|
|
|
|
»Él magyar, áll Buda még!
A mult csak példa legyen most!« Kisfaludy: »Mohács.« |
Más napon borus, zivatarra hajló idő mutatkozott és midőn Edömér
a futóárkok apró csetepatéitől fáradtan, alkonytájban sátorába tért, nagy
örömére barátját: Vihorláthy Lászlót és hűséges Bálintját találta ott,
kik ugyanekkor érkeztek vissza, Korláthkőről.
- Szerencsésen oda értünk s kedves üzenetet hozunk Csillától, Ilonkától, kit az első tekintetre mindenki annyira megszeretett, hogy most már vissza se adják, hanem kegyelmedet is ott fogják, ha érte mégyen, tréfált az öreg Bálint.
Egész este, sőt még késő éjszakán is csak róluk beszélgettek, mert Edömér kifogyhatatlan volt a kérdezősködésben.
- Hát Ákos hogy van, mint van?
- Az bizony még nagyon csehül van Eperjes alatt kapott sebében. Az orvos-doktor azt mondja, hogy még hónapok kellenek felgyógyulásához. Majdnem sirt, mikor elbúcsuztunk, hogy velünk nem jöhet. Csilla és Ilonka alig győzték megvigasztalni.
Vihorláthy László jókedvét e szavaknál, mintha elvágták volna. Arca elborult s alig tudott egy nehéz sóhajtást elfojtani.
- Mi lelt oly egyszerre, László! kérdezte tőle Edömér, de szavát erős szélzúgás és földetrázó csattogások nyomták el.
Félrehajtá a bejáró vásznát és kitekintett a villámoktól szaggatott éjszakába.
- Valóságos itélet-idő! Mind kikergeti embereinket a sáncárkokból, mondá a vár felé nézdelődve. Csudálom, hogy Abdurrahmán basa fel nem használja e zivatart a kirohanásra...
Ugyan e pillanatban, mintha szavaira akarna felelet lenni, ágyudörgés és puskaropogás morajlott bele az éjszaka viharába.
- A csatazaj a királyi palota felől hangzik, onnan dörögnek a törökök ágyui is szünet nélkül. Hej, ha én is részt vehetnék a támadásban, kiáltá - és hiába kérte, marasztalta Bálint, lovát elővezettetve, a felhőszakadásszerű záporban a főhadiszállásra vágtatott, hogy megtudja, mi történt?
Úgy tizenegy óra tájban azzal a diadalhírrel tért vissza, hogy a bajorok bádeni Lajos határgróf és Savoyai Jenő (a későbbi hires zentai győző) jelenlétében a királyi palota egy részét megszállották és noha Abdurrahmán két izben rájuk támadt harcosai legjobbjaival, nagy veszteséggel visszaverték s urai maradtak az elfoglalt résznek.
A zivatar legvadabb dühöngése között, a felhőszakadásszerű zápor védő palástja alatt, Abdurrahmán egy törökké lett magyart és egy szerecsent szöktetett ki a várból levelekkel a nagyvezérhez.
Ali, a szerecsen, jó úszó volt. Kötélen leereszkedve a várból, a Dunán keresztül elmenekült és kétszer átuszta azt, hogy a nagyvezérhez juthasson, a renegátot azonban elfogták a huszárok a Csepel sziget csúcsánál és a nála talált levelet a fővezérhez juttaták.
»Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is maga után vonja!« irta Abdi elhányt, sietős betükkel... »Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az ellentállásnak. Én nem mulasztottam el semmit! Elkövettem mindent, mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád, nem, a nagy Isten nevében! Huszadikán alig háromszáz ember jutott be hozzám, huszonkettedikén száz elhullott közölök a kastély oltalmazásában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte magát a kastélyba, a vitézek, kiket ellene küldöttem, nincsenek többé. Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében!»
E levél után, hajnal felé, midőn a zivatar dühöngése kissé szűnni kezdett, egy másik levelet is kézbesítettek a főhadvezérnek.
»A felhők között bujkáló sápadt holdfénynél a viárkok őrei setét alakokat láttak kötélen aláereszkedni a várfalakról, s egyiket elfogva, a többi visszamenekült - és a mellékelt levél találtatott nála«, így szólt a tüzérparancsnok jelentése.
