Globusz^® Publishing 

Mi csak úgy neveztük: Pumpa. Valamikor nagyon intelligens ember lehetett, de ekkorra már csak egy - a társadalom által eltaposott és megvetett - roncs volt. Önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, ezért akibe egy cseppnyi jóérzés is szorult, segítette őt, a külvárosi igazi nagy egyéniségét, hogy ne kelljen hiányt látnia a mindennapok alkohollal dúsított zűrzavarában, és bármilyen szegénynek is láttuk őt a modern kor túl magasra emelt mércéje elkoszolódott, hamis képet adó üvegén keresztül, rendkívüli módon sikerült megőriznie önérzetét.

Olyannyira tudott azonosulni az emberek gondolatvilágával, hogy valamikor (néha úgy érzem, mintha a végtelen idő kezdetén lett volna) ivott egy pohár zavaros löttyöt az Íróklubban és azóta minden nap eljött, hogy hihetetlen, de nagyon érdekes soha meg nem történt élményeit elmesélje az egybegyűlteknek. Ám legérdekesebb történetét mégsem ő találta ki, hanem a nagybetűs élet, mely időnként képes a legagyafúrtabb író által életre keltett fantasztikus helyzeteket is felülmúlni.

Mint minden ilyen esemény, ez is egy viharos, esős éjszakán kezdődött. A város felett uralkodó toronyóra még csak éppen elütötte a tizenhármat, amikor Pumpa egy hatalmas felfedezést tett az egyik (a túlságosan bigott, kissé mégis hétköznapi emberek által többnyire csak szeméttárolónak nevezett) kincsesbányában. Az egyébként tényleg csak szemetet tartalmazó konténer alján egy nagyon régi, talán csak tévedésből kidobott fémdoboz hevert. Alig lehetett észrevenni a koszos rongyok és háztartási hulladékok között. De Pumpának jó szeme volt a tudatos szelekcióhoz. Azonnal felismerte a dobozban rejlő lehetőségeket, és nem vette ki csak úgy egyszerűen, mintha egy üres üveget talált volna, hanem előbb óvatosan körülnézett, hogy akad-e egy esetleges (nem kívánt) szemtanú, aki elorozhatná az értékes zsákmányt.

Nem a doboz volt a lényeg, bár látszatra sem volt teljesen értéktelen. Szép, festett doboz volt, egy kicsinyke lakattal az oldalán, épp úgy, mint azokon a finom női kezek által könnyedén lezárható tároló-alkalmatosságokon, melyekben még régebben az ékszereket, és a féltékeny természetű férjek elől elrejteni kívánt szerelmes leveleket tartották.

A lehetséges tartalom volt a lényeges, hiszen a doboz bármit is rejthetett, az csakis valami nagyon értékes dolog lehetett, különben nem lett volna lelakatolva.

Hiába is próbálnám elmagyarázni olvasóimnak Pumpa gondolkodásmódját, a megértéshez amúgy is elég csak annyit tudni, hogy főhősünk akár az életére is megmert volna esküdni, hogy azon az éjszakán (a tizenhárom harangütés után!) felbecsülhetetlen kincs birtokába jutott.

Amint birtokba vette a dobozt fejéhez emelte, és szakértő mozdulatokkal egy kissé megrázta. Nem nagyon, hanem kellő szakértelemmel, ahogyan a kisgyerekek hallgatják meg a gyufásdobozba zárt méhecske zümmögését.

Pumpának igaza volt. A dobozból apró, surranó neszek jelezték, hogy a zsákmány semmiképp sem nevezhető üresnek, és Pumpának volt annyi esze, hogy ne nyissa ki a dobozt, hiszen akkor rögtön megláthatná a tartalmát, és ő ezt egyáltalán nem akarta.

Pumpa életében nem igazán voltak ünnepélyes alkalmak, de ez akkor nem igazán számított. Rongyos kabátja alá rejtette a kopott festésű, de még díszesnek nevezhető dobozt és úgy döntött, hogy semmi értelme a további keresgélésnek. Ilyen kincset nem lehet találni minden konténerben.

