Globusz^® Publishing 

»A két barát eltávozott, És búsan visszajött; Óh, szent atyánk, rossz a világ! A baj nyakunkra nőtt. A jobbik férfi elesett, És győztes a gyalázatos. A hont felosztják tolvajok. S lesz szolganép a szabados.« Heine: »Hastingsi csatatér.«

Midőn Edömér bevégezte rabságának hosszú történetét, az öreg Bálint keserű átkokban tört ki, de Hiasszár egy komoly intéssel elhallgattatta:

- Szavaidból megértém, hogy először is hugodat a Csilla nevű magyar lánykával együtt meg akarod szabadítani, azután boszut akarsz állni atyád gyilkosain! fordult Edömérhez.

- Megesküdtem, hogy e szent célnak szentelem egész életemet s addig nem lesz álmom, pihenésem, míg fogadásomat, eskümet be nem váltom! felelt ünnepélyes hangon.

- A Hollókövyek nemes sarjához méltó szavak ezek! És mi is, ha kell, életünket áldozzuk, hogy fogadásod beteltét elősegíthessük. De most hallgasd meg az én szavaimat is, hogy egészen beleláss az árulás szövedékébe.

Ezzel elbeszélte, mit jósolt Almahál-Eddin dervis a tulipánok ünnepének estéjén Abdi basának, mint használta ezt fel Kányavári áruló terveihez, azután sorról-sorra elmondá az egész beszélgetést, mit a két Kányavári testvér ugyanezen éjszakán a toronyszobában folytatott.

- Én az ajtó mögül kihallgattam az egészet, mert, óh uram, most már tiszta lélekkel tehetem előttetek e vallomást, akkoriban én szintén csak olyan gonosz voltam, mint a kiket szolgáltam, és csak a rosszban, árulásban tellett nekem is gyönyörűségem...

Vér és nagyobb gonosztett ugyan nem nyomja a lelkiismeretemet. Minden vétkem az volt, hogy a pénzt és aranyat mindenek felett szerettem, - mindazáltal a látszat és véletlen olyan bűnökkel vádolt, hogy a magyar részekről menekülnöm kellett. Nem volt tehát más menekvésem, törökké, renegáttá lettem, mire Abdi basa szolgálatába fogadott és néhány megbízását ügyesen, ravaszul elvégezve, csakhamar titkos megbízottjának és hirvivőjének választott.

Ekkor ismerkedtem meg Kányavári Áronnal, ki, hogy testtel-lélekkel hivévé, szolgájává tehessen, kémjei és martalócai által kifürkésztette egész multamat s tudtomra adta, hogy hatalmában vagyok...

Én e tromfra szintén tromffal akartam válaszolni. Hogy ő is a hatalmamban legyen, én is kilestem a titkait, de mintha csak az ördöggel állana szövetségben - csakhamar megtudta és valami hazugsággal beárult a basának, ki ötven botot veretett talpamra.

Boszut esküdve követtem Abdallah-téri titkos házába és ekkor hallgattam ki beszélgetésüket, miből tudója lettem minden titkaiknak...

E két gyanakodó gonosz megint megsejtette, hogy minden titkukat tudom. Csak akkor ijedtem meg, midőn ádáz tekintetéből kiolvastam a halálos fenyegetést, bármint igyekezett ezt mézes-mázos szavak alá rejtegetni. Midőn aztán a basa palotája elé értem, úgy megveretett, hogy örökre sánta nyomorékká lettem.

Minden pillanat drága volt. Éreztem, ha nem menekülök, végem van. A basa nem szokott sokat teketóriázni egy ember életével. És jól sejtettem!

Alig rejtőztem el egy ismerős gyümölcsös-kofa sátorában, már élet-halálra kerestek a csauszok, kik Kányavárival élükön kutatták át a várost, míg a vidéken ezeknek az ördögöknek méltó társa, a kopaszfejű Libor kutatta egy csapat lovassal nyomaimat.

