Globusz® Publishing 




A haza határán.


  »Midőn megszemlélem sok romlott bástyáját,
Szegény országomnak, s megtompult szablyáját,
Szélvész közt habozó bujdosó bárkáját:
Sóhajtással mondom keserves nótáját«...

Gyöngyössy István: »Honfiú bánat.«

- Holnap elérjük a határt! mondá utazásuk tizennegyedik napján Hiasszár, midőn egy erdőcske szélén tanyát ütni készültek.

És csakugyan, midőn másnap elérték Erdély határszélét, bárhogy akarták is rejtegetni, mindenkinek köny ragyogott a szemében, midőn egy-egy végső meleg öleléssel búcsut vettek Bendártól, a hű baráttól, ki könyes szemével addig nézett utánuk, míg csak láthatta őket, míg csak az utolsó is el nem tűnt, a szorosut fordulójánál.

Ki tudja, viszont látjuk-e még egymást valaha? Ez a gondolat tette a búcsuzást oly nehézzé s szivszorítóvá, kivált Edömérnél.

Magyar földön vagyunk! szólalt meg egyszerre ünnepélyesen Bálint és mintha templomba lépne, levette ősz fejéről sisakforma csatmáját.

Ünnepies, mondhatni szent borzongás rezdült át e szavakra Edömér és László minden idegszálán, azután, mintha összebeszéltek volna, mindketten leugrottak lovaikról és leborulva, forrón megcsókolták a haza rég látott, szent földjét.

- Magyar földön vagyunk, itthon vagyunk!

Csilla kis kezét összekulcsolva, áhitatos merengéssel nézte őket és annak a szent érzésnek visszfénye, mely a kettő szivét oly hévvel dobogtatta, az ő kedves arcán is ott ragyogott.

- Megálljatok! mondá Hiasszár, midőn ismét lovaikra ülve, indulni akartak.

Hála Istennek, ebbéli utunkban még nem kell Kányavári cselvetéseitől, ármányaitól félnünk, mert nem tudják, merre tartunk hazafelé.

Azonban rabló- és haramiacsapatok kóborolják be az országot egyik végétől a másikig, az utakon, a városok körül pedig pribék- és martalócbandák leselkednek az utascsapatokra, hogy csellel vagy erőszakkal foglyul ejthessék és rabszolgákul eladhassák őket.

Elgondolhatjátok, mi sors vár mi ránk is, ha ilyen martalócbandának a körmei közé kerülünk! Már pedig e veszélynek lépten-nyomon ki vagyunk téve.

Tartsátok hát szem előtt ezt az arabs aranymondást:

»Ha hosszú útra indulsz, siess, mintha ellenséged elől menekülnél. Te mindent hallj, mindent láss magad körül, de téged mentől kevesebben vegyenek észre.«

Bálint, te ismered minő fárasztó, hosszú út áll előttünk. Az egész országot végig kell járnunk, míg a Bártfa melletti Korláthkő kastélyba érünk.

A legegyenesebb út is hosszú volna, nekünk pedig a leggörbébbet, a legjáratlanabbat kell keresnünk, mert kevesen vagyunk.

- Egészen rád bizzuk magunkat s minden szavadnak engedelmeskedünk! felelt mindnyájuk nevében Edömér.

- Úgy hát Isten nevében Vajda-Hunyad felé indulunk, hanem elébb ruhát és alakot kell változtatnunk...

Kányavári Áronnak az elmult évek alatt a jó Isten csakugyan magasra felvitte a dolgát.

Mesés gazdagságával, hizelkedő, ármányos természetével annyira meg tudta nyerni az intéző körök kegyét és pártfogását, hogy végtére nem csupán, mint a követség egyik előkelő tagja, hanem titkos megbízottként is küldetett a padisah városába, miután jól beszélte a török nyelvet és ismerős volt a befolyásosabb vezírekkel és basákkal.

Magas rangot és fényes kitüntetést igértek nemcsak neki, de a kisérethez tartozó fiának is, ha jól végez - bálványozva szeretett fiáért pedig a lehetetlent is megkisérlette volna.

