Globusz^® Publishing 

Pusztán a véletlenre és a negyedben felcsipegetett bizalmas közlésekre támaszkodva Valentin jobb eredményeket ért el, mint Julia. Zafír asszony nem vesztett jó híréből, sőt új hűséges ügyfeleket szerzett, például Tortoni főfelügyelőt, aki mihelyt a Sacré-Coeur grádicsára hágott, rájött a tányértolvajok rejtélyének nyitjára, valósággal felfénylett előtte a megoldás, és ő az érdemet Brûnek tulajdonította. A felügyelő könnyűszerrel megállapította Zafir asszony személyazonosságát, és engedélyt szerzett a főkapitányságon (méghozzá díjtalanul), hogy Brû női ruhában mutatkozhasson, amiért Valentin rendkívül hálás volt, és szolgálatáért cserébe megjósolta neki a lutri nyerőszámait és a nyerő lovakat. A vesztőket is megjósolta, de Tortoni elfelejtette a kudarcokat, és csak a sikereket jegyezte meg; egyébiránt a többi ügyfél is ugyanilyen jóindulatú volt, ami ugyancsak kellemessé varázsolta a jósmesterséget.

Azokon a közszerepléseken kívül, amiket a helyi élet eseményeiről tájékozódandó Valentin Brûként kellett megejtenie a környékbeli bisztrókban, Zafir asszony most már mindig jósnő képében mutatkozott, sőt – a nyilvánvaló kockázat ellenére – otthon sem öltözött át. Jósnői ruhában ment el minden vasárnap a Sacré-Coeurhöz imádkozni a város fölé magasodó leláncolt Mars előtt. Hamarosan megerősödött szívében a hit, óriási csalódás volt hát számára, amikor megjelentek a mozgósítási plakátok. A lanyhább forgalmú augusztus után most újra özönlöttek hozzá az ügyfelek, és Valentin az olyan ember cinizmusával csöpögtette beléjük a béke ópiumát, aki már megint világosan látja, hogy nem hoz semmi jót a jövő. Mihelyt megtörtént a hadüzenet, Zafir asszony eltűnt. Valentin adott egy kis pénzt a bányarémnek, bezárta a jósdát, és leszedte a feliratot.

Másnap reggel kalappal a fején, bepakolt bőrönddel várta Didine-t.

– Didine, hű szolgálóm – szólt ünnepélyesen Valentin –, köszönöm neked, hogy megőrizted titkomat. Tessék egy kis pénz, ebből eléldegélhetsz, amíg új helyet nem találsz. Ha nem félsz a bombázásoktól, nyugodtan ellakhatsz itt is. Én most elmegyek a feleségemhez, aztán pedig jelentkezem az alakulatomnál Nantes-ban.

Didine kétfelől arcon csókolta, és békés háborúzást kívánt neki. Ami nem is váratott sokáig magára. Valentin azóta se szállt vonatra, amióta Párizsba jött átvenni a Chignole-cég irányítását. Alaposan megváltoztak az idők. Jegyváltásról szó se volt, s mintha ez volna a világ rendje, dugig voltak a folyosók, sőt még az ütközőkön is lógtak. Talány, hogyan jutottak ülőhelyhez azok, akik ültek, és olthatatlan gyűlölet támadt a sors kegyeltjei és a függőlegesek közt; általában ez utóbbiak diadalmaskodtak, oly módon, hogy folyamatosan megszállás alatt tartották a vécét. Valentint az döbbentette meg a legjobban, hogy a serdületlen korú gyermekeket leszámítva minden jelenlevő emberi lény megkülönböztetett tiszteletre tartott igényt, és betegesen önérzetes volt, pedig hát civilek voltak még, sőt olyik hadszolgálatra alkalmatlan személy. Úgy viselkedtek, mintha a hadüzenet (amely egyébként következmény nélkül maradt egyelőre) láthatatlan Becsületrend viselésérejogosította volna fel őket ama sebesüléseik jutalmaképpen, amelyeket hiú érzékenységük miatt kellett elszenvedniük. „Ezeket kellene összeugrasztani, hadd tépjék egymást!” – gondolta Valentin, miközben a nők a Maginot-vonal hőseiről beszéltek nagy lelkesen, azok a férfiak, akik Toulouse környékén kívánták meghúzni magukat, azt fejtegették, hogy ha kell, csúzlival is meg lehet védeni a hazát, azok pedig, akiket Limoges-ba küldtek, megvetően méregették az előbbieket, hiszen ők, a limoges-iak, valósággal a frontharcok viharában fognak élni, és kedvükre ékelődhetnek majd a toulouse-i dekkolók rovására.

