Globusz^® Publishing 

»Leng azonban büszkén a nemzeti zászló, »Meghalni hazáért« a várbeli jelszó, Egyszer csak az hallik, hogy dörejre dörej, Egyszer csak az látszik, hogy a török közel.« Erdélyi: »Szondy Drégelben.«

Egész Európa visszhangzott Szobieszky és a birodalmi sereg csodaszerû diadalától. A császári udvar és a kiséretében menekült fõúri családok visszatértek Bécsbe és az ebersdorfi mezõn nagy katonai pompával találkozott a két koronás fõ egymással.

Erre az ünnepélyre Eszterházy gyõri várkapitány is Bécsbe érkezén és tanuja volt ama jelenetnek, midõn kedvencének a Lotharingiai herceg az egész hadsereg szeme láttára, dicsérõ és lelkesítõ szavak kiséretében, saját kezével adta át a fõhadnagyi kinevezést.

Alig várta tehát, hogy õ is néhány meleg, barátságos szóval üdvözölhesse, és mikor szerét tehette, hozzá sietett.

- Jól viselted magadat! Büszke vagyok rá, hogy az én seregrendembõl való vagy! szólítá meg az örömében elpiruló ifjut. Hanem fiú te, valóságos szerencsegyerek vagy! Nemsokára megint újabb hõsi babérokat szerezhetsz! Tudod-e, hogy Esztergom ostroma már végképp el van határozva?

Edömér már hallott errõl valamit és midõn barátságos beszélgetés között az udvari méltóságok fényes csoportjai között tovahaladtak, az egyik fordulónál egyszerre csak Kányavári Áron kamarás úrral állottak szemben, mivel a szûk átjárón egymást ki nem kerülhették.

A kamarás úr lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek le, hanem a másik percben már édeskés mosolygás között szolgálatkészen állott félre útjukból.

Eszterházy hideg lenézéssel, Edömér ellenben szilaj haraggal haladt el mellette, de alig tûntek el a fordulónál, a lankadt szemhéjak felemelkedtek és gyûlölettõl izzó pillantást lövelltek utánuk...

- Ni, hogy berzenkedik ez a fiatal kakas! Itt az ideje, hogy lenyessük a taréját! mormogá összeszorított fogai között, azután megpillantva nem messze álló fiát, hozzá sietett.

- Mi hir? Mit tudtál meg, Jánoska? kérdé halkan.

- Készüljön kegyelmed, mert az udvar egy idõre Pozsonyba költözködik. Esztergom ostroma pedig végkép el van határozva, felelt ez durván.

- No, no, miért vagy olyan haragos, Jánoskám! akarom mondani hadnagy uram!

- De hát miért van kegyelmed a világon, ha még ezt a Hollókövy fattyút se tudja elpusztítani! horkant rá János. Mindenben megelõz bennünket!

- Nem sokáig elõz meg, ne félj. Csak továbbra is okosan viseld magadat. A hadikészülõdésekrõl én többet tudok, mint te és ezek valamennyien. De itt egy szót se többet, hanem jer velem!

Csakugyan az ünnepély végével az ostrom hire már a csapatok között is szájról-szájra járt és rövid idõre rá megkezdõdtek a hadikészülõdések, úgy, hogy három héttel késõbb Edömér búcsuzni ment Csillához, mert másnapra már ki volt adva a parancs az indulásra.

Mikor ezt a leányka meghallotta, sokáig komolyan nézett rá mélységes tekintetû szemével.

- Imádkozni fogok, hogy mielõbb szerencsésen visszatérj! Õrizzenek meg az égiek minden veszedelemtõl - szólalt meg aztán halk, elfogódott hangon...

- Megõriznek! Mert két drága talizmán van velem! Anyámé és a tiéd! felelt Edömér megindult hangon.

- Hiszen azért adtam, hogy megõrizzen minden bajtól! suttogá a leány. Siess hát mielébb vissza, mert a te védelmed alatt utazunk Korláthkõre. Atyám egy baleset miatt nem jöhet, te fogsz majd elkisérni bennünket!

- Ennél nagyobb örömhirt nem mondhattál volna, szeretett kis hugom! Elhiheted, hogy sietni fogok visszafelé.

- Ákossal szintén találkozni fogsz Esztergom alatt a táborban. Mily boldog lennék, ha vele együtt térnétek vissza! Hozd magaddal õt is, Edömér bátyám! Megigéred ezt?

- Igérem, hugocskám!