A főherceg elolvasta a levelet, azonnal magához kérette az útra készülődő kancellárt, azután pedig Edömérért küldötte a főhadiszállás egyik segédtisztjét.
Edömér szivdobogva sietett a parancsot teljesíteni, mert valami merész megbizatást remélt, de csak egyet fordult vele a világ, midőn a sátorba lépve, a főherceg átadta neki a levelet.
- Olvasd! parancsolá röviden, de hangja inkább enyhe volt, mint parancsoló.
»Eddigi tudósításaidért köszönet, nagy hasznunkra váltak, hogy idejében elárulád a támadások óráját. Ezután is pontosan értesíts és irjad meg körülményesebben a keresztény tábor gyengéit, hogy a nagyvezír ráüthessen. Ha lehet, küldj haditerveket, de pontosabbakat, mint multkor. Három nap előtti tudósításaidért meg fogod szintén kapni a száz aranyakat. Bátran jöhetsz-mehetsz, embereimnek meg van parancsolva, hogy rád ne tüzeljenek, különben Hollókövy Edömér nevét és személyét ismeri mindegyik«...
Edömér kezéből kihullott a vékony irhahártya s egy percig halálsápadtan, de azután nemes arcán a legmélyebb felháborodás és indulat lángjával tekintett a főhercegre.
- Itt van kardom s lövess főbe, fenséges fővezér úr, ha csak egy parányi gyanut táplálsz ellenem! kiáltá reszkető hangon, miközben kivont kardját a főherceg lába elé akarta tenni.
Ez azonban olyan jóakarattal és kegygyel nézett rá, mint még sohasem:
- Hát elhiszed, hogy gyanut táplálok ellened, kedveltünk? A kancellár úr ő kegyelmessége elbeszélte e levél eredetét és a hallottak után bizalmunkat és kegyelmünket jobban birod, mint valaha! szólt feltünő lágysággal.
- Igen, ez az utolsó harapása volt az eltiport viperának, szólott a jelenlévő kancellár is, előlépve a sátor hátteréből, de rögtön elhallgatott, mert künn nagy mozgás támadt és a választófejedelem jöttét jelentették nagy tisztelgéssel.
Abdurrahmán ezalatt megkisérelte a várkastély visszafoglalását a bajoroktól és hiába verték vissza súlyos veszteséggel, három napon át szünetlenül vítta, támadta a romhalommá lőtt kastélyt seregének legjobbjaival, mialatt Tüzes Gábor meg az általa feltalált olthatatlan tüzes golyókkal felégette a réseket betömő cölöpöket és védő pallizádokat.
Budavár tehát lépésenként közeledett veszte felé, a nagyvezír pedig mindazáltal nem mert semmit sem tenni felmentésére, csak tétlen vesztegelt rengeteg táborával, olykor-olykor néhány ágyúlövést váltva az előretolt keresztény csapatokkal.
Pedig már nagyon itt volt az az idő, melyben végső csapást kellett volna merészelnie az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja szabadítani - s Abdurrahmán, ki végső reményét a nagyvezírbe helyezé, újra levelet küldött neki, de ezt a hirnökét is elfogták.
»Az őrség már csak 4000 főből áll, ezek is oly fáradtak, hogy a legközelebbi rohamnak nem birnak ellenállni. Én azonban védeni fogom a várat utolsó csepp véremig! Segélyt, gyors segélyt, a nagy Isten nevében...«
Augusztus 29-én, hajnal hasadta előtt, a tétlenül veszteglő nagyvezír végre megmozdult és az északi hegyek felől ezer spahi, kétezer janicsár és tizenötezer tatárlovas hömpölygött alá, melyből ezerötszáz hirtelen Ó-Budán termett s az előőrsöket felriasztva, a dunai köröndre vetette magát.
... A falról setét alakok ereszkedtek le a sáncárokba...
Itt a cölöpzetek mögött és a dunai sajkákon Apti vezérlete alatt magyar hajdúk s német céllövők csapatai álltak és visszaverték őket, mire a Rókus-hegynél felállított nagy ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a rohamot.
A törökök a végső kétségbeesés elszántságával harcoltak s egy aga, ki már hét sebből vérzett, úgy sujtotta vállon a hős Mercyt, hogy ez a páncélon keresztülhatoló vágásba belehalt.