Valentin, noha sűrűn megzavarták a pisilni vonulók, megpróbált az időölésbe menekülni a csöppet sem kedvére való jelenetek látványa elől. De valahányszor már-már sikerült elrévednie és lefaragnia egypár percet a vonat menetidejéből, jött egy kólikás kiskölök, és ott vonszolta el az ő orra előtt házsártos anyukáját, ideges apukáját vagy durcás és pipiskedő nővérét. Néha egy-egy teljes család vonult fel jajgatva és hétrét görnyedve a katasztrófa előszelétől.

Valentin döbbenten vette észre, hogy kezd ellenséges érzülettel viseltetni útitársai iránt. Miféle magasabbrendűség nevében nevet ő az önérzetességükön, és érzi sértőnek ostoba felfuvalkodottságukat?Jó-jó, ő az egyetlen letéteményese a leláncolt Mars kultuszának, ő a világ egyetlen férfi jósnője, ő Julia Ségovie egyetlen hitvese, de mindezek a címek nem jogosítják fel rá, hogy különbnek tekintse magát ezeknél a fajankóknál, vén spinéknél és taknyosoknál.

„Pont olyan vagyok, mint ők – gondolja magában –, hat éve félek, hogy jön a háború, a fronttól ezer kilométerre van az állomáshelyem, és jobb szeretnék ülni, mint állni.” Megpróbált beszélgetésbe elegyedni egyik utastársával, egy fancsali képű magányos férfival.

– Gyönyörű idő van-szólalt meg Valentin, kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, amikor az ember hajlamos azt hinni, alaptalanul, hogy a kupé összes belei és húgyhólyagjai kiürültek, és most végre nyugta lesz egy darabig.

A férfi komor pillantást vetett felé.

– Na igen – felelte.

– Kellemesebb szép időben felhúzni az angyalbőrt, mint ha zuhog az eső – fűzte tovább a szót Valentin.

– Én nem vagyok behíva – mondta megvetően a férfi.

– Én se- válaszolja Valentin, mert nem akarja megbántani. Gyorsan témát változtat: – Nicsak, már egy ideje nem zavarnak minket a vécére menésükkel.

A komor pillantású férfi, akinek, úgy látszik, túlságosan elvont téma volt a meteorológia meg az egyetemes történelem, a tárgyszerű megjegyzés hallatára tüstént baráti hangot üt meg:

– Nézze meg ezeket a mocskosokat – mutat a fülke nyolc padhoz ragadt utasára. – Meg nem mozdulnának egy fél véka tökmagért!

– Azért túlozni nem kell – mondta Valentin.

– Egy csipetnyi emberség sincs bennük – folytatta a férfi. – Csak magukra gondolnak. Ó, szegény Franciahon! És én? Én mért nem ülhetek le? Én is fáradt vagyok, kérem. Ez persze eszükbe se jut nekik, egyiknek se jut az eszébe.

– Egoisták, igaz? – mondta Valentin.

– Bizony így van, csakis magukra gondolnak, énrám nem.

– Mért, azt hiszi, hogy énrám gondolnak? – mondta Valentin.

– Mi közöm nekem ahhoz? – Gyanút fogott: – Mi az, belém akar kötni? Korábban kell ahhoz felkelnie, tisztelt uram!

– Előfordul, hogy másra is gondol, nemcsak magára?

– Na de uram!

– Nem mondom, magunkra is nehéz gondolni – folytatta Valentin. – Tudja, uram, én az időre szoktam gondolni, már nem az időjárásra, mert minek az, ha egyszer mérsékelt égöv alatt él az ember, hanem a múló időre, és mivel ez az idő mindig azonos önmagával, én mindig ugyanarra gondolok, vagyis végül is semmire.

A férfi csodálkozva nézett rá. Valentin kedvesen hozzáteszi:

– Lélekemelő dolog.

Az egyik ülő utas elővett egy butykost, és egy fogmosópohárba töltve a vörös bort, körbekínálta a társaságot. Aztán megbízott egy kisfiút, hogy vigyen a folyosón álló két pasasnak is.

– Csak ön után – mondta Valentin.

