Globusz^® Publishing 

Paul Batragra diadalmas arccal lépett be a szobába, egyébként gyalogos századosi mundér feszült rajta, amit teljes joggal viselt.

– Megtaláltam.

– Ne viccelj! – mondta Chantal.

– Találkoztál vele? – kérdezte Julia.

– Nem, de tudom, hogy hol állomásozik az alakulata.

– Már megint csak hencegsz – szólt Julia.

– Most mondd meg, hogy mért ne lenne az alakulatánál!

– Lehet, hogy fogságba esett – mondta Julia.

– Rövidesen kiderül. Különben az se lenne olyan nagy baj. A németek egy héten belül szabadon engedik őket.

– Lehet, hogy megölték – mondta Julia.

– Ez azért túlzás – mondta Chantal.

– Ne nézd hülyének! – mondta Paul.

– Mért? Mi is majdnem feldobtuk a papucsot, amikor egy német odapörkölt a géppisztolyával – mondta Julia.

– Na és én, a Saar-vidéken, amikor pont az autóm előtt robbant fel egy akna? – mondta Paul.

– Az életben nem felejtjük el – mondta Chantal.

– Arról nem is beszélve, hogy csak úgy fütyültek a golyók a fülem mellett – mondta Paul.

– Hát ha valakinek ekkora füle van! – mondta Julia. – Gyönyörű céltábla.

A két nővér hahotában tört ki.

– Hogy ti milyen ostobák vagytok! – mondta Paul.

– Hé, hé! – mondta Julia.

– Akarod tudni, vagy nem akarod tudni, hogy hol van Valentin? Illetve, hogy hol lehet Valentin? Hogy hol az alakulata?

– Hát persze hogy szeretném megtalálni az én kincsemet! – mondta Julia.

– Nos, kérem, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő kerete tőlünk tíz kilométerre délre állomásozik.

– Jól meghúzták a csíkot – mondta Julia –, még nálunk is messzebb futottak.

– Nem hiszem, hogy jobb, ha egy nem harcoló alakulat hagyja elfogni magát – mondta Paul.

– Te magad mondtad, hogy a németek úgyis elengedik a hadifoglyokat – mondta Chantal.

– Csak pocsékolták a benzint – mondta Julia.

– Nem az ilyen felesleges viták fogják felemelni a hazát – mondta Paul.

– Hát, ami azt illeti, egyelőre tényleg jó mélyen van a haza – mondta Julie jókedvűen.

– Na jó– mondta Paul –, azt mondd meg, hogy találkozni akarsz-e Valentinnal vagy sem.

– Hát ha már itt van a szomszédban!

– Jó. Odamenjünk?

– Hát persze hogy odamenjünk, te majd szépen elviszel.

– Kettőkor indulunk – mondta Paul.

– Ej, de sürgős neked! – mondta Chantal.

– Alig várja, hogy elmesélje neki, mivel érdemelte ki a hadikeresztet.

Bretaga megvonja a vállát.

– De tényleg – mondja Chantal –, az embernek az az érzése, hogy ha egyedül lennél, máris rohannál hozzá.

– Lehet – mondta Paul.

– Nagyon fenn hordod mostanában az orrod – mondta Julia.

– Csak most érthetjük meg, miért foglalkozott annyit Valentin a jénai csatával – mondta jelentőségteljesen Paul. – A clemenceau-i Franciaországnak ugyanolyan sors jutott osztályrészül, mint II. Frigyes Poroszországának.

– Mondd csak, hékás – szólt Julia –, csak nem a marsall szónoklatai vették el az eszedet?

Paul merev tekintettel folytatta:

– Megcsinálja-e Hitler Európát, sikerül-e neki az, amibe Napóleon belebukott? Vagy az oroszok és angolok segítségével feltámad Franciaország, ugyanúgy, mint Poroszország 1813-ban?

– Mi ment neki jobban az agyára, a Saar-vidék vagy a menekülés? – kérdezte Julie Chantaltól.

– Akárhogy is, kell várni vagy hat évet, míg kiderül – suttogta elgondolkozva Paul. – Nagyon hasznos lenne tudnom – tette hozzá, most már csak saját magának.

– És gondolod, hogy Valentin meg tudja mondani neked? – kérdezte Chantal.

