|
|
|
|
»Eh, vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaúrnak? Eb a hite kölykei, vesszeje vár És börtöne kész Ali urnak«... Arany: »Szondy két apródja.« |
- Csilla, ha ma nem is, de holnap bizonyosan meg fogja bánni, hogy
gyávának, félénknek nevezett, reménykedett Edömér nap-nap után, midőn az
alkony nyugalmas óráiban a szökőkútnál a lánykára várakozott, ki a szokott
időben rendesen meg is jelent, de csak durcás, elfordított arccal csorgatá
tele korsóit, azután szó nélkül elsietett.
Edömér, noha sértette a hideg, visszautasító viselet, még se tudott haragudni rá, hanem mindig új meg új mentséget keresett számára:
- Majd lecsillapul! Büszke, érzékeny lelke nagyon el van keseredve. Az ilyen érzékeny lelkek elkeseredettségükben az egész világra neheztelnek, - gondolá és egyik nap, barátságos, engesztelő hangon megszólította:
- Csilla hugom, ne epezd magadat annyira. Nem akarom hinni, hogy reám haragszol.
A leányka, ki már menőfélben volt, erre visszafordult és hangjában, tekintetében szokatlan kemény hidegséggel kérdé:
- Van már valami terved a szabadulásra?
- Még nincsen, de szüntelen azon gondolkozom!
- Akkor nincs mit beszélnünk egymással! - kiáltá haragos türelmetlenséggel és tovább ment...
- Csilla! kiáltá Edömér fájdalmas hangon, miközben egy ugrással elébe került a mirtusbokrok között. Nincs egy gyengéd szavad se hozzám, multkori sértéseidért? Nem hittem, hogy ily önző és fejes légy!...
- Én meg nem hittem, hogy te ily kislelkű vagy! Ha férfi lennél, cselekedni tudnál, nem pedig üres igéretekkel áltatnál. Addig én hozzám ne szólj, ne beszélj, míg azt nem mondod: meneküljünk! Akkor megint a régi vonzalommal leszek hozzád! Addig semmibe se veszlek! és egy mellékösvényre fordulva, eltűnt a bokrok között.
Edömér haraggal vegyes fájdalommal nézett utána, míg csak fehérlő ruháját látta a bokrok között. Csakugyan e naptól fogva alig beszéltek egymással, pedig e közben megint hónapok és hónapok multak el és a második karácsony is elkövetkezett. Ezt azonban nem töltötték együtt, mint tavaly, noha Edömér az idén is megjelent a szökőkút mellett. De csak maga szomorkodott egyedül, mert Csilla haragos duzzogásában ott fenn maradt a női osztályban és a gyengéd, vigasztaló szavak helyett inkább hallgatta a vén néger asszony örökös korholásait.
- Úgy látom a rabszolgaság kenyere kedvesebb a szabadságnál! mondotta másnap sebző gúnynyal, mialatt korsóját a magasba szökő vízsugár alá tartotta.
E méltatlan kifakadásra Edömért is elhagyta a türelem.
- Csilla, ne sértegess tovább! Ha nem tudsz várni, kisértsd meg magad! kiáltá indulatosan.
- Szavadat adtad! Tartsd meg hát e szót, ha férfi vagy!
- Megtartom, de te meg tanulj meg várni, tűrni. A sorsot és alkalmat nem lehet egy önfejű, akaratos lány szeszélye szerint intézni.
Csilla gőgje nem bírta ezt viszonzatlanul elnyögni.
- Gyűlölni foglak, ha így beszélsz!
- Még ez se gátol, hogy meg ne mondjam neked az igazat, szólt Edömér higgadtan.
- No hát akkor gyűlöllek! Hallod, gyűlöllek, te... te, ügyefogyott és nem kell a te segítséged! kiáltotta haragtól reszketve.
Edömér azonban, egy szót se válaszolva, elsietett, mert e percben fiatal urának hangját hallotta, ki az ő nevét kiabálta.