Mindazáltal e vad rohamot is visszaverték és a városba - hasztalan próbáltak újabb meg újabb rohamot - nem birtak bejutni. Szétbomlott hadtestüknek egy részét Pálffy Ferenc lovas ezrede a kis Sváb-hegynek szorította, mire minden rend felbomlott a két hadsereg között.
A Pálffy által üldözött spahik hömpölygő áradatként a Lotharingiai herceg hadállásaira rohantak és ellenállhatlanul terelték maguk előtt egy összegomolyodott, egymást tipró, gázoló tömegben.
A herceg a legnagyobb életveszedelemben forgott és közel volt hozzá, hogy foglyul essék. A spahik felismerték és vad ordítással fogták körül, csapatját és kiséretét dühvel aprítva, öldökölve.
A veszély legnagyobb percében azonban recsegő trombitaszó harsant fel két oldalról és egyik felől Schöning a brandenburgiakkal, másik felől pedig Edömér rohant szélvészként a főhadvezér segítségére.
Sarkantyuit lovának oldalába vágva, a nemes állat valósággal átrepült a küzdők feje fölött és a szorongatott főherceget saját testével fedezve, vágta ki a halálos veszélyből. A két tüz közé szorult spahi dandár erre egy bőszült rohammal hirtelen oldalt törte ki magát és neki hömpölyödve, megint a császári herceg főhadiszállására vetette magát és csak ott a sátrak között koncolták fel az utolsó emberig...
Edömér a legutolsót a főherceg sátora előtt kaszabolta le veszett viadal közben és csak délre lett vége az öldöklő harcnak, mikor hirmondó se maradt a nagyvezírnek a vár felmentésére küldött seregéből.
Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hidon gróf Scherfenberg Frigyes Vilmos régen várt segélyhada Piccolomini vezénylete alatt, - a főhadiszálláson pedig ugyanekkor nevezte ki Lotharingiai Károly herceg, fényes táborkarától körülvéve, élete megmentőjét, Hollókövy Edömért ezredessé a délelőtti elhatározó győzelemért és saját kezével tűzte fel neki a jelvényeket.
- Ilyen fiatal ezredes nincs az egyesült seregekben! kiáltá Bálint elragadtatva.
- De ilyen hős sincs! kiáltá Tüzes Gábor.
A nagyvezér jól látta a hegytetőről a segélyhadak érkeztét és szépen elvonult előlük érdi táborába, mikor pedig pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett távoli ködös hazájából, a keresztény had hatezerkétszáz emberrel szaporodott, a nagyvezér ellenben még hátrább vonult, hogy valami baj ne érje.
Abdi basa ezt látva, a tehetetlen nagyvezérre átkokat szórt lelkének keserűségében, mert ezzel Budavár sorsa el volt döntve.
Szeptember másodika volt egy titkos haditanácsban a döntő ostrom napjául elhatározva.
- Áll-e még a fogadás, ezredes uram? kérdé Ramocsay alhadnagy, midőn kora délután a csapatok elkezdték a felvonulást.
- Jobban, mint valaha! kiáltá vissza Edömér és kardjával mintegy emlékeztetőleg üdvözölte Petneházy Dávidot, ki hajdui élén vonult el előtte.
Délután három órakor hat ágyúlövés jelenté a Gellért-hegyről, hogy itt a döntő perc. A várban épp akkor énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból és a pár percre beálló baljóslatú csendben komoran szállongtak alá az ünnepélyes ének hangjai.
Abdurrahmán tudta, hogy az ő vén fejének és a budai félholdnak ez az utolsó napja. Még egy utolsó hirnököt küldött ki a nagyvezérhez, melyben szemére hányja, hogy a várbeli asszonyok és gyermekek több kárt tesznek az ellenségben, mint ő, - de ezt a hirnökét is elfogták, mint a többit.
A fenti jeladásra a Kis-Svábhegy ütegei tizenhat ágyúval kezdték szétrombolni a rést elzáró cölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése alatt a futóárkokba lapulva, észrevétlen közeledett a várfalakhoz.