A város tolongó sokadalmában egy gabonás-hombárba rejtőzve sikerült a várból kimenekülnöm és a gyümölcsös-kofa házánál rejtőztem, míg talpam begyógyult. A sebek begyógyultak, de nyomorék maradtam. Azokon a hosszú éjszakákon, mikor nyögve hemperegtem fájdalmaimban, százszoros boszut esküdtem az egész Kányavári nemzetségnek és Abdi basának, kit híven szolgáltam, mégis le akart nyakaztatni...

Magyarországban nem volt maradásom, tehát Törökországba, Sztambulba menekültem, de elébb figyelmeztettem nemes uradat, öreg Bálintom, ki egy izben jótévőm vala - az ellene készülő árulásra...

Mikor aztán a rémítő esetnek hirét meghallottam, lelkem mélyéig megrendültem! Olyan érzés fogott el, mintha nekem is részem lett volna a gyilkosságban. Csudálatos változás állott be lelkemben. Gonosz és könnyelmű múltamat megtagadva, fogadást tettem, hogy ezentúl a becsület útján maradok és mindent megteszek, a mi csak erőmtől telik, az elrabolt árvák megszabadítására, hogy aztán apai örökökbe újra visszasegíthessem őket. Mikor téged feltaláltak, Bálint, már akkor nyomon voltam és nem kellett hozzá boszorkányság, hogy kitaláljam, mi vezérelt ide, hiszen ismertem a régi időből törhetetlen hűségedet és ragaszkodásodat uradhoz és családjához. E két ifjut pedig nem volt nehéz megismernem. Aki csak egyszer látta nemes uradat, az ráismer a fiára is, mert szakasztott mása neki a legkisebb vonásig.

- Valóban az, erősíté könyes szemmel Bálint. Mintha csak boldogult nemes uramat látnám megfiatalodva magam előtt. A megszólalásig tökéletes képmása vagy neki, én fiatal uram, parancsolóm, nemcsak testben, de lélekben is. Benned él, benned támadott fel újra!

- Elmondom tehát, miért vagyok halálig szövetségesetek, folytatá emelkedett hangon a renegát. A régi, áruló Hiasszár meghalt, nincs többé, a megjavult nyomorék, Muszli, a pipaszár-árús igazlelkű szövetségesetek lesz és utolsó csepp vérét is értetek áldozza. Elfogadtok-e tehát társatoknak?

- Barátunk és szövetségesünk vagy. Amit a multban tettél, levezekelted és ha Isten megsegít, velünk együtt visszatérsz a hazába és nem válunk el egymástól! kiáltá hévvel Edömér és megölelte a renegátot.

Hiasszár egy ideig nem tudott szólni a meghatottságtól, de kancsal szeméből a hála és megindulás könyei peregtek.

- Nemeslelkű vagy, mint atyád! szólt meghatottan. A múlttal tehát végeztünk, most tanácskoznunk kell a jelenről és jövőről... A legelső dolog, ha tanácsomat fogadjátok, a Csilla nevű leánykának hollétét kipuhatolni... Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Holnap tüstént Aleppoba küldjük Fikait, az én emberemet. Három hét múlva itt lesz és megtudjuk, hova, kinek adták el. Ha lehet, megszabadítjuk, ha pedig nem, hirt adunk szüleinek, hogy kiválthassák.

Edömér ragyogó szemmel helyeselte e jó tanácsot.

- Szavaidból tudom, hogy a leányka szülei magasállású, tekintélyes emberek, sőt rokonságban állanak a császár hatalmas kancellárjával. Örök hálára lesznek kötelezve, ha elveszett leánykájukról hirt adsz nekik vagy éppen megszabadítod. Néked pedig nagy szükséged lészen hatalmas és befolyásos pártfogókra, kik meg tudjanak az ármány és árulás ellen védelmezni. Mindjárt megmondom, miért!