– Valentin próféta volt – felelte Paul, és ujját a zenit felé emelte.

– Talán jóst akartál mondani – mondta Julia.

És a két nő megint nevetőgörcsöt kapott.

A tanya, ahová irányították őket, ötszáz méterre volt a falutól. A külső kerítésre egy falap volt rászögezve, rajta egy festett horgony és ez a felirat volt látható: „Gy. Hds. 10. kieg. ker.” A kapuban egy új-kaledóniai bennszülött (a francia hadsereg másodosztályú közlegénye) bóbiskolt egy padon. Ő aztán az alakulat parancsnokához, egy századoshoz vezette a vendégeket. Megtörtént a bemutatkozás.

– Bordeil? – mondta homlokát ráncolva Paul. – Ismerős nekem a név.

– Még sose volt alkalmam találkozni önnel – mondta Bordeil irigyen sandítva Paul hadikeresztjére, közben pedig ezt gondolta magában: „Micsoda mázlija van a mocsok tartalékosnak! Végigcsinálta a Saar-vidéket vagy Dunkerque-et.”

– Nekem viszont alkalmam volt találkozni önnel – szólalt meg Chantal.

?Nahát ilyet – gondolta Bordeil százados –, de hisz ez...!”

– Bordeil százados úrnak köszönhetjük, hogy Valentin leszerelhetett négy évvel ezelőtt. Emlékszik, százados úr? Nem volt létszámba véve, és ezért élete végéig a seregben maradt volna, ha maga nem lép közbe.

– Hogy emlékszem-e! – mondta Bordeil százados.

– Nos – mondta Paul szárazon –, most ismét Brû közlegény ügyében kerestük fel önt. Ha jól tudjuk, az ön alakulatába tartozik.

– Igen, illetve csak tartozott.

– Meghalt? – sikoltott Julia.

– Nem, leszereltem.

– És mikor távozott? – kérdezte Paul.

– Tegnap.

– Ej – kiált föl Paul –, igazam volt, hogy sietni kell.

– De nem siettél eléggé – mondta Chantal.

– És hova ment? – kérdezte Julie.

– Toulouse-ba költözött az egyik bajtársához, de az a szándéka, hogy visszamegy Párizsba... Csuda egy pasas – tette hozzá Bordeil.

– Miért „csuda egy pasas”? – kérdezte Paul szigorúan.

– Tényleg, miért? – mondta Bordeil.

– Én kérdezem – mondta Paul.

– De hiszen a maga sógora – mondta nagy ravaszul Bordeil százados –, maga legalább úgy ismeri, mint én, ha nem jobban.

– Nem mondta, mit akar Párizsban csinálni? – szólt Julia.

– Nem az.

– Egészséges volt?

– Kiváló egészségnek örvendett. Figyelemre méltó áldozatkészséggel tűrte nehéz visszavonulásunk minden gyötrelmét.

– Lőttek magukra géppuskával? – kérdi Julia.

– Azt azért nem mondhatnám.

– Na látja! Minket viszont nem kíméltek – mondta Julia. – Pedig mi csak civilek vagyunk, ezt ne felejtse el! Ott feküdtek a hullák az út mentén. Látott már maga hullákat, százados úr?

– Hogyne láttam volna, asszonyom!

– Na jó, lehet – egyezett bele Julia. – De civil hullákat?

– Tudja, asszonyom – magyarázkodott Bordeil –, Marokkóban például elég nehéz megkülönböztetni a bennszülötteknél a civileket meg a katonákat.

– Hát ez az – mondta Julia –, ezek a rohadt németek araboknak néznek bennünket.

– És hogy vélekedett a háborúról? – kérdi Paul.

– Megjósolta magának a jövőt? – kérdezte Julia.

– Micsoda ostoba kérdés! – mondta Paul.

– Mit szól, hogy beszél a sógornőjével? – fordult Julia Bordeil felé. – Százados létére olyan neveletlen, mint a disznó. Az ilyenek miatt kaptunk a pofánkra.

– Elfelejted – mondta Paul –, hogy én, én német földre tettem a lábam.

– Nem maradtál sokáig.

– Hagynád végre szóhoz jutni a százados urat?

– Szarok én a meséjére – mondta Julie, és felállt. – Azonnal vigyél el Toulouse-ba, hogy megkeressem az én kis Valentinomat.