A mint a rés közelébe értek, vad ordítással egy tömegben vetették magukat a védőkre, kik kétségbeesett erővel harcoltak, égő gránátokat, kanócos lőporzsákokat hajigálva az ostromlók közé.
Hasonló dühös ellentállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat. Kétszer verték őket vissza a várkastélyba és már halva volt a vezér, Piccolomini s elestek gróf Tattenbach és Zacco őrnagy s több más vitéz hősei a tábornak.
Erre a támadók már-már csüggedni, ingadozni kezdtek, midőn az ágyudörgésen és harcizajon egyszerre csak egetverő diadalordítás tör keresztül és az ostromlók a közép körönd tetején a keresztény zászlót látják Magyarország védasszonya képével lebegni... Edömér volt, aki oda feltűzte! Ő szökött fel elsőnek a falakra... ő, Buda hőse... és utána mindjárt egy másik zászlóval Petneházy, egy harmadikkal Ramocsay, mindannyiszor egetverő üdvrivallgástól kisérve.
Abdi basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni. Ő volt az, ő! A villogó szemű, anyajegyes fiú, hőssé, a hősregék hősévé serdülve...
Párducként szökik le kőröl-kőre, oromról-oromra. Mintha szárnya lenne az a kezében lobogtatott diadalmas hadizászló!
Legjobb céllövői hiába irányozzák rá tölcséres fegyvereiket, hiába süvölt feléje nyíl nyíl után, zúg, süvit a sok dárda és kopja! Az az ember nem eshetik el! Istennél a kegyelem, a jóslat szavának be kell teljesednie!
A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most villogó kardját fogai közé szorítva, megragadja a kiálló oromzatot és egy szökéssel felvetve magát a tetőre, merész kézzel döfi zászlóját a kőeresztékekbe...
- Verjétek le onnan! Lőjjétek le! Ha elesik, a vár mienk marad! A jóslat nem teljesül! ordítja tajtékzó szájjal Abdurrahmán, de, ha nem szólna is, dühtől lángolva rohannának rá vitézei! Annak a zászlónak odatűzőjével együtt veszni kell! Veszni, ha maga a győzhetetlen Rusztem, vagy a hadseregeket emésztő Keraban óriás lenne is!
A fiatal hős azonban jól meg tudta védelmezni azt a zászlót.
Kettő-három véres fővel bukik alá a rohanók közül, kettő-három lába elé rogyik kardjának villámsebes villanásaitól és szélvészként csapkodja félre a reávillogó sarlóalakú szablyákat és jatagánokat, midőn egy fa tetejéről, mely a felette lévő oromzaton nőtt, egy odalopódzó kurd vitéz olyan ügyesen hajítja alá lószőr-pányváját, hogy nyakára hurkolódva, lerántja lábáról, a másik pillanatban pedig ketten-hárman, húzzák fölfelé a fuldoklót...
Abdurrahmán már ordít örömében, de Edömért a halálveszély eme rémes percében sem hagyja el lélekjelenléte és bátorsága. Baljával hirtelen megkapva a lószőr pányvát, kardjának egyetlen csapásával kétfelé szeli, azután szédülő fejjel hull alá a magasból.
De már a másik pillanatban újra talpra állt és oroszláni dühvel vetette magát támadóira, kiket segítségére érkező embereivel levert a bástyatetőről. A zászló pedig diadalmasan ott leng a vár ormán...
Abdurrahmán ennek láttára széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva paripáját, elnyargalt onnan...
- Nem menekszel előlem, az én kezem által kell elesned! kiáltá Edömér és a zászló védelmét barátjára, Lászlóra bizva, leugrott a sáncárokban toporzékoló lovához.
- A bécsi-kapu már ingadozik Tüzes Gábor petárdái alatt! Én akarok első lenni a várban! A jóslatnak be kell telnie! kiáltja Bálintnak és e szavaknál paripája már szédületes szökésekkel vitte, ragadta az ágyuk és tűzaknák hömpölygő füstfellegei között a bécsi kapu felé.
Abdurrahmán pedig eközben kétségbeesett dühvel rohant a várkastély felé. Ha már a jóslat betelik, legalább ne az ő szemeláttára essék el. Ne ez az ifjú ölje meg az ozman birodalom legvénebb vitézét!
