Globusz^® Publishing 

Friss és hűs volt a reggel, s a nedvességet szinte csak sejteni lehetett a levegőben. Ám ez a nedvesség az apró tengervízcseppek sós párája volt, s ahogy megcsapta orrukat, a két férfi új erőre kapott. A nap még mélyen feküdt keleten, és a szél még csak most kergette el a tengert megülő szürke éjjeli párát, s fodros felhőket terelgetett a mélykék égbolton.

Mr. Ellery Queen, az ismert természetrajongó teleszívta tüdejét az alacsony építésű, elnyűtt Duesenberg kormánykereke mögött; s miután egyben gyakorlati lény is volt, a gumikerekek megnyugtató zümmögését fülelte az országút betonján. Elégedetten felsóhajtott. Egyenes vonalban húzódott mögöttük az út, a tiszta, elhagyott hajnali mérföldek halvány, szürkésfehér szalagja.

Útitársára pillantott. Az ezüstös hajú öregúr hosszú lábait behúzva ült a kocsiban, s mélyen fekvő szemei úgy ültek a ráncok közé ágyazva, mint régi ékkövek fodros bársonyon. Macklin bíró hetvenhat éves volt, de úgy szimatolt bele a sós levegőbe, mint a kölyökkutya, amelyik még csak most tanul lélegzetet venni.

– Fáradt vagy? – kiabálta Ellery a motor bőgésén keresztül.

– Frissebb vagyok, mint te – válaszolta a bíró. – A tenger, a tenger, a csodás tenger... Ellery, határozottan megfiatalodtam!

– Az elnyűhetetlen aggastyán. Én már kezdtem érezni a magam éveinek súlyát a hosszú út után, de ez a levegő valahogy feléleszti az embert. Azt hiszem, már közel vagyunk, bíró uram.

– Nem vagyunk messze. Hajts, ó, Hermész! – Az öregúr kinyújtotta ráncos nyakát, és énekelni kezdett erőteljes baritonján, amely egészen jól állta a versenyt a motorzajjal. A dal valami tengerészről szólt, és Ellery elmosolyodott. A vén csatalóban több az élet, mint egy kamasz fiúban! Ellery ismét az útra fordította figyelmét, és jobb lába kissé erősebben nehezedett a gázpedálra.

Mr. Ellery Queen nyara nem volt terméketlen; sőt, ha lehet így mondani, túlságosan is termékeny volt. Olyannyira, hogy mindössze egy-két hétvégét tölthetett a tengerparton – imádta a tengert –, de igazi vakációra nem futotta az idejéből. Miután a forró nyár legnagyobb részét New York fogságában töltötte, egy különösen bonyolult gyilkossági ügy részleteivel birkózva, amelyet – igaz, ami igaz – nem sikerült megoldania, szeptember eleje óta olthatatlan vágyat érzett arra, hogy az ősz beállta előtt legalább egyszer hosszabb időt tölthessen a sós víz mellett, viszonylagos meztelenségben. Lehet, hogy a kudarc is bántotta. Mindenesetre, miután apja nyakig ült a munkában a rendőrparancsnokságon, barátai közül pedig egy sem ért rá, már kezdte magát megadni egy magányos vakáció gondolatának, amikor üzenetet kapott Macklin bírótól.

Macklin bíró Ellery apjának igen régi barátja volt, sőt ő is segítette előre rendőri pályája kezdetén. Azon ritka jogászok egyike volt, akik számára az igazság egyenlő a szépséggel, s a szépség az igazsággal, és így eseménydús életének nagy részét az igazságszolgáltatásnak szentelte, miközben humorérzékre, szerény vagyonra és országos hírnévre tett szert. Özvegyember volt, és gyermektelen, így hát az ifjú Elleryt vette szárnyai alá, ő irányította tanulmányait, végigsegítette a serdülőkor nehéz évein, amikor Queen felügyelő tanácstalanul állt a reá háruló atyai feladatokkal szemben. Macklin bírónak komoly része volt Ellery páratlan logikai érzékének kifejlődésében is. Most, túl a hetvenen, az öregúr már néhány éve visszavonult a bírói hivatás gyakorlásától, és lassú, békés utazgatással töltötte idejét. Ellery számára a köztük levő korkülönbség ellenére pajtás volt és frissítő szellemi társ. De amióta a bíró visszavonult a közélettől, ritkán találkoztak; utoljára több mint egy évvel ezelőtt. „Szolónról” hallani – ahogy Ellery szeretettel nevezte –, méghozzá ilyen váratlanul és a legjobbkor, kimondott öröm volt hát, különösen minthogy el sem tudott volna képzelni kellemesebb társat, akivel megossza a szabadságát.

A bíró valami lehetetlen helyről táviratozott Ellerynek, Tennessee-ből, ahol – mint mondta – elszántan pihentette tiszteletben elaggott csontjait, és „tanulmányozta a bennszülötteket”, arra szólítván őt, hogy találkozzanak valahol félúton, utazzanak együtt tovább a tengerpartra, s töltsenek ott egy hónapot. A táviratra Ellery örömujjongásban tört ki, néhány holmit a bőröndjébe hajigált, búcsúmosolyt dobott Djunának és apjának, majd a kivénhedt csataló felé vette az útját, amely egykor híres versenyautóként szolgált. S máris úton volt. A megbeszélt helyen találkoztak, összeölelkeztek, egy órán át tereferéltek, mint az asszonyok, majd komolyan megvitatták, vajon megvárják-e a reggelt – hajnali fél három volt, amikor találkoztak –, vagy azonnal továbbinduljanak. Úgy döntöttek, hogy az alkalom hősi erőfeszítésekre szólít; annak ellenére, hogy egyikük sem aludt, 4.15-kor kifizették a meglepett fogadóst, bepattantak Ellery Duesenbergjébe, s a bíró robusztus baritonjának aláfestő zenéjére már száguldottak is.

