Glóbusz^® Könyvkiadó 

A vonat, amely életemben először vitt Róma felé, késett, zsúfolt volt és hideg. Többször is hosszasan és látszólag értelmetlenül vesztegeltünk nyílt pályán, és az éjfél még a Campagnán talált bennünket, amint lassan haladtunk a Róma felett haloványan színesedő felhők irányában. Itt–ott kicsiny állomásokon állt meg vonatunk, s a felvillanó lámpafény egy–egy pillanatra csodálatos, viharvert arcokat világított meg. Az állomást sötétség ölelte körül, csak éppen sejtetve az utat és a hegygerinc távoli körvonalait. Vergilius világa volt ez; a szél a mezők felől jött, és hosszú vergiliusi sóhajban érkezett el hozzánk, mert a vidék, amely eredetileg a költőt ihlette meg, most már a költőtől nyeri ihletét és hangulatát.

A vonat azért volt zsúfolt, mert előző nap néhány turista felfedezte, hogy a nápolyi koldusok karbolszagúak. Ebből azonnal arra következtettek, hogy a hatóságoknak egy–két koleraeset jutott tudomására, és most kényszerű fürdőkkel fertőtlenítik az alvilágot. Nápoly levegője kedvez a legendáknak. A hirtelen támadt kivándorlási lázban úgyszólván lehetetlenné vált Rómába vasúti jegyet szerezni; elsőosztályú utasok harmadikon utaztak, érdekes egyéniségek viszont az első osztályba kényszerültek.

A vasúti kocsiban hideg volt. Kabátunkba burkolódzva ültünk és tűnődtünk, szemünket megüvegesítette a fáradtság és a fel–felcsillanó éles lámpafény. Az egyik szakaszban egy társaság – abból a népfajból, amely a legtöbbet utazik és a legkevesebb öröme van az utazásból – rossz szállodákról csevegett fáradhatatlanul; a hölgyek szoknyájukat bokájuk köré csavarták, hogy a bolhák támadásai ellen védekezzenek. Szemben velük három amerikás olasz terpeszkedett; szülőfalujukba igyekeztek, valahová az Appenninekbe, miután húsz évig kereskedtek gyümölccsel, ékszerrel a Felső–Broadwayn. Megtakarított pénzüket ujjukon csillogó briliánsgyűrűikbe fektették, és szemük versenyt ragyogott a gyémánttal a családi viszontlátás örömében. Az ember szinte előre látta szüleik bámész csodálkozását: a derék emberek sehogyan sem tudják majd megérteni, mi történt fiaikkal, milyen különös átváltozás folytán vesztették el azt a bájt, amelyet az olasz föld áraszt valamennyi szülöttére, még a legigénytelenebbre is; csupán azt észlelik majd, hogy fiaik arcvonásai eldurvultak, barbár szólásokat használnak, s örökre elvesztették a szellemes lélektani intuíciót, amely fajtájuk sajátja. A fiukra pedig nemigen várhat egyéb, mint néhány zavart, álmatlan éjszaka édesanyjuk földes padlója és halkan pityegő baromfiudvara fölött.

Egy másik szakaszban ezüstrókás kalandornő támasztotta arcát a remegő ablaktáblának. A vele szemben ülő, csillogó szemű matróna kihívó állhatatossággal bámulta, harcra készen, hogy felfogjon minden esetleges pillantást, amelyet a nő szunyókáló férjére vetne. A folyosón két fiatal tiszt csellengett, leskelődött, és igyekezett elkapni az ezüstrókás nő tekintetét, mint azok a rovarok, amelyekről Fabre oly csodaszépen írja le, mint végzik el az udvarlás szertartásait teljesen meddőn, reménytelen körülmények között, akár egy kő előtt is, csupán azért, mert valamely asszociatív motorikus erő érte őket.

Egy jezsuita is utazott a vonaton tanítványaival; az időt latin társalgással töltötték. Egy japán diplomata áhítattal merengett egy bélyeggyűjtemény fölött; egy orosz szobrász sötét arccal tanulmányozta koponyánk szerkezetét; voltak oxfordi diákok is a vonaton, akik választékos kirándulóöltözékben, de vonaton utaztak át Olaszország legszebb gyalogtúrákat kínáló részén; ott volt még az elmaradhatatlan öregasszony, kosarában tyúkkal, meg az elmaradhatatlan bámész amerikai. Naponta tízszer fogad magába Róma egy–egy ilyen társaságot – és mégis Róma marad.

Társam a londoni Times egy gyűrött számát olvasta, ingatlanhirdetéseket, katonai előléptetéseket, egyszóval mindent. James Blair hat éven keresztül tanulmányozta az ókort a harvardi egyetemen, s azután régészeti tanácsadónak küldték ki Szicíliába egy filmvállalattal, amely a görög mitológiát óhajtotta teljes egészében megfilmesíteni. A társaság csődbe jutott, és feloszlott; Blair pedig azóta a Földközi–tenger vidékén kalandozott, itt–ott átmeneti állást vállalt, és hatalmas jegyzetfüzeteket töltött meg elméleteivel, megfigyeléseivel. Fáradhatatlan agya szüntelenül ontotta az elméleteket: milyen volt Raffaello színeinek vegyi összetétele; milyen világítási effektusokat tartottak kívánatosaknak az ókori szobrászok műveik kiállítására; milyen korból származnak a Santa Maria Maggiore leghozzáférhetetlenebb mozaikjai? Megengedte nekem, hogy mindezekről és még számos tételéről jegyzeteket készítsek, sőt még azt is, hogy néhány ábrát színes tintával lemásoljak. Ha valamennyi jegyzetével együtt a tengerbe veszne – ami könnyen előfordulhat, mert takarékossági okokból olyan ócska hajócskákon szokott átkelni az Atlanti–óceánon, amelyeknek nevét az újságok még akkor sem említik, ha történetesen hajótörést szenvednek –, az én kötelességem lenne, hogy ezt az anyagot a harvardi egyetem könyvtárosának adományozzam, aki e jegyzeteket tökéletes érthetetlenségük miatt alighanem felbecsülhetetlen értékűeknek tartaná.

Blair most félretette újságját, és szólásra határozta magát:

– Nyilván tanulni jöttél Rómába, de mielőtt beletemetkezel a klasszikusokba, nem ártana körülnézned, nincsenek–e érdekesebb modernek.

– Modern rómaiakból nem lehet doktorálni. Ezt az utókorra kell hagynunk. Miféle modernekre gondolsz?

– Hallottál már a Kabalá–ról?

– Melyikről?

– Egy furcsa, Róma környéki társaságról.

– Nem én.

– Gazdag és befolyásos emberek. Mindenki fél tőlük. Mindenki attól tart, hogy összeesküvést szőnek és felborítják a rendet.

– Politikai társaság?

– Nem, nem éppen. De néha az is.

– Társaságbeli nagyágyúk?

– Természetesen. De még annál is több: entellektüelek, kultúrsznobok. Madame Agoropoulos szörnyen fél tőlük. Azt mondja, néha leszállnak Tivoliból, és keresztülhajszolnak egy törvényjavaslatot a Szenátuson, az Egyháztól kicsikarják valamely tisztség betöltését, vagy kiüldöznek Rómából valami szerencsétlent.

– Ne mondd!

