|
|
|
|
Az Öreg Király szeme, egyik sír, másik nevet. Gyermeke döntött, hát mehet. Sír mert az út lejt, a Sötét Birodalom lesz az a hon, hol mindent elfelejt. A jó Király szól: Jöjj Fiam ülj ide mellém, hajtsd Szívemre fejed e Szív tanácsot ad és az idő ha érik hasznát veszed. Mert tudd, amikor erőd fogytán lesz, merül Én veled leszek kívül s belül. Tudd ha sötétben kóborolsz majd, süketen és vakon gyöngéden foglak ébreszteni minden hajnalon. És ha tüskék ejtenek szíveden sebet, Fényt adok, Fiam, hogy lásd: seb nélkül nincs gyógyulás. Ha lázadsz majd elhagyottan, ellenem, bár szívemnek fájni fogsz, szeretetem akkor is veledlesz, kedvesem. Igen már hallom, hogy kérdezed: Apám a másik szemed miért nevet? Gyermekem, emlékezz és láss, amit a Feledés Honában tapasztaltál, Valóságból gyúrt illúzió volt, emberi látomás. Éltél fájdalomban, tudod a végest. Voltál homályban, ismered a szükséget. De végül kimondtad a Szót: Atyám segíts! Segíts, hogy kivessek szívemből minden mulandót. Add, hogy szabad legyek, hogy szolgálni tudjak Eget, Földet, Embereket. És most, Fiam, kérdezlek én: Mondd, sötét nélkül érték-e a fény? Mond kétségbeesés nélkül lenne-eremény? Igen. E Dal mi köröttünk ragyogva árad, az Örök Jelen Birodalom. Ezért már látom, hogy érkezel e Szent Pillanaton. Boldog vagyok hát, szemem nevet, hisz Fiam itt van, megérkezett. |
 |  |  |
|
|
|