Globusz^® Publishing 

»Kardod vértől miért piros? Edwárd! Edwárd!« (Ó-skót ballada.)

- Tudom, hogy még sok mondani valótok van egymásnak. Végezzétek hát el, míg én az estebédről gondoskodom, mert azután komoly dolgokról kell beszélnünk, szólt közbe figyelmeztetőleg Hiasszár, azután a falon függő gyékény-szatyrot leakasztva, kisántikált a szobából.

- Hiasszárnak igaza van, azért most csak röviden a velejét mondom el a vélem történteknek, szólt Bálint.

- Ne hallgass el semmit! vágott közbe mély komolysággal Edömér és feszült várakozással függeszté szemét az agg csatlós bútól, lelkifájdalomtól barázdált arczára.

- Mindent meg fogsz tudni, - csak engedd, hadd szedjem elébb rendbe a gondolataimat, mert valahányszor azoknak az orgyilkos árulóknak a neve eszembe jut, boszunál, pokoltűznél nem tudok egyébre gondolni, átoknál nem tudok egyebet mondani.

Egy ideig tenyerébe hajtott fejjel, mereven nézett maga elé, azután, mintha valami fojtogatná, olyan szaggatott hangon kezdett beszélni.

Csudával határos módon menekültem meg... Isten állt mellettem, vagy tán az én jó uram lelke hárította félre a vállaim közé szánt döfést. A döfés erejétől földre rogytam ugyan, de a tőr hegye a vállamon lévő lapos gombban megcsúszott és csak mellemen és karomon a vastag húst hasította mélyen végig köntösöm alatt.

Ugyan e pillanatban feleségem velőtrázó halálsikoltását és Ilonkának elfojtott, nyöszörgő segélykiáltásait hallottam. Fel akartam ugrani, de mintha megbénult volna minden tagom s halott-mozdulatlan maradtam.

Hallottam az orgyilkosok beszélgetését, hallottam a lovak siető vágtatását, melyeken Ilonkát és téged ragadtak tova az éjszakában.

Ha megmozdulok, végem van! Az orgyilkosok nem irgalmaznak! Aztán micsoda küzdelem lett volna, egy nehéz sebesült, fegyvertelen és nyolc állig fegyverzett orgyilkos között? De mégis rájuk rohantam volna, ha ugyanekkor eszembe nem jut, hogy holtan semmit, élve pedig sokat használhatok...

Megmenthetem a gyermekeket, boszut állhatok a gyilkosokon!

E gondolatot az égiek sugallták, bár vérem patakként ömlött sebeimből, s éreztem meggyilkolt feleségem utolsó, gyenge vonaglását, csendesen, mozdulatlanul maradtam.

Egyszerre egy ismerős hang szólalt meg, mely azt parancsolá, hogy a holttesteket vessék jó mélyen a bokrok közé.

Először feleségem testét hajították a bozót közé, azután engem ragadtak meg. Máig se tudom, mi adott erőt, hogy egyetlen hang nélkül ki tudtam állani azokat a leirhatatlan kínokat, mikor tüske és a törött ághegyek felhasgatott sebeimbe és oldalamba furódtak.

Az első percekben eszméletemet vesztettem, de a fájdalom csakhamar megint eszméletre térített. A gyilkosok már eltávoztak, csak ketten maradtak ott s a felhők között bujkáló holdvilágnál megismertem a két Kányavári testvért...

Ezek a setétben bujkáló hiénák ott örültek, ujjongtak tervük sikerültén... És hogy örültek! Ahogy csak, a sátán örülhet, vigyoroghat az elkárhozottak kínjain!

A kastélyban még folyt az öldöklés. A felgyujtott falu világánál, a halálsikoltások és a vészharang borzalmas kongásai között számítottak, terveztek és törték a fejüket, hogy csalhatnák meg a budai basát, aki szintén főgyilkosa, megrontója volt családodnak!

Edömér a megindulástól halványan bólintott, hogy tudja, s e percben egyetlen szót se tudott volna kiejteni...

- Most nem mondom el, miket hallottam terveikből, árulásaikból. Sokat beszéltek, mert még egy szerecsen is csatlakozott hozzájuk. Szeretnék mielébb tulesni ezeken a véres emlékeken, folytatá tikkadt, száraz hangon, gyöngyöző verítékét törülgetve az öreg.