– És merő unalomból! Madame Agoropoulos azt mondja, rettenetesen unatkoznak. Tudod, olyan régóta megvan mindenük. Legfőbb jellemvonásuk, hogy gyűlölnek mindent, ami új. Idejük java részét azzal töltik, hogy ócsárolják az új rangokat, új vagyonokat, új eszméket. Sok tekintetben egészen középkoriak. Többek között a megjelenésükben is. Meg az elveikben. Valahogy így képzelem: bizonyára hallottál már róla, hogy az Ausztrália körüli szigetvilágban a tudósok néha olyan vidékekre bukkannak, ahol az állat– és növényvilág evolúciója évezredekkel ezelőtt megakadt: parányi, őskori szigetek ezek, egy réges–rég továbbfejlődött világban. Nos, valami ilyesféle lehet ez a Kabala is. Ezeknek az embereknek álmatlan éjszakákat okoznak olyan gondok, amelyekből a világ évszázadokkal ezelőtt kinőtt: hogy egyik hercegnő öröklött jogon a másik előtt léphet be az ajtón, vagy egy egyházi dogma megfogalmazása, vagy a királyok – különösen a Bourbonok – Istentől nyert jogai... Szenvedélyesen komolyan vesznek olyan dolgokat, amelyek már csak a múzeumokba valók. Mi több, akik ezeket az eszméket a magukénak vallják, nem remeték, nem holmi különc senkiháziak, hanem olyan hatalmas és exkluzív társadalmi csoport tagjai, hogy a rómaiak lélegzete elakad, ha erről a Kabaláról beszélnek. Hihetetlen ravaszsággal dolgoznak, ezt hidd el nekem; s anyagi és erkölcsi lehetőségeik korlátlanok. Mme Agoropoulost idézem, aki szinte hisztériásan fél tőlük, és azt hiszi, hogy természetfölötti erőkkel cimborálnak.

– De bizonyára ismer közülük néhányat személyesen.

– Persze. én is.

– Az ember csak nem fél olyanoktól, akiket ismer! Kik tartoznak közéjük?

– Holnap elviszlek az egyikhez, Miss Grierhez. ő a nemzetközi társaság feje. A könyvtárát katalogizáltam – ó, másképpen nem is ismerkedhettem volna meg vele! Akkoriban nála laktam a Palazzo Barberiniben, és néha–néha megszimatoltam a Kabalát. Aztán benne van még egy bíboros. Meg d’Espoli hercegné, aki bolond. és Bernsteinné, a német bankárcsalád tagja. Mindegyiküknek van valami rendkívüli képessége, és együttesen toronymagasságban állnak az alattuk következő társadalmi réteg fölött. Rendkívüli lények, és magányosak. (Most is idézek.) Ott trónolnak valahol Tivoliban, és egymás kiválóságán vigasztalódnak, már amennyire tudnak.

– ők nevezik magukat Kabalának? Meg vannak szervezve?

– Amennyire látom, nem. Azt hiszem, sose jutott eszükbe, hogy csoportot alkossanak. Tanulmányozd őket. Kutasd ki a titkukat. Ez nem az én szakmám.

Elhallgattunk; a vasúti kocsi minden részéből beszélgetéstöredékek hatoltak agyunkba, amely még az imént félistenekhez hasonló személyiségekkel foglalkozott.

– Én igazán nem akarok vitatkozni, Hilda – zsémbelt az egyik angol nő. – Tudom, hogy igyekeztél mindent a lehető legjobban elrendezni az útra. De annyit mondhatok, hogy az a lány nem mosta ki a mosdót minden reggel. Egyik piszokgyűrű a másikat érte!

És az egyik amerikás olasz: – Aszondom neki, mi köze hozzá, aszondom. Menjen innen a fenébe, aszondom. úgy szedte a lábát, mondhatom, úgy szedte a lábát, hogy még a por se látszott a nyomában, úgy eliszkolt.

A jezsuita és tanítványai udvarias érdeklődést nyilvánítottak a bélyeggyűjtemény iránt, és a japán diplomata halkan magyarázta: "ó, ez rendkívül ritka! A négycentes halványlila, és ha az ember a fény felé tartja, vízjegy is látható benne, tengeri csikó. Csak hét darab van az egész világon és három belőle Rothschild báró gyűjteményében."

Szimfonikus összhangban tekintve, az ember egyszerre hallotta, hogy nem volt benne cukor, és ő egymás után három reggel is mondta Mariettának, hogy tegyen bele cukrot, vagy hozzon cukrot, hogy ámbár a guatemalai köztársaság azonnal bevonta őket, egypár darab mégis kiszivárgott gyűjtőkhöz, és hogy a Broadway és a 26–ik utca sarkán sokkal több muskotálydinnyét adnak el évente, semmint bárki is képzelné. Talán viszolygásom az emberi hétköznapiságtól adta az első ösztönzést arra, hogy csakugyan nyomon kövessem azokat az olimpuszi jelenségeket, akik unatkoznak vagy tévelyegnek ugyan, de mindegyiknek van valamilyen "rendkívüli képessége".

Ebben a társaságban és a reggel kétségbeesett hangulatában érkeztem tehát először Rómába, a világ legcsúnyább pályaudvarára, amely a többinél is jobban tele van aggatva gyógyvizek hirdetéseivel és a többinél is jobban bűzlik az ammóniáktól. útközben terveket szőttem, hogy mit fogok csinálni a megérkezés pillanatában: feltöltöm magam kávéval és borral, s az éj leple alatt végigszaladok a Via Cavouron. A hajnal első derengésében megpillantom a Santa Maria Maggiore–templomot, amely úgy lebeg fölöttem, mint Noé bárkája az Ararát hegyén, meglesem Palestrina szellemét piszkos csuhában, amint éppen kilép a templom oldalkapuján, és siet haza nagy ötszólamú családjához; továbbsietek a Laterán előtti térségre, ahol Dante vegyül el a tömegben; körüljárom a Forumot, és megkerülöm a zárt Palatinust; követem a folyó kanyargását a fogadóig, amelyben Montaigne nyögi betegségét, és megbámulom a pápa sziklaszirthez hasonló lakát, ahol Róma legnagyobb művészei dolgoznak: az, aki sohasem boldogtalan és az, aki sohasem boldog. Odatalálok, hiszen lelkem e város térképe szerint épült, amely nyolc iskolaéven keresztül lógott íróasztalom fölött, s amelybe annyira vágyakoztam, hogy lelkem mélyén sohasem hittem igazán, hogy valaha meg fogom látni.

Amikor végre megérkeztem, a pályaudvar néptelen volt; nem volt se kávé, se bor, se hold, se szellemek. Csak annyi volt, hogy sötét és ismeretlen utcákon hajtottunk át, és a travertin kövezet a maga jellegzetes módján visszhangzott nyomunkban.

Az első héten Blair segített lakást keresni és berendezkedni. A lakás egy régi palota öt szobájából állt, a folyón túl és a Santa Maria in Trastevere–bazilikától egy kőhajításnyira. A magas, nyirkos szobák rossz, tizennyolcadik századbeli stílusban épültek; a szalon mennyezete szerényen kazettás volt, és a hallban málladozó stukkóékítmények maradványai itt–ott megfakult kék, rózsaszín festés meg aranyozás nyomait mutatták. A portörölgetésnek minden reggel áldozatul esett egy–egy angyalka göndör hajfürtje, egy–egy virágszirom vagy füzérdarabka. A konyhában volt egy freskó, amely Jákob harcát ábrázolta az angyallal, de ezt a tűzhely eltakarta. Két napot azzal töltöttünk, hogy székeket, asztalokat válogattunk, kézikocsira raktuk, és személyesen fuvaroztuk el szegényes utcánkba; vagy tucatnyi üzletben alkudoztunk nagy darab szürkéskék brokátokra, különös tekintettel kopásokra, foltokra és gyűrődésekre; régi csillárok szemérmetlen utánzatai közül igyekeztünk kiválogatni azokat, amelyek a legsikeresebben tüntették fel a kort és a stílust.