– Egyébként – kérdezte Ellery, amikor a fontosabb dolgokon már túl voltak, s több mint egyévi szünet után végre kibeszélgették magukat – hol van ez az Árkádia?

Nagyjából arrafelé tartok, de nem vagyok gondolatolvasó.

– Tudod, hol van a Spanish Cape?

– Körülbelül. Már hallottam róla.

– Nos – mondta a bíró –, oda megyünk. Pontosabban nem a Spanish Cape-re, hanem egy kedves öreg helyre pontosan mellette, körülbelül tíz mérföldre a Wayland Parktól és ötvenre Maartenstől, dél felé. Rögtön az állami műút mellett.

– Csak nem vendégségbe megyünk? – kérdezte Ellery rémülten. – Ifjonti lelkesedésedben képes volnál a barátodat valami gyanútlan házigazda nyakába varrni?

– Meg is érdemelné a csirkefogó – nevetett a bíró. – De szó sincs ilyesmiről. Egy ismerősömnek nyaralója van a Spanish Cape közelében – alig néhány lábnyira a víztől, egészen szerény, de kényelmes, a szokásos nyárilak –, az lesz a végállomásunk.

– Csábítóan hangzik.

– Várj, amíg meglátod. Néhányszor már az előző években is bérbe vettem tőle – a múlt nyáron nem, mert Norvégiában voltam –, tavasszal eszembe jutott, hát írtam az ismerősöm New York-i irodájába. Megegyeztünk, mint rendesen, és most itt vagyunk. Október közepéig enyém a ház, úgyhogy remek horgászásnak nézünk elébe.

– Horgászni – morogta Ellery. – Nagyszerű ötlet. Nekem erről perzselt emberbőr és sajgó szemek jutnak az eszembe. Nem hoztam magammal még csak egy... izé... horgonyt sem. Van egyáltalán ember, aki horgászik?

– Van és mi is fogunk. Igazi sporthorgászt faragok belőled. Pazar motoros áll a csónakházban; ez az egyik fő oka annak, hogy szeretem ezt a helyet. A felszerelés miatt pedig ne aggódj! Írtam a házvezetőnőmnek, és hétfőn egész halom horgászbot, zsinór, orsó, horog és egyéb érkezik, expressz.

– Remélem – mondta Ellery gyászos hangon –, kisiklik a vonat.

– Fel a fejjel! A helyzet az, hogy egy nappal korábban érkezünk. Waringgal úgy állapodtam meg...

– Kivel?

– Hollis Waringgal. Ő a tulajdonos. Csak hétfőn kellene beköltöznöm, de gondolom, ez nem számít.

– Nem fogunk beleütközni, ugye? Valahogy teljes magányra vágyom, de iszonyúan.

– Aligha. A tavasszal azt írta, hogy ezen a nyáron nemigen veszi igénybe a nyaralót, mert augusztusban és szeptemberben előreláthatólag Európában lesz.

– Jól ismered?

– Jóformán alig. Tulajdonképpen csak leveleztünk. És akkor is a nyaralóról, három éve.

– Nyilván van valami gondnok, aki a házat őrzi.

Macklin bíró önmagában is szokatlanul fiatalos szürke szeme felcsillant. – Ó, hogyne!

Meg egy nyársat nyelt inas oldalszakállal, valamint egy ember, aki a csizmánkat fogja pucolni. Úgy élünk majd, mint Bertie Wooster és Tóbiás. Mit gondolsz, hová megyünk? Egyszerű kunyhó az egész, és ha nem sikerül a környéken felhajtanunk egy erre alkalmas hölgyet, akkor magunk takaríthatunk, vásárolhatunk és főzhetünk. De én tudok bánni a tepsivel, tudod-e?

Ellery kételkedő pillantást vetett rá.

– Remélem, mert a magam konyhaművészete előre gyártott porból készült süteményekre, zaccos kávéra és rántottára korlátozódik. A kulcs, ugyebár, nálad van?

– Waring azt mondta – felelte a bíró ünnepélyesen –, hogy pontosan egylábnyi mélységbe temeti, két lépésre egy, a birtok északkeleti sarkától húzott átlós vonal mentén. Van humorérzéke. Kedves fiam, ez becsületes környék! Mindazon idő alatt, amit itt töltöttem, az egyetlen dolog, amit bűnténynek lehetett tekinteni az volt, amikor Harry Stebbins – akinek benzinkútja és büféje van a közelben az országút mentén – harmincöt centet kért egy sonkás szendvicsért. Ugyan, fiam errefelé még az ajtaját sem zárja be senki!

– Mindjárt ott leszünk – mondta a bíró türelmetlenül sóhajtva, és fürkészően nézett előre, amint fölértek egy emelkedő tetejére. – Éppen ideje – kiabálta Ellery. – Kezdek megéhezni. Mi a helyzet a táplálékkal? Csak azt ne mondd, hogy ez a te jó humorú házigazdád konzerveket is hagyott a számunkra!

– Jóságos ég – nyögte az öregúr. – Erről teljesen megfeledkeztem. Meg kell állnunk Wye-ban, a Spanish Cape-től körülbelül két mérföldnyire északra, hogy beszerezzünk némi takarmányt. Ez az! Már ott is vagyunk, csak egyenesen előre! Remélem, találunk valami nyitott üzletet vagy piacot. Legfeljebb hét óra lehet.

Nagy szerencséjükre találtak egy ásítozó fűszerest, aki éppen friss zöldséget rakodott a boltja előtt, és Ellery rövidesen fejedelmi éléstár súlya alatt roskadozva tért vissza a kocsihoz. Némi vita következett arról, hogy ki fizessen, ami a bírónak a vendéglátás íratlan törvényeiről szóló sommás előadásával ért véget. A két férfi a csomagtartóba halmozta a beszerzett készleteket, majd folytatták útjukat. Ez alkalommal a bíró a „Horgonyt fel”-t énekelte.