Ünnepélyes alkalom híján, elindult, hogy megfelelő kereteket teremtsen a doboz kinyitásához. Később hallottam, hogy először az Íróklubba akart betérni, de az akkor már zárva volt, ezért az egyik sötét sikátoron keresztül hazaindult, hogy az előző napi italmaradékát elfogyasztva adjon nyomatékot a nagy eseménynek.

Egy kicsiny kamrában lakott a külváros mélyén, nem messze a híres (inkább: hírhedt!) Winsgate-szállótól, ahol a messzi idegenből véletlenül hazatévedt Haditengerészeti alkalmazottak élték megszokott, természetesnek egyáltalán nem nevezhető hétvégi életüket, s mert Pumpa nem tartozott a tivornyázók közé, nem szerette a felesleges fényeket, ezért messzire elkerülte a bizarr, vöröses fényben úszó, kétes erkölcsű hajadonokat ábrázoló cégtáblákat.

Ezen az éjszakán azért egy kicsit minden más volt. A dobozból mintha hangok áradtak volna ki, és egyre csak olyan dolgokat suttogtak volna Pumpa fülébe, melyekre ő még csak gondolni sem szokott. Engedett a csábításnak. Újonnan szerzett kincsével a kabátja alatt betért az egyik kis kocsmába, mely a törzsvendégek kívánalmaihoz igazodva a nap huszonnégy órájában nyitva tartott.

Pumpának nem kellett sokat innia ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni a kísértésnek, és ne nyissa ki a dobozt. A kocsma egyetlen, koszos, matrózürüléktől bűzlő mellékhelységében nyitotta fel. Előtte még egyszer megrázta, hogy ellenőrizze tartalmát, s miután mindent rendben talált, zsebkésével lefeszítette róla a lakatot.

Nagyon meglepődött, amikor a doboz fedelét felnyitva semmit sem talált benne. Pedig a doboz nem volt üres egészen addig a pillanatig, míg fel nem nyitotta. De nem maradt ideje elgondolkodni a dolgon, mert az ajtó egy hatalmas rúgástól becsapódott és a rémült Pumpa szembe találta magát két megtermett matrózzal, akik fennhangon követelték tőle a doboz átadását.

Nem hagytak időt a magyarázkodásra. Egyikük egy hosszú pengéjű késsel hasbaszúrta Pumpát, a külváros egyetlen, igazi nagy egyéniségét.

Pumpa nem halt meg azonnal. Bal kezével kiömlő vérének próbálta útját állni, jobbjával pedig a doboz fedelét akarta visszacsukni. Ő már megértette, de késő volt, hogy bármit is tehessen ellene. A szemeire gyorsan leereszkedő fekete köd örökre lezárta előle a kilátást a fényűző pompával álcázott, mocsokban fetrengő világra.

Gyilkosa kitépte kezéből a dobozt, de amikor meglátta, hogy üres, kihajította az ablakon.

Reggel lett, mire a doboz ismét gazdára lelt. Az egyik - akkortájt nagyon közkedveltnek számító - narkónepper találta meg, és belsejét hamar ki is bélelte a drága halált tartalmazó apró zacskókkal. S talán csak a véletlen műve volt, hogy aznap egyetlen grammot sem tudott már árusítani a díszes doboz tartalmából, mert egy előre be nem tervezett közelharc során, melyet a rend éber őreivel vívott az egyik félreeső útszakasz mentén, életét vesztette, és a doboz bűnjelként az egyik rendőrségi raktárba került.

Csak hosszú hónapok múltán jutott vissza a doboz eredeti rendeltetési helyére, a szeméttelepre, ahol később egy kislány akadt rá.

Teljesen áltagos kislány volt. Olyan, kinek gondolatait még nem fertőzte meg a modern civilizációnak nevezett szennyes életforma, hanem csak egyszerű emberi mivoltában élte monoton életét a szeméttelep szélén, ahová a manapság oly divatos nyugati üzletpolitika taszította népes családját.

Felvette a dobozt és beletette az előzőleg szedett, csokorba kötött vadvirágokat. Valamivel odébb, egy hatalmas gödör tátongott, hogy magába ölelje a világ által létrehozott szemetet. A kislány beledobta a dobozt, és kicsiny lábaival egy kis szeméttel elegyített földet is rúgott rá.

Később sírt egy keveset.

A vadvirágokat siratta.