Ottima felfedezésével Blair dicsekedhetett. A sarkon volt egy trattoria, lézengő alkalmi fecsegők számára teremtett borkimérés, amelyet három nővér vezetett. Blair egy ideig tanulmányozta őket, s végül az egyiknek, értelmes, középkorú, jó kedélyű nőnek, azt az ajánlatot tette, hogy szegődjék el hozzám szakácsnőnek "pár hétre". Az olaszok irtóznak a hosszú lejáratú szerződésektől és ez az utóbbi feltétel volt az, amely Ottimát számomra megnyerte. Megemlítettük, hogy szívesen felveszünk valakit – nézzen körül –, aki a nehezebb munkában segítségére lehet, de ennek hallatára Ottima elborult, és kijelentette, hogy ő nagyon jól el tudja végezni a nehezebb munkát is. A hozzám költözködés lehetősége sorsszerű megoldása lehetett valamely problémának Ottima életében, mert szenvedélyesen megszerette munkáját, engem és két konyhabeli társát: Kurtot, a rendőrkutyát és Messalinát, a macskát. Szemet hunytunk egymás hibái fölött, és otthont teremtettünk.

A megérkezésünket követő napon tehát látogatást tettünk Róma első számú társadalmi diktátoránál, egy érdekes és beteges arcú, izgatott madár mozgású, fiús vénlánynál, akinek hangulata állandóan kedvesség és ingerlékenység között ingadozott. Hat óra felé járt az idő, amikor beléptünk szalonjába a Palazzo Barberiniben; az asztal körül négy hölgy és egy úr üldögélt kissé mereven, és franciául társalgott. Madame Agoropoulos felkiáltott az örömtől, amikor meglátta Blairt, a szórakozott tudóst, akit annyira szeretett; Miss Grier visszhangozta felkiáltását. Egy Mrs. Roy nevű sovány hölgy csak akkor engedett föl és mosolyodott el, amikor a társalgás folyamán valamelyes fény derült családi kapcsolataimra. A spanyol követ és neje azon elmélkedtek magukban, vajon hogyan boldogulhat Amerika a címek és rangok olyan rendszere nélkül, amelyből az ember csalhatatlanul megismerheti a "maga fajtáját"; a Marquesa könnyedén megborzongott két pallérozatlan fiatal rézbőrű betörésén, és már fogalmazta magában a hibás francia mondatot, amellyel perceken belül búcsúra fog emelkedni. A társalgás egy ideig szeszélyesen csapongott, felszínes bájjal, mint minden olyan nyelven folytatott beszélgetés, amely egyik jelenlevőnek sem anyanyelve.

Hirtelen fölfigyeltem: a szobában feszültség támadt. Intrika szálait észleltem, anélkül hogy csak a legtávolabbról is sejthettem volna a cselszövés céljait. Miss Grier úgy tett, mintha fecsegne, holott valójában igen komolyan beszélt, Mrs. Roy pedig minden szavát gondosan megjegyezte. Az epizód végül is jellegzetes, bár nem túlságosan bonyolult példája volt a Rómában szokásos társadalmi alkunak, annak jellegzetes elágazásaival a vallási, politikai és társadalmi életbe. Engedjék meg, hogy jóval később nyert értesülések fényével világítsam meg, mit akart Mrs. Roy Miss Griertől és mit kért Miss Grier szolgálataiért cserébe.

Mrs. Roynak apró szeme volt, és olyan szája, mintha éppen kinint ízlelt volna; amikor beszélt, fülönfüggője zörögve verdeste kiálló kulcscsontját. Római katolikus volt, és politikai téren a legsötétebb klerikális reakciós. Római tartózkodását főként arra használta fel, hogy bizonyos amerikai jótékonysági intézmények szükségleteire felhívja a Szentatya figyelmét. Rossz nyelvek mindenféle indítóokot gyanítottak Mrs. Roy jótettei mögött; ezek között a legkevésbé becsületsértő volt, hogy pápai grófnői címre vágyik. Valójában Mrs. Roy azért kérte egyik audienciát a másik után a Vatikánban, mert azt remélte, hogy őszentsége a kedvéért csodát fog tenni: tudniillik engedélyezni fogja Mrs. Roy ágytól és asztaltól való elválását a privilégium Paulinianum alapján. Ez a döntés, bár volt rá precedens, számos feltételtől függött. Mielőtt ilyen lépést tesz, a Vatikán gondosan tudakozódik, milyen hatást keltene az ügy katolikus körökben; amerikai bíborosokat szólít fel, adjanak bizalmas jelentést a hölgy jelleméről és hírnevéről, és kikéri mind a római, mind a baltimore–i hivők véleményét, a nélkül hogy azok sejtenék, miről is van szó tulajdonképpen. Ha mindez megtörtént, nem árt a Vatikánnak arról is tudomást szereznie, helyeslést vagy cinikus reagálást váltana ki a döntés a protestánsokból. Mrs. Roy hírneve történetesen kifogástalannak bizonyult, és jogosultsága a válásra kétségtelenül beigazolódott (férje minden lehető módon vétkezett: hűtlen volt hozzá, sőt még szentebb ügyhöz is hűtelenné vált, és animae periculum lett belőle: azaz istenkáromló és gyalázatos vitát igyekezett folytatni feleségével Szent Januárius vérének folyékonnyá válásáról). De még hiányzott a protestáns imprimatur. Kinek a véleménye lehetne döntőbb e téren, mint az amerikai kolónia puritán életű uralkodónőjéé? Miss Griert – és ezt mindkét hölgy tudta – a legtapintatosabb, legelővigyázatosabb módon fogják megközelíteni; s ha a Palazzo Barberini visszhangja csak egy kissé is bizonytalan lenne, a kérvényező a sajnos nagyon is gyakori "teljesíthetetlen" választ nyeri, s az ügy egyszer s mindenkorra el van intézve. Mivel Mrs. Roynak ilyen nagy kérnivalója volt Miss Griertől, szerette volna tudni, nem tehet–e viszontszolgálatot.

Tehetett.

Klasszikus korból származó olasz műremek nem hagyhatja el az országot hatalmas kiviteli vám lefizetése nélkül. Hogyan érkezhetett hát meg Mantegna képe, a Madonna Szent György és Szent Helén között, a Vassar College Alumnae Hall–jába anélkül, hogy a vámon keresztülment volna? Utoljára három évvel azelőtt látták a szegény Principessa Gaeta gyűjteményében; így tartották nyilván a szépművészeti miniszter jelentései a következő években is, bár úgy hírlett, hogy eladásra kínálták Brooklyn, Cleveland és Detroit városok múzeumainak. Hatszor cserélt gazdát a kép, de a kereskedők, szakértők és gondnokok annyira belemerültek abba a kérdésbe, vajon Szent Helén bal lábát átfestette–e Bellini – amint ezt Vasari állítja – vagy sem, hogy sohasem jutott eszükbe firtatni, vajon a vámhatóságok nyilvántartották–e a képet.

A festményt végül is egy bolondos, levendulakék parókás öreg bostoni hölgy vásárolta meg, és három hamisított Botticellivel egyetemben a Vassar College–nak hagyományozta, amelyhez már gyalázatos helyesírása miatt sem lehetett egyéb köze, mint az, hogy védnöke volt.

