Globusz^® Publishing 

Szerző megtudja, hogy került Faremidóba. A doszire, vagyis a világ betegsége. Szerző méltatlankodása az emberi faj nevében.

Az első dolog, amit gazdámtól, Midorétól megkérdeztem, mihelyt egy kicsit - hamisan és tökéletlenül - meg tudtam értetni magam az ő nyelvükön, természetesen az volt: milyen különös véletlennek köszönhetem, hogy Faremidóba kerültem, hol akadtak rám, és hogy találtak meg?

Gazdám elmondta, hogy villamos sugaraktól hajtott tüdővel (így nevezem azt a motort, melyet törzsük felső részében viselnek) gyakran bekalandozzák a Teret, tisztább és tágabb harmóniákat keresve, és útjokban érintik idegen bolygók és csillagrendszerek légkörét. Az ő barátja, Szidó, egy alkalommal a Laszomi bolygó légkörét horzsolva (így nevezik a Földet), csodálkozva fedezett fel a légkörben egy csaknem értelmes lénynek látszó alakot lebegni, olyan magasságban, ahol az ő Laszomiról való tudomásuk szerint, semmiféle anyag nem szokott jelentkezni. Megszólította, de a lény nem válaszolt. Fölébe repülve, két doszirét vett észre az értelmesnek látszó lény belsejében: az egyik már nem mozgott, nem volt fertőző, a másik azonban még igen. A doszire formája érdekes és újszerű lévén, Szidó kiemelte a lény belsejéből, hogy mikroszkóp vizsgálat szempontjából elhozza Faremidóba. Ez a doszire volnék én, ugyebár, akiben sajátságos, értelmes jeleket fedeztek fel, s most mint fami-doszirét, élő vagy értelmes betegséget tanulmányoznak.

A legnagyobb meglepetéssel hallgatva ezeket a szavakat, tisztelettel megkérdeztem gazdámtól, mit értenek ők doszire alatt, s mennyiben hiszik, hogy én is az volnék, vagy honnan lehet fogalmuk eddig hozzám hasonló lényekről, tekintve, hogy az ő lényük annyira elüt az enyémtől? Másrészt mit ért az alatt, hogy fertőző, mert, ha jól vettem ki szavaiból, az ő barátja tévedésből a repülőgépet nézte értelmes lénynek és engem, aki benne voltam, valami egyébnek tekintett.

Gazdám elmondta, hogy Laszomit, a Földet, ők már régen és jól ismerik, nagyítóüvegekkel régen és igen tüzetesen megvizsgálták felületét, és aligha van ott valami, ami figyelmüket kikerülte. (Meg kell állapítanom, hogy ez alkalommal színtiszta valóságot beszélt; később egyszer megmutattak nekem egy ilyen teleszkópot, s a Földgolyó felé irányítva, különböző beállításban, mondhatom, hogy nemcsak a házakat, de az embereket és azok minden dolgát pontosan kivehettem az üvegen keresztül.) Megállapították, hogy a Laszomin értelmes lények faremidói értelemben nincsenek; annál meglepőbb ez, mert az értelmes lényekhez való néhány anyag, mint vas, arany, higany s még sok más ásvány, Laszomiban is felfedezhető spektrál-analízis segélyével. Ezzel szemben feltűnően sok mozgó, tehát fertőző doszirét látnak már régóta a Földön, különböző formákban és sokféle fajtát; feltehető, hogy ezek a betegségokozó csírák pusztították el a földi szolaszik életlehetőségét, ez valószínű is, mert mindenütt, ahol valami értelmesnek látszó lényt felfedeznek, olyat, amelyik vasból vagy acélból van, s amit villamosság vagy hő mozgat: mindig ott lebzsel benne, vagy körülötte az egész sereg doszire vagyis élősdi.

Arra a kérdésre, hogy miért tartanak engem is doszirének, gazdám mosolyogva utalt azokra a különös növényekre, melyek ideérkezésem napján annyira megleptek, s melyeket ember formájú fáknak neveztem. Elmondta, hogy ezek a fák a doszirék egyik fajtája, már régen tengődnek és élősködnek Faremidó különben egészséges talajában, s megmérgezik a szolaszi- gyártáshoz való egyszerű és tiszta elemeket. Különös összetétel ez, amelynek természetét az ő vegyészeik még nem ismerik, csak romboló és beteges hatását; ahol egy ilyen doszire megjelenik, az anyag felbomlik, rossz szagú nedvek keletkeznek és formátlan viszkető daganat. A doszire szó alatt általában mérget, fertőző anyagot, élősdit értenek Faremidóban; ha egy ilyen lény bejut a szolaszi részei közé, ott zavart és betegséget támaszt: hála Istennek, igen könnyen pusztítható és eltávolítható, néhány sav segítségével, különben maga is romlandó anyag, beteg betegség, mely önmagát teszi tönkre azokkal a maró és romboló anyagokkal, melyeket termel és felbomlaszt. Mikor én, Gulliver, idekerültem: első dolguk volt, hogy mikroszkópon tüzetesebben megvizsgáljanak, mint ahogy teleszkópon tehették, mikor még a Földön éltem, és sajnálattal állapították meg, hogy lényegben ugyanolyan doszire vagyok, mint amilyen elvétve az ő talajukban is akad s mint amilyen oly sokféle hemzseg a Földön. A faremidói tudósok már meg is állapították helyemet a betegségokozó baktériumok sorrendiében, és Szidó, akinek felfedeztetésemet köszönni lehet: remiszolami-szidorénak nevezett el, ami megközelítő fordításban emberutánzó-bacillust jelent, olyan betegségcsírát, mely mint élősdi, az élő, szervetlen lényekéhez hasonló tulajdonságokat vesz fel, hogy közelebb férkőzhessen hozzájuk; így hangokat is ad és fej alakú felső részében egy olyan anyagot termel, melynek váladéka, a gondolat, külsőleg hasonlít az ő szellemi termékeikhez. Hogy azonban ettől eltekintve ugyanolyan doszire vagyok, mint más, az bizonyítja, hogy összetételemben semmiféle értékes anyag, fém vagy ásvány nem található, s hogy ennek következtében szükségszerűen betegség, vagyis mulandó jelenség vagyok (érdekes, hogy a szolaszik nyelvében ez a két szó egyet jelent), önmagát megemésztő kóranyag. Különben, hogy feltevésük mennyire helyes volt, azt magam is bizonyítottam azóta: megfigyelték, hogy a nap bizonyos részében nyugtalanság fog el, s ilyenkor felkeresek egy ilyen faremidói doszirét, s annak néhány daganatát letépem (gyümölcsöt értett), s felhabzsolva azt, elpusztítom, nyilvánvaló tehát, hogy ama másodlagos lények közé tartozom, melyek rövid ideig tartó életüket úgy tarthatják csak fenn, ha elpusztítanak valami önmagukhoz hasonló szervezetet, hogy aztán őket is elpusztítsa egy következő generáció.