Három perc múlva már a Spanish Capehez közeledtek. Ellery lassú gurulásra fogta a kocsit, miközben a magasba törő szirtet csodálta. A természet különös szeszélye folytán ez volt a táj egyetlen részlete, amely jelentősebb mértékben emelkedett a tenger szintje fölé. Békésen sütkérezett a korai nap fényében, alvó óriás módjára, lapos tetejének csak a pereme látszott, amelyet – jól látták – fák és bokrok borítottak.

– Szép, mi? – kiáltotta a bíró boldogan.

– Állj meg itt, El! Ott van szemben a benzinállomás, üdvözölni szeretném az én Harry Stebbins barátomat – azt a brigantit!

– Gondolom, az a csábító sziklaszirt nem közterület – mormogta Ellery, miközben az útszéli kavicsra kormányozta a kocsit, a görög oszlopos építmény elé, amely vörös szivattyúkkal hívta fel magára a figyelmet. – Az lehetetlen. Milliomosaink nem engedik az ilyesmit.

– De még mennyire, hogy magánterület!

– nevetett Macklin bíró. – Hol van Harry? Több szempontból is az. Először is a szárazföldön át csak egy út vezet oda, amelyik ott kezdődik, annál az elágazásnál az országút túloldalán – Ellery két vaskos kőoszlopot látott a szemközti mellékút bejáratának két oldalán; az út a park hűs fái közt vezetett tovább. – A park egészen keskeny, az utat. mindkét oldalon magas szögesdrót kerítés szegélyezi, és ha az ember átjutott a parkon, egy földnyelven át kell folytatnia az útját, egy sziklaúton, amely épp hogy elég széles egy-két kocsi számára. Az út vízszintes, és mivel a Spanish Cape emelkedik, az eredmény egy süllyesztett országút, ami egyenesen a Cape tenger felőli végéig halad. Nézd meg azokat a sziklákat! Volna kedved megmászni őket? Egészen körülveszik a Spanish Cape-et... Másodszor pedig a Spanish Cape tulajdonosa Walter Godfrey. – Ezt olyan komoly véglegességgel közölte, mintha a név önmagában mindent megmagyarázna.

– Godfrey? – ráncolta a homlokát Ellery. – A Wall Street-i Godfrey?

– Ama kiváló utca számos... hm... farkasának egyike – dünnyögte a bíró. – Magányos is. Azon a csodás sziklán – úgy értesültem – több emberi lény lakozik, gazdája azonban nem tartozik az utóbbiak közé. A lábamat sem tettem be oda mindazon idő alatt, amit kőhajításnyira töltöttem ettől a helytől. Nem mintha nem próbálkoztam volna a szomszédbarátsággal.

– Szóval Godfrey nem híve a bukolikus erényeknek?

– Ő aztán nem. Szó, ami szó, ezt az egyik beszédesebb levélváltásunk során Waring is megemlítette. Soha még csak a közelébe sem jutott Godfrey... hm... palotájának, pedig isten tudja, hány éve szomszédok.

– Talán te és a házigazdád nem vagytok elég fontos emberek – mondta Ellery mosolyogva.

– Nem kétséges. Egy becsületes bíró nem mindenütt szívesen látott vendég. Ami azt illeti...

– Nocsak! Fogadok, hogy te tudsz valamit.

– Semmit a világon, szó sincs ilyesmiről. Csak arra gondoltam, hogy egy ilyen Godfrey-féle ember aligha tudott volna ekkora vagyont szerezni ilyen rövid idő alatt a Wall Streeten, hacsak nem kerüli meg egyszer kétszer a törvényt. Semmit sem tudok a fickóról, de épp eleget az emberi természetről ahhoz, hogy gyanítsak bizonyos dolgokat. Mindenesetre úgy hallottam, fura ember. A lánya viszont helyes. Az egyik nyáron felénk csónakázott egy szőke fiatalemberrel, és remekül összebarátkoztunk, miközben az ifjú duzzogott... Ó, hát itt van, Harry, maga csirkefogó! Méghozzá fürdőruhában!

A bíró kikászálódott a Duesenbergből, és sugárzó arccal sietett egy pirospozsgás képű, pocakos, középkorú emberke felé, aki lángvörös fürdőruhában és gumicipőben, pislogva lépett elő irodájából, és egy bolyhos törülközővel dörzsölgette kövér, vörös nyakát.

– Macklin bíró úr! – örvendezett Stebbins, és elejtette a törülközőt, majd a szája széles mosolyra húzódott, s hosszasan és hevesen rázni kezdte az öregúr kezét. – Ez aztán a meglepetés! Persze sejthettem volna, hogy ilyentájt megjelenik nálunk! Hol járt múlt szeptemberben? És hogy van mostanában, bíró úr?

– Vagyogatunk, vagyogatunk, Harry. Tavaly külföldön voltam. Hogy van Annie?

Stebbins keserűen ingatta golyófejét. – Rosszul, bíró úr, sokat szenved az isiászával. – Ellery mindebből arra következtetett, hogy a szerencsétlen Annie nem más, mint a szerencsés Mrs. Stebbins.

– Ejnye, ejnye, egy ilyen fiatal asszony! Mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok és üdvözlöm! Harry, bemutatom kedves fiatal barátomat, Mr. Ellery Queent. – Ellery illő módon megrázta az emberke kemény, nyirkos kezét. – Egy hónapig leszünk együtt Waring nyaralójában. Erről jut eszembe, ugye, Waring nincs itt?

– Nyár eleje óta nem láttam, bíró úr.

– Látom, már megfürdött. Nem szégyelli magát, hogy így szaladgál mindenki szeme láttára az országúton azzal a térdig érő pocakjával, maga ifjú csirkefogó?