- Jer, jer, Szelim! Atyám a Dsámi ed-Adlijeh-be ment, hol a sherif el lári fog estére prédikálni... Szolgáld fel hamarosan az ashát, azután majd én fogok neked ma mesélni Agib királyfiról és Paribanu tündérről, - kiáltott elébe örvendezve, midőn belépett hozzá.
A mese végeztével, a két fiú még igen sokáig oly kedélyesen elcsevegett egymással, mintha nem is úr és szolga, hanem jó barátok volnának, - de ezen az estén Edömér nem mert Aleppóról és környékéről kérdezősködni, nehogy Hanif, ki mindenféle ürügyek alatt lépten-nyomon bedugta fejét, - gyanút merítsen.
Így is szüntelen sötét oldalpillantásokkal méregette a madzsarlit, ki olyan nagy kegybe jutott fiatal gazdájánál és gyűlölségének nem egyszer, egy-egy elejtett fenyegető szóval kifejezést is adott.
- Szelim te, holnaptól kezdve a kutab a Kurbán-bajrám ünnepek miatt pár napig zárva marad. Ez okból hatalmas atyám reggel magával visz fostati jószágunkra az áldozati ürüket kiválogatni... Megkérem, hogy te is velünk jöhess. - Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle Kairam, mikor levetkőztette és erre ő is nyájasan jó éjt kivánva, összehúzta ágya fölött a szúnyoghálót.
- Te hitvány rabszolga, hogy mersz ilyen rövid tiszteletlenséggel köszönni a hatalmas Mahmud-el-Tebrisz fiának, há? riadt rá Hanif, előugorva az ajtófüggöny mögül, midőn Edömér kilépett a szobából.
- Mit vétettem, Hanif? kérdezte ez szeliden.
- Mit vétettél? Hát nem tudod lesütni büszke szemedet! Nem tudod meghajtani gőgös fejedet és szíved felett tisztátalan kezedet összetéve, nem tudod mély meghajlással kérni a prófétát és őrangyalait, hogy uradat őrizzék meg az éjszaka gonosz szellemei ellen, vicsorgatta rá nagy fehér fogait.
- Miért haragszol rám, Hanif? Hiszen nem bántottalak semmivel! szólt az ifjú. Vagy tán uram jó bánásmódját irigyled? Hidd el, odaadnám neked, ha tudnám...
Hanif erre a szelid, nyugodt feleletre valami megszégyenülés formát érzett durva, kegyetlen szívébe lopódzni.
Nagyot fútt - és ezzel kifújta minden mérgét, azután kedvetlen dörmögéssel tovább ment a sötét folyosókon.
A másnapi reggeli után a két fiú megint a meséléshez fogott a hűvös teremben és Edömér gyakran le-leszaladt a konyhába, hogy a szűknyakú ezüst kantát a most készülő finom ibolya-serbettel megtölthesse.
A kövérképű aleppói szakács, ki egész sereg kuktával sütött-főzött az ünnepekre, - nyájas mosolylyal fenyegette meg kétágú villájával, melylyel a pisztácz- és gyümölcs-szeleteket forgatta a rózsalevelekkel fűszerezett olvadt cukorban.
- Szelim, Szelim! ne torkoskodjatok annyit Kairam effendivel! Minden serbetemet megiszszátok! Mi marad a Kurbán-bajrámra?
- Majd csinálsz másikat, jó Bendár! Jól esik ám ez a hideg ital ebben a nagy forróságban, nevetett Edömér is.
- De tudod-e, hogy a messze-messze szíriai hegyszakadékok közül hordják teveháton a hűsítő havat és jeget. Akkora hó, mint az öklöm, egy piaszterbe kerül. No, de mindegy. Allahra mondom, nem sajnálom tőletek. Nesze, kapd be frissen ezt a cukros dinnyeszeletet, mondá a derék szakács, ki Edömért kiválóan szerette és sokszor lebeszélte róla Hanifot, mikor valami kegyetlen dologgal akarta terhelni, vagy be akarta árulni, hogy megbüntessék.
