Globusz^® Publishing 

Az a gép, mely a szerzőt idehozta, csodálatos öntudatot árul el. Különös beszélgetés. - Emberformájú fák. A kastély.

Magamhoz térve kábultságomból, kinyitottam a szemem és körülnéztem. Ragyogó napfényben úszó vidék terült el: egyik oldalon enyhén emelkedő hegyhát, bal kéz felől csillogva kanyargó folyó, partjain kékeszöld cserjék. A folyón egyszerű vashíd vezetett korlát nélkül; távoli erdő felé fehér út, kétoldalt furcsa alakú fák. Az út igen hosszúnak látszott, kékes ködbe veszett, s úgy tűnt, ott, ahol az erdőt éri, a fák között valami kapu- vagy boltívféle. Az egész táj, fölötte a napnak szokatlanul megnagyobbodott, a rendesnél csaknem kétszer nagyobb tányérjával, valami valószínűtlen, meseszerű és idegen, ugyanekkor mégis megfoghatatlanul ismerős volt, mintha nem először járnék ezen a vidéken. Később, álmélkodásaim közepette, gondolkoztam ezen, és rájöttem, honnan ismerem én ezt a tájat: álmomban jártam itt, nem is egyszer, főleg gyermekkoromban; nagy időközökben váratlanul visszatérő álom volt ez; eleinte, gyermekkoromban, a folyónak innenső partján álldogáltam, és vágyakozva néztem az erdő felé, ahonnan valami ismeretlen, édes zene szólt, aztán álmodtam úgy is, hogy átmegyek a hídon, és megindulok a fehér út homokján. Mint kiképzés alatt álló katona is álmodtam róla, borjúval a hátamon meneteltem az erdő felé; tudtam azt is, hogy ott valami jó vár rám, üde pihenés és nyugalom, de úgy rémlett, sohase jutunk el odáig.

Most azonban mindez kézzelfogható valóság volt, ébren voltam, szomjúságot éreztem, és mozgolódni próbáltam. Ekkor kemény szorítást éreztem a derekamon, ugyanekkor valami erő kiemelt ülésemből, s egy percig a levegőben lóbált. Ijedten néztem oda: a derekamhoz keskeny fémgyűrű tapadt, mint valami csukló, ez a fémgyűrű felfelé vastagodó fémkarban végződött. A következő pillanatban még magasabbra emelt e kar, aztán lassan leeresztett, és letett a földre, mintegy három-négy méternyire a géptől, amelyben ültem; aztán eleresztett, s a kar visszahúzódott. Felnéztem és különös, soha nem látott szerkezetet, vagy gépet láttam magam előtt: csak zavaros körvonalakban tudom leírni, mert tiszta képet adni róla még talán rajzban se tudnék, jóllehet azóta gyakran láttam hasonlót. Első gondolatom, érthetően, az volt, hogy egészen újrendszerű, végtelenül bonyolult repülőgéppel állok szemben, amelynek váza, eltérően az eddigiektől, függőlegesen állt a földön, kétoldalt ezüstből alkalmazott szárnyakkal. Ennek a váznak azonban kimondhatatlanul különös formája volt: felül tojás alakú aranytömb, tetején belapítva, olyanforma, mint egy nagyon szabályos, stilizált emberfej, amilyenhez hasonlót épületek díszítésére alkalmaznak a szobrászok, a két szem helyén két csillogó, kerek üveglencse, mely mögött vöröses fény villódzott. E lencsék alatt két csőféle állt ki a fejből, ezalatt pedig hosszúkás, szépvonalú nyílás, aranylappal befödve, mely szabályosan emelkedett és csukódott. A váz törzse pajzs alakú, szintén aranyból, rajta igen széprajzú, művészi berakások, drágakövekből, alul, a derék táján fémkarika. Két lefelé keskenyedő, formás támasztékon állt a szerkezet: e támasztékok bonyolult kerékrendszerben végződtek; a kerekek szabadon mozogtak, emelkedni és lépni is tudott velük a gép, sík földön sebesen forogtak.

A váz két karja volt a szárny, de ezenkívül még több keskeny, hajlékony fémkar nyúlt ki a derékból, különböző végződésekkel, egyike ezeknek volt az, ami engem a szerkezetből kiemelt.

