Globusz^® Publishing 

Szerző megtanulja a szolaszik nyelvét. Egy kis kitérés a külső és belső szemléletről. Az ismerettan. Beteg szolaszik. Néhány szó a "szférák zenéjé"-ről.

Hosszadalmas volna időrendben részletezni annak a néhány hónapnak történetét, mely Faremidóba való érkezésem s ama nap közt eltelt, amikor elmondhattam, hogy törve és ügyetlenül bár, de már ki tudom magam fejezni a szolaszik nyelvén, s nagyjából megértettem azt, amit ők beszéltek. Különben lehet, hogy ez a tanulmány maga is hosszabb időt vett igénybe, mintsem akkor hittem: a rengeteg új benyomás oly lázas sietséggel torlódott értelmembe, hogy eszembe se jutott mérni az időt, melynek mérése ott különben is más törvények szerint történik. (Faremidóban kétszer-háromszor huszonnégy óráig tart egy nap.) Másrészt éppen ezek a benyomások annyira lefoglalták minden érdeklődésemet, hogy ami velem egyénileg történt ott- tartózkodásom ez első korszakában: csak futólag és homályosan fogtam fel, s így emlékeimben is inkább az a sok tanulság maradt meg, amit felszedtem, s elmosódott minden, ami testi életemre vonatkozott. Mintegy megérteni véltem, s tapasztaltam magamon is, hogy az értelem, mely hitünk szerint a dolgok megismerésére hivatott, e munkájának legmagasabb és legbehatóbb fokát akkor éri el, mikor teljesen megfeledkezik önmagáról, hogy összegyűjtse és rendberakja a külső világ jelenségeit. Gazdámmal, Midoréval, sokat beszéltünk erről később: abból az alkalomból, hogy minden erőfeszítésemmel igyekeztem elmagyarázni neki, mit értünk mi az emberi agy szó alatt, ezt a fogalmat ugyanis képtelen volt megérteni, "lehetetlen lévén" - úgymond -, "hogy olyan műszer, mely az ön testéhez hasonló romlott és felbomlott anyagokból készült (így nevezte a húst és vért, e fogalmakra nem lévén szavuk), elvégezhesse az agy munkáját: megértését a dolgok összefüggésének". Midőn tévedését helyreigazítandó felvilágosítottam, hogy a mi gondolkodóink is tisztában vannak vele, hogy az emberi értelem célja a világ megértése, csak hitetlenkedve rázta a fejét, és megkérdezte, hogyan csinálják ezt a mi állítólagos gondolkodóink.

Örömmel és boldogan ragadtam meg az alkalmat, hogy a távol idegenben dicsőséget szerezzek emberi fajunk s főleg imádott hazám nagy filozófusainak. Hamarjában négy vagy öt tudós gondolkodó művét említettem fel, s röviden vázoltam ezek tartalmát. Elmondtam, hogy milyen örvendetes fejlődésnek indul az ismerettan, mely az emberi agy törvényeivel foglalkozik, s megállapítja, milyen sorrendben s milyen alapon jön létre a gondolat. Beszéltem a nagy biológusokról, akik szerveink munkáját vizsgálják, s kutatják, milyen módon hatnak agyunkra a jelenségek. Felemlítettem azokat, akik az emberi agy munkáját tisztára szervi működésnek állítják, s azokat, akik felteszik, hogy valami anyaggal meg nem mérhető erőnek tulajdonítandó a szellem működése. Idéztem néhány nagy logikus nézetét, akik matematikai alapon vezetik le az érzés és gondolat létrejöttét, s másokat, akik metafizikai szimbólumokban beszélnek. Röviden vázoltam a filozófia mai állását, s diadalmasan jegyeztem meg a végén, hogy nagyon közel vagyunk ahhoz az időhöz, mikor tudni fogjuk, mit kell érteni szellemi működés alatt.