Sebes rohantában szemközt találkozik szilihdárjával, ki kikelt arccal kérdezi tőle, hová rohan oly kétségbeesve?
- Istennél a segedelem! hörgi, izzó tekintetét a lőporfüsttől fekete égre vetve. Almahál Eddin jóslata beteljesül, mi nem vagyunk itt többé urak. Siess vissza a palotába és égessetek fel mindent! Küld szét az eunukhokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat és a futó tűzárkok kanócait is gyujtsák meg... Allah áldjon! A tubafa alatt majd találkozunk!
A tubafa pedig már Mohamednek a hetedik menyországában van!
E parancs után hegyes kengyeleit bőszen lova oldalába vágva, vágtatott a bécsi-kapu felé.
A győzelemtéren a recsinbtár agával, a tüzérparancsnokkal és Kihaja beyjel találkozott.
Ebben a pillanatban oly rémületes dörrenéssel döntötték be a bécsi-kaput az alágyujtott petárdák, hogy mind a négyüknek harci ménje ágaskodni kezdett...
- Vissza! Vissza! Csak a dicsőség és a halál még a miénk, az élet nem többé! hörgé kardját villogtatva. A jóslatnak be kell telnie, nekünk halni kell! és vágtattak a bécsi-kapu felé, hol már ekkor a betóduló keresztény hadak ölték, aprították az őrséget.
Mind a négyen leszökve lovaikról, a legvadabb gomolyba vetették magukat, dühödt vagdalkozással. A recsinbtár aga, az első összecsapásnál elesett, a tüzérparancsnokot halálos sebjeiben gázolták össze s egyszerre csak Kihaja bey is állig hasított fővel bukik lába elé...
A megsebzett oroszlán dühével fordul arrafelé és szemközt találja magát Buda hősével, a villogó szemű, anyajegyes ifjúval... a hogyan a jóslat mutatta...
Mindketten csapásra emelik szablyáikat. Boszudühvel az ifjú, elborult arccal Abdurrahmán, midőn a viadal forgataga elszakítja őket egymástól. Edömér azonban lángoló boszuszomjjal nyomul utána. Csapásai alatt rendre, halomra omlik minden... Abdurrahmán feltartózhatlanul látja maga felé közeledni, mint egykor a jóslatnak ködfellegei között... Most is ködfellegeket érez agg szemére borulni... a halál fellegeit... mert csapásai alatt halálra sebzetten omlik össze...
- Apám, meg vagy boszulva! kiáltja diadalittasan s pár perc mulva a győztesek Alidurrahmán testén keresztül hömpölyögnek be a várba, mely már minden oldalról a győztesek kezébe került.
A jóslat betelt! Két óráig tartott a véres ostrom és öt órát mutatott Mátyás király templomán a napóra, midőn földrendítő robogással robbant fel a még Abdi basa által ásatott futóakna, mely romba döntött mindent, ami még az ostromból megmaradt és a visszafoglalt Budavára nem volt más, mint egy romhalom, üszökkel fedve, vérrel áztatva.
A tűzakna robbanása végett vetett minden harcnak és tusának, mely még egyes házakban, utcákban tartott s a győztesek egetverő örömrivallgását meghallhatta a nagyvezír is, ki a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte a megrendítő tragédiát, mint esik el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda s mint áldozik alá az ozman uralom napja Magyarországon örökre!...
Edömért az ostrom végével Lotharingiai Károly herceg sietve hivatta magához és azzal a kitüntető feladattal bizta meg, hogy ő vigye meg a diadal hirét Lipót királynak.
- Urunknak és királyunknak ismernie kell Buda diadalmas hősét! mondá kegyesen és Edömér még az nap útnak indult.
Az udvarnál nagy kegygyel és kitüntetésekkel fogadták, mivel jóakarója, a kancellár, a leghízelgőbb szavakkal keltette fel iránta a felség figyelmét, érdeklődését és midőn visszaindult Budára a kancellár e szavakkal bocsátotta el:
- Javaidat pedig nemsokára visszakapod! - és megajándékozta néhánynyal azokból az érmekből, melyek Buda visszafoglalásának emlékére verettek.
