Globusz^® Publishing 

A Földgolyó mint szolaszi. A beteg világ. Midore aggódik a Föld életéért. A tudat és az ösztön, kétfejű torzszülött.

Az a fölény és biztonság, amivel Midore, szavaimra válaszolva, az Emberiség történetéről beszélt, csak az első szavaknál lepett meg. Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ezt a történetet ők külső megjelenéseiből éppen oly jól ismerik, mint magam, sőt, úgy látszik, még nálam is jobban. Röviden szeretném összefoglalni azt a káprázatos megismerést, amit közlései kinyilatkoztattak bámuló elmémnek.

Már említettem, hogy a szolaszik olyan nagyítószerkezetekkel rendelkeznek, amelyeknek segítségével néhány tízezer esztendeje a legaprólékosabb részletekig oly módon vizsgálják bolygómnak, a Földnek életét, mint ahogy mi mikroszkópjainkkal a vízcseppet vizsgáljuk. Midore szavaiból most aztán ámulva tudtam meg, hogy a földbolygót ők egyszerűen egy primitív és elcsökevényesedett, visszafejlődött, beteg szolaszinak tekintik, magukhoz hasonló, szervetlenül élő lénynek, akiből ugyanolyan szolaszik lettek volna, mint ők, de akit mintegy hatvanezer évvel ezelőtt doszifera nevű betegség támadott meg, a doszire nevű élősdiek, akiket én embernek és állatnak nevezek, s aminőek elvétve, szórványosan náluk is akadnak. De a szegény Föld nevű szolaszit úgy ellepték, hogy egészen elnyomorodott, és gyógyulása hosszabb időkig tarthat még. Ő, Midore, aki ebben az összeállításban már hetvenezer éve él Faremidóban, elejétől fogva figyelemmel kísérte az egész folyamatot, látta, hogy keletkezett a betegség, s hogyan fejlődött idáig. Mivel látja, hogy engem az eset érdekel, s szavaimból azt veszi ki, hogy valami halvány fogalmam is van a történtekről, szívesen elmondja nekem tapasztalatait, mert az, hogy magam is egyszerű doszire voltam, nem zárja ki, hogy a dolgokat bizonyos fokig megérthessem, hiszen sikerült már az első hónapokban bizonyos szervetlen anyagokat elhelyezni agyamban, amik azt máris nagymértékben meggyógyították. Ez különben kísérleti kérdés, amit majd később megértek.

Azután elmondta Midore, hogy a Föld nevű szolaszit tényleg mintegy hatvanezer éve vizsgálja ő maga, mert ez a kérdés érdekelte, és sejtette, hogy ott valami baj van. A Föld szervei: hegyek, tüzek, vizek egy ideig szépen fejlődtek. Egy időben aztán sajnálkozva vette észre, hogy nagy mennyiségű, egészen apró doszire támadt egyik hajlásában. (Mikor kérdezősködtem, pontosan meghatározta Midore ezt a helyet, s én a Gangesz és Eufrát vidékét ismertem meg szavaiból.) Valószínűleg kevés hő- és villamosság volt azon a helyen. (Mert tudnom kell, hogy a hő és villamosság, fény és hang ugyanaz a szolaszinak, ami nekünk a vér.) A betegség rohamosan terjedt és lassanként ellepte azt az egész területet, amit én Ázsiának, ő a Föld hasának nevez. Abban az időben a Föld nevű szolaszi még elég egészséges volt ahhoz, hogy hangokban érintkezhetett vele: panaszkodott is betegsége miatt, és ő, Midore, azt a tanácsot adta neki, hogy a beteg helyre bocsásson egy kis meleget, mert csakhamar felismerték mind a ketten, hogy a doszire igen nyomorult és tehetetlen élősdi, akit néhány foknyi hőemelkedés, alig nyolcvan-száz fok, megöl, elpusztít.

