Globusz^® Publishing 

Minden jel arra mutatott, hogy iszonyú baklövés történt. Máskor is követtek el már hibát bűnözők, többnyire sietségből, figyelmetlenségből vagy szellemi rövidlátásuk következtében, s szinte mindig a maguk kárára, hogy aztán a legjobb esetben is a rácson keresztül, keserves évek során át merenghessenek gyarlóságaik fölött. Ez azonban olyan tévedés volt, amely a nagykönyvbe kívánkozik.

Úgy látszik, az éleselméjűség nem tartozott a bizarr nevű Kidd kapitány csekély számú erényei közé. Elképesztő méretű férfiú volt, valóságos emberhegy, s a túlméretezett fizikum áldását – mindenki úgy vélte – nekikeseredett alkotója azzal kívánta helyrehozni, hogy az agy kicsinységével büntette érte. Kezdetben eléggé világosnak tűnt, hogy a szóban forgó balfogást Kidd kapitány követte el, merő ostobaságból.

Csak az volt szomorú, hogy ez esetben a bűnözői tévedés egy cseppet sem látszott ártani a gazembernek, aki elkövette, és még kevésbé annak a titokzatos személynek, akinek a megbízásából ez a hatalmas és együgyű figura eljárt. Minden következmény egyértelműen az áldozatot sújtotta.

Hogy a Kidd kapitány képtelen alakjában fellépő végzet miért éppen szegény David Kummert szemelte ki áldozatul, nos, ez azon kozmikus rejtvények egyike volt – ebben az események idején mindenki egyetértett (még Mr. Ellery Queen is) –, amelyekre a választ sűrű fátyol borítja. Csak bólogattak, némán és szomorúan, míg az áldozat nővére, Stella, a maga hisztérikus gyászbeszédét mondta: „De mikor David mindig olyan csendes fiú volt! Emlékszem... egyszer, még gyerekkorunkban egy cigányasszony jósolt a tenyeréből. Azt mondta, hogy «sötét végzet» vár rá. Ó, David!”

Ez azonban hosszú és bonyolult történet, s hogy Mr. Ellery Queen hogyan keveredett bele: úgyszintén. De az nem vitás, hogy tudósi mivoltában, mint az emberi lélek rejtélyeinek kutatója, végül is hálás lehetett Kidd kapitány groteszk tévedéséért. Mert amikor jó néhány zűrzavaros és döbbenetes nap után végre világosság támadt, metsző élességgel mutatkozott meg a gigászi tengerész által elkövetett hiba alapvető szerepe a rejtély megoldásában. Bizonyos értelemben Ellery elméletének egész szövete erre épült. És mégis, kezdetben csak összezavarta a dolgokat.

Ez a tévedés alighanem be sem következett volna, ha David Kummer egyfelől nem utálja a tömeget - inkább ízlés kérdése volt ez nála, mint valamiféle beteges iszony -, másfelől pedig nem ragaszkodik annyira unokahúgához, Kosához. Mindkét érzés jellemző volt rá. Kummer sosem szerette az embereket: vagy untatták, vagy idegesítették. Mégis, magának való természete ellenére csodálták, sőt szerették.

Harmincas évei vége felé közeledett ekkor, magas volt, erős, jó kiállású férfi. Megrögzött szokásai voltak, és majdnem annyira magának való ember volt, mint hírneves sógora, Walter Godfrey. Az év nagyobbik részében Murray Hill-i legénylakásában lakott, a nyarakat a Spanish Cape-en töltötte, Godfreyéknál. Rosszmájú sógora arra gyanakodott, hogy nem is annyira nővére és unokahúga közelsége vonzza őt ide, hanem a hely zordon fensége. Ez rosszindulatú túlzás volt. Az azonban bizonyos, hogy volt valami hasonlóság Kummer és a Spanish Cape között; mind a kettő magányos volt, csendes és a maga módján lenyűgöző.

Kummer időnként csizmát húzott, és eltűnt egy hétre; ilyenkor vadászgatott valahol. Máskor Godfreyék valamelyik vitorlásán vagy nagy motorcsónakján hajókázott a part mentén. Már rég kiismerte a Spanish Cape nyugati oldalán fekvő kilenclyukú golfpálya minden csínját-bínját; ritkán játszott, mondván, hogy a golf „öregeknek való”. Ha elég erős volt az ellenfél, hajlandó volt teniszezni egy kicsit, de általában azokat a sportokat szerette, amelyeket magányosan élvezhet az ember. Természetesen állandó, független jövedelemmel rendelkezett. És néha írogatott is, leginkább a sporttal és a természettel összefüggő témákról.

Nem volt romantikus lélek. Szilárdan hitt a realitásokban; az élet, ahogy gyakran mondogatta, néhányszor keményen megleckéztette. Elsősorban a tettek embere volt, és mint ilyen, állandóan „szembenézett a tényekkel”. Szerelmi ügyek nem bonyolították az életét; a nők, nővérén, Stellán, és annak lányán, Rosán kívül a semminél is kevesebbet jelentettek a számára. Mrs. Godfrey baráti körében suttogták, hogy húsz-egynéhány éves korában súlyos szerelmi csalódás érte, de Godfreyék erről sohasem beszéltek, ő maga pedig természetesen örök hallgatásba burkolózott. Íme tehát az áldozat, David Kummer, a magas, fekete hajú sportember, akit Kidd kapitány magával ragadott az ismeretlenbe.

Rosa Godfrey a Kummerekre ütött: ugyanaz az éles vonalú fekete szemöldök, erős, egyenes orr, nyílt tekintet és karcsú, szívós test jellemezte, mint az egész családot; aki egymás mellett látta őket, azt hihette, az anyja meg ő nővérek, Kummer pedig mindkettőjük bátyja. De Rosa kiegyensúlyozott teremtés volt. akárcsak a bácsikája; semmi sem volt benne Stella ideges mozgékonyságából, nyughatatlan társaságvágyából vagy alapvető felszínességéből. No és persze semmi sem volt közte és magas nagybátyja között - mármint a szó rossz értelmében. Egymás iránti szeretetük tiszteletben tartotta a vérségi köteléket, mindkettőjüket mélyen felháborította volna bármilyen más feltételezés, és egyébként is majdnem húsz év korkülönbség volt köztük. Ám Rosa mégsem az anyjához fordult, ha bántotta valami, és nem is az apjához, aki némán jött-ment, és nem kért mást, mint hogy hagyják békében - hanem Kummerhez. Bármely más apa neheztelt volna ezért az érzelmi jogbitorlásért. Walter Godfrey azonban ugyanolyan kiismerhetetlen rejtélyt jelentett a családja számára, mint azoknak a bégető juhoknak, amelyek lenyírt gyapjából hatalmas vagyona származott.