A római szépművészeti miniszter most értesült az adományozásról, és kétségbe volt esve. Ha a dolog köztudomásúvá válik, vége hírnevének, állásának. Hiába munkálkodott minden erejével hazája javára (példának okáért: húsz évig sikerült megakadályoznia Herculaneumban az ásatásokat; húsz isteni barokk templom fasszádját tette tönkre abban a reményben, hogy talál egy tizenharmadik századbeli ablakot stb. stb.), mindez össze fog omlani abban a viharban, amelyet a római újságok majd az ügy körül kavarnak. A honszerető olaszokat mérhetetlenül bántja, ha műkincseik Amerikába kerülnek; csak az alkalomra várnak, hogy darabokra szaggassanak egy állami hivatalnokot, s így nyugtassák meg sértett becsületérzésüket. A követség kétségbeesett erőfeszítéseket tett a kibékítésre. A Vassar College–tól nem lehetett kívánni sem azt, hogy lemondjon a képről, sem pedig azt, hogy a csempész helyett vámot fizessen. A római újságok vezércikkei hamarosan harsogó színekben fogják ecsetelni a barbár Amerika képét, amint Olaszországtól elrabolja édes gyermekeit, és hivatkozni fognak Catóra, Aeneasra, Michelangelóra, Cavourra meg Szent Ferencre. A Senatus Romanus pedig végeláthatatlanul "ül" majd minden kényesebb üzleten, amelyet Amerika megpróbál Itália kegyeibe ajánlani.

No mármost Miss Grier is védnöke volt a Vassarnak. Megtisztelő hely illette meg a hosszú körmenetben, amely minden év júniusában felsorakozott a napórák és tancélú bokrok között. Miss Grier kész volt megfizetni a kártérítést, de csak ha sikerül lecsillapítani a városatyákat. Ehhez megint az kell, hogy az aznap este összeülő bizottság kedvező véleményt adjon. A bizottság hét tagból állt; négy szavazat fölött már Miss Grier rendelkezik, a többi három tag "fekete", azaz klerikális reakciós. Ahhoz, hogy az ügyet Gaeta hercegnő érdekében elejtsék, egyhangú szavazásra van szükség.

Ha Mrs. Roy most azonnal kocsijába ül, ráér elhajtani a Piazza di Spagnára az American College–ba, és ott megbeszélést folytatni a bájos és mindentudó O’Leary atyával. ó, az egyház akusztikája csodálatos! Este tíz órakor a három "fekete" bizottsági tag illendően a kibékülésre fog szavazni. Miss Grier feladata volt, hogy a teázóasztalka fölött tüzetesen elmagyarázza a helyzetet Mrs. Roynak, és utaljon rá, milyen megfizethetetlen viszontszolgálatot tehet ő, Miss Grier, Mrs. Roynak ezért az esetleges szívességért. A feladatot még bonyolultabbá tette, hogy vigyázni kellett, nehogy akár Madame Agoropoulos, akár a spanyol nagykövet felesége valamit is megsejtsen az ügyből (férfiak nem számítanak). Szerencsére a nagykövetné nem tudta követni a gyors francia beszédet, Madame Agoropoulos pedig annyira érzelmes természetű volt, hogy könnyen el lehetett terelni figyelmét a beszélgetés lényegéről csalétkül odavetett szóvirágokkal és pátosszal. Miss Grier hibátlan technikával, gondosan és precízen játszotta ki kártyáit. Megvolt benne az a képesség, amely az igazi nagy uralkodókat jellemzi, s amelyet főként Angliai Erzsébetben és Nagy Frigyesben látunk: a fenyegetést pontosan úgy tudta adagolni, hogy ellenfelét ösztökélje, de ne vadítsa el. Mrs. Roy azonnal megértette, mit várnak tőle. évek óta foglalkozott azzal, hogy bizottsági tagokat nyerjen meg és savanyú pápai kamarásokat meg olasz ultramontán politikusokat békítgessen; a befolyással való üzérkedés mindennapi kenyere volt. Ezenfelül a boldogság a legszerencsésebb befolyást gyakorolja a szellemi képességekre, és Mrs. Roy végre kézzelfogható közelben érezte válását. Sietve fölállt.

– Bocsássanak meg nekem, hogy már szaladok – mormogta. – Megígértem Júlia Howardnak, hogy érte megyek Rosalihoz. és előbb még van egy utam a Piazza di Spagnán.

Biccentett felénk, és eltűnt. Vajon minő érzelem lehet az, amely szárnyakat ad ilyen hatalmas lábaknak, és vidámságra hangolja a legsavanyúbb természetet? A következő évben Mrs. Roy feleségül ment egy ifjú francia vitorlázóhoz, aki mintegy húsz évvel volt fiatalabb nála; Firenzében telepedett le, és fiat szült neki. A reakciós szalonokban többé nem beszéltek szavazatokról, ha meglátogatta őket. A Vassar College megtartotta a festményt, és levéltárában őrzi az olasz külügyminiszter levelét, amely majdnem úgy hangzik, mint egy adományozó oklevél. Remekművek hatása szemlélőikre túlságosan kényes és kiszámíthatatlan, hogysem szavakkal kifejezhető lenne, mégis hinnünk kell, hogy a sok száz fiatal leány, aki naponta többször is elmegy a Mantegna–festmény előtt, olyan nemesítő ösztönzést merít belőle, amely majdan jobb feleséggé és jobb anyává teszi őket. Az olasz külügyminiszter legalábbis ezt ígéri levelében a Vassar College–nak.

Amikor a többiek is elmentek, Miss Grier kis fintort vágott utánuk, hangulatvilágítást gyújtott és megkért bennünket, meséljünk New Yorkról. Látszólag élvezte "egzotikus" társaságunkat, de azért figyelme minduntalan elkalandozott; végül felugrott, lesimította ruhája ráncait, és felszólított, siessünk haza, öltözzünk át, és jöjjünk vissza vacsorára nyolc órakor. Elámultunk, de beleegyeztünk, és elindultunk hazafelé a zuhogó esőben.

Nyaggattam Blairt, hogy meséljen róla. Keveset tudott mondani. Lelki és testi arcképe kiolvasható őseinek itt következő ismertetéséből, amelyet magam állítottam össze – a sorok között olvasva és a fényképeket tanulmányozva – A Grier–család története című könyvből, amelyet valami távoli rokon írt.

Dédapja 1800–ban vándorolt ki New Yorkba. Beteges ember volt; vásárolt egy régi vidéki házat, és ott szándékozta remete módjára leélni életét, a bibliai próféták tanulmányozásában töltvén napjait, és csendesen szaporítva négy disznaját, amelyet kosárban hozott át az óvilágból. Anyagi helyzete javulásával párhuzamosan azonban javult egészségi állapota is, s így csakhamar – saját maga legnagyobb meglepetésére – feleségül vette Miss Agatha Frehestockent, Dawes Corners örökösnőjét. Tíz évvel később, a Frehestocken szülők halálával, ez a házasság két nagy kiterjedésű farm egyesülését vonta maga után. Gyermekeik, Benjamin és Anne nevelése aszerint alakult, hogy apjuknak mikor szottyant kedve velük foglalkozni esős délutánokon. Miss Grierünk nagyatyja, egy ravasz, de egyszerű parasztgyerek, azután évekre elmerült a város tömkelegében, mindenféle munkát próbált, volt tányérmosogató, rikkancs és főpincér. Nagy sokára egyszer hazalátogatott és rávette szüleit, engedjék meg, hogy földjüket biztosítékul használja valami vasútépítési befektetéshez. Ebből a korból képünk is van róla: az amerikai nagy vagyonok történetével foglalkozó könyvek egyikéből sem hiányozhat az előreálló alsó ajkú, mosolygó és harcias tekintetű németalföldi parasztivadék daguerrotype–ja. Nem lehetetlen, hogy azon a csendes vasárnap estén Dawes Cornersben Benjamin felelevenített egy kedves régi szokást, és kutyakorbáccsal dolgozta meg szüleit, mert Anne visszaemlékszik rá, hogy kötésével együtt az istállóba kellett visszavonulnia, és ott zsákokon ülve várnia, amíg visszahívják. öreg édesapja a zsoltárokból vett szöveggel egyenesen megátkozta Benjamint, és különös elégtételben volt része: Benjamin Grier lelkében vallásos elmélyülés, testében alattomos betegség férge ütött tanyát. Az eredmény siker volt: körülbelül egy időben lett presbiter és milliomos; kerekes székéből immár öt vasúti társaság sorsát irányította. Szülei egy Washington Square–i házban haltak meg, s életük végéig nem bocsátottak meg neki.