A fösvény, kincséhes nagyvezírt alattomban előre küldött drága ajándékaival annyira lekenyerezte, hogy miként láttuk - fényes diszkiséretet és függönyös császári sajkát küldött a követség tiszteletére és előre is biztosítá a padisah kegyelméről.

Merész vágyait és reményeit már szinte teljesülve látta, s ezenvaló örömében, görbe termetét kiegyenesítve, büszke, diadalmas pillantásokkal nézegetett szét a bevonulásnál, midőn egyszerre csak névtelen rémülettől érezé zsibbadni minden tagját.

»...addig nézett utánuk, míg csak az utolsó is

el nem tűnt a szorosút fordulójánál.«

- Hát a halottak újra feltámadnak? rebegte hangtalan iszonynyal, mert ott látta a holtnak hitt Bálintot, áldozata daliává serdült fiát és Hiasszárt, a renegátot, minden titkaiknak, ármányaiknak a tudóját. És ezek a jó barátok összeálltak, hogy boszut, véres megtorlást vegyenek rajta!

Egy pillanatig megalvadt vérrel, eltorzult arccal meredt rájuk, még a fogai is vacogtak.

Kisérteteket lát világos nappal?!

Nem, mert az öreg Bálint dörgő hangja újra csontja velejéig megremegteti, de egyuttal vissza is adja minden erélyét, öntudatát, úgy, hogy a rémület helyett, épp akkora düh forralja minden csepp vérét.

- Nézzetek oda! kiáltja rekedten a fiának és Libornak, de már akkorra ezeknek a tekintete is oda volt tapadva kisértetlátó elmeredéssel.

- Ők azok... a halottak... és a kancsalszemű renegát! dadogá Libor vacogó fogakkal.

- Szedd össze magadat, vén bolond! csikorgá dühös mozdulattal. Egynek se szabad közölök visszatérni Magyarországba! Érted? Egynek se! A bevonulás után tüstént a nagyvezírhez megyünk! Akkor aztán rajtunk a sor! És hátrafordulva, még egyszer megfenyegeté őket álnok, vésztjósló tekintetével.

- Jánoskám, te itt maradsz! mondá a bevonulás után és néhány szót váltott a követség tagjaival, azután aranynyal jól megrakodva, Libor kiséretében a nagyvezír fényes palotája felé ügetett.

Félóra mulva Kányavári diadalmas arccal hagyta el a nagyvezír palotáját, melyből lovasküldöncök vágtattak mindenfelé eszeveszett sietséggel.

Száraz kezét dörzsölgetve nézett utánuk, azután Liborhoz fordult:

- Látod e hajszát! Egy óra mulva Sztambulnak valamennyi rendőre, titkos kémje a nyomukban lesz. Nem menekülhetnek, lakjék bár ezer ördög bennük.

Libor álmélkodva hallgatta.

- Te magával a rendőr-agával kutatsz utánuk, folytatá. Most mutasd meg, mit tudsz. Az a kancsalszemű áruló egyszer már tuljárt az eszeden. Köszörüld ki e csorbát. Egy telket kapsz, ha rejtekhelyüket kinyomozod!

- Egy telket! Ezért még a Bosporus fenekét is felkutatom - és a vén csont örömében oly fürgén szökkent a nyeregbe, mintha az igért telek adománylevele már társolyában lenne.

De midőn szállásukra érkeztek, a fiatal Kányavári János haragos képpel fogadta vigan belépő édesapját.

- No, no, Jánoskám, fiam, mi lelt? Miért vagy ily haragos? Jó hireket hozok ám!...

- Süsd meg a hireidet, mit törődöm én velük. Minek csaltál ide magaddal, morgott rá gorombán.

Kányavári fontoskodva huzta fel hegyes szemöldökeit:

- Hogy világot láss, diplomáciát tanulj, édes fiacskám. Az előkelő házból való fiatal embereknek művelődni kell, világot kell látni, hogy...

- Ne papolj nekem olyan kenetteljes hangon! rivallt rá mérgesen... Bécsben Pozsonyban mulatni, élvezni lehet, itt pedig még táborbeli vig cimboráim is hiányzanak, egy pohár bort se lehet vig társaságban kiüríteni.