A ház zsúfolásig megtelt emberekkel – legalábbis Kummer így látta. Nővére társaságvágya – amint azt vasárnap délután keserűen közölte is hallgatag sógorával – ezúttal különösen visszataszító vendégsereget eredményezett.

A szezon a vége felé járt, s múlása különböző bizonytalan egzisztenciák idegesítően hosszúra nyúló látogatását hozta magával. Már hosszú hetek óta itt volt például Marcó, elegánsan föl sem véve a háziasszony férfi hozzátartozóinak sötét pillantásait; ő már ilyen volt. Meghívása nem tartozott Stella Godfrey legszerencsésebb ötletei közé, amint azt egy ritka alkalommal még férje is meg jegyezte. A szép John Marcó, akinek az egész világon nem akadt férfibarátja, nem volt a formaságok embere. Ha egyszer meghívták, ő maradt - ahogy David Kummer mondta, „egy lapostetű makacs szívósságával” tapadva házigazdáira. Marcó még Walter Godfrey számára is tönkretette a nyarat, pedig az rendesen észre sem vette, hogy a felesége kiket hoz a házába, míg ő ócska, piszkos overalljában ődöng fel-alá a sziklakertekben. A többiek aztán segítettek azt is elrontani, ami még hátravolt a nyárból; Laura Constable, akit Rosa kuncogva így jellemzett: „kövér, kapkodó és koros”; a Munn házaspár, akikről még a legnagyobb igyekezettel is nehéz volt bármi jót mondani; és Earle Cort, egy boldogtalan szőke ifjú, aki minden hétvégén feltűnt a Spanish Cape-en, s Rosa után áhítozott. Nem voltak sokan, de David Kummer számára – talán Cort kivételével, akit lenézett, de elviselt – egy egész ellenséges hadsereg.

Vasárnap este történt, a késői vacsora után, hogy a magas férfi a hűvös napalliból magával vonta Rosát a még meleg kertbe, amely a hatalmas, spanyol stílusú ház felől lefelé ereszkedett. A kövezett belső udvarban Stella csevegett vendégeivel, míg Cort, Mrs. Munn hálójában vergődve csak vadul vágyakozó pillantásokat küldözgethetett a nagybácsi és unokahúg kettőse irányába. Már besötétedett, és Marcó – meg kell adni – valóban ragyogó arcéle az ég hátterére rajzolódott, amint Mrs. Constable székének karfáján ült kecsesen. A póz feltehetőleg a látótávolságon belül elhelyezkedő nőnemű lényeknek szólt – ahányan csak voltak –, de Marcó állandóan pózolt, így hát ebben nem volt semmi rendkívüli, ő vitte a hangot, és a patió-t betöltötte a harsány és üres, értelmetlen fecsegés.

Kummer megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint lesétáltak a kőlépcsőkön.

– Egek, micsoda társaság! Komolyan mondom, Rosa, a te drága édesanyád kezd veszélyessé válni. Olyan kártevőket hurcol ide, hogy az már-már fenyegeti a tisztességes emberek társadalmát. Nem tudom, Walter hogyan bírja. Ezek az ostoba majmok! – Aztán felnevetett, és karon fogta a lányt. – Drágám, elbűvölő vagy ebben a valamiben ma este!

Az a valami, amit Rosa viselt, fehér volt, hűs és fodros, és a földet söpörte.

– Köszönöm, pedig rettentő egyszerű az egész – mondta mosolyogva. – Végy egy kis fehér organdit és egy csipetnyit Miss Whitaker fekete mágiájából. Nagyon naiv alak vagy te, David – és nagy embergyűlölő. De te legalább észreveszed azt, amit kell – tette hozzá, s a mosoly elhalványult. – Nem úgy, mint egyesek.

Kummer elővette rövid szárú pipáját, rágyújtott, és boldog pöfékelésbe kezdett, miközben a rózsaszín foltos eget szemlélte.

– Egyesek?

Rosa az ajkába harapott. A lépcsősor aljára értek, és mintha csak megbeszélték volna, egyszerre fordultak a parti terasz felé, amely ilyentájt már egészen elhagyatott volt, s a fenti házból sem látni, sem hallani nem lehetett, mi történik idelent. Kicsi és hangulatos volt ez a terasz, és különösen szép így az alkonyatban. Padozata színes kőlapokból állt, s fehér gerendákból, ácsolt pergola emelkedett fölötte. Lépcsők vezettek le ide a sétányról, és innen további lépcsők indultak lefelé, a strand félkör alakú sávjára. Rosa kissé duzzogva helyezkedett el egy nádszékben az egyik nagy, tarka napernyő alatt, összefonta karját, és ajkát csücsörítve elnézett a kis strand és az öböl homokját nyalogató hullámok fölött. A távolban, túl a szoros keskeny bejáratán, épp hogy csak kivehető, fehéren dagadó vitorlák rajzolódtak a kéklő messzeség hátterére.

Kummer csendesen szemlélte a lányt, és a pipáját szívta.

– Mi bánt, kislány? Rosa megrezzent.

– Bánt? Mi bántana? Miből gondolod, hogy...

– A színészkedéshez nagyjából annyit értesz, mint az úszáshoz – kuncogott Kummer. – Sajnos, egyik területen sem tartozol a legkiválóbbak közé. Amennyiben a te ifjú Hamletedről, Earle-ről volna szó...

Rosa elfintorodott.