Stebbins zavartan vigyorgott. – Hát az biztos, hogy szép látvány lehetek! De hát errefelé mindenki így jár, én meg szeretek korán reggel megmártózni. A strandon ilyenkor nincs egy lélek sem.

– Azon a strandon, amit elhagytunk, úgy egy mérföldnyire? – kérdezte Ellery.

– Igen, Mr. Queen. Van egy másik is, éppen Mr. Waring telke mellett, ahová maguk igyekeznek.

– Egészen érdekes környék lehet ez egy-egy forró nyári délutánon – elmélkedett Ellery –, azzal a sok csinos lánnyal, aki fürdőruhában futkározik errefelé. Különösen, ha tekintetbe vesszük az idei fürdőruhadivatot...

– Ó, ti fiatalok! – sóhajtotta a bíró. – Különben emlékszem, két évvel ezelőtt a helybéli erénycsőszök panasszal fordultak a hatósághoz, amiért a fürdőzők majdhogynem meztelenül jártak az országúton. Mellesleg van egy helyi rendelkezés, amely megengedi, hogy a strandolók fürdőruhában közlekedjenek. Nem történt újabban semmi botrány, Harry?

– Semmi a világon, bíró úr – kuncogott Stebbins. – Továbbra is betartjuk a törvényt.

– Az ilyen vitáknak az öregek irigysége az oka. Nem tudunk úszni... – jegyezte meg Macklin bíró.

– Itt az ideje, hogy megtanulj – mondta Ellery szigorúan. – Akkor nem kellene mentőangyalt játszanom, és örökösen kihalásznom téged a különböző óceánokból és egyéb vizekből, mint hat éve is, Maine-ben. Azt hinné az ember, hogy hetvenhat év elég hosszú idő ahhoz, hogy valaki más közegben is megtanuljon létezni, mint a szárazföldön.

– A halászatról jut eszembe – vágta közbe a bíró gyorsan, elvörösödve – hogy megy, Harry? Harapnak a halak?

– Ahogy hallom, egész rendesen, bíró úr. Én magam nemigen vettem kézbe mostanában a horgászbotom. Nohát, nohát! Remekül néz ki! Látom, a kosztjukról már gondoskodtak. Különben, ha bármikor...

– Nem fog még egyszer harmincöt centre megvágni egy sonkás szendvicsért – mondta a bíró könyörtelen hangon. – Soha többé...

Hirtelen kis, kopottas autó zúgott el mellettük, elszántan sietve célja felé, bármi lett légyen is az. Valamilyen aranybetűs felirat volt az első ajtaján, de oly sebesen száguldott, hogy nem tudták elolvasni. Meglepetésükre fékcsikorgás hallatszott, a kocsi balra lódult, áthajtott a Spanish Cape bejáratát jelző két kőoszlop között, és mintha puskából lőtték volna ki, olyan gyorsan tűnt el a szemük elől a park fái közt.

– Nagy és dicső hazánk eme részén általában így szoktak vezetni, Mr. Stebbins? – kérdette Ellery.

A benzinkutas megvakarta a fejét. – Közönséges emberek talán nem, de ez a rendőrség volt.

– A rendőrség? – visszhangozta a bíró és Ellery egyszerre.

– A megyei rendőrség kocsija. – Stebbins láthatólag a fejét törte. – Már a második az elmúlt tizenöt percben, amelyik a Spanish Cape-re tart. Valami történhetett.

Némán lesték a parkon át vezető árnyas utat. De semmit sem hallottak, az ég pedig még mindig kék volt, a nap már kissé magasabban járt, és melegedett, és a sós szellő mintha valami forró illatot hozott volna magával.

– Szóval a rendőrség? – mondta Macklin bíró elgondolkozva. Finom vágású orrlikai kissé megremegtek.

Ellery hirtelen rémülettel érintette meg a karját. – Bíró uram, az ég szerelmére! Arról volt szó, hogy távol tartjuk magunkat a gondoktól, nemdebár? Remélem, nem óhajtasz valakinek a magánügyeibe avatkozni!

Az öregember felsőhajtott. – Á, dehogy.

Bár éppenséggel azt hittem volna, hogy te érdeklődsz az...

– Ejnye-bejnye! – mondta Ellery szemrehányó hangon. – Szó sincs róla. Az utóbbi időben éppen eleget dolgoztam ahhoz, hogy egy darabig ne is kívánjak a munkára gondolni, kedves Szolónom. Szükségleteim e pillanatban merőben testiek: úszás, egy adag tojás, aztán jöhet Morfeusz ölelő karja. A mihamarabbi viszontlátásra, Mr. Stebbins!

– Hogyne, hogyne – rázkódott össze Stebbins, aki eddig elkomorult tekintettel bámulta a Spanish Cape-re vezető utat. – örülök, hogy megismerhettem, Mr. Queen. Nem lesz szükségük házvezetőnőre, bíró úr?

– De bizony igen. Tud valakit?

– Ha az én Annie-m jobban lenne... – mondta Stebbins. – Így hamarjában nem tudok senkit, bíró úr, de majd nyitva tartom a szemem. Talán Annie hallani fog valamit.

– Biztosan, Harry. Hát a viszontlátásra! És a bíró visszaszállt a Duesenbergbe.

Mindannyian kissé kedvetlennek tűntek; a bíró elnémult, Stebbins gondterhelten pislogott, Ellery pedig minden figyelmét a kocsi elindításának rendes körülmények között egyszerű feladatára összpontosította. Aztán elindultak, maguk mögött hagyva a kis, szürke benzinkutast, aki tűnődve nézett maga elé.

A rövid úton, amely a benzinkúttól a Waring nyaraló és a part felé tartó bal oldali mellékútig vezetett, mindkét férfi némán mélyedt gondolataiba. A bíró utasítására Ellery befordult, és máris a park hűs, zöld mélyében jártak.