Benjamin Grier egy másik pénzmágnás lányát vette el, aki, ha más korban és más hitben születik, kolostorba vonult volna, és szellemi–lelki szegénységét szakadatlan s önmaga előtt is érthetetlen könnyhullatással siratta volna meg. De mivel a barnakő paloták világában élt, egyetlen beteges fiat szült, akiben a Grierek és Hallettek annyi nemzedéken át elnyomott szépérzéke szánalmas virágzásba szökött. Rossini operáit imádta, meg mindenfélét, amiről gyanútlan lelke azt hitte, hogy "olasz": tarka olvasókat, a capri parasztok népviseletét, Domenichino festészetét. Erélyes, éles eszű, nála jóval idősebb hölgyet vett feleségül, aki elszántan kiválasztotta őt magának a presbiteriánus templom előcsarnokában. Ketten együtt hihetetlenül gazdagok voltak, vagyonuk akkora volt, hogy éjszaka is szaporodott, és egy éven belül megkétszereződött, ha nem törődtek vele, akkor is. Ennek az elszánt Grace Benhamnek volt köszönhető, hogy a Grier család még egy utolsó ivadékot hozhatott létre: a mi Miss Grierünket. A húsz vagy több nevelőnő szemében, aki zokogva távozott mellőle, ez a kislány gonosz és elvetemült szörnyeteg volt. Szüntelenül ide–oda cipelték New Yorkból Baden–Badenba, Veveyből Rómába és vissza; felnőtt anélkül, hogy akár helyhez, akár személyhez ragaszkodott vagy hozzászokhatott volna. Szülei meghaltak huszonnégy éves korában, végül a magány megtette, amit a nevelés nem tudott véghezvinni: jellemét meglágyította a szánalmas kísérletezés, hogy embereket édesgessen maga mellé, hogy beszéljenek hozzá, éljenek vele, töltsék ki valahogyan pénzben dús napjai ürességét. Ha Miss Grier elolvasná ezt a beszámolót származásáról, sem érdeklődést, sem felháborodást nem keltene benne. Egyetlen állandó igyekezet forró levegőjében élt: hogy kigúnyolja és sértegesse a társaságában forgó ostoba és naiv embereket. Ebben a lázas igyekezetben futott össze családja minden lelkesedése, indulata és gátlása: dédapja sötéten látása, nagyapja kutyakorbácsa és babonás félelme a túlvilág borzalmaitól, nagyanyja vörösre sírt szeme és apja elfojtott szerelmi vágya a Zeneakadémia Normái és Semiramisai után. Még nyughatatlanabbá tették a nagyapjától örökölt férfias tulajdonságok: a nagystílű üzletember vállalkozó szelleme élt benne, s helyzetében és neménél fogva ezt az adottságát csupán abban élhette ki, hogy megfélemlítette a társaságabeli nőket, és szenvedéllyel avatkozott bele mások ügyeibe. Mindent összevéve erélyes és értelmes nő volt, aki valamiféle kesernyés élvezetet lelt benne, hogy uralkodjék különc és lázongó körén; amikor meghalt, Róma szalonjaiban az elfojtott öröm különös, vad suttogása morajlott.

Jellemzése nem lenne teljes, ha nem szólnánk legkülönösebb szokásáról, amely részben az egész életén át betegeskedő ember álmatlanságából eredt, részben a kísértetektől való félelemből, amelyet gyermekkori nevelőnői rémmeséi oltottak beléje. Hajnalig nem tudott aludni. Félt az egyedülléttől; hajnali egy óra felé erőszakosan marasztalta utolsó vendégeit: c’est l’heure du champagne, szokta olyankor mondani, és a különös órában csakugyan pezsgőt bontatott, hogy maradásra bírja őket. Ha végül mégis elmentek, az éjszaka hátralevő részét zenehallgatással töltötte, mert a tizennyolcadik századbeli német fejedelmek példájára ő is saját zenekart tartott fenn.

Ám ezek a késő éjszakai szeánszok nem torkolltak érzelgős, laikus zenekéjelgésbe: a legmagasabb fokú műélvezetet jelentették. Egyik éjszaka Miss Grier végighallgatta például Szkrjabin valamennyi szonátáját vagy Medtner indulóit; máskor a Wohltemperirtes Klavier mindkét kötetét; Händel valamennyi orgonafúgáját; hat Beethoven–triót. Fokozatosan egyre inkább elfordult a könnyebben érthető zenétől, és már csak a legnehezebb, legszellemibb muzsikát szerette. Majd történelmi érdekességű művek felé fordult érdeklődése, Bach elfeledett vetélytársait tanulmányozta, meg Grétry operáit. A lateráni kórusból énekeseket szerződtetett, akik hosszú éjszakákon át Palestrinát énekeltek neki. Bámulatos zenei műveltségre tett szert. Harold Bauer alázatosan hallgatta meg útbaigazításait Bach frazírozására nézve; eskü alatt állította, hogy a ma élő emberek között egyedül Miss Griernek van igazán érzéke az ellenponthoz. A Flonzaley–vonósnégyes engedelmeskedett kérésének, hogy Loeffler műveinek bizonyos részeit gyorsabban játssza.

Életem során sok emberrel találkoztam, aki valamilyen okból hajnalig nem tudott aludni. Olyankor, ha magam is álmatlanul hánykolódtam ágyamban vagy kihalt utcákon át bandukoltam hazafelé késő éjszaka – abban az órában, amikor az apagyilkos lábához halkan dörömbölő macska simul a sötétben –, néha magam elé képzeltem az öreg Baldassarét a Borgóban, Shantung volt püspökét, a Távol–Kelet Apostoli Látogatóját, amint éjjeli két órakor könnyező szemmel nekilát az egyházatyák tanulmányozásának, újra meg újra elámulván – amint mondani szokta – a Tan rózsafájának szüntelen virágzásán; vagy magam előtt láttam Stasiát, az orosz emigránst, aki a háború alatt ápolónő volt, és azalatt szokott le az éjszakai alvásról – Stasiát, aki solitaire–t játszott hosszú éjszakákon át, és eltűnődött a tréfás durvaságokon, amelyeket családtagjai taganrogi katonáktól elszenvedtek; és magam elé idéztem Elizabeth Griert, aki mély, homályos szobájában hallgatja d’Indy új művét, amelyet maga a szerző küldött el neki, vagy a partitúra fölé hajlik, mialatt kicsiny zenekara a Les Indes Galantes nyitányát játssza.

Amikor tehát egy órával később ismét felmentünk a Palazzo Barberini lépcsőjén, Miss Grier vendégei már egybegyűltek, és a háziasszonyt várták. Egyéb kiváltságai között Miss Grier már régóta azt a királyi személyeknek kijáró jogot is biztosította magának, hogy saját estélyein utolsónak érkezhessen. A hallban a maître–d’hotel levélkét nyújtott át nekem a következő szöveggel: "Kérem, vezesse asztalhoz Mademoiselle de Morfontaine–t, egy magas termetű, Meroving megjelenésű hölgyet, aki esetleg meghívja magát villájába Tivoliba." Pár pillanat múlva Miss Grier is besiklott a szalonba, és sietős cikcakkban szelve át a szobát, sorra üdvözölte vendégeit. Fortuny tervezte estélyi ruhát viselt, szalamandravörös és fekete színkombinációt, nyakában ritka és becses reneszánsz érem csüngött, olyan nagyságú, amilyent más nő nemigen mert volna magára akasztani.