Buda alá visszaérkezve, az egész tábort készülődésben találta. A vár ideiglenes parancsnokává báró Beck Menyhért Lipótot nevezték ki hatezer emberrel, ezek közt 2000 vitéz magyarral, a tábort pedig feloszlatták. A kisebbik rész Pécs és más erődök ostromára, a nagyobbik pedig a nagyvezír üldözésére indult, Károly főherceg vezénylete alatt.
»Hollókövy ezredes vegye át ezredének a parancsnokságát és nyomuljon előre« - így szólt a hadiparancs és Edömér, jó kardját újra kézbe véve, megindult Zenta felé új babérokat szerezni...
A dunántúli várakat egymásután hódították vissza és Zenta alatt utolérve a nagyvezírt, egyikét aratta a legfényesebb győzelmeknek.
Ugyanis, midőn lovassága élén üldözőbe vette a hátráló török hadakat, a spahik megfutottak előle, de futásuk közben egyszerre csak kétfelé szakadtak és Edömér ott találta magát az eddig rettegett ágyutelepek és janicsár-ezredek előtt.
Ugyanazon kelepcébe csalták, amelylyel Mohácsnál, Tomory seregét megsemmisítették.
De Edömér egy percig se tétovázott. Győzni, vagy meghalni! Ez volt mindig és mindenütt jelszava! A leggyilkosabb kartács- és ágyutüzelésben, megrohanta az ágyutelepeket, levágta a janicsárok egy részét, aztán saját ágyutelepét fordította a török ellen, szétverte, a nagyvezír pedig itt is sereg nélkül futott el, minden készletét a győzőknek hagyva.
E vereségre aztán Szeged is megadta magát - és ezzel egy időre a háború befejeződött...
Új babérokkal homlokán tért tehát haza Budára, hol már várta a királyi kegylevél, melylyel ősi javai visszaadattak. Az öreg Bálint gyermekként sirt örömében, hogy újra viszontláthatja a Hollókövyeknek ősi kastélyát, hová életének legboldogabb és legfájdalmasabb emlékei csatolják.
- Jó Bálintom, szólott Edömér is az öröm és meghatottság hangján, azonnal indulunk drága szülőföldem felé és pár nap mulva Korláthkőre megyünk, hogy haza hozzuk Ilonkát, az én drága kis hugocskámat.
Vihorláthy László szintén elkisérte őket az ősi házba s midőn pár nap mulva visszatértek Budára, nagy népcsődületet láttak a Szent-György téren hullámzani egy vérvörös alkotmány, a vérpad körül.
- Kiket végeztek ki? kérdé Edömér összeborzadva egy polgártól, mert visszaemlékezett az eperjesi rémnapokra...
- Funkensteini Funk Konrád, Salm-regementbéli főhadnagyot s cimboráját: Kányavári Jánost és ennek apját, Kányavári Áront! volt a felelet.
- Az Isten igazságos! Drága uram, meg vagy boszulva! Meg rettentőn, de igazságosan! - kiáltott az öreg Bálint ünnepélyes hangon.
A főparancsnoki szálláson nagy örömükre Tüzes Gáborral találkoztak, ki megindulva ölelgeté végig mindhármukat.
- Hogy kerülsz ide, atyám? kérdé Edömér el nem eresztve a barát izmos kezét.
- Hát bizony, fiam, furcsa története van annak. A te gonosz ellenségedet, Kányavári uramat és fiát, nem hagyta az ördög békével, s mivel, hogy csúfosan mindent elvesztettek, gonosz úton újra vissza akartak nyerni mindent és a fehérvári basának ajánlották föl, hogy Budavárát újra visszajátszák a törökök kezére.
A basa nagy örömmel fogadta ezt az ajánlatot és mindjárt meg is indult a gonosz praktikálás, mely a következőképen tudódott ki.
Egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt rabságban, többször látta, hogy egy parasztnak öltözött úri ember jár a basához és titkosan bezárkózik vele. A fogoly kiváncsi lett az álöltözetű úrra, ki Kányavári Áron volt a saját gonosz személyében és kihallgatta a kályhán át, melyet fűteni szokott, az egész titkos beszélgetést. Arról volt szó, hogy Budavárát nagy summa aranyért és még más javakért visszajátszák a török kezére és bizonyos Funkensteini Funk Konrád Salm-regementbéli főhadnagy, ki Kányavári Jánosnak hűséges cimborája volt mindennemű dobzódásaiban, fogja a hatezer főből álló török sereget az első zivataros éjjelen a vizi kapunál és a nagy köröndnél beereszteni, mivel a várőrség alig kétezer főből áll.