– Nahát! – mondta Ellery egy pillanat múlva. – így már mindjárt egészen más! Minden éhség, szomjúság és fáradtság ellenére máris kezdem jól érezni magam.

– Hogy? – kérdezte a bíró szórakozottan. – Ja, igen. Ez tényleg nagyon szép hely, El...

– Nem úgy viselkedsz, mint akinek nagyon tetszik – jegyezte meg Ellery szárazon.

– Ugyan! – A bíró hosszú alakja fiatalos lendülettel egyenesedett ki, ahogy előrepillantott. – Máris tíz évvel fiatalabbnak érzem magam. Hajts tovább, fiam. Mindjárt elhagyjuk a parkot, és onnan már egyenesen oda visz az út.

Kiértek a napfényre, és szinte itták a csillámló part, a kék víz és ég szépségét. Távolabb, balra tőlük, Spanish Cape szirtje emelkedett némán és egy kissé komoran.

– Látványos – mondta Ellery, lelassítva a kocsit.

– Hát perszie. Itt is vagyunk, El. Az a kis épületcsoport ott szemben. A kerítés itt jobboldalt távol tartja a tömegeket; az ott mögötte a nyilvános strand. Sohasem értettem, miért építette Waring a nyaralóját ilyen közel a strandhoz, bár nem hiszem, hogy bárki is zaklatni fog minket. Errefelé jólneveltek az emberek. – Hirtelen abbahagyta a beszédet, és ráncos szemhéjai pislogni kezdtek a bölcs, fénylő szemek fölött, miközben egy kissé felegyenesedett és előrebámult. – Ellery – szólt kemény hangon –, autó az ott a Waring nyaralónál, vagy rémeket látok?

– Autó bizony – felelte Ellery –, már azt gondoltam, hogy esetleg Waringé, ő hagyta itt neked. Bolond gondolat volt, én is tudom. Furcsa, nem?

– Aligha lehet Waringé – mormogta a bíró. – Tudom, hogy ő Európában van, amellett ő nem adja alább egy Packardnál. Ez meg inkább Henry Ford valamelyik gigászi tévedésének látszik. Siessünk, fiam!

A Duesenberg szinte hangtalanul siklott a megviselt öreg autó mellé a Waring nyaraló közelében, majd megállt. Ellery kiugrott a kavicsra, s a parkoló kocsihoz ment, miközben tekintete nyugtalanul járt körbe. A bíró egy kicsit elzsibbadva szállt ki, ajkát vékony vonallá préselte.

Megszemlélték a kocsit. Semmit nem láttak a belsejében, sem élőt, sem élettelent. Benne volt az indítókulcs, s egy 1 pound;más kulcs lógott róla a műszerfalra.

– Még, égnek a lámpái. Mondta halkan Ellery, de pislákolni kezdett lemerült a telep.

Nocsak, nocsak, egész érdekes kis rejtély! Besurranó tolvajokról volna szó? – A kocsi első ajtaja felé nyúlt. A bíró megragadta a karját.

– Inkább ne! – mondta nyugodtan.

– Miért ne, az ég szerelmére?

– Sosem lehet tudni. Én nagy híve vagyok az ujjlenyomatoknak.

– Ugyan! Felgyújtotta a képzeletedet az a fürge kis rendőrautó. – De azért Ellery sem érintette meg a kilincset. – Nos, hát mire várunk? Ássuk elő a kulcsot arról a romantikus rejtekhelyről, ahová Waring eltemette, aztán fogjunk a dolgunkhoz. Fáradt vagyok.

Megkerülték a kocsit, és lassan a nyaralóhoz mentek. De hirtelen megálltak.

Az ajtó kissé nyitva állt, sarkainál a fán friss hasadások látszottak. A ház belseje hűvös csendet árasztott.

Tűnődő, hirtelen óvatossá vált tekintettel néztek egymásra. Majd Ellery hangtalanul a Duesenberghez futott, és súlyos csavarkulcsot halászott elő. Aztán visszasietett, arrébb intette a bírót, nekiugrott az ajtónak, berúgta, felemelte a csavarkulcsot, és átlépte a küszöböt.

Az öregember összeszorította a száját, és sietve követte.

Ellery közvetlenül az ajtó mögött állt, s tekintetét a padlóra meresztette, az egyik bejárati ablak alá. Halkan elkáromkodta magát, ismét felemelte a csavarkulcsot, és berontott a hálószobába. Aztán kisvártatva visszatért, és a konyhában tűnt el.

– Nincs szerencsénk – mondta lihegve, amikor előkerült és elhajította a kulcsot. – Nos, bíró úr?

Macklin bíró csontos térdeire ereszkedett a cementpadlón. Egy szék hevert ott felborulva, s a székben egy nő feküdt, keze-lába erős zsineggel a székhez kötözve. A feje – ezt világosan lehetett látni – a cementpadlóhoz ütődhetett; száradt vércsík húzódott a jobb halántéka alatt, és eszméletlen volt.

– Nos – mondta halkan a bíró –, nyakig benne vagyunk valamiben. Ellery, ez Rosa Godfrey, a Spanish Cape-i rablólovag lánya.

A lány szeme alatt kékes színű árnyak ültek. A haja kibomlott, úgy omlott az arcára, mint a fekete selyem. Rettenetesen fáradtnak és megviseltnek látszott.

– Szegény gyerek – mormolta Macklin bíró. – Hála az égnek, szabályosan lélegzik. Vegyük már le róla ezeket a szörnyű köteleket, Ellery!