Az egész gép, bonyolultsága ellenére, valahogyan az egyszerűség és magától értetődő szükségszerűség benyomását keltette, érződött, hogy minden a helyén van és csodálatos összhangban működik össze, de mindezek fölött valami kifejezhetetlenül kellemes érzést is keltett első pillanatban, mely nem állott összefüggésben azzal a benyomással, hogy a gép feltétlenül remekműve a gazdaságos és tökéletes technikának, hanem ettől eltekintve külön hatott: nem tudom másképpen kifejezni magam, csak megközelítő szót használok, amikor azt mondom, hogy ez a gép szép volt, szép alatt nemcsak, hogy annyit, de jóval többet értve, mint ahogy ezt a szót például egy festményre, vagy még inkább egy nőre alkalmazni szoktuk. Egyszerű seborvos vagyok, és nem járatos a szavak művészetében, de emlékszem, hogy akkor elragadtatott jelzők jutottak eszembe, amilyeneket szerelmes ifjak találtak ki a mámor perceiben. Lehet, hogy nem is voltam normális állapotban, részben fülembe csengtek még az előbbi akkordok, részben pedig a gépből valami különös erő áradt, minden idegemet feszült zsibbadásban tartva, valami a melegség és az áramló villamosság közti láthatatlan villamos hőnyaláb. A gép belsejéből állandó, kellemes zengés hangzott, a szárnyak leereszkedtek a földre. Arcomon valami csiklandozást éreztem, és feltekintve láttam, hogy a két üveglencse rám szegeződik. Egyben felemelkedett az egyik kar, és hozzám ért, aztán megint visszahúzódott. Míg azon tűnődtem, ki lehet. ez az ember, aki belülről a gépet mozgatja, megmozdult a váz fején egy szellentyű, és ismét megszólalt, kimondhatatlanul édes hangon az a zene, amelyet az imént hallottam, de most nem a fa-re-mi- dó hangjegyekben, hanem egy másik, mély s a végén felkunkorodó ütem, sajnos, a kromatikus skála hangjegyeivel nem tudom pontosan kifejezni, de körülbelül ilyen sorrendben: g, a, a, gis, g, gis. Többször egymásután hallottam ezt az ütemet, közben a szemek rám meredtek. Különös érzést keltettek bennem e hangok: mintha hozzám szólnának valami ismeretlen nyelven, aminek nincs szövege. Csodálkozva álltam ott, majd kinyitottam a szájam és néhányszor ügyetlenül próbálkozva, végre megközelítően helyesen ismételtem a hangokat. A zene abban a pillanatban megszakadt, a gép megállt, és mintha megfeszülve figyelt volna. Hangosabban ismételtem a hangokat. A gép most három más hangjegyet muzsikált, ezt is utánaénekeltem. Most másik kar nyúlt felém és megtapogatott. Aztán néhányszor ismétlődött még ez a játék más-más hangjegyekkel. Hirtelen suhogást hallottam, a szárnyak zúgni kezdtek, légáram ütötte meg arcom, s a következő pillanatban felemelkedett a gép, néhányszor keringett a fejem fölött, aztán a folyó felé tartott, emelkedett, kisebb lett, végre eltűnt az erdő fölött. Kábultan álltam ott néhány percig, aztán körülnéztem.

Finom fű borította azt a helyet, ahol álltam, alatta valami nagyon puha, süppedő talaj. Most egyszerre élesen villant agyamba kétségbeejtő helyzetem, ismeretlen helyen vagyok, mondtam magamban, ahol tanácstalanul és tehetetlenül elpusztulok, mert nem tudom, ellenséges terület-e, vagy bajtársi. Másrészt bajtársaim sorsa is aggasztott, nem lehettem biztos benne, vajon megmenekült-e valaki a Bulwarkról, s hírül adván, hogy én meg a parancsnok repülőgépen hagytuk el a süllyedő hajót, valószínűleg körözőlevelet adnak ki ellenem, s ha nem jelentkezem, szökevénynek nyilvánítanak, és haditörvényszék elé állítanak.

Azután ismét úgy okoskodtam, hogy ahol ilyen tökéletes gépek vannak, ott nyilván rendkívüliek és fejlett értelműek az emberek, s meg fogják érteni sanyarú helyzetemet. Csak azt nem tudtam, hol találom azt a várost vagy tábort, ahonnan ez a repülőgép való: azzal tisztában voltam, hogy nem Németországba kerültem, mert kitűnő kémeink feltétlenül jelentették volna, ha effajta gépek állanak rendelkezésére az ellenséges hadseregnek. Sorsomra bíztam hát magam, fegyvereimet leraktam a fűre, s elkészítettem zsebkendőmet, hogy abban az esetben, ha ellenség területén vagyok, megadjam magamat a hágai egyezmény értelmében annak, akivel először találkozom.