– Earle! Méghogy ő bántana! Nem is értem, anya miért hívja meg. Úgy látszik, elment az esze. Mi keresnivalója van neki itt? Nekem ugyan nem kell. Te is jól tudod, hogy ezt egyszer s mindenkorra elintéztük. Jó, lehet, hogy valamikor bolondultam érte, amikor eljegyeztük egymást...

– Melyik eljegyzésetekről van szó? – kérdezte Kummer komoly hangon. – Ja igen, a nyolcadikról. Az első hét alkalommal természetesen csak játszottatok. Drága gyermekem, érzelmileg te még a csecsemőkorban jársz...

– Kösz, nagyapó – vágta közbe Rosa gúnyosan.

–... akárcsak a te sértett ifjú lovagod. A magam részéről erősen hiszek a hasonló érzelmi beállítottságú egyedek párosításában, így kívánja... izé... a fajta érdeke. Cort nem is olyan rossz választás, Rosa, minden világfájdalmával együtt.

– Szép kis választás volna! És nem vagyok csecsemő. Ő pedig... elviselhetetlen. Hogy egy felnőtt férfi így nyalogassa annak a kikent-kifent, félresikerült táncosnőutánzatnak a cipőcskéit...

– Íme, a nő – sóhajtotta Kummer. – A tigristermészet. Közületek még a legjobb is reménytelen. Drága gyermekem, légy észnél! Ha egyáltalán szó lehet valamiféle cipőnyalogatásról, akkor Mrs. Munn a tettes, nem pedig Earle. Ez biztos. Csupán egy pillanattal ezelőtt úgy bámult utánad, mint egy beteg borjú. Ugyan, Rosa, te mellébeszélsz.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz – mondta Rosa, s a tenger felé bámult.

– Én azt hiszem, hogy tudod – morogta Kummer. – És azt hiszem, kevés választ el attól, hogy valami óriási őrültséget kövess el, Rosa kedves. Komolyan mondom, ez őrültség. Ha bármely más férfiról volna szó, mint Marcóról, nem ütném bele az orromat. De ilyen körülmények között...

– Marcóról? – hebegte Rosa nem túl meggyőzően.

Kummer gunyoros kék szeme egy kissé elmosolyodott. A lány még a növekvő sötétségben is látta ezt a mosolyt, és lesütötte a szemét.

– Úgy emlékszem, kedvesem, hogy egyszer már figyelmeztettelek. De nem gondoltam volna, hogy idáig jutnak a dolgok...

– Meddig?

– Rosa. – A férfi korholó hangjára a lány egy kissé elpirult.

– Azt hittem – mondta Rosa fojtott hangon –, hogy Mr.... Mr. Marcó sokkal nagyobb figyelemben részesíti... nos. Mrs. Munnt, Mrs. Constable-t és... igen, anyámat is, mint engem, David.

– Az más kérdés – mondta a nagydarab férfi komoran. – E pillanatban egy fiatalabb, bár talán nem ostobább nőről beszélünk. – Szeme összeszűkült, ahogy a lány fölé hajolt. – Kislány, hidd el nekem, hogy ez az ember haszontalan alak és közönséges kalandor. Semmiféle látható jövedelmi forrása nincs, a híre gyanús, már amennyire megállapíthattam. Vettem a fáradságot, hogy valamelyest utánanézzek a fickónak. Persze elismerem, hogy fizikai vonzereje...

– Köszönöm. Nem vetted észre, David kedves – mondta Rosa feszültséggel és némi gúnnyal a hangjában –, hogy fizikailag jócskán emlékeztet rád? Lehet, hogy ez valamiféle szexuális kompenzáció...

– Rosa! Ne beszélj ocsmányságokat. Számomra ez nem vicc. Anyádon és rajtad kívül nincs nő a világon, akivel fikarcnyit is törődnék. Komolyan mondom...

A lány hirtelen felállt, de még mindig a tengert nézte.

– Kérlek, David, nem akarok beszélni róla. – Ajka remegett.

– Dehogynem akarsz, drágám. – Kummer az asztalra tette a pipát, megfogta a lány vállát, és szembefordította magával, úgy, hogy a kék szemek egészen közel kerültek az övéihez. – Már jó ideje láttam, mi készül. Ha megteszed, amit a fejedben forgatsz...

– Honnan tudod, mit forgatok a fejemben? – kérdezte a lány halkan.

– Könnyű kitalálni. Ismerve a Marcó féle piszok alakok...

Rosa megragadta a férfi karját.

– De David, én nem ígértem meg neki...

– Nem? Én abból a diadalmas tekintetéből másra következtettem. Hidd el, hallottam, hogy ez az ember...

A lány hirtelen leejtette a karját.

– Amit hallottál, ostobaság. John olyan jóképű, hogy minden férfi utálja. Persze hogy egy ilyen csinos férfi életében voltak más nők is... David, kérlek! Erről többet egy szót sem akarok hallani.

Kummer eleresztette a lány vállát, egy pillanatig némán nézte, aztán elfordult, felvette a pipáját, kiverte belőle a hamut, majd zsebre vágta.

– Azt hiszem, nincs jogom szemrehányást tenni neked azért, mert éppolyan makacs vagy, mint én – dünnyögte. – Szóval a döntésed végleges, Rosa?

– Igen!

Egyszerre mind a ketten elhallgattak, és a terasz lépcsői felé fordultak, miközben egy kicsit közelebb húzódtak egymáshoz. Valaki a felső sétányon lefelé tartott, a terasz felé.

Nagyon furcsa volt az egész. Súlyos léptek zaját hallották a kavicsokon, csikorgó hangokat, amelyekben volt valami esetlen óvatosság. Mintha egy óriás lopózkodna lábujjhegyen, üvegcserepeken, föl sem véve a fájdalmat.

Már majdnem egészen besötétedett. Kummer hirtelen az órájára pillantott. Nyolc óra múlt tizenhárom perccel.

Rosa érezte, hogy lúdbőrös lesz a háta, és összerezzent, anélkül hogy tudta volna, miért. Nagybátyjához húzódott, miközben a homályba burkolózott ösvény mélységeit próbálta kifürkészni.