De a Föld elhanyagolta a dolgot s az általam Életnek nevezett betegség egyre terjedt. Érdekes, hogy egyszer ő, Midore, akart rajta segíteni, s egy e célra szolgáló szerkezetből sugarakat bocsátott a Föld testére, hogy meggyógyítsa, a sugarak forró vizet váltottak ki a beteg testből, s ebben a vízben milliószámra pusztultak a doszirék, a baktériumok. Már-már úgy volt, hogy sikerül egészen kipusztítani őket, s a szegény szolaszi-társ meggyógyul. Abban az időben igen komolyan foglalkozott ezzel a kérdéssel, s bizonyos üvegek segítségével figyelte a doszirék természetét és viselkedését s életfeltételeiket: mert csak így lehetett szó arról, hogy végleg kipusztítsa az egész betegségokozó fajtát. Mikor a forró víz bugyogni kezdett, a doszirék rémülten menekültek, futkostak a Föld felszínén; ebben az időben lehettek fejlődésüknek azon a fokán, amit én Ősembernek vagy Ősmajomnak, szóval Ösztönlénynek neveztem. Nos, ezek az ősemberek - mondta gúnyosan Midore - nagyon furcsán viselkedtek a forró víz hatása alatt: amelyik nem pusztult el rögtön, elfutott a mezőkre - jól emlékszik még rájuk - s ott jajongva és rémülten gomolyogtak. Még tisztán áll előtte az egész kép, úgy, ahogy a mikroszkópon keresztül megfigyelte: a doszirék kavargó, levegő után kapkodó csomójából kivált egy erősen fejlett példány, oldalt futott, aztán hirtelen felkapta csápjait vagy karjait, és felfelé mutogatott, arrafelé, ahonnan ő, Midore, a pusztító sugarakat bocsátotta feléjük, s ahonnan a mikroszkópon át lenézett rájuk. Igen, egyenesen a szemébe mutatott neki, Midorénak, s erre a többi is odafordult, majd lerogytak a Földön s felfelé emelgetett karokkal, térdepelve kiáltoztak feléje valamit. Ekkor kitört alattuk a forró víz, és ők mind elpusztultak. Azóta gyakran figyelte meg a dosziréknak ezt a sajátságát, hogy néha, pusztulásuk előtt néhány perccel, hirtelen felfelé fordítják arcukat, arrafelé, ahol a szolaszik laknak, mintha onnan várnának segítséget, ahonnan e pusztulás ered.

Midore aztán megjegyezte, hogy a gyógykezelésnek ezt a módját idővel abbahagyta. Rájött ugyanis, hogy nincsen rá semmi szükség: a doszire, ismétli, beteg betegség lévén, mely önmagát pusztítja annak a szervnek segítségével, ami rendesen az állat felső részében, fejében székel, s amit én ösztönnek neveztem. Legjobb tehát, ha bevárjuk, míg a betegség önmagától lefolyik: bevárjuk, míg a doszirék elborítják az egész Földet, s testi értelemben, teljesen kifejlődnek; ekkor, tapasztalás szerint, az ösztön szerve úgyis elvégzi a többit: a doszirék megtámadják egymást, egymásban önmagukat, s megindul a pusztulás, kezdődik a betegség halála. Kiderült, hogy a doszirék életüket úgy akarják fenntartani, hogy egymást megeszik, százféle alakban; ebből nyilvánvaló, hogy az egész dolog nem tarthat soká, valamint el kell pusztulnia minden szerkezetnek, mely az életéhez szükséges anyagot nem kívülről, egy nem hozzá hasonló világból veszi s alakítja át céljainak, hanem belülről, önmagában emészti fel, újra és újra. Csónakot, ugye, nem lehet belülről előremozgatni, csak ha kívül, evezők segítségével, megkapaszkodom a vízben, az élet csónaka is megáll, ha nincs hozzá evező, ami a valódi létbe ereszti gyökerét. Más szóval: Midore aggodalma, hogy az élősdi doszirék a szegény Földet pusztítják el, eszik meg s így diadalmaskodnak rajta, túlzottnak bizonyult: a doszirék éppen csak arra használták a Földet, hogy kibújjanak belőle, s aztán, hála az ösztön szervének, egymásnak estek.

