Globusz® Publishing 




Külvárosi fények

Két lány futott a határ felé. Az egyik még nem lehetett több tizenhatnál, a másik meg csak épphogy elhagyta a húszat. Ő fogta a fiatalabbik jobb kezét és húzta, vonszolta a szabadságot jelentő szántóföld felé, ami határsáv gyanánt szolgált a hatalmas medve és a bika által elrabolt legendás nő között.

Amikor elérték az első, felforgatott göröngyöket, meglapultak. Az életük múlott azon, hogy észrevétlenek tudnak-e maradni. Teljesen mindegy volt, melyik ország határőrei fedezik fel őket. A rosszabbik esetben visszakerülnek a Szovjetunióba, jobbik esetben lelövik őket valamelyik oldalon a túlbuzgó határőrök. Egyiket sem szerették volna.

Volt annyi eszük, hogy semmit se jelentsen számukra az egyébként is semmitmondó hazaszeretet kifejezés. Ők talán tudták volna szeretni a kietlen, szeméttől és nacionalizmustól bűzlő sztyeppéket, ha nem tartották volna többre az életüket, mint amennyire azok a barmok tartják, akik az ekét vonszolják a felégetett, terméketlen földeken.

Elérték az első falut. Csak ekkor vették észre, hogy már magyar területen járnak. Szemeikben mint megannyi hajnalcsillag villant fel a remény, de hamar ki is aludt amikor megértették, hogy ebben az országban is épp olyan veszélyben vannak, mint otthon. Gyorsan túl kellett jutniuk a lakott településen, mert ismerték azt a táblát, mely minden lakost felhatalmazott arra, hogy jelentse az illegálisan érkezőket.

Nem tudták, merre menjenek tovább. Az látszott a legbiztonságosabbnak, ha megbújnak valahol, amerre nem járnak az emberek.

A hirtelen leszálló est jótékony sötétségbe burkolta alakjukat, amint űzött vadként osontak a szeméttelep felé. Ott töltötték az éjszakát egy kényelmetlen vashordóban.

Mikor a felkelő nap sugarai először érintették a láthatár peremét, a lányok már egy útszéli csárdában üldögélek és egy-egy forró teát ittak. Reggelire már nem futotta volna a szeméttelepen összegyűjtött üvegek betétdíjaiból.

Kezeikkel a már majdnem elviselhetetlenül forró csészéket szorongatták, mintha ettől egész testük átmelegedhetett volna.

Sokáig üldögéltek ott céltalanul, nagy reményeket fűzve a még nagyon távoli nyugat megérintéséhez.

Ruhájuk gyűrött, több száz kilométeren koszolódott. Mindezek ellenére a lányokban látható módon bujkált a szépség és egy jobb, magasabb rendű élethez való ragaszkodás készsége. Talán ez keltette fel annak a nőnek az érdeklődését, aki hosszas megfigyelés után melléjük ült.

Nem beszélt sokat. Határozott volt és ez nagyon tetszett az elkeseredett lányoknak. Munkát és szállást ígért. Előlegként fizetett nekik egy-egy italt és bográcsgulyást.

Ők hittek és reméltek.

Még az este elvitte őket egy kényelmes luxusautó.

*   *   *

Klára nyolc, Péter tizenhét éves volt. Mindketten egy németországi magánklinikán feküdtek sok más társukkal együtt. Egy dologban nagyon hasonlítottak egymásra. Mindannyiuknak szüksége volt valamire, amit csak kívülállók adhattak meg nekik. Szüleik csalással és sikkasztással nehezen összeharácsolt pénze és nagyon sok öltönyös, jól menő "üzletember" közbenjárása kellett ahhoz, hogy megkapják, amire szükségük volt.

Ezen a reggelen mindketten úgy ébredtek, hogy ismét egészségeseknek mondhatták magukat.

Sohasem tudták meg, hogy két - nagyon is élni akaró - lánynak kellett meghalnia ahhoz, hogy ismét működőképes veséik lehessenek.

Fekete József


Copyright © 2005 Globusz® Publishing. All Rights Reserved
Use and reproduction of this material is governed by Globusz® Publishing's standard terms and conditions.