Globusz^® Publishing 

»Lássunk hozzá a szövéshez. A fonál meg vagyon fonva, A szövet meg vagyon szőve, Munkánk készen áll.« Grey: »A párkák.«

A kancellárt Edömér története mélyen meghatotta, Hiasszár leleplezéseire pedig igazságszerető lelke fenékig telt undorral és utálattal.

Már több titkos feljelentés volt a birtokában, de nem akart hinni azoknak. Most azonban kitört belőle a harag és méltatlankodás.

- És az ilyen gályákra való emberek bitorolnak rangot, méltóságot és tiszteletet! kiáltá harsányan. Mihelyt a háborus időknek vége lesz, azonnal vizsgálatot indítunk, - és ha valóban bűnösök, bármily magasan álljanak, lakolni fognak. Addig azonban türelem és titoktartás.

E napon Edömér a kancellár asztalánál ebédelt több magasabbrangú tiszt társaságában és kis barátnéja, Csilla mellett ült, ki boldog örömmel enyelgett vele.

- Milyen nagy és deli vitéz lett belőled! Atyám alig fog rád ismerni, tréfálódzott vele, de mélyen elpirult, midőn Edömér halkan visszasúgta, hogy ő is gyönyörű leánynyá fejlődött és mindennap szebb lesz, akárcsak egy mesebeli tündérkisasszony.

- Mi is menekülni fogunk az ostrom elől. Éppen az elébb eresztettem útnak egyet levélhordó galambjaim közül, hogy atyám jöjjön értünk erős kisérettel. Bárcsak te is elkisérnél, Edömér bátyám, akkor nem félnék semmitől! Hiszen te győzhetetlen hős vagy! csicseregte a leány.

Edömért egészen boldoggá tette ez a dicséret. Midőn délután az erődítési munkálatokat mentek megtekinteni, az egyik bástyaköröndnél Starhemberg Rüdiger megszólította szűkszavú modorában:

- Éppen hivatni akartam hadnagy urat. Ő fensége a hadi operációk megkezdéséig mellém osztotta be. Szükségünk van gyors és merész emberekre. Jelentkezzék holnap!

Másnap, a jelentkezésnél, az összegyűlt tisztek között megpillantotta az ifjú Kányavári Jánost is, ki őt, midőn mellette elhaladt, mint bajtársát, katonás kimértséggel üdvözölte, noha Edömér rá sem nézett.

A parancsnok ezután három tisztet, köztük Kányavári Jánost is, futári szolgálatra jelölt ki.

- Mihelyt ő fensége parancsai megérkeznek, indulniok kell, Pálffy, Battyányi, Scherfenberg és Heisler tábornokokhoz! mondá röviden.

De bizony elmult egy hét, a parancsok mégsem érkeztek meg a főherceg táborából és midőn Edömér egy hétfői nap hazatért szállására, ott találta Vihorláthy Lászlót, Bálintot és Keveházit, kik mindenestől utána jöttek Bécsbe.

- A várparancsnok uram küldött bennünket kegyelmed után! jelentette Bálint nagy örömmel.

Másnap egész váratlanul megjöttek a főherceg titkos parancsai, mire nagy lótás-futás lett a főhadiszálláson.

A futár tisztek éppen indulni akartak, midőn Kányavári János lova egyszerre csak megbokrosodott és úgy levetette a nyeregből, hogy mozdulatlanul terült el a földön.

- Blumenthal hadnagy, induljon helyette! parancsolá Starhemberg boszusan.

A hadnagy sietve kapta be reggelijét, de alig, hogy lovát elővezették, egyszerre halálsápadt lett és iszonyú görcsök között rogyott a parancsnok lábaihoz...

- Bardio hadnagy! kiáltá idegesen Starhemberg.

Az olasz származású hadnagy, elvéve a sürgönyöket, fürgén a nyeregbe pattant, de a másik percben az ő lova is iszonyú ágaskodások között kirugott és gazdáját fején keresztül hajítva, megvadultan száguldott tova.

Starhemberg dühében sápadozni kezdett.

- Az ördögök bujtak ezekbe a lovakba! kiáltá, széttekintve a hármas balesettől megdöbbent tisztek között.

- Hollókövy hadnagy, bizik-e lovában? kiáltá egyszerre.

- Bizom! felelt nyugodtan Edömér.

Behivta a szobájába, átadta a titkos sürgönyöket s csak ennyit mondott neki nyers hangsúlyozással:

- Remélem, a negyedik tisztem lova nem fog megbokrosodni!

Edömér válasz helyett csak egy tekintettel felelt, melyre a parancsnok komor arca egyszerre kiderült, ő pedig a másik pillanatban már lova vékonyaiba mélyesztve sarkantyúit, szélvészként száguldott tova.