- Hiszen majd költhetsz, mulathatsz megint kedved szerint, ha otthon leszünk. De lásd a diplomáciai pályán követ, miniszter, sőt kancellár is lehet ám belőled...

- A hadipálya vigabb! Egy gyönyörűség az ember élete, mindennap mulatság, este pedig kocka- és kártyajátékkal töltjük az időt!

- De a háború, fiacskám, a háború! Látod, ha diplomáciát tanulsz...

- Eh, kell is azt tanulni! szakítá félbe durva kacajjal. Aki legjobban tud hazudni és csalni, az a legnagyobb diplomata! Az egész diplomácia csalás, hazugság és ravaszság!

- Óh, te kis hamis, milyen eszed is van neked, nevetett apai gyönyörűséggel. De lásd, Jánoskám, maga a sors is úgy akarta, hogy Sztambulba jöjjünk. Nagy veszedelem fenyegetett bennünket, de majd csak elejét veszszük, folytatá elkomolyodva. - Hanem ez egyszer nem menekülnek. A fekete nagyvezír mind a négynek fejét véteti, ha jól megfizetik, - és elmondá, milyen pogány pénzébe került, hogy Sztambul egész rendőrségét a nyomukba uszíthatta.

Látod, Jánoskám, ez is diplomácia, csak hogy itt nem országokba, hanem emberfejekbe megy a játék!

- Bolond vagy, apám! Hát érdemes azért a visszakerült Hollókövy fiuért ilyen teketóriát csinálni? Mit árthat az a szegény ördög nekünk gazdag, rangbéli embereknek? Ha valamit szól, hát egyszerűen vitézi párbajban felnyársalom! Úgyis mindig fentem rá a fogamat! - mondá hősieskedő hencegéssel. Vagy pedig tedd el láb alól, elég embered van hozzá.

De Kányavári csak fejét csóválta:

- Az én okos fiam, Kányavári János beszél ilyen meggondolatlanul, szólt félig feddő, félig intő hangon...

- No, hát mit mondtam megint? riadt rá gorombán.

- Mindenekelőtt azt kérdezem, szeretnéd-e, ha elvesztenők a dús Hollókövy vagyont és vele együtt rangunkat, befolyásunkat?

- Szeretné az ördög!... Még fogainkkal, körmeinkkel is védelmeznünk kell mindenki ellen!

- No, látod, Jánoskám, ezt cselekszem én is, ezt cselekszi Geda bátyád is. Dús vagyonunkkal, aranyainkon szereztük a rangot, befolyást, pártfogóinkat, - de szereztünk megszámlálhatlan irigyet is, kik csak alkalomra várnak, hogy megronthassanak. Az a sok befolyásos udvarbeli úr, kik nehéz summákkal tartoznak nekünk, alkalomadtán mind ellenünk fordulna. Mi csak addig vagyunk erősek, míg nevünk és becsületünk meg nincs támadva. Mihelyest valami nem szeretem dolgunk kitudódna, akkorát bukunk, amilyen magasra felkapaszkodtunk. Azért áldozok én, lásd, annyi tenger sok aranyat és kincseket, hogy olyan magas rangot, hivatalt nyerhessek, ahol nem mernek megtámadni és a törvény keze se mer utánam nyulni...

Azután megtörténhetik ám az is, hogy a törököt egyszer csak kiverik az országból. Akkor egészen más szél fog ám fujni. Már most is szóba hozták a mértékadó körök, hogy a fölséges császár-király nem fogja megerősíteni birtokaikban azokat, kik a töröktől nyerték vagy vásárolták domíniumaikat. Ezt is meg kell előzni, még pedig okosan!

Gondoskodtunk róla, hogy olyan hiteles okirataink legyenek, melyek amellett bizonyítsanak, hogy én már a boldogult Hollókövyvel megkötöttem a birtokvételre az egyességet és hiteles nyugtáim vannak ötvenezer aranyakról, miket néki a vételárban kezéhez fizettem, Abdi basától csak azért vettem meg szintén, hogy meghagyjon a birtokokban, mivel javarészük az ő területén fekszik. Így aztán jó szóval, pénzáldozattal nem lesz nehéz elérnünk, hogy a király is megerősítsen tulajdonainkban.