– Nagy az a Toulouse – szólt Chantal.

– Majd a százados úr megmondja, hol lakik az a haver – mondta Julia.

– Remélem, hogy a nyomozása ezúttal több sikerrel jár, mint legutoljára – mondta Chantal.

– Ó, asszonyom – mondta a százados –, én egyetlenegy katonát se hagytam el ebben az egész háborúban, és biztosíthatom róla, hogy nekem érdemeim vannak a visszavonulásban.

– Nyugodjon meg – mondta Julia –, ki fogják tüntetni. Nos, hol az én kis Valentinom?

– Valentin Brû azt nyilatkozta, hogy Teulat-né asszonynál keres szállást, Raymund várgróf utca 10 – olvasta Bordeil. – A Raymund várgróf utca a Matabiau pályaudvar közelében található, és Teulat-né asszony Foinard abbénak, az egyik bakámnak az édesanyja. Brû és Foinard együtt távoztak. Tegnap.

– Csodálkozom, hogy Valentin egy pappal haverkodott össze – mondta Julia.

– Ebben a háborúban minden előfordul – mondta Chantal.

– Na igen – mondta Paul –, és hogy vélekedett a háborúról?

– Brû?

– Igen, Brû. Hát persze hogy Brû. Mi Valentin Brû véleménye a háborúról, ezt szeretném tudni. – Paul a kényszeredetten nevetgélő Bordeilhez hajolt. – Nos?

– Nos, azt mondta, hogy az angolok fognak győzni, mert ők a legerősebbek.

– Hihetetlen – nyögött fel Paul.

– Nagy kópé ez a Brû, csuda nagy kópé – mondta Bordeil, és nyájasan a hölgyekre mosolygott.

– Biztos, hogy jól értette? – kérdezte Paul.

– Na de százados, csak nem néz hülyének!

– És azt nem mondta, hogy mikor fognak győzni az angolok?

– A kedves férje, úgy látszik, hisz ezekben az ökörségekben – mondta még mindig mosolyogva Bordeil Chantalnak.

– Feleljen – mondta Paul –, fontos.

– Azt mondta, hogy még eltart egy darabig.

– Ó – mondta Paul.

– Minek ez a sok duma? – mondta Julia. – Az idegeinkre mész a hülyeségeiddel, kit érdekelnek?

– Na és az amerikaiak? – mondta Paul. – Róluk mit mondott? Ők mit fognak csinálni?

– Egy bomba jó murit – válaszolt Julia. – Na gyere már! – mondta, és magával vonszolta a sógorát, aki el volt keseredve, hogy nem tudhat meg többet az egyetemes történelemről. – Már nagyon szeretném látni az én kis férjecskémet.

Csakhogy a kis férjecske már elment.

– Mindjárt ebéd után – mondta Foinard abbé, aki már visszavette a reverendát. – Az állomásra ment. Állítólag van egy vonat Párizsba.

– Én is elmegyek vele – mondta Julia.

– Nincs is itt a bőröndöd – mondta Chantal.

– Szarok rá. Gyerünk!

– Bocsánat, tisztelendő úr – mondta Paul –, ön, ugye, igen jó barátságban volt Valentin Brûvel?

– Ó, hogy barátok lettünk volna, azt azért nem merném mondani, inkább, ahogy mondani szokás, „katonacimborák” voltunk.

– Na, mi lesz – szólt Julia Paulnak –, jössz már?

– Ez a kissé, hogy úgy mondjam, hűvös hang talán meglepi önt egy papi személy, sőt egyáltalán egy keresztény ember részéről. De hát, nemdebár, ön ugyanúgy, sőt jobban ismeri őt, mint jómagam, hiszen, mint említette, a sógora, ugye, úgyhogy biztos érti, igaz?, hogy mit akarok mondani.

– Na, most többet tudsz – mondta Julie Paulnak. – Lekéssük a vonatot.

– Attól nem kell félnie, asszonyom, hét óra előtt biztos nem indul, de alighanem éjfél is lesz abból.

– Na látod – mondta Paul.