- Köszönöm, derék Bendár te! mondá és megtöltve a kis kantát a hűtőből, - elsietett.
- Ha üres lesz, csak jer, nemsokára kész lesz a rózsa-serbet is! kiáltotta utána.
Már jó délután járt az idő és éppen az igért rózsa-serbetért akart sietni, melyre Kairam különösen vágyódott, midőn egyszerre zajos dobogást és indulatos szóváltást hallott az udvaron.
E szokatlan lármán megütődve, sietett a csarnok végére, de majd elejtette a kantát megdöbbenésében, midőn Csillát látta ott össze-vissza tépett ruhákban a rabszolgákkal huzalkodni...
Arca izzott, könnyes szeme szikrázott és ujjait védekező saskeselyűként karmolásra görbítve, lihegő kebellel állott a kárörvendve vihogó cselédség között.
- Csilla! Csilla! Mi történt az Isten szerelméért? kiáltá, közibük rohanva.
A lány arca még izzóbb lett, mikor minden tagjában remegve s elcsukló zokogással felelé:
- Ellenszegültem a büntetésnek... s most úrnőm Haniffal és a fekete Ibrahimmal meg akar korbácsoltatni.
- De hát hogy történt? Miként tudtál annyira elfeledkezni magadról? kiáltá Edömér fájdalmasan.
- Óh, ne gyötörj te is kérdéseiddel! A baj már megtörtént. A büntetést kiállom, de a gyalázatba belehalok! Nem, nem élem túl e szégyent! Menj, Edömér menj, hacsak egy kicsit szeretsz, ne légy tanuja gyalázatomnak... Eredj innen, az Istenre kérlek!... Eredj hát, mert előtted halok meg!
Edömér egy pillanatig tanácstalanul nézett szét és midőn Hanifot látta a többágú szijkorbácscsal közeledni, hozzá rohant:
- Óh, Hanif, te vagy a büntetéssel megbízva?
- Én hát, mi bajod vele? Te ártsd magad olyan dologba, mi nem illet!
- Hanif, derék Hanif, várj egy keveset! Ne kezd el a büntetést! Tudod, hogy fiatal gazdám nagyon szeret! Várj addig, míg megkérem, hogy járjon közbe édes anyjánál, könyörgött neki olyan hangon, hogy még ennek durva lelke is megindult bele.
- Nem lehet, Szelim, nem lehet! Nézd, hogy leskelődnek onnan felülről a szolganők. Várva várják, hogy ez az akaratos, önfejű teremtés végre kikapja a magáét. Csak a félszemű Ibrahimot várom! Egy percet se késhetek tovább, egy percet sem!
- Csak öt percig várj, jó Hanif, csak öt percig! Óh, tedd meg kérésemet. Allah meg fog érte áldani!
- Talán csak nem húznak érte karóba, ha egy kicsit várok! dörmögé magában, azután félhangon megszólalt: Siess hát, de gyorsan! Ibrahim mindjárt jönni fog.
Edömér lélekszakadva rohant vissza a csarnokba, Hanif pedig kétkedő fejcsóválással nézett utána:
- Hiába sietsz, - nem használ semmit! Kairam effendi szintén nem tűri az akaratosságot - épp úgy, mint édes anyja, Fatime... De, ha a fiatal effendi meg is bocsátana, Fatime senkinek nem bocsát meg soha!
Ez alatt Edömér rohant vissza urához, ki kerevetén ülve várakozott a serbetre.
Dúlt arccal vetette magát lába elé és összetett kézzel kiáltá:
- Óh, uram, könyörülj rajtam!
Kairam meglepődve nézett rá.
- Mi bajod van, Szelim! Szemedben könnyeket látok! Mi történt?
- Óh, uram, Fatmát, kegyelmes anyádnak fiatal rabszolganőjét, meg akarják korbácsolni az udvaron...