Az útak, melyeken haladnia kellett, ki voltak neki jelölve. Pozsonyban Tesa tábornoknál jelentkezett, aztán a legnagyobb sietséggel folytatta útját, mert több szétszórtan elhelyezett helyőrséggel láttamoztatnia kellett a nála lévő összpontosító parancsot is és már csak az utolsó, legfontosabb hadiparancs volt nála, midőn Sárvár táján egy kóborló török csapat vette űzőbe, mely elől menekülnie kellett.

Szerencsére nemesvérű lova szélvészként száguldott tova a portyázók zsákmánynyal terhelt lovai elől, de midőn a kitűzött útvonalra újra visszatért, a könnyű hidat lerontva találta maga előtt.

Már alkonyatfelé járt az idő és az égen nehéz viharfelhők gyülekeztek távoli fenyegető morgás kiséretében.

A máskor csendes folyású Rába-ág most fel volt duzzadva és forgókat, örvényeket hányva, rohant szinig dagadt medrében.

Újra vissza kellett tehát fordulnia és a parton vágtatott tovább, hogy gázlót keressen, de a zivatar és az éjszaka, mintha összebeszéltek volna, versenyezve közeledtek. Csakhamar villám villámot, menykőcsapás menykőcsapást ért és ökölnyi jégdarabok kezdtek aláhullani.

Az albán bégtől elvett arabs paripa sohse látott jeget s midőn a tojásnagyságú éles jégdarabok paskolni kezdték, ijedt ágaskodással hányta-vetette magát s párszor majd belefordultak a megdagadt folyóba.

Belátta, hogy valami fedél után kell nézni, különben agyonverik a folyton sűrübben hulló jégdarabok. Nem is ellenkezett hát tovább paripájával, hanem ösztönére bízva, engedte tovább száguldani a villámoktól hasogatott éjszakában.

Egyszerre hivogató világot látott megcsillanni a messzeségben és nemsokára ott állottak a komor, zárdaszerű tornyos úrikastély előtt, melynek egyetlen nagy íves ablaka világított csak ki az éjszakába.

Zörgetésére mindjárt kinyilt a kapu és egy kulcsárforma vén ember jött másodmagával elébe, kitől, midőn szállást kért, készséges vigyorgással invitálta befelé.

- Urunk nincs ugyan hon, de azért a vendéget szivesen látjuk! mondá rikácsoló hangján s megigérte, hogy lovának jól gondját viselik és nem lesz semmiben se fogyatkozása.

A setét, visszhangosan huhogó folyosónak egyik szépen bútorozott szobáját kinyitva, meggyujtotta a karosgyertyatartó viaszgyertyáit, azután, mintha csak várták volna, tüstént felszolgálta a vacsorát, olyan hizelgő nyájassággal és szapora beszéd között, hogy Edömér nem tudta mire vélni e nagy szivességet.

Midőn az esteli után egyedül maradt, az egyre hevesbedő zivatar csattogása, süvöltése között kezére hajtott fejjel bámult a gyertyák ide-oda lobbadozó lángjába.

Olyan furcsa, idegenszerű érzést keltett benne ez a setét függönyös szoba menyezetes ágyával és a falakról alátekintő komor arcképeivel, hogy felvette a nehéz karos gyertyatartót és megnézte az arcképeket. Lefeküdni még kora lett volna. Álmos se volt, de meg hátha eláll a zivatar és még az éjjel tovább mehet...

A három életnagyságú arckép páncélos lovagokat ábrázolt, merev, zord arcvonásokkal, a középső képnek azonban, mintha ki lett volna szúrva a szeme, mert a helyén csak setét ür tátongott...

- Milyen furcsa, vagy csak én nem látom a szemet a setétségben, gondolá és újra visszaült elébbi helyére az asztalhoz.

Egyik óra a másik után mult el, a földigérő arcképek mereven néztek rá mozdulatlan szemükkel. De mégse! A középső arcképnek egyszerre mintha szemei támadtak volna és ezek a szemek nedvesfényű villogással mozogtak, szegeződtek rá a csontos, kiülő szemöldökök alól...

Először azt hitte, valami káprázat űzi vele játékát. De nem! Homlokára támasztott tenyere alól világosan látja fürkésző villogásukat, s azt is látja, amint egyszerre eltünnek...

Egyideig mintegy odaszegezve ült helyén, azután hevesen dobogó szívvel a karosgyertyatartóval odavilágított a titokteljes képre. De a szem helyén csak mozdulatlan fekete üresség tátongott...

Eddig nem érzett borzadálylyal ült vissza helyére. Vajjon álmodott-e, vagy újra megjelennek neki a kisérteties szemek leselkedő, hideg pillantásukkal?...

A szél szünni nem akaró hevességgel jajongott, süvöltözött odakünn és kisértetiesen huhogtatta a folyosók és kémények visszhangját. A gyertyák lobogva hányták-vetették lángjaikat, kisértetszerű árnyékokat rajzolva a falakra, közbe-közbe pedig ijesztő roppanással pattogtak, recsegtek a régiségtől megfeketült butorok. Minden roppanásra nagyot dobbant a szive és önkénytelenül kardja markolatához kapott.