Kányavári Áron szerencse-csillaga ama véres árulás óta egyre magasabbra emelkedik.

Óriási kincseivel, nagy vagyonával sok barátot, tömérdek hiveket szerzett magának a császári udvarnál, mert a töröktől - hogyan és mikép - ezt még nem tudom, - elpártolva a császáriakhoz állott, amiért aztán magas hivatallal tüntették ki az udvarnál, vöröshaju fia pedig tiszt a hadseregben.

Bécsben, Pozsonyban s a nagyobb királyi városokban fényes palotái vannak és hercegi pompában él. Azt mondják, a legbefolyásosabb és leghatalmasabb urak, kik az ország dolgait intézik, nagy summákkal adósai neki, így aztán mindent megvalósíthat, amit csak akar, legyen az jó vagy rossz, igazság vagy hamisság!

Most jól ide figyelj, uram! Te nem tudod, kicsodák a Kányaváriak? De én tudom! Földre szabadult ördög mindakettő. Ha valakit el akarnak veszteni, felkutatják, bárhová meneküljön. Az ő kezük mindenhová elér! Ha orgyilokkal, méreggel nem férnek hozzá, elvesztik árulással.

Mert ne hidd ám, hogy elpártolt a töröktől! Lelkem üdvösségére meg mernék esküdni, hogy nagy titokban egy gyékényen árul velük és kémje a budai basának... A divánban már akkor tudtak a magyar követség jöveteléről, mielőtt az még útnak indult volna... Mihelyt tehát neszét veszik, hogy mi élünk, eget-földet megmozdítanak elvesztésünkre. A halál száz alakban fog körülöttünk ólálkodni a nap minden percében és órájában s bárhová lépjünk, háló, cselvetés leselkedik ránk.

De azért ne csüggedj! Négyen vagyunk! »Négy hű barát hegyet mozdít, folyót rekeszt«, mondja a példabeszéd... Mennél később tudják meg, hogy élünk, annál jobb reánk nézve. Aki időt nyer, életet nyer!

Mihelyt a körülmények engedik, kerülő utakon visszatérünk a hazába. Ti beálltok a császári seregbe és a harcok viharaiban elvesztek szem elől.

- Úgy lesz! Utolsó csepp vérünkig harcolunk hazánk felszabadításán! kiáltá Edömér és László, egymás jobbját lelkesülten megszorítva.

Másnap reggel Hiasszár a két ifju számára legelsőbben is a sztambuli viseletnek megfelelő ruhadarabokat vásárolt egy ismerős szatócsnál, hogy mennél kevésbé vonják magukra a figyelmet.

- Így, ni! Most legalább helybeli ifjaknak tartanak benneteket, mondá, midőn megindultak a szerály előtti nagy piac felé, mert a követség a khor-khori szökőkútak előtt volt elvonulandó s egy Todoráki nevű gazdag örmény házában bérelt szállást, amint ezt Hiasszárnak egyik bazárbeli szomszédja elújságolá, ki szintén követte őket a hentesek, mészárosok és halárusok bódéival, sátraival teletömött Atmeidán-térre.

- Nézzétek, itt vásárolják a juhhúst a pilávhoz a szultáni konyha és szerály számára, emitt a gödölyéket és szárnyasokat, amodább a halakat és borjúhúst, mondogatá a bőbeszédű szatócs, a cifra öltözetű szerálybeli kukták, bébillérek és szakácsok felé integetve, kik az al- és felső-konyhamesterek vezetése mellett vásárolták be a napi szükségletet.

Ugyan e pillanatban a szakácsok egyike megfordult és éppen szembetalálkozott az előlmenő Edömérrel.