Az előbb azt mondám, hogy a törököt kiűzhetik az országból. Ehhez, tekintve az időket és jeleket, nem kell nagy prófécia. Összeköttetéseink révén én sok mindent előre megtudok - tudom tehát, hogy ez is elébb-utóbb megtörténik.

De most még a török erős és úr az országban. Nekünk tehát nem lehet, nem szabad vele szakítani, hanem nagy titkon kezére járunk és szolgálunk neki, mint azelőtt. Tanuld meg ebből, fiam, az okos ember két tehenet fejhet egyszerre. Mert most még Abdi basa barátságára igen nagy szükségünk vagyon. Az ember soha se tudhatja, hogyan fordul a kocka.

Azt tudod, hogy eleddig minden igyekezetünk hiábavaló volt, hogy az udvar és birodalom leghatalmasabb emberének jóindulatát megnyerjük a magunk részére. Az olyan szilárd és igen becsületes emberek, minő Strattmann Tivadar, a császár-király kancellárja, a legrosszabbak. Kincscsel, aranynyal, jószóval nem lehet megvenni, csak az egyenes utat, az igazságot keresi mindenben.

Már most gondold meg, micsoda világitélet szakadna a nyakunkba, ha ez a Hollókövy fattyú s az a vén harapós komondor Bálint előállana a vádjaival... és elmondaná, hogy atyja, kit - notabene - igen becsültek az intéző körök, mert ő volt a lelke a török elleni mozgalomnak, - nagy kincset gyűjtött egy általános török háborura... és e kincs megvan, csakhogy mi ülünk rajta.

- Hát csakugyan igaz? És mi nem keressük, nem hányatjuk szét tőből az egész kastélyt érte? Minek vagy akkor a világon? rikkantá Jánoska egészen neki veresedve és csak úgy dőlt a szájából a szitok és szemrehányás, mikkel atyját és nagybátyját elhalmozta.

Erre már azonban Kányavári is kijött a sodrából. Szörnyű dühös lett.

- Azt hiszed, te hálátlan, goromba kamasz, nem kerestük eleget, sőt nem keresi Gedeon bátyád ma is? Maga Abdi basa is öt napon kutattatott utána embereivel, de hiába. Hanem mi azért elébb-utóbb mégis megtaláljuk, fogadom. De most nem erről van a szó és a te neved hallgass! kiáltá olyan szokatlan szigorral, hogy az ölesre nyulott Jánoska jónak látta, elhallgatni.

- De ez még nem minden! Hanem ott van Hiasszár, a renegát. Ez az áruló gazember szövetségesük lett.

Ez az ember minden titkainkat tudja. Olyan titkokat, melyek kerékre, pallosra, lófarkára juttathatnak engem, téged, valamennyiünket...

Csak egy szót kiáltson a világba, ezer ellenünk és irigyünk támad, kik mind «feszítsd meg»-et kiáltanak ránk! Ha a pokollal szövetkezünk is, el kell vesztenünk valamennyit. Ha fele vagyonom rá megy is, fejüket a khor-khori szökőkútak párkányán akarom látni, hogy többé fel ne támadhassanak!

Az ifjú Kányavári öles, vasgyúró forma termete s örökké fitogtatott bátorsága mellett gyáva volt, mint minden szájhős, - apja szavai pedig valósággal elrémítették.

- Miért nem mondtad ezt mindjárt apám! kiáltá nehezen kiküzdött nyugalommal. Én is segítek neked éjjel-nappal...

Itt elhallgatott, mert a magas kapu tolmácsa jött tisztelegni, egy másik küldött pedig a nagyvezír izenetét hozta.

Másnap délután a rendőr-aga is üzenetet küldött:

»Napszállatkor a négy fejet a khor-khori szökőkútakon látandjátok. Libor szolgád ráakadt a dervisnek öltözött kancsalszemüre, én pedig fegyvereseimmel nyomon kisérem. Készítsd az aranyakat.«

Kányavári örömében egy arany dinárt adott a hirhozónak és bátyjához irt levelét e jó hirrel hamarosan befejezve, Csóka nevű meghitt szolgáját azonnal útnak indította Magyarország felé.