Ezt a magyar foglyot az utolsó titkos beszélgetés után kicserélték és hazajött szülővárosába, Győrbe. Azt tudjátok, hogy én jelenleg ott lakom és a katona rögtön én hozzám jött és elbeszélt mindeneket, én pedig lóhalálában azonnal ide siettem a főparancsnokhoz és elbeszéltem néki mindent. Funk uramat természetesen azonnal elfogták, ki tüstént rávallott cimboráira és a két Kányavárinál meg is találták az áruló leveleket. Először tagadtak mindent, azután a kínzatásnál azt vallották, hogy csak a törököt akarták 12,000 aranyig megfejni. De jól ismerték a három jómadár jellemét és a kínpadon kivallatták velük az igazságot. S mivel ilyen szörnyű árulást tervezének és egyúttal császári titkokat is elárultanak, mind a három fővételre itéltetett, mely itélet mai napon végre is hajtatott rajtuk igazságosan...
- Isten büntetése! Isten igazsága! Azt kapták, amit régen megérdemeltek, mondá újra Bálint.
- De hát ti hová igyekeztek? kérdé azután Tüzes Gábor.
- Korláthkőre hugomért! felelt Edömér kimondhatlan boldogsággal. Egyet mondok, atyám, hiába, ebbe bele kell egyezned! Midőn visszatérünk, velünk kell jönnöd az én ősi házamba és nálam kell maradnod. Ne élj idegenek között...
- No, majd meggondoljuk a dolgot, mosolygott csendesen Tüzes Gábor. Szerencsés utat, én még ma visszatérek Győrbe.
- Bálint majd érted megy! mondá Edömér s felállott ő is, mert lovaik már türelmetlenkedtek.
- Szerencsés utat Korláthkő felé! kiáltott le aztán még egyszer, midőn megindultak.
Az ős Hollókövy házban, mely újra régi úri fényében pompázik, nagy ünnepélyre készülődnek. A folyosók és udvar újra tele vannak cselédséggel és az öreg Bálint ünnepi ruhában, egészen megifjodva jár-kel, parancsokat osztva - és hűséges arcán a régi jó napok verőfényes boldogsága ragyog.
A kastély előtt ünnepi ruhába öltözött jobbágysereg gyülekezik örvendező arccal és fehérruhás leánykák koszorúkkal, virágbokrétákkal állnak fel hosszú sorokban a bejáró két oldalán, a vadszőllővel befuttatott faragott lépcsőzet előtt. Ebben az ünnepi sürgés-forgásban egyszerre megjelenik az öreg plébános tisztes alakja is s boldog mosolylyal int Bálintnak:
- Jönnek! Jönnek! Láttam a hintókat és lovasokat a parokhia ablakából! - és csakugyan nemsokára dübörögve kanyarodnak a nehéz utazóhintók a kastély elé.
Edömér és Vihorláthy László leszöknek a nyeregből és boldogságtól ragyogó arccal emeli ki mindkettő nejét: Csillát és Ilonkát.
Az ősz plébános áldva fogadja őket az ősi lak küszöbén, ők pedig kart karba öltve, a parkon keresztül legelőször is ahhoz a néma, szomorú házhoz mennek, melyet setétzöld ciprusok árnyalnak be búsongó lombjaikkal...
Edömér nemes homlokát meghajtva térdel le és Csillával együtt áhítattal csókolják meg az ajtók hideg vasát, melyeken belől a legnemesebb hamvak porladoznak.
- Atyám, édes jó atyám! Esküm betelt, fogadásomat megtartottam. Amit
rám bíztál, teljesítettem... Hugom boldog! Nemes férje van, ki védi, oltalmazza!
Egymást ölelve állnak ott némán, csendesen s az a halk szellő, mely a ciprusfák lombjait meg-megingatja, túlvilági üdvözletként simogatja végig arcukat, mintha a rég elporladt kezeknek áldó, szeretgető érintése lenne...
 |  |  |
|
|
|