Egy szempillantásig, kövér arcán kimondhatatlan elmeredéssel nézett reá, azután hangos örömkiáltással borult a nyakába:

- Jash Allah! Szelim, Szelim! Mely áldott ajándékai az égnek a szemek! Te vagy? Valóban te vagy! Csak hogy élsz, egészségben és szabadságban, te szívemnek kedves fiú, te. Ismersz-e? Megismered-e barátodat, Bendárt - kiabálta örömében hangosan, miközben gömbölyű arcán az öröm és megindulás könyei peregtek alá.

Edömér szintén az első pillantásra megismerte Bendárt, Mahmud-el-Tebrisz szakácsát, de vissza is döbbent tőle és szeme aggódva kereste a félszemű Ibrahimot és Hanif magas alakját.

- Lassabban beszélj, jó Bendár, nehogy felismerjen valaki... Úgy szöktem el a szeraszkiertól! suttogá Edömér.

- Hála és dicsőség érte Allahnak! Ezért imádkoztam mindig! suttogá Bendár is. Ne félj semmit. Hajdani uram, fiával együtt, a te hazádba költözött, én pedig a szultán szakácsa vagyok! Jer hozzám, Szelim, majd azt mondom, unokaöcsém vagy Aleppóból...

- Te jer velünk, jó Bendárom. Nézd, ott vannak barátaim, kik nem győznek csodálkozni e váratlan találkozáson!

- Veled megyek, szívemnek kedves fiú te! Óh, Allah, mily öröm, mily örömnap ez nekem! - s pár szót mondva a kuktáknak, követte Edömért.

Az ismerkedés hamar megtörtént, mert Edömér elbeszéléséből mindnyájan emlékeztek a jószivű szakácsra.

- Menjünk! Menjünk! sürgetőzött Hiasszár, ki kerülni akart minden feltűnést.

- Hajde gidelim! (no hát menjünk) mondá vígan Bendár is. Veletek megyek, aztán megvendégellek benneteket!

Míg a sok tekervényes utcán és tereken keresztül, a szerály előtti piactérre értek, elmondá Edömérnek, hogy Mahmud-el-Tebrisz pár hónapig fiával együtt Sztambulban időzött, azután Magyarországba ment, hol egy nagy szandzsákság kormányzását kapta. Őt és még pár szolgáját, akik csak Edömérhez jó szívvel voltak, mind elbocsátotta a szolgálatból...

- Szegény jó Bendár, miattam kellett szenvedned!

- Soh'se bánd te azt, Szelim. Az aleppói szakácsokat mindenhol keresik. Mindjárt az első nap felfogadtak a szerályba. Úri dolgom van ott.

- Nem tudnád megmondani, Mahmud-el-Tebrisz, melyik szandzsákságban kormányoz?

- A nevét biz én nem tudom, mert hosszú és furcsa neve van, de talán Fatma meg tudná mondani... Hejh, nem tudom, mit csinálna örömében, ha tudná, hogy szabad vagy!

Edömér minden idegén villámos ütést érzett s a felindulástól halványan ragadta meg Bendár kövér karjait...

- Fatmát? Csillát mondod? Hát tudod, hol van? Oh, Istenem, igazán tudod? Mondjad hát gyorsan, hol van? Mondjad, jó Bendárom!

- Igaz, te nem tudhatsz róla! Allah kerim, mily gyönyörűség, hogy kedves hirt mondhatok vele! El-Tebrisz, e kegyetlen ember, őt is nyilvánosan eladatta a bazárban. Ha láttad volna, hogy szégyenkezett ez az erős szívű büszke kis galamb, mikor arcfátyolát fel-felemelték. Ölni tudott volna villogó szemével... Zümzelmája Khor-khori, a padisah nyugalmazott csohodárja vásárolta meg kétezer aranyon, mivelhogy olyan igen szép volt és Kirkilis környékén lévő tengerparti köszkjébe vitte...

- Mikor láttad? Beszéltél vele? Nem vezethetnél hozzá? kérdezte egy lélekzetvétel alatt Edömér.