- Csak ez! Allahra mondom, majdnem megijesztettél! Azt hittem, neked történt valami bajod! vágott közbe elodázó kézintéssel.
- Óh, uram, az a szegény lányka meghal szégyenében! Könyörülj rajta én érettem! Óh, siess! A percek múlnak. Szánd meg ama szerencsétlen gyermeket, kinek úgy is nehéz sorsa van!
- Ha segíteni tudnék, éretted segítenék rajta, bármilyen csodálatos is a kérelmed! szólt Kairam elkomolyodva, de anyám parancsának nem szabad ellentszegülni! Annak meg kell történni, Szelim!
Edömér szemében könnyek égtek az aggodalom és tehetetlenség facsarta kétségbeeséstől:
- Gondolj Allahra, ki téged mindennel dúsan megáldott és ezentúl még jobban meg fog áldani, ha könyörülő leszel! Légy könyörületes a szegény rabszolga leányka iránt, uram, Kairam. Hiszen én nemcsak rabszolgád vagyok, de szívemből szeretlek! - kiáltá és felindultságában mindenről elfeledkezve, gyengéd esdekléssel borult fiatal ura és parancsolója nyakába s mindkét karjával átölelte.
Kairamban a gőg és hazájának szertartásos szokásai erősen küzdöttek a vonzalommal, mit Edömér iránt érzett, de aztán valami eddig nem ismert, jóleső melegség rezgett át szívén, úgy, hogy az ölelést melegen viszonozva, meghatottan mondá:
- Kelj fel, Szelim! Hogy pedig lássad, mely jó szivvel vagyok hozzád, azonnal anyámhoz sietek. De azért ne örülj, ne remélj, szakítá félbe egész komolyan, midőn Edömér örömkiáltással felemelkedett. Az én anyám szigorú, kimondhatatlan szigorú! Nagyon félek, hogy kereken el fog utasítani...
Ezzel fürgén felugrott a kerevetről és midőn a két fiú megfordult, a félszemű Ibrahimot látták az ajtó mellett várakozni, kin meglátszott, hogy látója, hallója volt mindennek.
Kairam haragtól elveresedett arccal riadt rá:
- Mit keressz itt, te félszemű eb? Ki engedte meg, hogy ide belépj!?
A félszemű álnok vigyorgású arcán egy vonás se mozdult.
- Hanif küldött be, hogy parancsaidat vegyem! Szidi! A büntetést végre kell hajtanunk!
- Várj! Míg anyámhoz megyek!
A két fiú sietve lépdelt végig a csarnokon és az udvarra érve, látták, hogy Hanif ugyancsak nyujtogatja hosszú nyakát az ajtó felé, Csilla pedig a kétség és remény között ingadozva szorította össze keblén kaftánkáját, melyet két rabszolga már-már le akart tépni róla.
- Hanif, ne nyúljatok addig e lányhoz, míg anyámmal nem beszéltem, - parancsolá Kairam komoly, határozott hangon, miközben felsietett a lépcsőkön, melyek a ház szigorúan elkülönített felső részébe: a női osztályba vezettek.
A folyosókon mindenfelé drága perzsa- és szmirnaszőnyegek függtek a fákból és kövekből faragott oszlopokon, a füstölőkből pedig átható ambra- és benzoë-illat terjengett teremről-teremre, melyeket aranynyal hímzett nehéz bársony függönyök zártak el egymástól.
- Szandzsabagli, jelentsd anyámnak, hogy fia szeretne orcája fényében és szeretetében gyönyörködni, parancsolá a kék bársony ajtó-függöny előtt álló rabszolganőnek.
Fatime, két éneklő fehér rabnőjétől környezve, egy alacsony kereveten ült, melynek gömbölyű vánkosára és szőnyegén Kelet legszebb himzőművészete ragyogott.
Vérvörös selyem turbán folyta körül hosszan alákigyózó holló-fekete fürteit, melyeket hátulról szikrázó drágakövekből álló, koszorúforma aranydiadém tartott össze, s ebből folyt alá az a pókháló finomságú aranyfátyol is, mely majdnem sarkáig leért - és csodája volt Kelet szövőművészetének.
