Globusz^® Publishing 

" A nagy emberek a kis dolgokat magukhoz nagyítják, a kis emberek pedig a legnagyobb dolgokat is lekicsinyítik."       / A szerző. /

Scott Harrison barátom igazán értette a dolgát. Amit egy európai tudhatott az afrikai törzsekről, azt ő tudta is. Catherine Wells szintén az afrikai törzsek megszállottja volt. Ők ketten alkották a Brexwell Egyetem afrikai tanszékét, de nekik még ez sem volt elég.

Egyik nap azzal az elhatározással állítottak be hozzám, hogy kutatóexpedíciót szeretnének szervezni a pigmeusok felkutatása céljából. Mivel úgy tűnt, hogy nagyon komolyan gondolják a dolgot, írtam egy levelet az Akadémia nevében, hogy megnyíljanak előttük az egyébként igencsak szorosra zárt, konzervatív gondolkodást jelképező ajtók.

Fél évbe telt, míg sikerült előteremtenünk a szükséges anyagi források jelentős részét, s már majdnem el is indultak, mikor rájöttem, hogy semmit sem tudok a pigmeusokról. Azonban hiába magyaráztattam el Scotty-val a legelemibb dolgokat is legalább háromszor, semmi érdekeset sem tudtam meg a kicsiny, feltételezhetően nagyon barátságos emberkékről.

S bár Scotty-ék mindent tudtak róluk, kissé szégyenkezve vallották be, hogy még egyetlen egyet sem láttak belőlük. Igaz, ebben nem is volt semmi furcsa, mert ha már találkoztak volna, akkor nem kellett volna még egyszer összefutni velük.

Eljött az utazás ideje és én nagyon egyedül maradtam.

Két hónap elteltével kaptam tőlük az első képeslapot. Egy kicsinyke ember állt egy nálánál nem sokkal nagyobb kunyhó előtt. Catherine a kontraszt kedvéért a kunyhó mellett állt.

A derekáig sem ért.

Nagyon megdöbbentő volt a kép. Azt elmondta nekem Scotty, hogy a pigmeusok nagyon parányiak, de azt nem hittem volna, hogy valóban ennyire parányiak lennének.

A képeslap, mely valójában egy fénykép volt megcímezve, felbélyegezve, a megszokott jókívánságokon kívül semmi fontosat nem tartalmazott.

Ismét eltelt két hónap, mire megint kaptam egy felbélyegzett fényképet. Catherine volt rajta, amint néhány térdig érő pigmeus-gyereket tanít olvasni. Hogy gyerekek voltak és hogy a fényképezés pillanatában éppen olvasni tanultak, azt már a szövegből tudtam meg.

A leírtakból úgy tűnt, sokáig akarnak még a pigmeusok között maradni, mert bár szabadságuk a végéhez közeledett, egyetlen szó sem utalt visszatérésük időpontjára, ezért ismét írtam egy levelet az Akadémiának, melyben közöltem, hogy visszaérkezésük csak későbbre várható.

Eltelt két hónap és a megszokott üdvözlőlap nem érkezett meg. Szerencsére, mire igazán aggódni kezdtem volna, mégiscsak megérkezett.

 Ez már a hagyományosnak mondható levélforma volt, de a fénykép hiányát kárpótolták a bőbeszédű sorok, melyek kissé rendezetlenül ugyan, de mégiscsak le voltak írva.

Scotty megírta, hogyan került összetűzésbe a pigmeus törzsfőnökkel. A kicsiny emberkének annyira megtetszett Catherine, hogy Scotty hozzájárulását kérte a házassághoz. Gondolhatják, kedves olvasóim, mennyire meglepődhettek

mindketten a furcsa ajánlat hallatán, s mikor Catherine kikosarazta a nem éppen hozzáillő kérőt, az bosszút esküdött ellenük.

Akkor még nevetségesnek tűnt a fenyegetés, de másnap reggelre Catherine eltűnt. Ezért nem tudtak még visszajönni.

Scotty levele végén megígérte, hogy nem fog visszajönni addig, míg meg nem találja kutatótársát, majd pedig megkért engem, hogy próbáljam meghosszabbíttatni szabadságukat.

Szívesen visszaírtam volna neki, de fogalmam sem volt arról, hogy Afrika mely részén tartózkodnak, s mivel már elrendeztem a dékánnal a szabadságuk meghosszabbítását, akár kényelmesen le is mondhattam volna az értük való aggódásról, ha nem nyugtalanított volna Catherine eltűnése.

Rengeteg idő telt el, mikorra ismét levelet kaptam. Ez volt róluk az utolsó értesülésem, s ez is maradt az utolsó emlékem két nagyszerű volt tanítványomról, akik soha többé nem tértek vissza kutatóútjukról.

Ez a levél ismét egy fénykép volt, hátulján a bélyegekkel és egyetlen mondat: Itthon vagyunk.

Nem Scotty írása volt, de nem is Catherine-é. Talán inkább hasonlított egy olyan ember írására, aki még csak néhány hete tanult meg írni, olvasni. Erre utaltak a picinyke, formátlan betűk és a számomra teljesen ismeretlen eredetű anyag is, ami jelen esetben a tinta szerepét töltötte be.

Az egész nagyon furcsának tűnt, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Gyakran elő szokott előfordulni hasonló eset a igazán megszállott kutatókkal, de ez idővel el is szokott múlni.

Aznap, amikor ezt a fénykép-képeslapot megkaptam, egy nagyon fontos, tudományos ismertető anyag összeállításán dolgoztam, ezért a képeslap elolvasása után ismét neki akartam kezdeni, de az egyik könyv megmozdításakor a nagyítóm a fényképre csúszott.

Ekkor vettem észre, Scotty-t és Catherine-t. Rajta voltak a fényképen. Egy kicsinyke kunyhóban, egy kicsinyke asztalon, egy még kisebb ketrecben álltak.

A ketrec alja és teteje egy-egy gyufásdoboz volt.