És beszéd közben elmondta, hogy Kairam éppen ma kora hajnalban indult el teljesen felgyógyulva Budára és üdvözletét küldi neki is, Hiasszár pedig annyira javul, hogy már fel is kelhet, csak az ereje hiányzik.

- Mily különös a sors, szólott elmélázva Csilla. Egykor te voltál neki a rabszolgája, most õ volt a tied. Hitted-e ezt valaha, Edömér?

- Azt már rég elfeledtem és megbocsátottam. Kairamot, mint barátomat ápoltam! A harcmezõn ellenségként álltunk szemben, de most mint barátok váltunk el. Az elválásnál megesküdött, hogy az élet minden körülményei között számíthatok barátságára és hálájára. De most ég veled! - búcsuzott Edömér.

- Térj vissza mielébb, de mielébb! suttogá a leányka s az ablakból is addig integett utána fehér kendõjével, amíg csak láthatta.

A Párkány alatti táborba érkezve, Edömér Korláthkövy Ákos után tudakozódott. Csakhamar rá is akadt a fõhadiszálláson és a két jó barát nagy örömmel üdvözölte egymást.

- Beh kár, hogy szolgálatban vagyok! A vezéreket kell haditanácsra hívnom a herceg fõvezér sátorába. A lengyel király azonnali támadást sürget! Fogadni mernék, hogy holnap megütközünk! kiáltá harcvágytól égve.

- Akkor nem tartóztatlak, Ákos! Elsõ a szolgálat! szólt búcsut intve Edömér, mire Ákos tovavágtatott, de visszakiáltotta, hogy mihelyt felváltják, azonnal felkeresi.

- Ejnye no! Bizony meg se látod az embert, bajtárs! kiáltá egy ismerõs hang a nagy zajgásban háta mögött és megfordulva, egykori kapitányát, a derék Lindvayt ismerte fel, ki meleg kézszorítással sietett feléje.

Edömér õszintén örült e találkozásnak és elkisérve Lindvayt a tábor balszárnyára, az ide-oda vágtató lovasok között egy befont üstökû vén huszár vonta magára figyelmét...

- Ugyan hol láttam én ezt a betyárképû vén sast? gondolkodott magában s midõn jobban megnézte, akkor látta, hogy a vén Patkóhoz hajszálnyira hasonlít, de még sem az, mert annak haja jóformán fehér volt, ezé pedig még koromfekete és a pofája se volt úgy sebhelyekkel keresztül-kasul szabdalva, mint ezé.

Az öreg Bálint pompás juhhúsos kására várta haza kisurát és néhai kapitányát is meginvitálva reá, erre az örvendetes alkalomra, honnan, honnan nem, még bort is kerített és éppen a java evés közben voltak, midõn betoppant hozzájuk Ákos is, kinek meg éppen nem tudta helyét találni az öreg nagy örömében.

A tábor mozgalmas zajából õk is vidám beszélgetéssel vették ki a maguk részét. Keveházi a vendégek mulattatására elõvette nyeregiszákjából cifrán kivert tamburáját és víg nótákat vert rajta, a szomszéd sátorban pedig egyszerre csak megszólalt a tárogató és messze zengõ hangon ringott el az akkori idõk legkedveltebb nótájának: az «Amott kerekedik egy fekete felhõ, benne tollászkodik sárgalábú holló»-nak búbánatos, szívhezszóló melódiája, úgy, hogy a rákövetkezõ víg és szomorú nóták s a folytonosan érkezõ újabb csapatok felvonulása között észre sem vették, hogy a délbõl délután, a délutánból pedig már az alkonyat kezdi kibontogatni árnyéknövesztõ homályát.

- Ejha, fiúk, hiszen az ellenség elõtt állunk, vagy mi... én pedig úgy nálatok feledem magamat, mintha lakodalomba vigadoznánk! kiáltá boszus nevetéssel Lindvay és távozni készült.

- Maradjon még egy váltásnyit, vitéz kapitány uram! szólalt meg egy hang és Eszterházy ezredes lépett közéjük. - Épp most végzõdött a haditanács. A fõhadvezér egyenes parancsát hozom! mondotta azután a felugráló ifjak közül Edömért magához intve.

- Kora hajnalban csapatoddal kikémleled a török sereg elõre tolt balszárnyát és tüzértelepeit. Ugyanekkor Battyányi Ádám az északi sáncok irányában, Lindvay kapitány pedig a fõhad felé indul kémszemlére. Parancs szerinti idõben indulva, találkoznotok kell a Vidra-gátnál. Kigyelmetek ekkor megszállják a fûzfás bozótot, te pedig visszavágtatsz, hogy a támadást megkezdhessük. A fõvezér parancsa szerint mindennek a legnagyobb csendben és titokban kell történni, mindjárt meghalljátok, miért... és halkított hangon megadva nekik a további parancsokat, sebesen eltávozott.