– Mi baj? – kérdezte Kummer hűvös nyugalommal. – Rosa, te reszketsz.

– Nem tudom. Jó volna, ha... Ki lehet az?

– Biztosan Jorum, őrjáratban, mint mindig. Ülj le, kedves. Sajnálom, ha idegessé tettelek...

Kummer hófehérben volt; jól megtermett férfi, haja és arcbőre sötét, simára borotvált, nem éppen rossz külsejű... És rohamosan sötétedett, a holdfénytelen tengerparti éjszakák áthatolhatatlan, fekete sötétsége ereszkedett a tájra.

Fent, a teraszra vezető lépcsők kezdeténél fekete alak jelent meg, hatalmas árny. Lassan közeledett. Azután megmerevedett, és mintha az arcukat fürkészte volna.

Rekedt basszus hang szólt:

– Ne mozduljanak! Egyikük se! Látom magukat! – és egy apró tárgy tűnt fel ott, ahol a keze lehetett.

– Ki az ördög maga? – kérdezte Kummer hidegen.

– Azzal ne törődjön! – Hatalmas mancsa meg se rezzent. Rosa mozdulatlanul állt, és érezte a feszültséget Kummer testében. Megkereste a férfi kezét a sötétben, és figyelmeztetve, kérlelve megszorította. Hangtalanul, megnyugodva sóhajtott fel, amikor a meleg, elektromos erőt sugárzó ujjak összezárultak az övéi felett. – Jöjjenek fel szépen ide – folytatta a basszus hang –, de gyorsan és csendben!

– Igazán revolver az, amit a kezében tart? – kérdezte Rosa, maga is meglepődve azon, hogy milyen nyugodt a hangja.

– Indulás!

– Gyere, Rosa – mondta Kummer, és megfogta a lány csupasz karját. Végiglépdeltek a közbeeső kőlapokon, és megindultak felfelé a lépcsőn. A formátlan árnyék egy kissé visszahúzódott előlük. Most, hogy eddigi megfoghatatlan félelme alakot öltött, Kosának nevetni lett volna kedve. Olyan komikus volt az egész. És éppen a Spanish Cape-en! Nyilván – nem is lehet másként – valaki bolond viccet űz velük. Biztosan Earle az! Pontosan rá vall. Az a...

Hirtelen elakadt a lélegzete. Karnyújtásnyi közelségben a basszus hangú alak valósággá vált. Most már látta, ha nem is egészen tisztán, de eléggé jól ahhoz, hogy néhány borzasztó tény világossá váljon.

Az ember, akit látott – mert ember kellett hogy legyen –, olyan magas volt, hogy Kummer, aki maga is több volt hat lábnál, eltörpült mellette. Legalább hat láb nyolc hüvelyk volt a magassága. És vaskos is volt, mint egy kínai birkózó, afféle felfújt Falstaff, a hasa óriási és a válla egy söröslóé. Egyszerűen túl nagy és túl kövér ahhoz – gondolta Rosa borzongva –, hogy ember legyen. A 38-as revolver játékszernek látszott a tenyerében, öltözéke többé-kevésbé tengerészes volt: piszkos és rongyos vitorlavászon nadrág, fekete vagy sötétkék matrózkábát kopott rézgombokkal és egy lepattogzott, törött ellenzőjű sapka.

S az egész rémlátomás betetőzéseként a gömbölyű ábrázatot sötét kendő, alighanem selyemkendő takarta, mely a szemekig ért. Rosának a szája is nyitva maradt: csak egy szeme volt. Már csak ez hiányzott ehhez a képtelen figurához. Félszemű! A bal szemén fekete kötés. Rosa ismét majdnem elnevette magát. Nem valami ügyes útonálló! Mintha a maszk elég lenne ahhoz, hogy felismerhetetlenné tegye! Egy több mint hat és fél lábnyi óriás, aki vagy háromszáz fontot nyom, és ráadásul félszemű... Nevetséges. Mintha valami operettből jött volna elő!

– Akár le is veheti azt az izét az arcáról – mondta Rosa elfulladó hangon. – így is meg tudjuk adni a személyleírását.

– Rosa – szólt rá Kummer. A lány elhallgatott. Hallották, ahogy az óriás lassan lélegzetet vesz.

– Arra nem lesz alkalmuk – mondta a basszus hang. Némi bizonytalanság érződött benne. – Nem bizony, hölgyem. – Volt valami tunya, nehézkes és bárgyú ebben a hangban; tulajdonosa olyan volt, mint egy ökör. – Maguk ketten szépen felsétálnak ezen az ösvényen odáig, ahol az autók befordulnak, és felmennek a házhoz, rendben? Én meg maguk mögött leszek a pisztolyommal.

– Ha rabolni jött – mondta Rosa megvetéssel a hangjában –, akkor vegye a gyűrűmet, a karkötőmet, és tűnjön el. Nem fogunk...

– Nem kellenek a vacakjai. Indulás!

– Ide figyeljen – mondta Kummer nyugodtan, két kezét maga mellett tartva. – Akárki is maga, minek a hölgyet belekeverni az ügybe? Ha én kellek magának...

– Maga Rosa Godfrey? – kérdezte az óriás.

– Igen – felelte Rosa, és ismét elfogta a félelem.

– Ennyi nekem elég – dörmögte az óriás elégedetten. – Akkor nincs semmi tévedés. Maga meg a ba...

Kummer kemény ökle a kövér ember gyomrában kötött ki. Rosa orrlikai kitágultak, megfordult, hogy futásnak eredjen. Egyszerre több váratlan dolog történt. Kiderült, hogy a kövér óriásnak vas van a haja alatt. Az ütés semmiféle látható hatást nem gyakorolt rá; nem görnyedt össze, és még csak nem is nyögött. Ehelyett nyugodtan, szinte hanyagul zsebre vágta fegyverét, egyik hatalmas karját Kummer nyaka köré lendítette, s úgy emelte őt a levegőbe, mintha csak gyermek volna, a másik mancsa pedig Rosa vállát ragadta meg. Rosa sikolyra nyitotta a száját, majd újra becsukta. David levegő után kapkodott, fulladozott...

