|
|
|
- Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!
- Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! - mosolygott vissza a nővér, és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.
- Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!
- Micsodákat?
- Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égícsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!
- Ne mondja!
Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.
- Ha meglátja, nővér, megjön a kedve, s kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?
- Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!
- Ej menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok... Na jó, mindörökké - hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megegzamináljuk, majd kisül, mennyit ért az a tengerentúli doktori diploma!
- Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! - fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. - Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb, bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne, valósággal csoda...
- Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!
- No, megyek, most már komolyan. Dicsértessék...
Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszmétesorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: "Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!" - mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelíd örömét. Jobb felől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze "párba" a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.
- Hogy van a Würdige? - kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.
- Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!
- Igen, igen! - bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba, és keresztet írtak a halvány arcok előtt.
Virginia továbbment. A kertész háza előtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára, és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.
Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény (a kertész sem tudta nevét), melynek tojás alakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek: szegény asszonyoknak, jámbor "egyesületi" nénikéknek ingyen osztogatni valókat.
Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt széles "marhakapu"-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva, és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból "tárgyalja" e hasznos háziállatot. - Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.
Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt, és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás:
Szent József Ápolda. Szegénysorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.
A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bőrű és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt százévesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, hogy elmotyogja-e. Soror Mártha már nem is vétkezhetett a földön!
- Gelobt sei!... Hogy, mint van, kedves nővér? - lábalta át Virginia az itatóvályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehér fátylas múmiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. - Hogy van? - kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá, és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó - mosolygott.
- Nagyon jól - felelte németül, meglepően tiszta volt még a hangja. - A kegyelem nem hagyott el engem, isten alázatos szolgálóját!... Úgy süt rám a nap!...
- Szeret-e még élni, Schwester Mártha? - (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Úr e százéves szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)
- Ach ja? Hogyne, míg Isten megengedi!
- Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az istent színről színre látni?
- Ach, még ne, most még ne! - és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. - Minek sietni - motyogta -, minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig...
Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi - e százéves lélekben. "Az örökkévalóság úgyis - örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap."
A vendég elköszönt innen is, gondolkozva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tűnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern új épület; szellős, nyílt folyosóival - egész derűs, világos és komoly higiéniájával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bűntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába... vonzódni a világossághoz... nem, mert hisz a poklok urát a "sötétség fejedelmé"-nek mondják; és... lám, Soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!...
Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. - Már ott volt a nagy ház előtt. A kettős U-alakú épület túlsó udvarán "balszárnybeli" társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az "Úrangyalá"-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a "szent"-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, böjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről, s ők karban feleltek, aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén- és köményleves-szag áradt szét itt már szüntelenül; a templom és a konyha meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. - A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajas kenyere ott lesz még érintetlenül az apácaétterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják... De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé... És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele, és az "érzéki" csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.
Az óvodából most tolongtak ki a "Portá"-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttöm fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kisfiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergős kis mocskos az apácaszoknya ráncait cibálta. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony - gondolta el Virginia -, tíz éve van itt, és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá... Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig, s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabad tennie! Ott vannak az óvónő-képezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább - ha a kívül élőkre személyesen hatni, néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fénrich főtisztelendővel. Fénrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban - de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghűlhet itt a nyitott kapu szélében; szólni kellene neki, tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiismeret, mi a helyes cselekvés, mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?... Az volna csakugyan? Ó!...
A legnyíltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. "A templomba, bizony, oda kell most bemennem!" - mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a "Fájdalmas Anyá"-é előtt borult le, s a térdeplő állványra támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres. Lelki vizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen, testvérietlenül bánt vele, kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, miért Fénrichhel látta; holott nem tréfált-e el ő maga is percekkel előbb Szelényi papával?... A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. - Majd kibékülnek az "öreg"-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arcon csókolják egymást alig érintve. - De változik-e valami ezzel?
Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csúnya, vétkes féltékenység ébredt fel benne. "Az amerikai soror"... Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitűnő, drága teremtéssel; - az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkos izgalmú hajlamok!... Nem lehet, hogy istennek ne tessék az ő érzelme - hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! - "Isten - ő bizonnyal maga a megértés -, én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és vég nélkül kitárul!" - ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, aki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ismer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; - aki nem hunyja le szempilláit az ima áhítatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén, kezét ölébe nyugtatva ül, és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derűsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet - őt példaképül választani... De mégis, vajon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken? Szabad-e földi lényre, eredendően bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? "Ah - uram, ne vígy a kísértésbe; de szabadíts meg..." Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot - igazi bűneivel és igazi kísértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. "Ideges dolgok ezek csak!" - szokta Ő, Magdolna, mondani. "Céltalanul fárasztják az érzéseket, és nem visznek közelebb a jóhoz." Milyen más, milyen jótevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!
Künn fátyolos hangú csengettyűszó, ah, az Avé-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni... Virginia forró akarattal, görcsösen kulcsolta össze kezét; szeme fehérét a szokásos, egzaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrű pillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt, egynek kivételével.
"Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől..." - suttogta.
 |  |  |
|
|
|