Mivel Miss Grier abban a helyzetben akart lenni, hogy minden egyes szót halljon, amit asztala körül beszélnek, a római társaság már régóta és okkal panaszkodott a vacsoráin dívó ültetési rend ellen: úgy összezsúfoltak bennünket, mint Modenánál szokás a sietős vacsorázókat. De voltak még egyéb illemszabályok is, amelyeket Miss Grier semmibe sem vett: megtárgyalta az asztalra kerülő ételeket; a leglehetetlenebb pillanatokban jobbról bal kéz felé fordította a társalgás nyelvét; elmondta, hogy kit hívott meg aznap estére, aki nem tudott eljönni. Idővel annak is tudatára ébredt az ember, hogy nem is ugyanazt ette, amit mi. Első fogásként kis tálban kenyérmorzsát és diót tettek eléje; majd – miközben mi szarvasgombával és libamájjal tűzdelt faisan Souvaroff–ot fogyasztottunk, azzal a nemes, sötét és dús ízzel, amelyet a madeira ad a vadnak – holmi amerikai zabpehelyfélét forró vízben áztatva és némi vajjal leöntve. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy vendégeit ne csipkedje, méghozzá veszedelmes módon és szinte ihletett éleslátással; a politikus herceget unalmas beszédeivel ugratta; Mrs. Osborne–Cadyt zongoraművészi pályájával, amelyet feláldozott még a szokottnál is sikerületlenebb házasságának. A vacsora kezdetén villanyosan szikrázó szeme egy pillanatra megakadt rajtam, és gyanús mormogásba kezdett; de azután meggondolta magát, és utasította az inast, kínáljon meg még egyszer az oeufs cardinal–lal, miközben némileg kihívóan hozzátette, hogy ez az egyetlen ehető oeufs cardinal Európában, és Mérné – az idősebbik Galicin hercegné – nyilván bolond, hogy dicséri konyhafőnökét, aki pedig vasúti restikben nyerte kiképzését stb. stb.

Jobbomon a magas termetű Meroving–leányzó ült, Mademoiselle Astrée–Luce de Morfontaine, Claude–Elzéar de Morfontaine és Christine Mézičres–Bergh leánya. Nagyatyja, Comte Louis Mézičres–Bergh feleségül vette Rachel Krantzot, Maxi Krantznak, a híres bankembernek leányát, és 1870–ben vatikáni francia nagykövet lett. Asztalszomszédnőm rendkívül gazdag volt, úgy mondták, több Szuezi–csatorna–részvénye van, mint a Rothschildoknak. Magas volt, nagy kezű, nagy lábú és csontos, anélkül hogy túlságosan sovány lett volna. Hosszú, fehér arca, amelyet karneol fülönfüggő keretezett, egy Giotto–freskó szimbolikus alakjára emlékeztette az embert, kissé elrajzolva, de telve aszketikus, átszellemült szenvedélyességgel. Rekedtes hangja volt, szaggatott beszédmodora, és az első tíz percben sok ostobaságot fecsegett összevissza, mert az esze máson járt; de az ember érezte, hogy előbb–utóbb vissza fog térni oda, ahová kell. Ez csakhamar meg is történt, méghozzá eléggé hirtelen és erélyesen. Vázolta előttem az egész francia royalista mozgalmat. úgy látszott, éppen olyan szenvedélyesen hisz céljaiban, amennyire megveti módszereit.

– Addig nem lehet király Franciaországban – kiáltott fel –, amíg a katolicizmus nem éledt újra. Franciaország nem lehet naggyá Róma nélkül. Latinok vagyunk: nem vagyunk gótok. Idegen rendszereket kényszerítenek ránk. De végül majd megtaláljuk magunkat, királyainkat, hitünket, latin szívünket. Addig nem halok meg, amíg nem láttam Franciaországot visszatérni Róma kebelébe – sóhajtott fel, és összekulcsolta kezét arca előtt.

Tétován megjegyeztem, hogy szerény véleményem szerint a köztársasági rendszer nem felel meg sem a francia, sem az olasz vérmérsékletnek; amire hosszú, fehér kezét kabátom ujjara helyezte, és felszólított, töltsem a víkendet villájában.

– Ott majd meghallja az egész érvelést – mondta –, és a Bíboros is ott lesz. – Megkérdeztem, hogy melyik bíboros. Az arcán kiütköző fájdalom kioktatott, hogy az ő köreiben nincs hetven bíboros, csupán egyetlenegy.

– Hát Vaini bíboros, természetesen. A bíborosi kollégiumban jelenleg alig találni érdektelen papot, de azért Vaini bíboros kétségkívül ma is az egyetlen igazán művelt, előkelő, elbűvölő ember közöttük.

A papság alsóbb rétegeiben olyan gyakran találkoztam tanultsággal, előkelőséggel és lelki bájjal (hogy a vallásosságot ne is említsem!), hogy szinte megütköztem annak hallatára, hogy a magasabb régiókban e tulajdonságok olyan ritkák.

– Egyébként – tette hozzá Mademoiselle de Morfontaine – ő az egyetlen, aki jóindulattal szemléli Franciaországot, az egyház lázadó leányát. Még nem találkozott vele? Micsoda tudás! Micsoda koponya! és gondolja csak el, nem akar írni! Ha szabad magam tiszteletlenség nélkül így kifejeznem, őeminenciája bizonyos tehetetlenségfélében szenved. Az egész világ várja, hogy valaki megmagyarázzon végre bizonyos ellentmondásokat az egyházatyák írásaiban: ő az egyetlen élő ember, aki ezt meg tudná tenni, és mégis hallgat. Imáinkkal kérleljük őt. ő egymaga vissza tudná helyezni az egyházat az irodalomba. Egymaga diadalra tudná vinni az ügyet, amely valamennyiünk szívügye.

Félénken megkérdeztem, mi lehet az az ügy.

Álmélkodva fordult felém.

– Hát az Isten kegyelméből való királyság intézményének beiktatása az egyház hittételei közé! Azt reméljük, hogy huszonöt éven belül egyetemes zsinatot hívnak össze ebben az ügyben. Azt hittem, maga ezt tudja; sőt őszintén szólva, feltételeztem, hogy maga is a mieink közül való.

Azt válaszoltam erre, hogy amerikai vagyok és protestáns; úgy gondoltam, ez a válasz eleve megcáfolja azt a feltevést, hogy katolikus királypárti lennék.

– Ó – mondta azonban Mademoiselle de Morfontaine –, sok olyan hívünk van, akinek első pillantásra semmiféle érdeke nem fűződik a mozgalomhoz: vannak köztünk zsidók, agnosztikusok, művészek, sőt még anarchisták is.

Most már egészen bizonyos voltam benne, hogy asztalszomszédnőm őrült. – A milliomosokat ilyenkor nem csukják zárt intézetbe – csillapítottam magam. Már a puszta elképzelés is – zsinatot összehívni a huszadik században azért, hogy a királyság intézményét emberfölötti hatalommal ruházzák fel, és ezt a kötelező hittételek közé iktassák be – több volt vallásos és kegyes ábrándnál: elmebaj volt. Aznap este már nem tudtunk visszatérni a tárgyra, de többször is észrevettem, hogy réveteg, félőrült pillantása nagyobb bizalmasságot sugároz felém, mint amekkorát a magam részéről jogosultnak tartottam.

– Tizenegyre elküldöm magáért a kocsit – súgta felém, amikor felálltunk az asztaltól. – Feltétlenül el kell jönnie. Nagy szívességet akarok kérni magától.