Midore udvariasan hallgatott végig, s aztán megjegyezte, hogy mindenre válaszoltam, csak arra nem, amit kérdezett. Mert hiszen, a cél szempontjából egészen közönyös az az eszköz vagy műszer, amivel a célt elérjük. Mert ugyebár, aki egy műszert vizsgál, nem azért teszi ezt, hogy megtudja, mire való ez a műszer (ez a legelső, amit tudni kell, ez magától értetődik, hiszen ha nem tudom, mire való, nem is érdekel a műszer), hanem egyszerűen azért, hogy megállapítsa: van-e valami hibája, vagy hibátlan és használható, ezután pedig használni kezdi a műszert. Ő azt kérdezte, tudjuk-e mi használni agyunkat arra, amire való, én pedig hosszan és lelkesen azt feleltem, hogy mi ismerjük a műszert, és szét is tudjuk szedni. Szavaimból azt látja, hogy mi évszázadokon át egyebet se tettünk, mint egyre csak szétszedtük és újból összeraktuk értelmünket, és a legnagyobb gondolkodóknak azokat neveztem, akik azt a legalantasabb és legkisebb munkát végzik, amit náluk esztergályosok csinálnak. Ő azt kérdezte, mire használjuk az eszünket, miről gondolkodunk, feleletemből pedig kiderült, hogy mi egyebet se teszünk, mint egyre feltesszük ezt a kérdést és azon törjük a fejünket, hogy min törjük a fejünket. Mert ha jól értette, ezt akarom mondani az ismerettanról szóló magyarázatommal. Mindez rendben volna, mert hiszen hasonló betegség náluk is előfordul, s a szolaszi- gyárban erre külön reparáló műhelyt állítottak fel: megtörténik ugyanis, hogy a koponya tiszta és helyesen összeállított folyadéka, a szolaszi agyveleje (mint ahogy mi mondanók) elromlik. Láthattam, hogy a tiszta földön sok helyen található az a romlott és bomlófélben levő anyag, amit én szerves vegyületnek szoktam nevezni, ez a romlott, mérges anyag valahogyan belekerül a szolaszi fejébe, és megmérgezi a gondolkodás szervét. Ilyenkor sűrű, nyálkaszerű salak csapódik le a koponya aranyfalára, és megzavarja a szemlencse tisztaságát, a kívülről jövő sugarak nem hatolnak keresztül az agyon, hanem a sötét salakban megtörve, elváltoztatják a dolgok valódi képét, s hamis fogalmakat hoznak létre. Az ilyen beteg szolaszit onnan lehet megismerni, hogy a szeme befelé fordul; zavart és lázas szavaiból kiderül, hogy a saját agyát látja a világ helyett, amit látni kellene, s úgy beszél agyáról, erről az egyszerű és jelentéktelen műszerről, mely csak használata révén ér valamit, mintha az volna maga a világ. Mindenféle badar és nevetséges kijelentést tesz, azt mondja például, hogy az égen zöld pettyek vannak és hogy az élet egy folyadék; azon vitatkozik, hogy a tér, az tulajdonképpen idő, és hogy az anyagban benne van az erő, de az erőben nincs anyag; fontos és eldöntendő kérdésnek állítja, hogy én akarom-e, amit akarok, vagy a természet akarja, hogy lehet-e akarni szabadon, vagy lehet-e akarni, hogy akarjon az ember; hogy tudom-e, amit gondolok, vagy gondolom-e, amit tudok, hogy a tudatot én hoztam-e a világra, vagy a tudat hozott engem s már megvolt, mikor én nem voltam; hogy van-e anyag nélkül erő és elképzelhető-e egy felsőbb anyagnélküli intelligencia; hogy képekben gondolkodunk-e, vagy gondolatunkban képzelődünk stb. Érdekes, hogy ennél a betegségnél a hangszálak is elromlanak, a tiszta és kellemes rezgőhangok helyett kellemetlen, súrlódó zörejek törnek elő a szolaszi torkából, olyan hangok, amik különben nagyon hasonlítanak ahhoz, amit beszédnek szoktam nevezni, s ami olyan kínosan karcolja a fülkagylót. Ő, Midore, egyszer tanulmányozott egy ilyen beteg szolaszit, s föl is jegyzett egy ilyen artikulátlan zörejt, rájött, hogy ha ólmot és zsírkövet bizonyos módon dörzsöl az ember, akkor ad ilyen hangot. E szavaknál Midore utánozni próbálta ezt a beteges zörejt, és legnagyobb meglepetésemre, eléggé érthetően, két, előttem ismerős szót ejtett ki, ezeket: történelmi materializmus".