– Csak semmi ugrálás – mondta az óriás szelíden. – Rendesen fog viselkedni, Mr. Marcó?

Rosa lába alatt hullámzani kezdett a föld, és megindult az ösvény melletti sziklafal. Kummer mozgott egy keveset, napbarnított arca elfehéredett, és a lába úgy rángatódzott, mint az akasztott emberé.

Rosa végre mindent értett, összeesküvés áldozatai voltak, amely John Marcó ellen irányult, Marcó ellen, akit minden nő szeret, és minden férfi gyűlöl. És szegény David! Nyilván elsősorban a ruha tette; ma este Marcó is fehérbe öltözött. S a két férfi kora, magassága és felépítése azonos. Ha ez a bárgyú hústorony megkapta Marcó személyleírását, könnyen tévedhetett, és David Kummert csípte el helyette. De honnan tudta, hogy merre keresse őket? A Spanish Cape elég nagy. Senki sem követhette őket, ez biztos. És ki mondta meg neki, milyen ruhát fog viselni Marcó? Mert valaki nyilván megmondta... Ezer gondolat futott át az agyán. Amikor magához tért, úgy érezte, mintha órák teltek volna el.

– Eresszen el! – kiáltotta. – Nem... nem ő az, akit keres! Eressze...

Az óriás elengedte a vállát, és piszoktól, whiskytől és hajókötéltől bűzlő mancsát a szájára szorította. Aztán leeresztette Kummert a kavicsútra, fél kézzel a gallérja alá nyúlt, és megragadta a tarkója mögött. Kummer lihegve próbálta visszanyerni lélegzetét.

– Indulás! – dörmögte az óriás, és elindultak.

Rosa artikulálatlan hangokat hallatott az acélkéz alatt. Egyszer még a fogát is kipróbálta rajta. De az óriás csupán könnyedén szájon legyintette, és a lány, a fájdalom könnyeivel a szemében, feladta a harcot, így meneteltek, középen elrablójuk, aki jobb kézzel Kummer gallérját szorongatta, a ballal pedig Rosa száját fogta be. Csendben, melyet csak a kavicsokon csikorgó cipőik zaja tört meg, kissé feszetlenül, de gyorsan igyekeztek visszafelé, a meredek, csupasz sziklafalak közt kanyonná záruló úton.

Végre elérték azt a pontot, ahol az ösvény balra beletorkollt a ház felé tartó, emelkedő, széles autóútba. Alig valamivel az elágazás előtt, a sziklák árnyékában öreg autó állt. Kioltott lámpákkal, orrával a Spanish Cape-ről kivezető út irányában.

– Miss Godfrey! – mondta az óriás egyenletes hangon. – Én most leveszem a kezem a szájáról. De csak egyet sikítson, és esküszöm, a torkában köt ki a fogsora. Nyissa ki annak az autónak az első ajtaját! Maga meg, Mr. Marcó, mihelyst eleresztem a gallérját, beugrik előre, és a kormány mögé ül. Én hátulra ülök, és megmondom, hová vezessen. Nem csinálnak semmiféle lármát. Tegyék, amit mondtam!

Eleresztette őket. Kummer ujjaival óvatosan simogatta a torkát, és megpróbálkozott egy halvány mosollyal. Rosa egy finom zsebkendővel megtörülte a száját, és haragos pillantást küldött nagybátyja felé. De Kummer alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Komolyan mondom – suttogta Rosa kétségbeesetten, hirtelen szembefordulva az óriással –, ez az ember nem John Marcó! Ez Mr. Kummer, Mr. David Kummer, a nagybátyám. Nem ő az, akit keres. Hát nem érti?...

– A nagybátyja, mi? – mondta az óriás halkan kuncogva, némi csodálattal. – És nem Marcó, ugye? Beszállás, kisasszony; nem szívesen csúfítanám el magát. Úgy látszik, maga nem túlságosan ijedős.

– Ó, maga szerencsétlen tökkelütött! – kiáltotta a lány, de már nyitotta is az ajtót, és becsúszott a kocsiba. Kummer megtörten szállt be utána; mintha sötét végzetének előérzete szállta volna meg, de az is lehet, hogy erőt gyűjtött az utolsó küzdelemhez. Rosa kavargó agyában legalábbis ezt a benyomást keltette. Hátrafelé fordult az első ülésben, és vészjósló tekintetet vetett az óriásra. Az már kinyitotta a hátsó ajtót, és a felhágóra tette a lábát.

Rosa meglepetten vette észre, hogy a hold közben felkelt: a kavicsút halvány fényben derengett, és ezüstös fényfoltok jelentek meg a Spanish Cape felé emelkedő szikla barázdált falán. Aztán megpillantotta az óriás jobb lábát... kopott fekete bőrcipő volt rajta; a belső oldalán egy lyuk és egy dudor, ahol hatalmas bütyke kinyomta. A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. Olyan méretű láb volt ez, hogy az egyszerűen hihetetlennek látszott... Azután a láb eltűnt, és a hústorony keresztülpréselte magát az ajtónyíláson, majd az ülésre vágta magát. A rugók – jajszavára a lány majdnem felnevetett. De visszatartotta magát, mert a kezdődő hisztéria első jeleit érezte, és megrémült.

– Indulás, Mr. Marcó! – mondta a basszus hang. – A kulcs ott van benne, és ne mondja, hogy nem tud vezetni, mert láttam a szép sárga kocsiját.

Kummer előrehajolt, bekapcsolta a lámpát, elfordította a kulcsot, és rálépett a gázpedálra. Amint a motor halkan zümmögni kezdett, kiengedte a kéziféket. – Hová? – kérdezte rekedt, száraz hangon.

– Elfelé a Spanish Cape-ről. Végig ezen a földúton, át a földnyelven, egyenesen keresztül a parkon és ki az országútra. Ott balra, aztán egyenesen tovább. – A súlyos hangban némi türelmetlenség érződött. – Gyerünk, gyerünk! Egy rossz mozdulat, és kiszorítom magából a lelket. Maga is nyugton marad, kisasszony!