Ellery zsebkése segítségével kiszabadították a lányt, ketten felemelték a puha, ernyedt testet, a hálószobába vitték, és lefektették az ágyra. Egy kicsit nyöszörgött, ahogy a bíró megnedvesítette az arcát. A vizet Ellery hozta a konyhából. A seb a halántékán egészen kicsi volt, csupán felületi karcolás.

Nyilvánvaló volt, hogy az ablak mellett ült a széken, amelyhez kötözték, elájult és öszszecsuklott, és a hirtelen mozdulattól felborult vele a szék, ő pedig a kemény cementpadlóba ütötte a halántékát.

– Egész jó véleménnyel vagyok a te rablólovagodról, ami a lányát illeti – dörmögte Ellery. – Igen csinos leányzó. Meg vagyok elégedve. – Lelkesen dörzsölte a lány kezeit; a kötelek mély nyomokat hagytak.

– Szegény gyerek – mondta még egyszer a bíró, miközben lemosta a vért a lány halántékáról. Rosa megremegett, és ismét felnyöszörgött; a szemhéjai megrebbentek. Ellery felállt, megkereste a gyógyszeres szekrényt, és egy üveg jóddal tért vissza. A fertőtlenítő csípésére a lány levegő után kapott, óriásira nyitotta a szemét, és rémülten rájuk bámult.

– Jól van, jól van, kedvesem – nyugtatta a bíró. – Nem kell félnie. Barátok között van. Macklin bíró vagyok... emlékszik, tavalyelőtt, nyáron ismerkedtünk össze. Macklin bíró. Ne fárassza magát, gyermekem; szörnyű dolgokon eshetett át.

– Macklin bíró! – hebegte a lány, és megpróbált felülni. Nyögve visszahullott, de a rémület elhagyta kék szemét. – Ó, hála istennek. Hála istennek. Megtalálták... megtalálták Davidet?

– Davidet?

– A nagybátyámat. David Kummert. Ugye, nem... ne mondják, hogy meg

halt... – Keze fejét a szájára szorította, és rájuk meredt.

– Nem tudjuk, kedvesem – mondta a bíró szelíden, megpaskolta a lány kezét. – Tudja, mi csak most érkeztünk, és itt találtuk magát a nappaliban, a székhez kötözve. Kérem, pihenjen, Miss Godfrey. Addig mi értesítjük az édesapját és az édesanyját...

– Hát nem értik? – kiáltotta a lány, majd elhallgatott. – Ez a Waring nyaraló?

– Igen – felelte meglepetten az öregúr.

– És már reggel van! Egész éjszaka itt voltam. Szörnyű dolog történt. – Aztán az ajkába harapott, és különös pillantást vetett Elleryre. – Beszélhetek... ki ez, bíró úr?

– Az én kedves fiatal barátom – mondta sietve a bíró. – Engedje meg, hogy bemutassam Mr. Ellery Queent. Tulajdonképpen van némi híre, éppen mint detektívnek. Ha bármi erőszak történt...

– Detektív – ismételte a lány keserűen. – Attól tartok, már késő. – Hátradőlt a párnán, és lehunyta a szemét. – De hadd mondjam el, mi történt, Mr. Queen. Ki tudja? – Megborzongott, ismét tágra nyitotta hihetetlenül kék szemét, és belekezdett a gonosz óriásról szóló történetbe.

A két férfi összeráncolt homlokkal, némán és gondterhelten hallgatta. A lány szabatosan beszélt, és nem hagyott ki semmit, annak a beszélgetésnek a tartalmát kivéve, amelyet a teraszon folytatott a nagybátyjával az óriás érkezése előtt. Aztán amikor befejezte, ők ketten összenéztek, majd Ellery felsóhajtott, és kiment a szobából.

Mire visszatért, a karcsú fekete lány már felült, és úgy-ahogy megpróbálta rendbe hozni magát. Kisimította gyűrött estélyi ruháját, és éppen a haját igazgatta. De ahogy Ellery belépett, talpra ugrott.

– Nos, Mr. Queen?

– Semmi sincs odakint, ami más megvilágításba helyezné mindazt, amit ön elmondott, Miss Godfrey – mondta halkan Ellery, és cigarettával kínálta a lányt. Az visszautasította, és a férfi elgondolkozva rágyújtott. – A motorcsónak eltűnt, és nyoma sincs sem a nagybátyjának, sem annak, aki elhurcolta. Az egyetlen nyom az az autó, amely most is kinn áll, az meg nem hiszem, hogy túl sokat mondana nekünk.

– Valószínűleg lopott kocsi – dörmögte a bíró. – Nem hagyta volna itt, ha a nyomára vezethetne.

– Az egy olyan ostoba alak – jajdult fel Rosa –, olyan ostoba! Mindenre képes!

– Egyetértek, hogy nem lehet valami ragyogó elme – mondta Ellery szomorú mosollyal –, ha mindaz, amit elmondott, igaz. Egészen rendkívüli történet, Miss Godfrey; szinte hihetetlen.

A bíró orrlikai ismét remegni kezdtek. – Egy ilyen méretű szörnyeteget... – mondta – nem lesz nehéz azonosítani. És az a kendő az egyik szemén...

– Az lehet hamis is. Bár nem hiszem...

A legérdekesebb az a telefonhívás, Miss Godfrey. Biztosan nem tudott meg semmit arról, hogy kivel beszélt?

– Bárcsak tudnék valamit! – mondta a lány halkan, ökölbe szorítva a kezét

– Hmm! Azt hiszem, nagy vonalakban tiszta az ügy. – Ellery elgondolkozva körüljárta a szobát. – Ezt az ostoba óriást valaki felbérelte, hogy rabolja el a maga Mr. John Marcóját, aki mindent egybevetve igen szerencsés fickónak látszik. Fénykép hiányában az emberrabló csak hozzávetőleges személyleírást kaphatott Marcóról. Marcó általában fehér öltönyt szokott viselni a vacsoránál, Miss Godfrey?

