkozással ült mellettünk. De nyelvleckém csakhamar a tanárok közötti éles és rafinált veszekedésbe fúlt. Nagyrészt szélsebes és gyűlölködő mellékmondatokban folyt – zárójelben – magasan fejem fölött, érthetetlen argonjukban. Csak sejthettem, hogy Donna Julia mivel ugratja a fiút. De annyit értettem, hogy mindig ő húzta a rövidebbet; egyre hangosabb és dühösebb lett. Kétszer is megkerülte az asztalt, hogy megüsse nővérét; a lány nem menekült az ütés elől, karcsún kinyújtózott és felnézett rá mágneses szemével. Végül is Marcantonio felszólított, hagyjuk ott a lányt, és menjünk fel szobáinkba; úgy váltak el, mint a hétéves gyerekek: fintorogva és azon vetélkedve, hogy kié legyen az utolsó goromba szó. Vacsora után folytatódott a háborúság. A hercegné a kandalló mellett bóbiskolt, unokanővére vele szemben motyogott hangtalanul. A két testvér a félhomályban ült, és kihívó gorombaságokat vagdosott egymás fejéhez. érthetetlenül izgatott és bosszantott különös veszekedésük. Valami ürüggyel elbúcsúztam, és szobám felé indultam. Az utolsó, amit láttam, egy heves csapás volt, amelyet Marcantonio nővére vállára mért; az utolsó hang, amelyet hallottam, a leány kihívó nevetése, amint dulakodtak a faragott ládán a sarokban. A lépcsőn fölfelé eltűnődtem magamban: bizonyára csak képzelődés volt az egész, szerencsétlen fájós fejem annyira telve volt a múlt esti erotikus elbeszélésekkel; igen, bizonyára csak képzeltem, hogy azokban az ütésekben – amelyek valójában vad simogatások voltak – a gyűlölet szerelemmel vegyült; Donna Julia nevetése pedig félig gúnyos, félig odaadó...

De nem képzelődtem.

Éjjel három óra körül Marcantonio ébresztett fel álmomból. Még fel volt öltözve. Sebes szóáradatot zúdított szédelgő fejemhez, amelyből csupán e mondat lázas ismétlődését tudtam megérteni: "Igaza volt." Azután ugyanolyan hirtelen hagyta el a szobát, mint ahogy jött.

Milyen szerencséje volt ennek a Mr. Perkinsnek! Most is, amikor teljes amerikai elszántságát latba vetve betört a tiltott villa kertjébe, vajon miféle őrangyala intézte úgy a dolgokat, hogy a kastélyt éppen legjellegzetesebb oldaláról ismerje meg? Mert nyilván egy pompás, régi olasz kastély legjellegzetesebb pillanatai közé tartozik, amikor egy halott ifjú herceg fekszik a rózsabokrok tövében! Amikor Frederick Perkins detroiti gyáros a reggel hétórai kristályos levegőben átugrotta a kert falát, lába előtt feküdt Marcantonio d’Aquilanera, Aquilanera és Stoli XIV–ik hercege, Stoli–Roccellina XII–ik hercege, Bugnaccio, Tei stb. márkija, Spenestra és Gran–Spenestra bárója, a sciestriai tavak ura, a San Stephano–rend patrónusa, továbbá Altdorf–Hotenlingen–Craburg választófejedelme, a Német–római Birodalom hercege stb. stb., a nápolyi udvar kamarása, a Darvak Rendjének I. oszt. lovagja. Teteme mintegy három órája kihűlt; jobbjában harmattól nyirkos revolvert szorongatott.