Bő, egészen az apró lábfejekig érő fehér khinai selyem salavári, aranyfonással áttört, térdig érő citromsárga felső ruha és drága gyöngyökkel hímzett apró veresbársony, hegyes orrú papucskák egészítették ki öltözetét.
- Allah áldása szálljon anyámra! mondá Kairam, miközben kezét mellén keresztbe téve, tiszteletteljes meghajlással megállt az ajtóban.
- Allah áldása rád, fiam! felelt mély hangján Fatime is, miközben büszke homlokát, melyen egy nagy csillagforma brilliáns ragyogott, fia felé fordította. Lépj be, fiam, anyád megengedi... és kedveskedő mozdulattal maga mellé húzta a kerevetre.
- Na, most mondja el az én halvány arcú Kairamom, mi vezeti ilyen szokatlan időben ide?
- Egy kérés, drága anyám! Rabszolganőd, Fatma, engedetlen volt és azért megbüntetendő... Tudom, hogy megérdemli a legszigorúbb büntetést, de mégis, drága anyám, engedd kegyelmednek napját a szerencsétlenre sugározni és engedj meg neki ez egyszer.
Fatma nevének említésére Fatime büszke homloka elkomorult, s fekete, parancsoló szeme, mely eddig szerető gyengédséggel pihent fiának arcán, haragos villámokat szórt.
- Fiam, micsoda beszéd ez! Hogy kérhetsz anyádtól ilyen esztelen dolgot!
- Anyám...
- Miért ártja magát, a hatalmas Mahmúd-el-Tebrisz fia egy nyomorult rabszolgalány dolgába, ki akaratosságáért büntetést érdemel?
- Ah, anyám, - bocsáss meg fiadnak. Rabszolgám, Szelim, aki igen jó és hűséges szolga, könyörgött érte. Oly szívszakadva könyörgött, hogy nem tudtam neki ellenállni. Érte tevém csak, de óh, anyám, derítsd rá kegyelmed napját és bocsáss meg neki én érettem...
- Hogy még makacsabb, még fejesebb legyen az az alávaló rabszolga-lány!... Nem, nem, soha! mondá Fatime szigorúan.
- Anyám, parancsod és akaratod szent előttem s mindig az fog maradni. De engedj még egy szót, - csak egy szót még! Oh, teljesítsd kérelmemet, tedd boldoggá fiadat! Szelim oly gyönyörű regéket tud beszélni, oly jó, oly hűséges, hogy nem szeretném megszomorítani. Ha szomorú lesz, akkor nem tud oly szép regéket mondani...
- Mit, egy nyomorult rabszolga! Ha szomorú lesz, ha nem akar regélni, a korbács majd engedelmességre készteti. Egy szót se többet, fiam! Untatsz már ezzel az esztelenséggel...
- Ah anyám, csak egy szavadba kerül - egyetlen megbocsátó szóba... Mondd ki e szót, tedd boldoggá fiadat! kérte, könyörgött neki leghízelgőbb hangján és legkedveskedőbb öleléseivel.
Fatime setét szemöldei összehúzódtak; haragudni próbált, de az anyai szív utoljára mégse tudott ellenállni fia esdekléseinek, bármily kérlelhetlen természetű volt is máskülönben.
- Hallgass ide, Kairam! Az a lány nem maradhat büntetés nélkül, de, hogy kérelmed mégis teljesítve legyen, - megengedem, hogy rabszolgád, Szelim állja ki helyette a büntetés felét... Annak a lánynak bizonyára nagyobb büntetés lesz, ha mást lát szenvedni maga helyett - és jövőre óvakodni fog minden hibától. Ezzel meg van oldva a kérdés és ez az én utolsó szavam!
- Oh, anyám... ez!... kiáltá Kairam méltatlankodó hangon.