– Igen, pontosan.

– Tehát a maga bácsikája, akinek – mint mondja – testalkata és magassága nagyjából azonos Marcóéval, balszerencséjére szintén fehér ruhában volt tegnap este, és így ártatlanul vált a személycsere áldozatává. Apropó, Miss Godfrey – bizonyára megbocsátja a kérdést –, szokása önnek Mr. Marcóval sétálgatni vacsora után – esetleg éppen a szóban forgó terasz felé?

A lány lesütötte a szemét. – Igen. Ellery egy pillanatig kíváncsian nézte.

– Akkor hát ön is hozzájárult a dologhoz. Tévedések tragikus összjátéka az egész. Megjelent ez az ember, aki vakon követte a kapott utasításokat, nem volt hajlandó elhinni, hogy a bácsikája nem Marcó, és máris kész a tragédia. A telefonbeszélgetés rendkívül fontos, mert ez bizonyítja, hogy a támadójukat felbérelték. Nyilván úgy szólt a parancs, hogy a nyaralóból jelentkezzék. Ez a hely így lakatlanul s a motorcsónakkal, ideális támaszpont volt az egész művelethez. Nyilvánvaló, hogy az óriás csupán eszköz.

– De vajon kinek telefonálhatott? – kérdezte a bíró csendesen.

Ellery vállat vont.

– Ha ezt tudnánk...

Mind a hárman elnémultak, és ugyanarra gondoltak. Helyi telefon, s a szomszédban a Spanish Cape-i ház...

– Mit gondolnak – suttogta Rosa –, mi lett David sorsa?

A bíró elfordította arcát. Ellery szelíden mondta:

– Értelmetlen dolog volna nem nézni szembe a nyilvánvaló igazsággal, Miss Godfrey. A maga elbeszélése szerint az óriás azt mondta a telefonba: „nem lesz rá többé gondja”, vagy valami hasonlót. Eddig emberrablásnak neveztem ezt a bűntényt. Sajnos, ezzel tulajdonképpen önt szerettem volna kímélni, Miss Godfrey. Az, amit az ön elrablója mondott, egészen másképp hangzik, sokkal végzetesebben.

Rosa visszafojtott valamit, ami feltörni készült benne, és a földre szegezte tekintetét. Fehér arcán kétségbeesés ült.

– Én is ettől félek, kedvesem – mondta halkan a bíró.

– Mindazonáltal – folytatta Ellery bizakodóbb hangon – nincs értelme előre kétségbeesni. Sok minden történhetett vagy történhet még; az ügy mindenesetre a rendőrségre tartozik. Egyébként a rendőrség már ott van a Spanish Cape-en, Miss Godfrey.

– Már... ott van?

– Röviddel ezelőtt két rendőrautó tartott arrafelé. – Cigarettáját szemlélte. – Meglehet, hogy a mi véletlen felbukkanásunk csak összezavarja a dolgokat. Akárkit hívott is az óriás, az illetőnek nyilván szándékában állt önt kiszabadítani, Miss Godfrey, mielőtt valami komoly baj éri. A maga Góliátja erről is beszélt a telefonba. Attól tartok, most már késő. – Megrázta a fejét. – De ha jobban belegondolok, talán mégse. Lehet, hogy ennek a csúnya ügynek az irányítója már felfedezte bérence baklövését, hogy nem azt fogta el, akit kellett volna. S akkor most egy időre megbújik... – Az egyik ablakhoz ment, kinyitotta, és hirtelen mozdulattal kihajította a cigarettát. – Nem gondolja, Miss Godfrey, hogy értesítenie kellene az édesanyját arról, hogy jól van? Biztosan rettenetesen aggódik.

– Ó... anya – motyogta Rosa, felemelve elkínzott tekintetét. – Egészen... elfelejtettem. Igen, máris telefonálok.

A bíró elébe lépett, figyelmeztető pillantást vetve Elleryre. – Bízza ezt Mr. Queenre, kedvesem. Inkább dőljön le egy kicsit. – A lány hagyta magát visszavezetni az ágyhoz; a szája reszketett.

Ellery a nappaliba ment, és becsukta a hálószoba ajtaját maga mögött. Hallották a tárcsa kattogását és Ellery halk hangját. Sem az öregember, sem a lány nem szólt. Aztán nyílt az ajtó, és Ellery visszajött; keskeny arcán különös kifejezés ült.

– David?... – kezdte a lány elfulladó hangon.

– Nem, a nagybátyjáról semmi hír, Miss Godfrey – mondta Ellery lassan. – Természetesen aggódtak magáért és Mr. Kummerért. Egy Moley nevű helybéli úriemberrel beszéltem... Moley felügyelővel a megyei nyomozóktól. – Elhallgatott, mint aki nem szívesen folytatja.

– Semmi hír – mondta a lány tompa hangon, maga elé meredve.

– Moley? – morogta a bíró. – Ismerem. Érti a dolgát. Két évvel ezelőtt egyszer hosszasan beszélgettem vele szakmai kérdésekről.

– Az édesanyja kocsit küld magáért – folytatta Ellery, s úgy nézegette a fekete hajú lányt, mintha valami súlyos és megfoghatatlan dolgot próbálna felmérni. – Rendőrségi kocsit... Egyébként úgy látszik, az egyik vendégük kissé furcsán viselkedik, Miss Godfrey. Néhány perccel ezelőtt eltulajdonította az édesapja egyik kocsiját, és úgy porzott el a Spanish Cape-ről, mint akit üldöznek. Ezt Moleynak egy perccel azelőtt jelentették, hogy beszéltem vele. Két motoros rendőr van a nyomában.

A lány értetlenül összeráncolta a homlokát:

– Kicsoda?

– Egy Earle Cort nevű fiatalember. A lány döbbenten összerázkódott:

– Earle? – kérdezte.