- Az nem lehet, Szelim, nem lehet. Az a vén táltos úgy őrzi, hogy még a szellőt se ereszti hozzá. Fatma különben maga az oka e szigornak. Egyszer meg akart szökni, kétszer pedig hirvivőt akart küldeni hazájába szüleihez. De most ne beszéljünk erről. Ilyesmit nem jó ennyi nép között emlegetni, ki tudja, milyen fül lesi szavainkat! Majd nálam beszélhetünk... Mert a szemedből látom, Szelim fiam, miben töröd a fejedet.

S jószivüleg, biztatólag nevetett hozzá...

- Bendárnak igaza van! mondá Hiasszár is. Ime, itt vagyunk a szökőkútaknál. A nép mind a part felé tódul, hogy a kiszállást lássa, így jó helyre tehetünk szert. Szoruljunk egymáshoz, ide a kút felső lépcsőjére.

Csakugyan az óriási téren hullámzó ezernyi néptömeg mind a part felé tolongott, hol a követség kaikjai éppen kikötni készültek.

Hiasszár szatócs szomszédjához egy másik bazárbeli ismerős is csatlakozott és mindketten erősen integettek neki, hogy hallgassa a körülállók beszélgetését, kik a magyar követség pompájáról s a padisah és vezérek részére hozott drága ajándékokról beszéltek.

- Aranypénzekkel telt remekművű arany edények, gyémántos forgók, muzsikáló órák, remekbe dolgozott kirakott művű ébenfaládák tele ezüst-oroszlán tallérokkal, ezüst tintatartó, kristály- és drágakövekkel ékítve, remek faragású sétapálcák, ezüst tálak, drágaköves fegyverek, aranyszövetek és mindenféle más ritkaságok tették az ajándékokat, melyeket mind látni lehet, mert díszbe öltözött szolgák hozzák és a felséges padisah abban a teremben fogja fogadni őket, a melyikben a nagy Szulejmán fogadta a követségeket, fején a megbecsülhetlen értékű, gyöngyös és gyémántos szurgodzsállal, - beszélték egymásnak a körülállók.

- Azért küldött a nagyvezír elibük olyan nagy díszkiséretet, felelé nekik egy örménynek látszó, hosszú szakállú ember. Ha előre be nem sugták volna neki, hogy olyan töméntelen ajándékot hoznak, most a díszkiséret helyett a Jedikulába csukatta volna az egész követséget.

- Sok igazság van a szavaiban! szólalt meg erre halkan Hiasszár. Kitanult, ravasz embernek kell lenni a követség között, hogy így ismeri a dörgést. Amint hallottam, a nagyvezír már tegnap busás ajándékokat kapott, a városban pedig kereskedőknek öltözött kikiáltók terjesztették az ajándokok fényének, sokaságának a hirét. De nézzétek, a követség már partra szállott. A népség nagyon errefelé tódul, a dobok és réztányérok csengeni kezdenek!

Szulejmán a szultáni szurgodzsállal.

(Egykorú rézmetszet mása.)

Csakugyan lármás, recsegő zene szólalt meg. A tülkök, tárogatók sikoltása, a réztányérok csengése és az üstdobok pufogása között indult meg a menet, a Zulejmája mecset előtt azonban a zene elhallgatott és ettől fogva csak a nép zsivajgása között közeledett a khor-khori szökőkutak felé.

Legelől fegyveres azopardok lépkedtek dárdával, paizszsal és lebegő párducbőrrel ében-fekete vállukon, utánuk egy csapat félmeztelen mameluk kivont pallosokkal, ezek után pedig az ajándékvivők fényes csapatja következett.

A menet közepén maga a követség ügetett káprázatos pompájában. Az aranyos csótárú, toporzékoló paripákat tarka öltözetű, structollas apródok vezették lassú léptekben, s így Bálint szive szerint gyönyörködhetett a fényes öltözetű daliás alakokban.