Edömér intett neki, hogy pihenjen egy keveset, de csak fejét rázta. Egyszerre kell, nem pedig apránként kimetszeni a sebet...

- Mikor nagysokára eltávoztak, fel akartam egyenesedni, de nem ment. Köntösömet sebeimre nyomva, hogy a vérfolyást valamennyire csillapítsam, négykézláb próbáltam a bokrok között tova csúszni...

Hogy milyen lassan, milyen kínosan ment, hányszor vesztettem el közben az eszméletemet, megtudhatod abból, uram, hogy a rövidke utat a plébániáig piros hajnalhasadásig tettem meg.

A martalóczsereg ekkorra már eltávozott. Egy lelket se láttam. Csak a plébánián voltak ébren! Ébren tartotta őket a borzalom és rémület. Az öreg plébános kezét tördelve könyezett falujának pusztulásán s égnek meredő hajjal hallgatta a Hollókövy-ház gyászos pusztulását...

Ő temette el minden tisztességgel vitéz atyád hamvait a családi sírboltba, anyád mellé. A törökök, kik a kastélyt elfoglalták, nem akadályozták meg ebben, ámbátor Abdi basa a kastélyt a Hollókövyek minden javaival együtt, a budai pasalik részére lefoglalta és kedvenc szerecsenje, akit a Kányaváriakkal paktálni láttam, székelt benne három hónapon keresztül egy kadival és tizenkét csaússzal.

Csakhamar azonban kibujt a szeg a zsákból.

Egy napon lovas kikiáltó csaúsz jelent meg a budai bíróval és egy sereg tanácsossal a faluban s kihirdette, hogy a falu új földesurat kap...

Nemes Kányavári Áron, Abdi basától nehéz pénzeken megvette az összes Hollókövy birtokokat és a kastélyt minden bennevalóval együtt és rövid időre rá az egész Kányavári család nagy zajjal megérkezett s fényes installációval beleült a birtokokba.

Egy hétig tartott a dáridó, öt megyéből ettek, ittak a vendégek, sőt maga a hatalmas Abdi basa is jelen volt egész udvarával cinkostársa installációján, ki különben a gyilkosság éjjelétől kezdve a kastélyban lappangott bátyjával együtt az elrejtett aranyak és családi kincsek után kutatva, melyekre azonban ítélet napjáig sem fog e két hiéna ráakadni, még ha a kastélyt tőből széthányatják is...

A rémületes vérontásért ugyan a környék és szomszéd megyék népessége panaszt emelt a basánál, de mit nyertek vele? Semmit! A tatárokból néhányat látszat kedvéért lenyakaztatott és ezzel aztán eleget tett az igazságnak...

Én az egész idő alatt ágyhoz szegezve, a plébánia padlásán lappangtam. Az öreg plébános ápolt saját kezével, késő éjszakánként lopódzva ágyamhoz, nehogy megsejtsék ottlétemet. Nem is sejtette senki, még a házi cselédség se, pedig félévnél tovább tartott, míg sebeim begyógyultak.

Midőn elég erősnek éreztem magamat a vándorlásra és viszontagságokra, egy setét, zivataros éjfélen csak az általam ismert földalatti úton, a kastély alatti rejtekbe lopództam, hová az aranyak és családi kincseket rejtettük. Több nagyértékű gyöngyöt, drágakövet, és annyi aranyat vettem magamhoz, mennyit kényelmesen el tudtam magamnál rejteni és mikor másnap éjjel tisztes ápolóm megjelent, meggyóntam neki az egészet.

- Most pedig, szent atyám, szólék, az ágyam felett függő keresztet leakasztva, nagy esküt és fogadást akarok letenni fölkent kezeidbe, azután add rám áldásodat és ereszsz utamra!

Esküszöm, atyám, hogy mindaddig járom szárazon és vizen, jó időben és zivatarban a világot, míg csak uram elrabolt gyermekeit fel nem találom és meg nem szabadítom. E célra vettem el a kincset és aranyakat. Esküszöm és fogadom, atyám, hogy életem és vérem árán is megboszulom szeretett uram halálát, még akkor is, ha lelkem az örök kárhozatra jutna miatta.