– Nem ő az a fiatalember, aki két éve magával csónakázott, kedvesem? – dörmögte a bíró.

– De igen. Earle... az lehetetlen! Nem... ő ilyet soha...

– Úgy látszik, szaporodnak a bonyodalmak – mondta Ellery. – Aztán hirtelen szembefordult velük. – Történt valami, ami még Mr. Cort szökésénél és Miss Godfrey és Mr. Kummer elrablásánál is megdöbbentőbb, bíró uram.

Az öregember szája elkeskenyedett.

– Gondolod, hogy...

– Azt hiszem, Miss Godfreynak tudnia kell. Egyébként néhány perc múlva amúgy is megtudja.

A lány elgyötört, zavarodott tekintettel, szinte kábultan nézett rá.

– M... mi... – kezdte, de az ajka nem akart engedelmeskedni.

Ellery szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Mind a hárman meglepetten fordultak hátra. A motor bőgéséből ítélve nagy teljesítményű kocsi rohant a ház felé az úton. Mielőtt mozdulhattak volna, már hallották a fékcsikorgást, az ajtó csapódását és a kavicsos úton dobogó lépéseket. Aztán forgószél zúdult a szobába: magas, erőteljes fiatalember tépte fel az ajtót, szőke haja égnek állt. sima bőrét sötétbarnára égette a nap. Sortot viselt, s karján-combján megfeszültek az izmok.

– Earle! – kiáltotta Rosa.

A fiú becsapta maga mögött az ajtót, nekitámasztotta félmeztelen hátát, egy pillantást vetett Rosára, mintegy ellenőrizve, hogy épségben van-e, majd Elleryre mordult:

– Beszélj, te briganti! Mi ez az egész, és hol van David Kummer?

– Earle, ne légy ostoba! – kiáltott rá Rosa; arcára már visszatért a természetes szín. – Nem emlékszel Macklin bíróra két évvel ezelőttről? Ez pedig Mr. Queen, a barátja. Bérbe vették a nyaralót, és ma reggel itt találtak. Earle! Ne állj ott, mint egy darab fa! Mi történt?

A fiatalember kihívóan meredt rájuk, aztán a kihívás szégyenné változott, s lassan a nyakát is elöntötte a pír.

– Bocsánatot kérek – dadogta. – Nem tudtam... Rosa jól vagy? – Az ágyhoz ugrott, letérdelt mellé, és megragadta a lány kezét.

De Rosa elkapta a kezét.

– Köszönöm, nagyon jól. De te hol voltál az éjjel, amikor szükségem lett volna rád, amikor David bácsit meg engem elrabolt az a félszemű szörnyeteg? –- kérdezte hisztérikus nevetéssel.

– Elraboltak? – hebegte a fiú. – Nem... , nem tudtam. Azt hittem...

Ellery elgondolkodva szemlélte Cortot.

– Nem hallom az üldözők zaját, Mr. Cort. Most beszéltem Moley felügyelővel a Spanish Cape-en, és úgy értesültem, két motoros rendőr követte magát.

A fiatalember feltápászkodott, még mindig egy kissé zavarodottan.

– Leráztam őket. Befordultam erre az útra... ők meg egyenesen továbbmentek.

– Honnan tudta, Mr. Cort – kérdezte a bíró lágy hangon –, hogy merre keresse Miss Godfreyt?

A fiú az egyik székbe süllyedt, és arcát a kezébe temette. Aztán megrázta a fejét, és felnézett.

– Bevallom – mondta lassan –, az én egyszerű agyam számára túl sok ez az egész. Néhány perccel ezelőtt felhívott valaki a házban, és közölte, hogy Rosát itt találom, a Waring nyaralóban. A rendőrség ugyan már ott volt, de úgy gondoltam... szóval megpróbálom lenyomozni a hívást. De nem sikerült. Aztán – azt hiszem – elvesztettem a fejemet, és most itt vagyok.

Rosa szeme állhatatosán kerülte a fiatalember arcát; úgy tűnt, haragszik valamiért.

– Hmm! – mondta Ellery. – Basszus hang volt?

Cort szerencsétlen képet vágott.

– Nem tudom. Mintha rossz lett volna a vonal. Még csak azt sem tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő az illető. Suttogó hang volt. – Megfordult, és furcsa, szenvedő tekintettel nézett a fekete hajú lányra. – Rosa...

– Nos – mondta Rosa hűvösen, a falat bámulva –, most már itt kell ülnöm egész nap, és hallgatom ezt a... vagy lesz szíves végre valaki elmondani, mi történt otthon?

Ellery tekintete egy pillanatra sem hagyta el Earle Cort arcát.

– Mr. Cort telefonhívása bonyolítja a dolgot – felelte. – Hány telefon van a házban, Miss Godfrey?

– Több is. És minden szobában külön házi telefon.

– Ó! – mondta halkan Ellery. – Akkor lehet, hogy Mr. Cortot a házon belül hívta valaki. Ugyanis a múlt éjszaka eseményei – bizonyos események, amelyek az önök elrablása után történtek, Miss Godfrey – arra engednek következtetni, hogy az emberrabló az önök házában hívott fel valakit.

– Ez... ez lehetetlen! – suttogta Rosa, és ismét elsápadt.

– Az a helyzet – folytatta Ellery csendesen –, hogy a tévedést, amelyet az ön képtelen kalóza elkövetett, a felbérlője szinte azonnal felfedezte.

– Azonnal? Én...

– És helyreigazította. Lehet, hogy személyesen. – Ellery újabb cigarettát vett elő, Earle Cort pedig elfordította a fejét. Aztán Ellery kissé fojtott és töprengő hangon így folytatta:

– John Marcót ugyanis ma hajnalban a teraszon ülve találták, Miss Godfrey – holtan.

– Holtan?

– Igen. Meggyilkolták.