Rosa behunyta a szemét, és ahogy a kocsi gurulni kezdett, hátradőlt. Rossz álom az egész. Mindjárt felébred, és jót nevet majd ezen az esztelen történeten. Megkeresi Davidet, elmeséli neki, és együtt fognak nevetni... Aztán, ahogy a magáé mellett érezte a nagybátyja merev jobb karját, összeborzongott. Szegény David! Kegyetlen dolog ez vele szemben, a sors kíméletlen szeszélye.

Ami pedig őt magát illeti... Végigfutott a hátán a hideg. Túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy minden eshetőséget végiggondoljon.

Amikor kinyitotta a szemét, már maguk mögött hagyták a keskeny parkot, és befordultak balra, a főútra. Az út túloldalán, pontosan szemben a park bejáratával, a benzinállomás fényei világítottak. Látta az öreg Harry Stebbins fehér overallos alakját, amint egy autó tankja fölé hajol, a csővel a kezében. A jó öreg Harry! Csak merne sikítani, csak egyet merne... Aztán a nyakán érezte a szörny forró, savanykás leheletét, hallotta figyelmeztető morgását, és undorral visszahanyatlott.

Kummer néma beletörődéssel vezetett. De Rosa ismerte őt. Tudta, hogy a sűrű fekete haj alatt éles ész lakozik, amely most nyilván vadul dolgozik. Fohászkodott, hogy sikerüljön valamiféle tervet kidolgoznia. Ezt a mesebeli szörnyet csak kellő mennyiségű szürkeállomány segítségével lehet legyőzni. Az izmok – még Kummeré is – mit sem érnek az óriás fölényes erejével szemben.

Könnyedén suhantak az országút betonján. Jókora forgalom volt; az autók a tíz mérfölddel távolabb fekvő lunaparkhoz igyekeztek. Szombat este... Vajon mit csinálnak otthon a többiek? – gondolkozott Rosa. – Anya. John Marcó. Igaza van-e Davidnek Johnnal kapcsolatban? Valóban szörnyű hibát követett-e el? De hát... Keserűség fogta el, amikor megértette, hogy órák telhetnek el, amíg észreveszik, hogy ő és David hiányoznak. A Spanish Cape-en mindenki úgy jön-megy, ahogy akar, különösen David, és mostanában ő maga is szeszélyesen viselkedett...

– Itt forduljon balra – mondta az óriás. Mindketten meglepődtek. Ez csak valami tévedés lehet! Alig egy mérföldet tettek meg a Spanish Cape-től idáig. David valamit dörmögött, de Rosa nem értette. Balra... ez csak az a magánút lehet, amely a nyilvános strand melletti Waring-házhoz vezet... látótávolságon belül, szinte karnyújtásnyira a Spanish Cape-től!

Ismét egy elhagyott parkon robogtak át, és rövidesen már nyílt területen haladt az út. A strand!... Magas kerítés mellett kezdtek suhanni, a part homokján. Kummer bekapcsolta a fényszórót; egyenesen egy roskatag épületcsoport felé tartottak. Lassított.

– Merre, Küklopsz? – kérdezte csendesen.

– Nem szemtelenkedünk! Csak egyenesen oda az épületekhez! – Aztán, amikor Rosa izgatottan kapott levegő után, az óriás kajánul elnevette magát. – Ne örüljön, kisasszony! Nincs ott egy lélek sem! Ez a Waring, akié a ház, egész nyáron oda van. Minden zárva, de úgy ám! Na gyerünk, Marcó.

– Nem én vagyok Marcó, érti? – mondta Kummer az előbbi nyugodt hangon. De lassan tovább hajtott.

– Már maga is? – morogta az óriás enyhe undorral. Rosa elkeseredetten dőlt hátra az ülésen.

A kocsi kivilágítatlan, láthatóan elhagyott nyaraló mellett állt meg. Mögötte kisebb épület állt, amely csónakháznak látszott, nem messze pedig egy másik, alighanem garázs. Az épületek egészen közel voltak a parthoz. Ahogy kikászálódtak az autóból, a holdfényfoltos vízen át, alig pár száz méterrel távolabb, jól láthatták a Spanish Cape magasra törő szirtjét. De lehetett volna akár néhány száz mérföldnyire is, oly kevés hasznuk volt ebből a közelségből. Mert a sziklafal derékszögben emelkedett fölfelé, legalább ötvenlábnyi magasságba, a tövében pedig hatalmas szikladarabokat korbácsoltak a haragos hullámok. De a Waring nyaraló partszakasza felől sem lehetett megközelíteni a Spanish Cape-et. A Spanish Cape partfala az épületek mögött folytatódott, valamivel alacsonyabban ugyan, de a csupasz sziklán nemigen találhatott fogódzót a kéz.

A másik oldalon, a nyilvános strand felé nem volt más, csak homok és szétszórt papírhulladék. A homok csillámlott a holdfényben.

Rosa látta, hogy a nagybátyja titokban körülnéz, elszántan felméri a lehetőségeket. Az óriás valamivel hátrébb állt, egyetlen figyelő szeme engedékenyen nyugodott rajtuk. Úgy viselkedett, mint akinek csöppet, sem sietős a dolga; engedte, hogy kedvükre kiszemlélődjék magukat a terepen. A csónakháztól rámpa vezetett a vízhez, s a végében, félig már a hullámok között, kis méretű, de erősnek látszó, kabinos motorcsónak feküdt. Több görgő hevert szerteszét a homokban, és a csónakház ajtaja nyitva állt. Az óriás nyilván betört az épületbe, és maga gurította ki a motorcsónakot, készen arra... de mire?

– Ez Mr. Waring hajója! – kiáltott fel a lány, a csónakra szegezve tekintetét. – Ez lopás, maga... maga szörnyeteg!

– Nevezzen, aminek akar, hölgyem! – mondta mogorván, szinte sértődötten az óriás. – Azt teszek, amit akarok! Nos, Mr. Marcó...

Kummer közben megfordult, és lassan őrzője felé tartott. Rosa, aki megpillantotta a holdfényben felcsillanó kék szemeket, látta, hogy a férfi elszánta magát a cselekvésre, s alighanem valamilyen végső, kétségbeesett tervet forgat a fejében. A kemény, tiszta arcra rá volt írva az elszántság. Semmi félelem nem volt benne, ahogy a tengerészruhás óriás felé sétált, aki kifejezéstelen arccal figyelte.