Egyik óra a másik után telt el ebben az idegfeszítő várakozásban, s már-már azt kezdé hinni, hogy mégis csalódott, midőn egyszerre csak újra megvillant az a nedves, cikázó fény a setét szemüregekben, de rövid, leselkedő pillantás után mindjárt eltünt.

Valami ösztönszerű sejtelem, mely néha sajátja a léleknek, egyszerre azt súgta neki, hogy lesnek rá és csak elalvását várják. Elhatározta tehát, hogy ébren tölti az éjszakát, nehogy álmában meglephessék.

Az ajtóra rátolva a nehéz, vésűzött reteszt, megnyugtatva látta, hogy gyertyái kitartanak reggelig, de ugyan e percben egy közülök nagy lobbanással kialudt, a másik pedig pislákolva, sercegni kezdett.

Hiába próbálta újra meggyujtani, nem sikerült és midőn a másik is kialudt, kétfelé törte mindegyiket. A gyertyák belül egészen üresek voltak.

A többi szint ilyen lesz! Ebből látszik, hogy árulást forralnak ellenem! gondoló ébredező dühvel és csakugyan, mikor a két legutolsó szintén pislákolni, lobbadozni kezdett, sietve nézett szét a szobában és a menyezetes ágy feje mögé vonult, nehogy hátulról is rátámadhassanak.

A két gyertya, rövid pislákolás után, csakugyan kialudt, ő pedig hátát a falnak vetve, mezítelen karddal várt és hallgatódzott minden neszre az éjszakában.

A függönyök hézagain becikázó villámsugarak egy-egy percre kékes, téveteg fénynyel öntötték el a szobát és az utánok következő csattanásokra a vén kastély meg-megremegett alapjaiban. Egyszerre csak halk csattanást hallott és mintha az arcképek lépnének ki földig érő keretjeikből, a középső mögül három setét alak lopódzott a szobába és nesz nélkül közeledett az ágy felé...

Az ágy függönyei lassan suhogtak és a becikázó villámfénynél csak egy lecsapódó kard villanását lehetett látni, amire ő egy másik csapással válaszolt, mit halálhörgés és hangos zuhanás követett a setétben.

- Hányan vagytok, orgyilkos haramiák! kiáltá ekkor Edömér bőszülten és karja suhintására másik éles jajkiáltás harsant fel, a szoba pedig egyszerre kivilágosodott...

Az ágy fejénél egy állig hasított holttest hevert és magán az ágyon az estéli lovász fetrengett mély sebbel, a szives vendéglátó, bőbeszédű kulcsár uram pedig szétnyilt köpönyege alatt égő tolvajlámpással, a rémülettől megnémulva, kapaszkodott a faragott ágyoszlopokba.

- Áruló zsivány, meg akartatok gyilkolni! rohant rá, kardja hegyét torkára illesztve! Beszélj! Valld ki! mert torkodba fojtom a lelket!

A megrémült gaz csak remegve szuszogott, midőn azonban a kard hegye nyakába mélyedt, éles sikoltással vetette magát lába elé:

- Kegyelem, fiatal vitéz! Kegyelmezz! Meg volt parancsolva. Üldözőbe vettek, hogy az útról letérítsenek, a hidat pedig elrontották előtted, hogy ide kelljen szállnod éjszakára! De siess, ha élve menekülni akarsz! Urunk éjfélkor visszaérkezik csapatjával, hogy a nálad lévő hadiparancsot elvegye és a basa küldöttjének átadja...

- Mi neve uradnak?

- Kámori András.

- Kányavári és a török cinkostársa! mormogá Edömér felgerjedten.

Most már aztán tudta, miért és kinek parancsára törtek életére és sejteni kezdte azt is, hogy azért bokrosodtak meg olyan egyszerre a futártisztek lovai, hogy végre is neki kelljen indulnia!

- Világíts, te áruló gazember! riadt haragosan a kulcsárra és megtapintva mellét, hogy megvan-e a féltett hadiparancs, sietve követte az üres folyosókon és kastély udvarán végig le az istállókba.

Itt futó pillantással vizsgálta meg paripája lábait és a szerszámokat, aztán lesujtó tekintetet vetve a folyvást remegő cimborára, megeresztett kantárral száguldott tova a zivataros éjszakában...

Szerencséjére a zivatar ekkor már szünni kezdett és a hajnal első rózsaszinű derengésénél nagy kerülővel visszatért az előirt útra és midőn megérkezett a Sárviz környékén táborozó Pálffy János Károly seregéhez, az egész tábort nagy forrongásban találta, mert akkor már Pálffy hirét vette, hogy a nagyvezír a Dunántúlról közeledik Bécs felé és Károly főherceg pedig a Duna balpartjára huzódott előle egész táborával...