Korláthkövy Ákos utána szaladt és pár perc mulva ragyogó arccal tért vissza.

- Én is ott leszek ám a Battyányi csapatában! ujjongott és széles jó kedvében össze-összeverte sarkantyuit az innen is, onnan is felhangzó tárogatók dallamára.

Alig szürkült még a keleti égaljon a közeledõ hajnal derengése, midõn a kémszemlére rendelt csapatok egymás után vonultak ki a táborból és mintha csak árnyak lennének, tünedeztek el a ködbeveszõ setét félhomályban.

A lovak lábait vastag pokrócdarabokba burkolva, már annyira megközelítették az alvó töröktábor bal szárnyát, hogy az elõõrsök vontatott kiáltásait és a fegyverek csörgését egész közelben hallották, hanem a felszálló sûrü ködben nem lehetett látni semmit.

Edömér csendesen maga mellé intette Vihorláthy Lászlót.

- Ti a legnagyobb óvatossággal huzódjatok csak a gát felé, míg én kikémlelem az ütegek és csapatok állását.

- Edömér, ez több a vakmerõségnél! ijedt föl László.

- Tudom, de a köd miatt nem megy máskép. Elõre, indulj!

A kis csapat csakhamar eltûnt a ködös reggszürkületben, Edömér pedig, midõn az utolsó dobaj is elhangzott, leszállott lováról és mezítelen kardját fogai közé szorítva, csúszott az elõõrsök felé. Hû lova lehajtott fejjel követte és olyan lassan emelgette lábait, mintha érezné a fejük fölött függõ veszedelmet.

Egyszerre megállt és visszakúszott lovához, mert közvetlen közelében egy setét árnyékot látott a ködben ide-oda mozogni.

Gyöngéden veregette meg a hû állat nyakát és megrántotta a lecsüngõ kantárszárat, mire a nemes arabs paripa ércszoborként állott meg, õ pedig újra kigyósimán siklott elõre.

Idõnként meg-megállott, hogy tájékozza magát, és jobbra fordulva, nemsokára hosszú töltésforma földhányásokra bukkant, melyek között átcsúszva, csakhamar jobbról-balról hangos horkolás ütötte meg fülét, ide-oda tapogatódzó keze pedig majd lebegõ sátorfalakat, majd pedig ágyútalpakat s puskaporos ládákat érzett mindenfelé.

Bent volt tehát a török tábor balszárnyának kellõ közepében.

Hogy jobban körültekinthessen, felállott és hol a sátrak, hol az álcázott ágyúütegek és vetõmozsarak közt bujkálva, már egészen a vezénylõ basa sátráig jutott, midõn a mindinkább feltámadó szellõ kavarni, hömpölygetni kezdé a ködhullámokat és visszatérésre figyelmezteté.

Az egyik sátor elõtt véletlenül belebotlott egy alvó komparadzsiba, ki nagy horkantással felébredve, álmosan meregette szemét a félhomályban.

Villámsebesen veté magát õ is tehát a földre és mintha csak álmában tenné, nagy horkolással a másik oldalára fordult.

De a komparadzsi nem engedte magát megcsalatni, hanem egészen melléje csúszott.

- Láttalak, Juszszuf, megint lopni voltál. Ha nem osztozol, elárullak, szólt egészen fölébe hajolva, de már a másik pillanatban felismerte s kiáltani akart.

Edömér azonban a gondolatnál is sebesebben ragadta torkon mindkét kezével és egyetlen rántással maga alá teperve, mellére térdelt. Ha csak egy kiáltást, egy nyögést enged torkán kiszaladni - veszve van. A körülte alvók mind felébrednek...

- Megöllek, ha mozdulsz! dörmögé fenyegetõleg.

Néma, de annál rettenetesebb élet-halálküzdelemmel akarta egyik a másikat elnémítani. A komparadzsi valóságos óriás volt és játék lett volna neki ellenfelét legyûrni, ha Edömér mindjárt torkon nem ragadja olyan szorítással, mitõl egy pillanatra eszméletét veszté és e pillanatot felhasználva, tõrét markolatig döfte a mellébe, aztán elejtett kardját felkapva, amilyen sebesen csak lehetett, surrant az ágyutelepek árnyékában visszafelé, mert a halálhörgésre néhányan mégis felébredtek és megütötték a lármadobot. Az egész tábor felriadt elõtte és háta mögött.