– Több pénzt kaphat tőlem, mint amennyit életében... – kezdte David Kummer nyugodtan, mintha csak társalogna, miközben minden sietség nélkül közeledett az óriáshoz.

De be már nem fejezhette, Rosa pedig sohasem tudta meg, mire készült, s a rémülettől megnémulva csak annyit érzett, hogy a lába elgyengül, és tompa bámulattal meredt a különös szörnyetegre, aki elrabolta őket. Mert az óriás felemelt ökle előrelendült, de oly sebesen, hogy a lány kábult tekintete követni sem tudta. A hatalmas ököl tompa puffanással ütközött valaminek, és Rosa csak azt látta, hogy Kummer arca az ő döbbenten előreszegezett tekintetének vonala alá süllyed. Azután pedig már a földön fekszik, egészen mozdulatlanul.

Rosa úgy érezte, mintha valami kattanna agyában, és sikoltva, kimeresztett körmökkel vetette magát az óriás mérhetetlen hátára. Az nyugodtan térdelt az eszméletlen férfi mellett, és a lélegzetét hallgatta. Amikor megérezte a lány testének súlyát, mindössze felemelkedett, megrázta a vállát, s a lány zokogó rongycsomóként terült el a homokban. Az óriás szó nélkül felemelte a síró és rúgkapálódzó testet, és elindult vele a sötét nyaraló felé..

Az ajtó kulcsra volt zárva. Az óriás egyik karja alá fogta a lányt, a másikkal pedig az ajtólapnak feszült, amely recsegve-ropogva engedett a nyomásnak. Az óriás berúgta a törött ajtót, és besétált.

Az utolsó dolog, amit Rosa látott, amint rabtartója a lábával behúzta az ajtót, David Kummer arca volt a homokon, a holdfényben fürdő motorcsónak előtt.

Nappali szoba, méghozzá egész lakályos, – állapította meg Rosa kábult. meglepetéssel az óriás zseblámpájának fényénél. Nem ismerte Hollis Waringot, soha nem is találkozott vele. New York-i üzletember volt, csak időnként töltött itt egy hetet vagy néhány napot. Gyakran látta őt a szirten túl hajókázni (amint azt később Mr. Ellery Queennek elmondta) az odakint pihenő motorcsónakon. Kis, törékeny, szürke emberke volt, vászonsapkában, mindig egyedül. A lány úgy tudta, hogy nyár eleje óta: – tehát jóval régebben, mint ahogy Marcó megjelent sárga kocsiján és rengeteg bőröndjével – nem, is járt a nyaralóban, és valaki – mintha Rosa apja lett volna – megemlítette, hogy Európába ment. Nem is tudta, hogy apja és Waring ismerik egymást; az biztos, hogy itt a parton sohasem találkoztak; ami azt illeti, ismeretségük üzleti kapcsolatból is származhatott; az apjának annyi...

Az óriás letette a kandalló előtti szőnyegre. – Üljön arra a székre! – utasította a lehető leggyengédebb hangon. Zseblámpáját egy közeli díványra fektette, úgy, hogy az erős fény a székre összpontosult.

Rosa csendesen leült. Könyökétől alig háromlábnyira egy kis asztalon telefon állt. A készülék formájából látta, hogy az helyi telefon, amelyet valószínűleg nem kapcsoltak ki. Ha el tudná érni, csak fel kellene kapnia a hallgatót, és segítségért kiáltani... Az óriás fogta a készüléket, és vagy tíz lábnyira tőle, ameddig csak a drót ért, a padlóra helyezte. Rosa minden ellenállást feladva összecsuklott a székben.

– Mit akar... Mit akar tenni velem? – kérdezte rekedt, alig hallható hangon.

– Nem bántom magát. Ne féljen, kisasszony. Nekem csak ez a Marcó fiú kell. Csak azért hoztam el magát is, mert különben fellármázza a házat. Képes lett volna rá, az biztos. – S míg csodálattal nevetgélt, az óriás egy köteg erős zsineget halászott elő az egyik zsebéből, és kezdte letekerni. – Maradjon nyugton, Miss Godfrey. Ha jól viselkedik, nem esik bántódása. – És mielőtt a lány mozdulhatott volna, elképesztő gyorsasággal a szék támlájához kötötte a kezét. Rosa hirtelen elkeseredéssel rángatta-húzkodta a zsineget, de az csak még jobban megszorult. Aztán a férfi lehajolt, és a bokáját is a szék lábához kötötte. A lány durva, őszes hajat látott a sapkája alatt, és egy csúf, mély, elhegesedett sebhelyet a vörös nyak hátsó felén.

– Miért nem tömi be a számat is? – kérdezte keserűen.

– Minek? – kuncogott az óriás, láthatólag kitűnő hangulatban. – Kikiabálhatja a torkát, ha úgy tetszik. Úgyse hallja senki. No, gyerünk!

Székestől felemelte a lányt, és egy másik ajtóhoz vitte, amelyet hatalmas lábának egyetlen rúgásával kinyitott. Kis, levegőtlen hálószobába léptek, ahol a lányt és a széket az ágy mellé helyezte.

– Csak nem akar itt hagyni? – kiáltotta a lány borzadva. – Hiszen itt... itt éhen halok... megfulladok!

– Nyugalom, nyugalom! Nem lesz semmi baja – nyugtatta meg az óriás. – Gondom lesz rá, hogy megtalálják.

– De David, a nagybátyám... az az ember odakint – lihegte. – Vele mi lesz?

Az óriás a nappali szoba ajtaja felé indult, lépései mennydörögtek a kicsiny helyiségben.

– He? – dünnyögte vissza se nézve. A háta hirtelen fenyegetővé vált.

– Vele mi lesz? – sikította Rosa, szinte eszét vesztve a félelemtől.