Így hát egészen nyugodt volt szenvedő szolaszi-társának, a Földnek sorsában; előre tudta, hogy a doszirék, bárhogy ellepik is testét egy ideig, bizonyosan elpusztulnak a végén, s a Föld meggyógyul. Igaz - ezt be kell vallania -, hogy volt egy idő, amikor komolyan megrémült, s azt hitte, a betegség komoly és végzetes fordulatot vesz: abban az időben lehetett ez, mikor az én szavaim szerint az általam embernek nevezett doszire agyában hirtelen új szerv indult fejlődésnek, az a szerv, amit én a tudat szervének neveztem. Ez a szerv valóban veszélyes lehetett volna a Földre, mert segítségével az ember nevű doszire rájött, hogy az életbenmaradás módja nem az, hogy az élet önmagát pusztítsa, hanem az, hogy az élethez szükséges anyagot, minden képességével, erejével és akaratával, a szervetlen Földből dolgozza fel, s belőle tökéletest alkosson. Ez a szerv az agyban indult fejlődésnek, az ösztön szervén belül: félni lehetett, hogy teljesen kifejlődik, elnyomja és fölöslegessé téve, végleg kiszorítja az ösztön szervét, annak helyébe lép, megismeri a lét lényegét s megértvén a szerves test tökéletlenségét, romlandóságát, a szolaszi szervetlen, maradandó, pusztulásnak ki nem tett anyagával, arannyal és ásványokkal pótolja azt, s végre legyőzi a halált, másszóval megszűnik betegség, azaz mulandó jelenség lenni.

Ettől komolyan tartani kellett: a tudat segítségével megindult ez a munka, fúrni, faragni kezdték a Földet: annak vérét, hőt és villamosságot használni kezdték, s a doszire egyre erősödött. Lám, a kemény anyagból már szárnyakat is tudott csinálni magának végül, úgyhogy veszedelmesen kezdett hasonlítani, apró kis féreg, ami volt, a halhatatlan szolaszikhoz. "Mondom, - tette hozzá Midore - egy ideig komolyan aggódtam, hogy a tudat segítségével diadalmaskodik anyagon és halálon, de egyszer aztán tüzetes vizsgálat alá vettem a doszire piciny testét, felbontottam csipeszek segítségével, s nagyítón megvizsgáltam a veszedelmes kis agyvelőt; s ekkor megnyugodtam. Az a feltevésem, hogy a tudat szerve kipusztította az ösztönét, hamisnak bizonyult. A piciny lény tökéletlen agyában gyógyíthatatlan szervi hiba van: gyógyíthatatlan szervi betegség. Ez a fajta nem élhet meg, el kell pusztulnia, halálos, szervi betegségben szenved, mely előbb-utóbb véget vet az egész fajtának. Tudja, mi történt? A tudat szerve, mely az ösztönből sarjadt, s melynek szerepe az lett volna, hogy kifejlődve, az ösztön helyét foglalja el: ez a szerv, valami ostoba véletlen révén, kicsúszott az ösztönből, az agy elülső részében külön kezdett növekedni, s vele szemben, az agy hátsó tekéjében, zavartalanul és nyugodtan tovább fejlődött az ösztön is. Tudja, mi ez? Az orvosok úgy hívják: méhen kívüli terhesség, amitől az anya is elpusztul, meg a gyerek is. Két szerv, homlokegyenest ellenkező célnak szolgálatában, az egyik az életet keresi, a másik a halált. E hiba révén kétfejű torzszülött minden ember, el kell pusztulnia, mihelyt a két félteke, az ösztöné és a tudaté, egy bizonyos fejlődési fokon összeszorul, s megfojtja egymást, mint a közös barázdába került két mag. Két kéz, az egyik épít, a másik rombol; az egyik megkapaszkodik, hogy ne ragadja el a vihar, a másik eltépi a horgony kötelét; az egyik befedi a testét, hogy meg ne fagyjon, a másik föltakarja!"

Midore e szavaknál különös, ovális alakú tárgyat tett elém, üveg alatt zöldeslila fény villant fel. A fényen keresztül először csak valami felhős derengést láttam, aztán egy tág, mély mezőt pillantottam meg, végtelen távolságban, de tisztán és világosan. Percek teltek el, míg megismerhettem: a Balti- tenger volt, ahonnan hidroplánon indultam el egy éve. Angol és német hajókat láttam, ütközet folyt. A magasból a tenger fenekéig láthattam: éppen egy nagy hajónk süllyedt el, torpedótól találva, lassan tűnt el a zöld szőnyeg mögött, és ringatózva, csendben szállott alá, mint valami nehéz buborék, aztán eltűnt a csillogó fövenyen.