Amikor visszamentünk a szalonba, Ada Bodoni, egy népszerű szenátor leánya mellé kerültem. Bár szinte túlságosan fiatalnak látszott ahhoz, hogy este társaságba járjon, modorában megvolt az a bájos, óvatosan rafinált nőiesség, amely a jól nevelt olasz úrilányokat jellemzi. Beszélgetésünk legelején megkérdeztem, nem mesélne–e nekem a Kabaláról.

– Ó, a Kabala, az tulajdonképpen csak tréfa, beugratás – felelte. – Kabala tulajdonképpen nincs is. De azért tudom, mire gondol. – A fiatal leány szemei óvatosan felmérték a távolságot, amely bennünket a környező társaságtól elválasztott. – Kabalának neveznek egy társaságot, amelyet szoros szálak kötnek össze, és amely sülve–főve együtt van.

– Valamennyien gazdagok? – érdeklődtem.

– Nem – válaszolta elgondolkozva. – Ne beszéljünk olyan hangosan. Nem. Vaini bíboros nem lehet gazdag, sem d’Aquilanera hercegnő.

– Szellemi kiválóságok?

– D’Espoli hercegné nemigen.

– Hát akkor mi köti őket össze?

– Nem is köti őket össze semmi, csak az... csak az, hogy majdnem mindenkit megvetnek, magát és engem meg édesapámat és így tovább. Mindegyiknek van valamije, valami rendkívüli képessége, és ez fűzi őket egymáshoz.

– Gondolja, hogy együttműködnek, és zavart igyekeznek kelteni?

A leány homloka ráncokba szaladt, könnyedén elpirult.

– Nem, nem hiszem, hogy azt akarják – válaszolta halkan.

– De mégiscsak megteszik? – sürgettem.

– Hát... ott ülnek Tivoliban, és rólunk beszélnek, és valahogyan, anélkül hogy tudnák, hogy mit csinálnak, végül is csinálnak valamit.

– Hányat ismer közülük?

– Mindet ismerem futólag – felelte gyorsan. – Mindenki ismeri valamennyit. Kivéve, természetesen, a Bíborost. és szeretem is valamennyiüket. Csak akkor ártalmasak, ha együtt vannak – magyarázta.

– Mademoiselle de Morfontaine meghívott, töltsem a víkendet tivoli villájában. Látni fogom ott őket?

– Ó, hogyne. Az a melegágyuk, mi úgy hívjuk.

– Nem lesz semmi bajom? Nem adhatna nekem valami hasznos tanácsot, mielőtt közéjük merészkedem?

– Nem.

– De igen!

– Hát... – összevonta szemöldökét – csak azt tanácsolhatom: legyen... legyen ostoba. Tudom, nehéz. Eleinte roppantul szívélyesek lesznek. Tudja, az a természetük, hogy hirtelen fellángol az érdeklődésük egy–egy új ember iránt, azután megunják, és elejtik. Kivéve, ha nagy ritkán megszeretnek valakit, és akkor azt végleg befogadják, és tagja lesz a Kabalának. Róma tele van olyan emberekkel, akik egy időre belekerültek a forgatagba, de azután nem maradtak meg benne. Különösen Miss Griernek van meg ez a szokása. Csak nemrég ismerkedett meg magával, ugye?

– Igen, éppen ma délután.

– Nos, egy ideig a napnak és éjszakának minden órájában azt fogja kívánni, hogy körülötte legyen. Egy pillanat múlva idejön, és meghívja magát, maradjon itt éjféli vacsorára. Miss Grier éjféli vacsorái híresek.

– De hát nem maradhatok itt! Teára jöttem délután, és rögtön meghívott estebédre. Nevetséges volna, ha éjfélen túl is...

– Rómában ez nem nevetséges. Most kerül be a forgatagba, ennyi az egész. Mind ilyen rohamosan barátkoznak. Nagyon izgalmas. Ne is próbáljon ellene küzdeni. Ha megpróbálja, kimarad a legérdekesebb dolgokból. Akarja tudni, honnan tudom, hogy most magán a sor? Elmondom. A vőlegényem is meg volt ma híva ide vacsorára, de egy órával a kitűzött idő előtt levelet küldött hozzá Miss Grier, amelyben ma helyett jövő péntekre hívta meg vacsorára és utána az operába. Gyakran mond le így, az utolsó percben, és ez mindig azt jelenti, hogy talált valaki újat, és azt mindenáron maga mellett akarja tartani aznap estére. A második, a vigaszmeghívás persze mindig megtisztelőbb és mutatósabb, mint az első volt, de azért sértő.

– Nem csodálom. Roppantul sajnálom, hogy én voltam az oka...

– Sose bánja – válaszolta könnyedén. – Vittorio kinn vár a kocsiban.

Így történt, hogy mikor Blairrel együtt Miss Grier elé járultunk búcsúzásra, ellenállhatatlan hévvel félrevont engem, és fülemhez hajolva suttogta:

– Vissza kell jönnie ma éjjel. Néhány barátom lesz itt kései vacsorára, akivel okvetlenül szeretném megismertetni. Remélem, nincs semmi akadálya!?

Szabadkozni kezdtem, de a hatás dermesztő volt. Miss Grier csaknem kiabálni kezdett:

– Meg kell bíznia bennem, fiatalember! Rendkívülien fontos ügyben kell beszélnem magával. Már telefonáltam is egy nagyon kedves barátnőmnek... Kérem, a kedvemért, halassza máskorra, amit ma estére tervezett. Nagy szívességet szeretnénk kérni magától.

Erre természetesen a szó szoros értelmében összecsuklottam, egyrészt az engedelmességtől, másrészt a meglepetéstől. Hát az egész Kabala szívességeket kér tőlem?!

– Köszönöm, fiatal barátom, köszönöm. Hát akkor úgy tizenkét óra körül.

Tíz óra felé járt az idő. Két órát kellett agyonütnünk. éppen a cirkuszba indultunk, amikor Blair felkiáltott:

– Mondd, nem bánnád, ha egy percre meglátogatnám egy barátomat? Ha kedden elutazom, el kell búcsúznom tőle, és érdeklődnöm kell hogyléte iránt. Nagyon utálod a beteg embereket?

– Nem.

– Kedves fiú, már nincs sok ideje hátra. Valami verseskötetet adott ki Angliában, tudod – egy az ezer közül. A kritikusok szörnyen levágták. Lehet, hogy egészen jó költő, de nem tudja kiheverni azt a csapást. Rettentően érzékeny.

Lebandukoltunk a Spanyol lépcsőn, és befordultunk balra egy kapualjba. A lépcsőn Blair egyszerre csak megállt és súgva megszólalt:

– Elfelejtettem mondani, hogy egy barátja ápolja, valami festő. Földhözragadt szegények mind a ketten, alig van pénzük orvosra. Szerettem volna egy kis pénzt kölcsönadni nekik, mennyi van nálad?

Összekotortunk száz lírát, és kopogtattunk az ajtón. Nem kaptunk választ; benyitottunk. Két szegényes szoba; a távolabbikban lámpa égett az ágy mellett, és könyörtelen fénnyel világította meg a tüdővész utolsó fokozatával szemben folytatott elkeseredett harc eszközeit: tálakat, üvegeket, foltos kendőket. A beteg magasra felpolcolva aludt ágyában, fejét a falnak fordítva.

– A festő bizonyára elment valahová a szomszédba pénzért – morogta Blair. – Várjunk egy kicsit.