– Igen, csakhogy én – mondta Julia –, én ülni akarok. Mert tudja – tette hozzá az abbé kedvéért –, most azt látja, hogy szépen járok, de tavaly béna voltam. Úgyhogy muszáj ülőhelyet találnom. Különben – fordult Chantalhoz – majd a mankómmal megyek, és akkor csak akad egy seggfej, aki átadja nekem a helyét.

– Na de Julia! – szólt rá erélyesen Chantal. – Hogy beszélsz a tisztelendő úr előtt!

– Eh, különbet is hallott már – mondta Julia.

– Mi tagadás – ismerte el Foinard.

Balukra, kihasználva a tizedmásodpercnyi csöndet, gyorsan megkérdezi:

– És hogy vélekedett a háborúról?

– A háborúról vagy a fegyverszünetről?

– Kezdődik elölről – mondta Julia.

– Hát szóval arról, hogy mi lesz most – mondta Paul.

– Ugyanúgy volt vele, kérem szépen, mint mindenki: fogalma se volt, hogy mi lesz.

– Gondolja? – mondta Paul.

– Az ön sógora – mondta az abbé – a maga módján, mondhatni, afféle, azt azért nem mondanám, hogy szent, hiszen az csak a mi, mint ismeretes, apostoli és római vallásunkban fordul elő, de hogy is mondjam, aszkéta volt.

– Micsoda? – fortyant fel Julia.

– Hallgass! – mondta Paul.

– Azért se hallgatok – mondta Julia.

– Biztos benne, hogy sose beszélt magának a jövőről? – kiabálta túl Juliát Paul.

– Ha az ön sógora – szólt az abbé – megpróbálkozott is avval, amit, hogy úgy mondjam, bizonyos fajta aszkézisnak nevezhetnénk, ami egyébiránt roppant veszélyes az ateistára nézvést, mivelhogy avval a következménnyel járhat, hogy, mondjuk, visszavezeti őt az istenhit útjára, amit persze mi, istenfélő keresztények nemigen fájlalnánk...

– Na, bassza meg – mondta Julia.

– Dicsértessék – köszönt vissza az abbé. – ...vagy éppen örökre eltávolítja tőle, és meg kell mondanom, hogy a Valentin Brû-féle jámbor ateista örökre el van távolodva tőle, ha tehát a bajtársam, ismétlem, megpróbálkozott is bizonyos fajta aszkézissal, soha, legalábbis tudtommal soha nem áhítozott a prófétaság adományára.

– Ahogy maga téved – mondta Julia.

– Errare humanum est – mondta az abbé kenetteljesen.

– Hallottad?– mondta Julie Paulnak. – Minek macerálod szegényt a kérdezősködéseddel, csak vesztegeti rád a latinját. Na gyere! Siess már! Azért köszönjük – szólt oda Foinardnak.

– Ne felejtse el a mankót – felelt az abbé.

De a mankóra nem volt szükség. Valentin még egy üres vonaton is nehezen talált volna ülőhelyet, Julia azonban a zsúfolt és csak egyre zsúfolódó szerelvényen is az ablak mellett terpeszkedett. Paul és Chantal összevissza rohangáltak, hátha felfedezik Valentint a tolongásban, de nem lelték. Julia ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy még így, a poggyásza nélkül is felutazzon Párizsba, hiszen Valentin is oda tart, és ha ma nem találja meg, hát majd megtalálja holnap.

A peronon változatlanul óriási tömeg tolongott, de a szomszéd vágányra váratlanul egy üres szerelvényt tolattak, és megindult a roham. Ádáz küzdelem bontakozott ki a légtornászok, az erőművészek és a kis fifikások közt, vitézül hadakoztak az aggastyánok és a terhes asszonyok is. Julia élvezettel szemlélte a jópofa látványt, és hirtelen megpillantotta Valentint. A férfi rendíthetetlen nyugalommal, mozdulatlanul nézte a komédiát. Julia már-már odakiáltott neki, de sikerült uralkodnia magán. Valentin ugyanis mozgásba lendült, és körültekintő hadműveletbe kezdett. Három, érthetetlen módon alpinistának öltözött lány – kihasználva ruházata szemérmes voltát – megpróbált az ablakon át bemászni az egyik fülkébe. Valentin szolgálatkészen a segítségükre sietett.

Julia felkacagott: Valentin azért csinálta az egészet, hogy megfogdossa a feneküket.