- Egy-egy fejedelem mindegyik! Hiába csak az én hazámfiai tudnak ilyen fényesen megjelenni! kiáltá elragadtatással. De egyszerre csak megtántorodott és jóságos arcát ember feletti düh és iszony torzítá el.

- Kányavári Áron, átkozott legyen a föld, hová lépsz! hördült fel, mindenről elfeledkezve - s dühtől éles hangjával tuldörögte a zsivajgást.

Kányavári Áron - mert csakugyan ő ügetett fiával a sor szélén, lovának kantárszárát pedig nélkülözhetetlen Liborja tartotta - e kilátásra, mintha kigyócsipés érné, fordult arra felé és a négy szempár felismerő villanással furódott egymásba...

- Mi vagyunk, mi, a halottak! Reszkess, orgyilkos hóhér! Áldozataid vére boszuért kiált! rázta feléje öklét.

Kányavári pergamentszerű arca egészen ónszinüvé vált és lankadt szemhéjai remegve ereszkedtek alá.

Egy percig zsibbasztó, vértfagylaló rémület állta el egész valóját, midőn holtnak hitt áldozatait maga előtt látta, de már a következő pillanatban a vér megint visszatért szívébe s ördögi tekintetével mind a négyüket egyenként megfenyegetve, tovaügetett.

- Mit cselekedtél, szerencsétlen! riadt rá Hiasszár a haragtól elsápadva. Elárultál, elvesztettél mindnyájunkat!

Bálint mellére csüggesztett fejjel, megtörten hallgatott. Halványságából és mellének heves rengéséből látszott, mennyire le van sujtva, hogy ilyen meggondolatlan kitörésre ragadtatá el magát...

- Ne tégy neki több szemrehányást, Hiasszár! Bálint, hűséges öreg barátom, én megértem és megbocsátom felgerjedésedet! lépett hozzá vigasztalólag Edömér.

Bálint felemelé ősz fejét és felelni akart, de Hiasszár nem engedett rá időt.

- Most nincs idő a beszédre! Menekülnünk kell innét tüstént, hogy nyomunkat veszítsék! Különben, Allahra mondom, a Jedikulába hurcolnak és levágott fejünket ugyanez a néptömeg fogja bámulni a khor-khori szökőkutak peremén.

- Allah kerim! akkor el innen, a hogy csak lábaink bírják, ijedezett Bendár, hogy piros arca egészén elsápadt bele...

- Ugyan ne vesztegessétek üres fecsegéssel, tétovázással az időt. Fejetekbe megy a játék! nógatá őket Hiasszár. Egy negyed óra mulva Sztambul valamennyi dzsanszusza és zaptiehja csak minket fog keresni!

- Jertek én hozzám! A szerályban senki se mer utánatok kutatni! Pár perc mulva biztosságban leszünk és füttyöt hányhatunk valamennyi csausz kutyának, örvendezett saját jó gondolatának Bendár...

- Allahra, csakis ez menthet meg bennünket! Előre, indulj hát, derék barátunk!

A merre legnagyobb volt a tolongás, oda furakodtak be és hogy nyomot veszítsenek, pár egymásba torkolló melléksikátoron át, egészen ellenkező irányból, siettek a szerály egyik hátsó mellékajtócskája felé.

Midőn odaértek, Hiasszár hátrapillantott.

- Mit mondtam, nézzetek oda a fülke mellé! Az a baltadzsinak (favágónak) öltözött magas ember Sztambul legügyesebb rendőrkémje. Most éppen Muszlival, az én fecsegő szomszédommal beszél...

- Ugyan mitől féltek, hiszen már itt vagyunk! biztatá őket Bendár.

- Csakhogy mi menekülni is akarunk ám, jó Bendár mielébb!

- Az is meglesz, a nélkül, hogy egy szál hajatok meggörbülne. De lépjetek be, Allah nevében!