Fatime arca jéghideg szigort öltött:
- Kairam, mivel tartozik a fiú anyjának? kérdé büszke méltósággal.
- Feltétlen engedelmességgel, anyám! felelt ez halkan, miközben fájdalmas arccal csókolá meg anyjának szikrázó gyűrűkkel terhelt kezét...
- Úgy van! És most menj, fiam és ne kérj többet. Úgyis sokat engedtem, - tudod, hogy szavamnak ura szoktam lenni.
Nehéz szívvel lépegetett alá tehát a lépcsőkön és mellére csüggesztett fővel közeledett a feszülten várakozó csoport felé, mely szomorú tekintetéből mindjárt megtudta, hogy nem hoz semmi jót...
- Tudtam, hogy így lesz! biccentett Hanif a félszemű Ibrahim felé, ki erre megint felkapta a falhoz támasztott basztonádot, Edömér pedig eléje rohant:
- Megbocsátott? Elengedte büntetését? kérdé aggodalmas várakozással.
Kairam csak néma fejrázással felelt.
- Oh, uram, csakugyan nem tudtad kegyelmes anyád szívét meglágyítani? kérdezte remegő hangon.
- Mindent elkövettem, Szelim, mindent! Anyám bár nagyon fel van a lány fejessége miatt bőszülve, annyit mégis megengedett a kedvemért... Oh, Allah, hogy is mondjam meg neked... Nem, nem, azt nem engedhetem, hogy te...
- Oh, beszélj, beszélj hát! Mégis van valami remény? sietteté Edömér leírhatatlan izgatottsággal.
- Van, de rosszabb magánál a büntetésnél... A lánynak nem lesz semmi bántódása, ha te a büntetés felét elszenveded érte... de én ezt nem engedem! Nem! Hadd szenvedjen ő!
- Hála Istennek! ujjongott Edömér. Szívesen elszenvedem érte akár az egészet. Ő lány és gyenge; én pedig férfi és erős vagyok!
Ezzel sebesen ledobta magáról övét, dolmányát és oda állt a szolgák elé.
Csilla csak most értette meg, miről van szó. Dacosan villogó szemét forró könnyár lepte el és felsikoltott.
- Nem, soha! Inkább meghalok, semhogy te szenvedd el helyettem a büntetést! Itt vagyok, Hanif, Ibrahim! Üssetek, hogy meghaljak!
Kairam álmélkodva nézett az alacsonynak, megvetettnek tartott rabszolgalányra! E nemes versenyből sejteni kezdé, hogy az eddig lenézett és megvetett rabszolgákban is nagylelkű, nemes, önfeláldozó lélek lakozhatik...
- Ibrahim! Hanif! Hallottátok úrnőtök parancsát, fordult hozzájuk Edömér nyugodt, határozott hangon. Fatma szabad, ha én kiállom helyette a büntetést. Nos, hát én kiállom. Ő rá nagyobb szégyen volna, mint reám. Én erősebb vagyok, jobban kibírom.
- Nem, Szelim! Neked nem szabad ártatlanul szenvedned! Várjatok, még egyszer anyámhoz megyek! kiáltá Kairam megrendülten.
- Ne menj, effendi, ne menj, szólt intőleg Hanif, a tovasiető fiú elé állva. Ne menj! Anyád, a nemes Fatime, haragudni fog. Azután a próféta első parancsa is így szól: Tiszteld és hajolj meg atyád és anyád akarata előtt!
- Ibrahim és Hanif, mit tétováztok! kiáltott közbe Edömér felcsattanó hangon. Hanif, vezettesd el innen Fatmát. Ez a látvány nem neki való... Azután tegyétek, mit úrnőtök parancsolt!
Csengő hangon mondá e szavakat s olyan büszkén állt ott nemes arcával, mintha ő lenne az úr és parancsoló, nem pedig, a büntetésre ítélt rabszolga.
Hanif mogorván intett a kérdő pillantással rá meredő szolgáknak, kik erre a sikoltozó, ellenkező Csillát tovahurcolták...