Mindezeket gazdám egészen nyugodtan és hidegen mondta el, érdekes, hogy különös véletlen folytán az elzenélt szavak, eltekintve értelmüktől, oly csodálatos melódiává olvadtak össze, hogy miután a "generáció" szóval, mint egy elhaló akkorddal, befejezte előadását: percekig elbűvölve és szótlanul álltam, elzsongított és édes izgalomba ringatott lélekkel. Csak lassan oszlott el ez a varázs, hogy aztán elszörnyedve és méltatlankodva, eszembe jusson a szavak értelme s az egész tudatlan és gonosz felfogás, amellyel emberi fajtám, tehát imádott hazám polgárainak a természetben való helyét beállította. Egyben örömet éreztem, hogy íme, alkalmam lehet a rólunk terjesztett valótlan és lealázó híreket megcáfolni, s fajtánk dicső és mindenek fölött való szuverenitását kinyilatkozatni. Mik ezek a gépek, ezek a csavarnyakú és csigafejű harapófogók és fonográfok, gondoltam magamban gőgösen, az élet nagyszerű rejtélyéhez képest?

Kértem gazdámat, hallgatna meg nyugodtan, míg néhány dologgal tisztába jövünk. Röviden összefoglaltam mindazt, amit e kérdésről tudok: Ádám és Évával kezdtem, de mértéket tartva, igyekeztem tartózkodni a hosszadalmasságtól: mindenütt a modern természettudományok útmutatása szerint. Elmondtam, milyen sivár és kihalt volt a golyó, míg azon meg nem jelent az Élet - leírtam egy prehisztorikus tájat - a kihűlő gőzökben villódzó fényekkel, gomolygó, kialakulatlan fémek és ásványok tarkán hömpölyögnek a rézszínű égbolt alatt, vulkánok ontják a tüzet és fehér füstgomolyok lökődnek a magasba. Aztán mindez megnyugszik, kék vizek borítják a talajt, mosolyogva süt le az izzó nap s a vizek sekélyesében lassan mozgolódni kezd valami. Különös, új formák mutatkoznak, az Élet megjelent a Földön. Évezredeken keresztül száz és száz különböző formában próbálkozik érvényesülni: halnak alakját veszi fel, majd szárnyakat ragaszt magának s a levegőbe emelkedik, néha tíz lába van és sok szája, néha megnöveszti nyakát, hogy a pálmák gyümölcsét elérje, néha éles ásót növeszt szája elé, hogy a föld porából kitúrja magának a táplálékot. Óriási testet növeszt, hogy rengeteg utódot hozhasson létre, néha borotvaéles fogakat, hogy védekezhessék és fenntartsa faját. Végre, hosszas kísérletezés után, gondolkodóba esik az egyik forma előtt: négykezű, ráncosképű állat ez, bozontos szemöldök alatt nyugtalanul forgó szemgolyók. Fejének hátsó részében a velő, az ösztön szerve, mely tagjait mozgatja, s mindent elvégez, ami szükséges, hogy életben maradjon a mi ősünk, a majom; ha szeméhez kap a fenevad, behunyja a szemét, anélkül, hogy akarná. Ezt az állatot választja ki az élet, hogy belőle tökéletest alkosson. Az ösztön szervét kell fejleszteni, hogy ami eddig öntudatlan és mechanikus volt, tudatossá váljék s önmagát megismerővé. Néhány ezer év s a munka sikerül, a koponya üregében lassan fejlődni kezd az új szerv: a Tudat szerve, mely a külső és belső jelenségeket megérti, s azokhoz nem álomszerű tudatlanságban alkalmazkodik, de a belátás és akarat világító fáklyája mellett. S íme, előttünk áll az Ember, a Tudatos Élet, átérezve a lét minden örömét és igájába hajtva a nyers és ostoba anyagban rejlő erőket, hogy az egyén életét minél szebbé és boldogabbá tegye és ujjonghasson a kék és távoli ég s a felkelő nap felé!

Gazdám figyelmesen hallgatott végig; úgy vettem észre, hogy előadásomnak főleg első fele érdekelte, holott én a hatást inkább a végére készítettem elő. Attól tartva, hogy talán nem értett meg jól, a részletekre akartam rátérni, de ő intett, és szavaiból csodálkozva láttam utóbb, hogy a legmélyrehatóbb értelemben felfogta szavaim lényegét s néhány perc alatt tisztában volt az egész kérdéssel, aminek megértéséhez nekünk jó pár ezer év kellett. Válaszát a következő fejezetben próbálom röviden összefoglalni.