Nagy öröme azonban bezzeg dühre s gyászra változott, midőn alkonyat tájban a nagyszájú aga bevert fejjel hozta haza Libort, ki olyan jól helyben volt hagyva, majd kiröppent a lélek belőle...

Kányavárinak még a haja szálai is égnek meredeztek dühében, midőn az aga lekonyult orral elbeszélte az egészet, átkokat szórva a kancsalszemű pokolravaló, ravasz lelkére.

Pár percig szólni se tudott, csak csontos ökleit emelgette, azután néma dühvel ajtót mutatva az agának, szitkokkal, átkokkal könnyített forrongó mérgén.

Sejteni kezdte, hogy magához méltó ellenféllel akadt össze, ki versenyez vele az ármányban és ravaszságban.

- Magam fogom e sok mihasznát vezetni! dühöngött - és a föld alól is felkutatom őket!

Azonban napok, hetek multak, anélkül, hogy a legkisebb nyomra akadt volna. A tehetetlen düh és aggodalom lázként forralta vérét, s még a fogai is vacogtak, mikor esténként számot adott fiának és a gyógyuló Libornak sikertelen kereséséről.

- Szelet kergetünk, árnyékot hajszolunk mi, te becsületes keresztény úr! mondotta neki egyik nap a legügyesebb titkos kémek egyike. Elhiheted nekem, már régóta nincsenek Sztambulban. Az a sánta, kancsalszenű ruhákat és nagy útikészletet vásárolt a bazárban, egy örmény lókereskedőnél pedig paripákat és öszvéreket.

Kányavárit erre mintha főbe ütötték volna.

- Akkor hát megszöktek! Megszöktek! Hiába őriztettük a kapukat, utakat, kikötőket, mégis megszöktek!

E szavakkal rohant be fiához és Liborhoz, ki, mint valami vén kígyó, már ekkor összekuporodva, egy kereveten üldögélt.

- Irnunk kell Gedeonnak tüstént! A nagyvezírnél pedig siettetem az ügyeket, hogy mielőbb haza szabadulhassunk! Küldjétek be Mózest! Azonnal útra kell készülnie!

Nagy sietve fogott a levéliráshoz, midőn egy lócsiszárhoz hasonló ember lépett a szobába, kinek láttára Libor meglepetve nyikkant fel, mert Körtövély volt, Kányavári Gedeonnak legfortélyosabb és legmeghittebb embere.

- Igenis, én vagyok! mondta szokott félhangján - és anélkül, hogy észrevették volna, honnan veszi elő, egy titkos jegyekkel irt levelet nyujtott át a meglepett Kányavárinak.

»Öcsém, veszély fenyeget, irta röviden Gedeon. Siess cito, citissime hazafelé, hogy közös erővel munkálódhassunk. Jóvá kell tennünk, mit Sztambulban elszalasztottatok. Az áruló renegát (a te bölcsességed ültette nyakunkra ezt az ördögöt) haza hozta a fiut, az öreget és még egy idegen ifjut. Minden ellenünk van, mert a hatalmas és befolyásos Korláthkövy gróf holtnak hitt leányát török fogságból kiszabadítva, szülőinek karjai közé vezették. A gróf és családja úgy fogadta őket, mint valami kis isteneket. Nemcsak a kastélyt, de még Bártfa várost is tiszteletükre fellobogózták stb. Ha kiváncsi vagy a továbbiakra, Körtövély majd elmondja - ő tudta meg az egészet. Nyilt erővel, durva erőszakkal többet fel nem léphetünk - ennek vége! Csakis csellel, finoman szőtt hálóval foghatjuk meg a kiszalasztott madarakat. Olyan terveim vannak, melyekből vagy egyiknek, vagy másiknak sikerülni kell, - de a te segítségedre és Liborra szükségem vagyon... Siess - mert veszedelemben forgunk mindannyian...

N. B. Most hozták hirül, hogy Korláthkövy neje Strattmann leány, a kancellár unokahuga «...

Kányavári az utolsó sort elolvasva, megsemmisülve ejté ki kezéből a levelet...


Copyright © 2005 Globusz® Publishing. All Rights Reserved
Use and reproduction of this material is governed by Globusz® Publishing's standard terms and conditions.