Ezután Midore elmondta még, hogy ennek a betegségnek okát már régen ismerik, és nagyon könnyen lehet segíteni rajta - a szolaszi-gyárban kiöntik a beteg egyén agyát, és bizonyos reagensekkel keverve keresztülszűrik egy bizonyos vegyületen. Ez alkalommal a bomlott anyagok kiválnak, és a szem visszakapja eredeti tisztaságát: - ha nagyon fertőzött már a folyadék, akkor egyszerűen kiöntik, és frisset alkalmaznak.

- Mindezt - fejezte be Midore - csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, mennyire megértettem azt, amit ön előadott; hasonló elmezavarok előfordulhatnak, s elő is fordulnak. Csak az lepett meg, hogy ön az emberiség legnagyobb gondolkodóinak éppen ezeket a beteg elméket nevezte meg, melyek önmagukba zavarodtak. Hiszen megengedem, hogy az emberi agy, melyet ismeretlen gépész gyárt és szállít, mégpedig tökéletlen, kezdetleges állapotban, úgyhogy (ha jól értettem) hosszú évekig kell várnia, míg legalább annyira fejlődik, hogy használni lehessen: éppen e csodálatos tulajdonsága folytán szükségképpen keresztülmegy olyan fejlődési korszakokon, amikor maga is tökéletlen lévén még, az is tökéletlen, amit kigondol és produkál. Ez esetben, ha feltesszük, hogy igazat mondott ön, mikor azt állította, hogy önök is a külső világ megértésére törekszenek: az emberi agyat holmi nyers üvegnek kell tekintenem, amiből nagyítóüveget akarnak csinálni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, addig kell szűrni és tisztítani az üveg folyékony anyagát, míg tökéletesen átlátszó lesz, hogy rajta keresztül megláthassuk a megnagyítandó tárgyat. Önök azonban nem ezt teszik, hanem éppen ellenkezőleg, mindenféle átlátszatlan, nyers dolgot raknak a folyadékba, ilyeneket, mint öntudat, önismeret, én-fogalom, hogy sötétebb és tömörebb legyen, attól való félelmükben, hogy a teljesen átlátszó agy keresztülbocsátván a sugarakat, önmaga eltűnik, mert nem látható, mint az üveg. Holott e félelem egészen alaptalan, mert hiszen a nagyítóüveg jelenlétét és tökéletességét éppen abból ismerem fel, hogy tisztán és világosan láthatóvá teszi nekem a külvilágot.

Még mielőtt ezekről szó lett volna, egy alkalommal megkérdezte tőlem Midore, honnan van az, hogy én, mint szerves, földi ember, meg tudtam tanulni az ő nyelvüket. Elmondtam neki, hogy a zenét mi is ismerjük, de arról nem is álmodtunk soha, hogy zenei hangokkal konkrét gondolatokat is ki lehessen fejezni. Arra a kérdésre, hogy mire használjuk mi a zenét, elmondtam, hogy mi érzéseinket fejezzük ki zenével, és hosszasan beszéltem arról a különbségről, ami nálunk az érzést és a gondolatot elválasztja egymástól.

Csodálkozott ezen, mert náluk érzés és gondolat egy lévén, nem értette, hogy lehet az, hogy mi a kifejezett érzésen keresztül nem vesszük észre a gondolatot is, ami ezt az érzést létrehozta és viszont. Elmondtam, hogy mi is összeolvasztjuk néha ezt a két dolgot, gondolatainkat érzéssel mondva el, s beszéltem dalokról, amelyek úgy jönnek létre, hogy a beszélt szöveget zenei kísérettel, melódiával párosítjuk. Ezen nagyon csodálkozott, hogy lehetne - úgymond - a zene világos és mindent tökéletesen kifejező szavait úgy tenni érthetővé, hogy artikulátlan zörejekkel kísérem, hiszen ez csak zavarja a megértést. Megjegyeztem, hogy voltak nálunk is, akik a zenét önmagában is kifejező közléseszköznek hitték, mire Midorénak az a gondolata támadt, hogy ezek talán megsejtettek valamit az ő létezésükről, vagy talán valahogy fülükbe jutott néhány szó, amit Faremidóban kiejtett valaki. Azon voltam, hogy ellentmondjak e képtelen feltevésnek, de hirtelen eszembe jutott a sokszor kigúnyolt és sokszor megcáfolt "szférák zenéje", amiről a középkor néhány rajongó csillagásza beszélt és elhallgattam.