Az ajtónál azonban kitépte magát kezükből és Edömér felé terjeszté karját, de Kairam bőszülten elébe ugrott.
- El innen, el! Fejeskedj máskor is! Van a ki elszenvedi helyetted a korbácsot! riadt rá indulattól fulladozó hangon. Csilla pedig felsikoltott, mintha szíven döfték volna és, ha fel nem fogják, leroskad a küszöbre.
Ekkor a kőszívű Ibrahim, ki egyik legnagyobb ellensége volt Edömérnek, letépte hátáról az inget...
- Tizenöt korbácsütést és nem többet! mormogá Hanif és hiába igyekezett eltitkolni, még az ő durva hangja is remegett a sajnálattól. Ne üsd erősen, Ibrahim! mormogá, de már akkor fütyölve csattant el az első ütés.
Kairam hangosan feljajdult, mintha őt érte volna az ütés és vele sírt, jajgatott Bendár, a jószívű szakács is, s gömbölyű, pufók arcán csak úgy patakzottak végig könnyei.
Súlyos csattogással hullott ütés-ütés után lefelé. A rhinocerosbőr korbács ujjnyi vastag ágai fütyölve, sivítva hasították a levegőt, mert a hóhérszívű Ibrahim nem ismerte a részvétet s könyörületet.
Edömér azonban a legkisebb jajszó nélkül tűrte a velőkig hasgató fájdalmakat, s gyengéd bőre minden ütés után felrepedezett, úgy, hogy mezítelen hátáról egész vérpatakok ömlöttek alá és a fehér salavári csakhamar egészen piros lett kiomló vérétől. Fogait görcsösen összeharapva, minden erejét megfeszítette, hogy a tizenötödik ütést is állva kibírhassa! Pedig nehéz volt. Mert már káprázó szeme előtt összefolyt minden, agya lüktetett, zúgott, s szédülő fülcsendülés között az ájulás környékezte. De szüntelen csak e gondolattal erősíté magát:
- Hogy állta volna ezt ki Csilla! gyönge fehér bőrét halálra szaggatták volna ezek az irtózatos ütések...
Végre elcsattant az utolsó ütés is! Ez volt a legsúlyosabb, mert a félszemű, fekete hódér, minden erejét összeszedve, két kézre fogta a korbácsot!
- Kutya, hóhér! Dögölj meg apáddal! üvölté Bendár neki keseredett dühvel, midőn Edömér hosszú sóhajjal rogyott le a vértől áztatott földre: A félszemű kaján arcán azonban egy vonás se mozdult, hanem csak egykedvűen törülgette a véres korbácsot.
Hanif rögtön mellette termett és felemelve, kimosta, bekötözte a mély sebeket, melyeknek széléről cafrangokban csüggött alá a roncsolt bőr és hús...
- Szelim! Szelim! Ne halj meg! Úgy-e, nem halsz meg! Óh, Allah, segíts! Hanif nézd, nem mozdul és milyen halavány! jajgatott Kairam, midőn Hanif szobácskájába vitte és a derékaljra fekteté.
E jajgatásra Edömér felnyitotta szemét.
- Nem, nem halok meg, uram! szólt erőtlen mosolylyal. Most már jól van minden, hamarosan meg fogok gyógyulni... Ah, ha Fatma kapta volna e büntetést! Gondold el, uram, az egészet, harminc korbácsütést! A gyönge lányka belehalt volna... Óh, nem is hiszed, milyen boldog vagyok! Kairam, kedves, jó uram. Holnap már nem fog fájni semmit és én gyönyörű szép történeteket fogok neked mesélni jó szívedért. Meglásd, milyen hálás leszek mai közbenjárásodért...
Kairam most volt legelőször szolgájának szegényes kamrácskájában - és sokáig ült ágya mellett, láztól égő kezét szorongatva, s mikor felállt, hogy távozzék, zokogva borult a nyakába és megcsókolta.
 |  |  |
|
|
|