Edömér a sûrü ködben az üldözõk sorai között nyilgyorsan keresztülsurrant és elérte a tábor szélét. Lihegve füttyentett paripájának.

Hanem a füttyök üldözõit is nyomába vezették, sõt nemcsak a háta mögött, hanem elölrõl és oldalról is hangzott már a közeledõk robaja, midõn nyerítve vágtatott melléje a nemes állat és urát nyergében érezve, pár pillanat alatt még dobogását se lehetett hallani a messzeségben.

A felriadt tábor lövöldözése elhallatszott a Vidra-gátig, hol Vihorláthy László és Bálint dobogó szívvel várakoztak. Annál nagyobb volt tehát örömük, mikor Battyányi és Lindvay csapatjaival majdnem egy idõben ért oda Edömér is véres, megtépett ruhákban, de gyõzelmet hirdetõ tekintettel.

- Elõre! Mindjárt felkel a nap! vezényelt sietõsen Lindvay, de alig érték el a gátat védõ töltés rekettye bokrait, a bozót egyszerre csak megelevenedett körülöttük és nagyszámú török csapat rohant rájuk, minden oldalról körülfogva õket.

- El vagyunk árulva! Rajta, vágjuk keresztül magunkat, ordítá a földrengetõ csatazajban Lindvay, mert ugyanakkor minden oldalról megdördültek az ágyuk is és a török tábor egetverõ Allah ordítással, szintén rohamra indult a magyar tábor felé.

Bár az ellenség ereje jóval nagyobb volt, vitézül keresztülvágták magukat, hanem ekkor egy másik még nagyobb számú csapat tört ki rájuk a fûzfásból.

- Mindenki a maga kezére dolgozzék! ordítá Lindvay és kardját megforgatva feje fölött, egyenesen a vezérlõ basára rohant s utána a többiek egymást buzdítva harckiáltásaikkal.

A küzdelem hevében Edömér és Ákos egymás mellé kerültek a meredek partoldalon.

Edömér lova könnyû szökések közt kaptatott fel a tetõre, Ákosé azonban megcsúszott a síkos partoldalon s hangos nyerítéssel zuhant a hullámok közé.

Edömér egy percig se tétovázott. Keresztültörte magát a küzdõkön, a több ölnyi magasból utána ugratott és szerencsésen megragadta a már-már elmerülni kezdõ kezét és maga mellé emelte a nyeregbe.

- Megigértem Csillának, hogy életem árán is megvédelmezlek! lihegte, miközben paripája az ártól sodorva, sebesen úszott a tulsó part felé.

Midõn a szárazra kapaszkodtak, látta, hogy jóval feljebb, a fûzfás kanyarodónál nagyszámú török sereg készül kompokon és dereglyéken átkelni, hogy a mit sem sejtõ keresztény sereget egyszerre elõl-hátul megtámadhassa.

- Mire átkelnek, én is elérek a táborba! gondolá gyorsan körültekintve, s amint csak lova birta, vágtatott tova a parti fák védõ árnyékában. Éppen akkor ért a táborba, midõn a herceg fõvezér és a lengyel király a derékhaddal készültek rohamot intézni a falként álló janicsárok falanksza ellen.

A sietségtõl fulladtan jelenté nekik a látottakat, azután fáradt lova helyett maga és Ákos számára újakat kért, hogy résztvehessenek az ütközetben.

Dicsérõ szavak között a Lotharingiai herceg a maga paripáiból vezettetett elõ kettõt számukra, azután rövid tanácskozás után maguk állottak a kétfelé osztott derékhad élére és összrohamra fuvatták meg a trombitákat.

Hat óra óta dúlt a harc a jobb és balszárny seregei között az ágyuk folytonos dörgése közben s midõn a Lotharingiai herceg a derékhaddal megindult, Kara Mustafa, a nagyvezér is megmozdult válogatott testõrhada és fehér csalmás janicsár ezredei élén, hogy kiköszörülje a Bécs alatti kudarcot, de hosszú harc után, Párkány alatt is úgy megverték az egyesült lengyel, magyar és birodalmi hadak, hogy futó serege egymást gázolta, tiporta le fejvesztett rohanásában. Egész táborát, hadikészletét a gyõzõknek hagyta, kik a Párkány alatt nyert gyõzelemmel egy csapással Esztergomot is elfoglalták...