Midőn a keresztre tett ujjakkal elmondtam ezt az eskümet, az ősz, roskatag alak felegyenesedett, s prófétai ihlettel kiáltá:

- Ámbátor az Úr azt mondja: »A boszú és megtorlás az enyém!« mégis azt mondom, miként, az Úr mondja az útjára bocsátott üstökösnek: Eredj és ontsd boszumat, haragomat a gonoszok fejére! Menj, Isten adjon erőt, segítséget esküd végbeviteléhez...

Másnap neki indultam a világnak.

Merő szópocsékolás volna elmondani, mennyi időt, mennyi földet jártam be hasztalanul és hányszor elfogott a csüggedés és kétségbeesés.

Azzal is kár volna a türelmedet fárasztanom, hogy elmondjam, mennyi furfanggal, hányféle álruhában kerestem a rabszolga kalmár nyomait, ki úgy eltűnt hajóival, mintha a föld nyelte volna el.

Elég az hozzá, hogy hosszú, sikertelen kutatás és fáradozás után, ide Stambulba jutottam, ebben az álruhában, amelyben most vagyok. Ez a veterán-szarácsik, a török-sereg legvitézebb és legbecsültebb katonáinak a ruhája, mely mindenhová utat nyitott előttem.

A halvet-ünnepet követő napon, éppen fáradtan és csüggedten akartam egy utazó hánba betérni, midőn valaki a vállamra ütött...

Megfordulva, Hiasszárt láttam magam előtt, de nem ismertem reá és majd ledobbantam az ijedtségtől és örömtől, midőn ezzel szólított meg:

- Te, hűséges öreg Bálint, te, a szemedből olvasom, hogy urad elrabolt gyermekeit keresed. Már tegnap megismertelek a szerály kapuja előtt, de sánta lábammal nem tudtalak utólérni. Jer hozzám, nem bánod meg!

A világ végére is követtem volna. Mit mondok, a világ végére! A mennyországba, pokolba, kárhozatba, mindenhová! Hiszen az volt a szerencsém napja. Mert mikor elmondtam neki mindent, kimondhatlan örömömre azt mondá, hogy téged Abu-el-Máni Aleppóba vitt és Ilonka tartózkodási helyét is nemsokára meg fogja tudni...

- És már megtudta? kiáltá az örömtől magánkívül Edömér. Hiasszár, Hiasszár, hol vagy, beszélni akarok veled!

- Még nem tudta meg, de türelem, édes jó uram! Ha Hiasszár valamit igér, azt megtartja. De hallgass tovább.

Edömér csalódva ült vissza helyére.

- A jövő hét végén akartunk vele együtt Aleppóba indulni, midőn egy este lelkendezve rohant haza. Azt hittem, valaki tán üldözi, de nem, örömét azzal mentegette, hogy nyomodra akadt és hála a véghetetlen jóságú Istennek, ki csudálatos módon újra összehozott bennünket...

E percben érkezett vissza gyümölcscsel és sült hallal megtömött szatyrával Hiasszár.

- Jó Hiasszár, mondd, nyomára akadtál már kis hugomnak? kiáltá Edömér.

- Még nem! De Isten, ki benneteket olyan csudálatosan összevezérlett, utat fog mutatni, hogy hugodat is megtalálhassuk, felelt bátorítólag. Aztán Bálinthoz fordult.

- Fontos hirrel jövök. Holnap érkezik a magyar követség Lipót király ajándékaival Sztambulba. Hajójuk a namazát-ima idején vetett horganyt a Bosporusban. Holnap tehát megláthatjátok a kiszállásnál.

- Ez csakugyan fontos hir! - kiáltá élénken Bálint. Látnunk kell a követséget... Mintha súgná valami, hogy elhatározó fordulat áll be sorsunkban... Tán boldogult uram barátjai közül is részt vesz valaki a követségben... Óh, ha e sejtésem teljesülne!...

- Csak az óvatosságot ne feledjétek! De, ime itt vagyon az esteli. Lássunk hozzá, azután fiatal urad el fogja mondani a véle történteket...