– He? – mondta az óriás ismét, és kiment. Rosa hátradőlt a székben, amelyhez kötötték, s a szíve fájdalmasan vert a torkában. Ó, ez az ostoba, ostoba... ez a túlméretezett, félkegyelmű gyilkos! Ha ezt időben megússza, könnyű lesz megtalálni. Nem lehet még egy ilyen a világon; az emberi faj ilyen gúnyképe ritkán születik párosával. És akkor... csak túl késő ne legyen... édes lesz a bosszú...

Tehetetlen, összekötözött madárként ült ott, és minden erejét összpontosítva hallgatózni próbált. Tisztán hallotta, ahogy a szörny fel-alá dübörög a nappaliban. Aztán valami mást hallott: magas, tiszta csilingelést. Összeráncolta a homlokát, és ajkába harapott. Ez csak... Igen, a telefon! Hallotta a készülék fémes kattogását, ahogy forgott a tárcsa. Ó, ha sikerülne...

Kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbált felállni, de a kísérlet eredménye csak valami guggolás féle volt, ahogy a szék egy kissé felemelkedett a padlóról. Maga sem tudta, hogyan, de egyik lábát a másik után húzva sikerült üggyel-bajjal közelebb jutnia az ajtóhoz, miközben a szék oda-oda ütődött. Jókora zajt okozott ezzel, ám az óriást a szomszéd szobában túlságosan elfoglalta a maga dolga ahhoz, hogy meghallja.

Amikor elérte az ajtót, és rászorította a fülét – inkább az izgalomtól reszketve, mint a kimerültségtől –, semmit sem hallott. Még nem fejezhette be a beszélgetést! De aztán megértette, hogy az óriás még a kapcsolásra vár. Minden erejét egyetlen akaratra összpontosította. Hallania kell, amit az óriás mond. S ha lehet, meg kell tudnia, kivel beszél. A lélegzetét is visszatartotta, ahogy az óriás mormoló hangjának rezgései áthatoltak az ajtón.

Az első hangok azonban elmosódottan, érthetetlenül érkeztek. Talán a telefonhoz kért valakit. Ha úgy volt, a lány nem tudta kivenni a nevet. Forogni kezdett vele a világ. Türelmetlenül megrázta a fejét, és alsó ajkát harapdálta, amíg a fájdalom el nem hagyta az agyát. Ó...

–... minden rendben. Igen... Marcó most odakint van. Be kellett húznom neki egyet... Nem, nem fog. Ha én egyszer behúzok egyet, az tartós. – Csend. Rosa szárnyakat szeretett volna magának, látnoki erőt, akármit... Ó, ha hallhatná a hangot a vonal másik végén! De most ismét az óriás basszusa hallatszott. – Miss Godfrey jól van. Megkötöztem a hálószobában... Semmi baja. Nem, mondom, hogy nincs! Csak arra legyen gondja, hogy ne maradjon itt túl sokáig, ő nem ártott magának, ugye? Jó, jó!... most a tengerre, aztán... Maga a főnök... Rendben van, na! Mondom, hogy nem tér magához. – Aztán ismét elmosódott a rekedtes hang.

Hát már sohasem fogja kimondani annak a másiknak a nevét – gondolta elkeseredetten a lány. – Vagy akármit! Egyetlen nyomra vezető szót!

– Oké, oké! Megyek már. Marcóra többé nem lesz gondja. De ne felejtse a lányt! Van benne bátorság, annyi szent! – És Rosa felkavarodott gyomorral hallotta a lezuhanó telefonkagyló zaját, majd az óriás lassú, bárgyú, kedélyes nevetését.

Kimerülten hátradőlt, és lehunyta a szemét, de gyorsan újra kinyitotta; a nappali szoba ajtaja becsapódott. Vajon az óriás távozott-e, vagy valaki bejött? De teljes volt a csend, és Rosa már tudta, hogy az óriás elhagyta a nyaralót. Látnia kell... Újra előrecsúszott, kinyitotta az ajtót, és az előbbi esetlen, kacsázó mozgással keresztülvonszolta magát a nappali padlóján, a legközelebbi ablak felé. Az óriás zseblámpája már nem volt itt, és a szobában teljes volt a sötétség; nekiütközött ennek-annak, és egyszer fájdalmasan végigkarcolta lekötözött jobb karját. Végre elérte az ablakot.

A tagbaszakadt férfi éppen David Kummer fölé görnyedt, aki most is ugyanabban az elterült, eszméletlen testhelyzetben feküdt, mint amikor Rosa utoljára látta. A lány nézte, ahogy az óriás minden erőfeszítés nélkül felemeli Kummert, a vállára hajítja az ernyedt testet, a partra húzott motorcsónak felé indul vele, majd egyszerűen a csónakba ejti, aztán a rámpának feszíti óriási lábát, vállát a csónaktestnek támasztja és megtolja...

A motoros megmozdult, majd felgyorsult, ahogy az óriás tolta, végül pedig már a vízen úszott, s az óriás térdig a tengerben állt. Megkapaszkodott a hajó peremében, és majomügyességgel mászott a fedélzetre. Egy pillanattal később már nyugodt fénnyel világítottak a hajó fényszórói. És a lány látta, hogy az óriás a fedélzeten lehajol, felemeli nagybátyja mozdulatlan alakját, és leviszi a kabinba. Aztán felbőgött a motor, bíborfehéren habzott a tengervíz, és a kis hajó elsiklott a parttól.

Rosa nézte, míg a szeme is belefájdult. Le nem vette tekintetét a fényszórókról, amelyek fel-le buktak, és távolodtak, dél felé, el a Spanish Cape-től. Végül pedig eltűntek, mintha valamelyik hullám kioltotta volna őket.

És a sötét hajú lány aki elpiszkolódott estélyi ruhájában úgy ült a székhez kötözve, mint bűnös a kalodában, hirtelen úgy érezte, hogy megőrül, hogy a part lopva felemelkedik, hogy maga alá temesse, és a tengerből élő hullámok nőnek ki, amelyek vigyorgó, csúfondáros arccal bámulnak rá.

És mielőtt öntudatlanságba süllyedt, szédülő agyán még átvillant a meggyőződés, hogy David Kummert soha többé nem fogja látni.