Majd óvatosan megindultam a folyó felé, körülnézelődve, de anélkül, hogy egyetlen élő lelket pillantottam volna meg. Akadálytalanul keresztüljutottam a hídon, s elhatároztam, hogy a fehér úton indulok az erdő irányában. A legközelebbi facsoport felé közeledtem, mely a fasor szélén állott. Hirtelen meghökkenve torpantam vissza, s önkéntelenül zsebkendőmhöz kaptam. Pillanatra úgy tűnt, hogy az a fa, amelyhez legközelebb voltam, nem is fa, hanem élőlény. Így húszlépésnyi távolságról tisztán kivehettem egész alakját, határozottan emberformájú volt, bár szokatlanul hatott. Bőr helyett barna kéreg födte el testét, két lába a földbe gyökeredzett, és kitárt karjai közt idegenszerű levelekből lombsátor képződött feje fölött. A fej zömök és alacsony, a barna kéreg-arc felém fordítva. Meglepetésemből magamhoz térve, megérteni véltem, hogy valami különös szoborral, vagy a kertészművészet holmi tréfás alkotásával állok szemben: emberformára növesztett fa ez nyilván, ennek a vidéknek sajátos különlegessége. Megkönnyebbülve közel mentem a különös növényhez és megtapogattam. Igen, kéreg volt biz az, de puhább, mint a közönséges fáké, érintésemre rózsaszínű nedv szivárgott belőle. Kissé megriadtam megint, mikor a fa vonaglani kezdett, vissza is húzódtam, de aztán megnyugodtam. Láttam, hogy a két láb alakú gyökér keményen kapaszkodik a földben, és nem tud mozdulni. Mégis az egésznek emberformája volt, ismétlem, sőt, az arc vonásai is kivehetők voltak: a szemek nagyon üresek és szárazok, de az orr csaknem szabályos, s a benőtt száj valami lehangoló, keserű vonásban görbült kétoldalt lefelé. Volt ebben a faarcban különben is valami végtelenül szomorú, kétségbeesett, önkéntelenül eszembe jutott a mesék elátkozott vándorlegénye. Mikor közelebb hajoltam, meghökkenve láttam, hogy a száj vonaglik, mintha mondani akarna valamit; ekkor érthetetlen részvét szorította marokra szívemet, s fájdalmamban hangosan felkiáltottam. Válaszul fülsértő, süket recsegés támadt a fa belsejében, a kitárt karok erőlködve rángatództak, aztán megint csendes lett a fa. Nem tudtam megmagyarázni magamnak hirtelen támadt érthetetlen levertségemet, de éreztem, hogy nem tudnám még egyszer hallani azt a kongó, üres recsegést. Gyorsan elfordultam és elmentem onnan; ekkor csodálkozva vettem észre, hogy a többi fa is hasonló ehhez: kisebb-nagyobb alakú emberfák, kitárt karokkal és keserű, öreg arccal. Nagyon rosszul éreztem magamat, és meggyorsítottam lépteimet, nem néztem körül, de úgy rémlett, az egész fasort, amelyen végigmentem, ilyen fák alkották.

Később elmaradtak a fák, és finom fehér porral behintett út kanyargott előttem; megint elfogott az a különös emlék, hogy én már egyszer jártam erre álmomban.

Az erdő és az út találkozásánál, mint ahogy messziről kivettem, csakugyan diadalív állt, mely magasan ért össze a fejem felett. Megkönnyebbülve lélegzettem fel, látva, hogy ezek a fák már nem ember formájúak; igaz, hogy nem láttam még ilyen fákat se: húsos, csaknem gömbölyű levelek buja koronája sötétítette el az utat, mintha minden levél egy-egy gyümölcs volna. Most már valóban zavarban voltam, és kezdtem attól tartani, hogy mégiscsak álmodom, az erdőn keresztül vezető út sötét volt, féltem, hogy eltévedek. Nyugtalanul tekingettem körül, ekkor keskeny nyíláson ismét megpillantottam a napfényt, és sietve tartottam arrafelé. Néhány perc múlva kiértem az erdőből és elvakulva kaptam szemeimhez.

Óriási, szabályos alakú fennsík bukkant elő. Pompás, vörös kövekből épített lépcső vezetett a háttérbe, ahol óriási épület zárta el az eget. Ennek az épületnek a frontkapujához vezetett a lépcső, óriási, kitárt kapu volt ez, aligha alacsonyabb negyven méternél. Az egész front egyetlen, félkör alakú fal, kétoldalt monumentális oszlopok: soha nagyszerűbb, impozánsabb remekét az építőművészetnek nem láttam. Ami azonban első percben ennél jobban lekötötte figyelmem: két alak volt a kapu előtt, formában, nagyságban tökéletesen hasonló ahhoz a géphez, mely engem idehozott.