Átmentünk a másik szobába, és leültünk a sötétben; bámultuk a holdat, amely megtöltötte fényével a szökőkutat. A Pinción tűzijátékot eregettek egy Piave menti ütközet emlékére, és az ég gyengéd zöldje szinte megremegett a reá felkúszó tüzes virágok alatt. Szabályos időközökben barátságos villamos zörgött be a térre, kérdőn megállt, majd ismét kizötyögött. Azon tűnődtem, vajon Vergilius Rómában halt–e meg... nem, Nápoly mellett van eltemetve. Tasso? Goethe néhány szívbemarkolóan édes verssora jutott eszembe róla, és Moissi hatalmas sikere, amikor tágra nyílt szemével, elégikus hangján elszavalja... A szomszéd szobából kiáltás hangzott:

– Francis, Francis!

Blair bement.

– Úgy látszik, Francis elment pár percre. Tehetek valamit érted? Egy–két nap múlva elutazom, és csak azért jöttem, hogy megnézzem, mennyivel jobban vagy már. Kifárasztana, ha egy kicsit beszélgetnénk?... Gyere csak be! – szólt ki utánam.

Blairnek éppen abban a pillanatban nem jutott eszébe a költő neve, s így a bemutatkozáson átsiklottunk. A beteg olyan állapotban volt, mint aki a végét járja; de a láz mohó, izgatott csillogást kölcsönzött szemeinek. úgy látszott, órákig is hajlandó hallgatni bennünket vagy beszélgetni. Pillantásom sebtében ceruzával odafirkantott levélkére esett, amely a betegtől távolabb az asztalon feküdt: "Kedves Clarke doktor úr, két órakor körülbelül kétcsészényi vért köpött. Annyira éhes volt, hogy kénytelen voltam neki többet adni, mint amennyit ön mondott. Azonnal visszajövök. F. S."

– Írtál valamit az utóbbi időben? – kezdte Blair a beszélgetést.

– Nem.

– Sokat olvasol?

– Francis felolvas nekem. – Egy lábainál fekvő Jeremy Taylor–kötetre mutatott. – Ti amerikaiak vagytok, ugye? Nekem is van egy bátyám Amerikában. New Jerseyben. úgy volt, hogy én is kimegyek hozzá. A beszélgetés elakadt, de a beteg továbbra is mosolyogva, ragyogó szemmel bámult ránk, mintha fordulatos és magasröptű társalgás folyna közöttünk.

– Nincs valami könyv, amit el akarsz olvasni? Megszerzem neked.

– Köszönöm, az nagyszerű lenne.

– Mit például?

– Akármit.

– Mégis, mondj valamit, amit különösen szeretnél.

– Ó, igazán akármit. Nem vagyok válogatós. Mégis, ha valami görög lenne, fordításban... de azt bizonyára nehéz megszerezni.

Felajánlottam, hogy elhozom neki Homéroszt eredetiben, és hevenyészve, úgy–ahogy, lefordítom neki.

– Ó, az lenne a legjobb! – kiáltott fel. – Chapman Homérosz–fordítását jól ismerem.

Meggondolatlanul azt feleltem erre, hogy Chapman fordítása alig–alig hasonlít Homéroszhoz, és a beteg arcán hirtelen kimondhatatlan fájdalom kifejezését pillantottam meg, mint akit halálra sebeztek. Ujjába harapott, és mosolyogni próbált, hogy visszanyerje önuralmát. Siettem hozzátenni, hogy azért a fordítás nagyon szép a maga módján, de ezzel nem tudtam jóvátenni kegyetlenségemet; olyan volt, mint akit szíven találtak, és csendesen elvérzik befelé.

Blair megkérdezte, van–e elegendő verse egy új kötetre.

– Már nem gondolok kötetekre – felelte. – Csak a magam kedvtelésére írok.

De a Chapmanen esett sérelem tovább dolgozott benne; elfordult, és nehéz könnyek hullottak keze fejére.

– Bocsássatok meg... Bocsássatok meg nekem – motyogta. – Olyan gyönge vagyok, és minden... minden ok nélkül rám jön a sírás.

Lázasan kutatott zsebkendő után, de mivel nem talált, sikerült rábeszélnem, hogy az enyémet használja.

– Nem szeretnék úgy elutazni, hogy Francist nem is láttam – mondta Blair. – Nem tudod, hol találhatnám meg?

– Dehogyisnem. Itt van a sarkon túl a Cafe Grecóban. én kértem, hogy menjen le, és igyék egy feketét; egész nap itt volt mellettem.

Így hát Blair egyedül hagyott a poétával, aki, úgy látszik, megbocsátott nekem, és kész volt a további beszélgetés kockázatát vallani. úgy éreztem, jobb, ha én beszélek; fecsegtem hát mindenről, ami eszembe jutott: a tűzijátékról, a vadvirágokról az Albanói–tó partján, Pizzetti szonátájáról, a legújabb lopásról a Vatikán könyvtárában. Arcán világosan látszott, milyen téma nyeri meg tetszését; kísérleteztem vele, és úgy tapasztaltam, szomjasan vágyik rá, hogy valamit – akármit – dicsérjenek előtte. Már túl volt azon, hogy akármin is felháborodjék, túl volt humoron, érzelmen, érdeklődésen letűnt világok adatai iránt. A betegszoba nyomasztó légkörében Francis, úgy látszik, hetek óta elmulasztotta, hogy elismeréssel szóljon bármiről is, és a költő arra vágyott, hogy mielőtt elhagyja ezt a furcsa világot, egyes részleteit legalább dicsérjék meg előtte. Nos, alaposan nekiláttam! A beteg szeme lángolt, keze reszketett. A legjobban a költészet dicséretére vágyott. Felvázoltam a költészet egész történetét, az egyes dalnokokat összezavartam, rossz korba, téves országba soroztam őket, enciklopédiák elkoptatott jelzőivel díszítettem fel őket, felsorakoztattam valamennyi anekdotát, amit csak ismertem – nem baj, ha rossz is, csak valamiképpen a dicsőség motívumát variálja. Beszéltem Sapphóról; elmondtam, hogyan őrjítette meg Abdera lakosait Euripidész egy verssora, hogyan kérlelte Terentius a közönséget, inkább őköréje gyűljék, mint a kötéltáncosok köré; hogyan írta Villon édesanyja imádságát egy székesegyház falának óriási képeskönyve előtt; Miltont emlegettem, aki öregkorában néhány olajbogyót tartott kezében, hogy ezzel idézze fel Olaszországban töltött boldog évének emlékét.

Felsorolásomat hirtelen szenvedélyes felkiáltással szakította félbe:

– Nekem is e nevek között lett volna a helyem!

Elámulhattam kérkedésén, és, úgy látszik, ez arcomon is tükröződött, mert megismételte:

– Igen, ott lett volna az én helyem is! De most már késő. Pusztítsák el a könyveimet, az utolsó példányig. Haljon meg minden szó, amit írtam, minden szó. Egyetlen ember se emlékezzék rám halálom után.

Valamit motyogtam, hogy majd jobban lesz.

– Ehhez én jobban értek, mint az orvos – felelte, és konok haraggal bámult rám. – Orvosnak készültem. és láttam édesanyámat, bátyámat meghalni éppen úgy, ahogyan én most meghalok.

Erre nem volt mit felelnem. Hallgattunk. Majd ismét megszólalt, szelídebb hangon:

– Ígérjen meg nekem egyet. A dolgaim nem voltak elég jók; csak a vége felé kezdtek javulni. Ha meghaltam, ügyeljen rá, hogy Francis megtartsa, amit ígért. A síromon ne legyen név. Csak annyi álljon rajta: "Itt fekszik egy ember, aki vízre írta a nevét."

A szomszéd szobában zaj támadt: Blair tért vissza a festővel. Visszavonultunk. Később a költő állapota olyan rosszra fordult, hogy már nem tudott fogadni bennünket; amikor visszajöttem vidékről, halott volt, híre pedig már kezdett elterjedni az egész világban.