A férfi felhajtotta a borocskát, és csettintett a nyelvével.

– Isteni! – kiáltott oda a jótevőnek. – Igazán kedves magátol. Egy pohárka borocska, és máris otthon érzi magát az ember. Mi, franciák, már csak ilyenek vagyunk!

A hátulgombolós most Valentin adagját hozza, és ő egy pillanatra arra gondol, hogy mi lenne, ha átengedné honfitársának a bort; „á, még megsérteném” – fut át az agyán; iszik, visszaadja a poharat, és azt mondja: – köszönöm szépen –, és érzi, hogy gyáván viselkedett, és miközben a pasas a testvériség érzetétől nekibuzdulva leül a kiskölök helyére, és elkezd fecsegni, ő, Valentin elveszti a gondolatmenete fonalát, és képtelen meghatározni, mi is a gyávaság.

Julia már járni is tudott, igaz, botra támaszkodva, és el volt ragadtatva, hogy milyen jólétben él. Chantal nem volt otthon. Paul, tartalékos tiszti minőségben, bevonult, de hamarosan leszerelik, mert szükség van rá a puskatusgyártásban.

– Nem felejtetted el elzárni a gázt? – kérdezte Julia.

– Fölösleges lett volna – mondta Valentin –, ott maradt a cselédlány.

– Hogyhogy? Nem bocsátottad el?

– Nem. Derék lány, felszolgáló volt a Cimborákban, tudod, az volt a kedvenc bisztróm Bordeaux-ban. Már vagy két-három éve fel akart jönni Párizsba dolgozni. Pont aznap érkezett, amikor cselédlányt kerestünk, és úgy gondoltam, hogy nem lenne szép tőlem, ha rögtön elbocsátanám.

– Na, ezt még sose mesélted.

– Nem volt jelentősége.

– Talán még azt a boszorkányt is megtartottad.

– Őt Zafir asszony fogadta fel.

– Kiteszem a lábam, és te máris csak úgy szórod a pénzt. Két cselédlányt tartani!

– Mégis sikerült félretennem valamit. Ide nézz! Kinyitotta a bőröndjét, és elővett belőle egy kis bőrtáskát, amely telis-tele volt különböző címletű bankókkal.

– Tedd el! – szólt Valentin. – És küldj néha pénzes utalványt!

– Jól dolgoztál – mondta Julia.

– Zafir asszonynak kialakult klientúrája volt – mondta Valentin.

– Féltékeny vagyok – mondta Julia gyors fejszámolás után, több pénzt hoztál össze, mint én. A két cseléd ellenére. Hogy néz ki ez a másik?

– Semmi különös. Armandine-nak hívják.

– Hány éves?

– Huszonegy-huszonkettő.

– Tudta, mivel keresed a pénzt?

– Hát persze.

– És nem fecsegte ki?

– Á!

– Nem csináltad fel véletlenül?

– Hova gondolsz!

– Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy le se feküdtél vele!

– Pedig így volt.

– Nekem mindent be lehet mesélni.

– Mért? Már nem találod ki a dolgokat?

– Nekem befellegzett – mondta Julia. – Mozogni már tudok, sőt ezen a téren egyre javul az állapotom. De soha többé nem leszek jó Zafir asszony.

– Ugyanolyan jó Zafir asszony leszel, mint én. Egyenlők vagyunk.

– Hát lehet. De te vagy az első az egyenlők között. Te fogod folytatni.

Valentinnak nincs ellenére, hogy a háború után újra Zafir asszony szerepét kell majd alakítania, hiszen őneki úgyse lesz háború után. Pontosabban semmi se lesz a háború után. Még pontosabban elképzelhetetlen az egész. Egy ilyen háború után nem lesz háború után.

A rendkívül sajátos események menete hamarosan megerősítette Valentint a véleményében. Bevégezvén három tahiti, egy hindu és öt, csak a fonok nyelvén beszélő dahomeyi kartotéklapjának iktatását, teljes tétlenségre lett kárhoztatva, már csak azért is, mert ezeket a gyarmatiakat a legváratlanabb pillanatokban különböző állomáshelyekre helyezték át, és az emiatt megcsappant létszámot nem töltötték fel. Valentin, tíz gyalogostársával együtt, egy százados, két főhadnagy, egy zászlós, három őrmester és hat káplár irányítása alatt várta, hogy a hon jobban kihasználja a képességeit, s tartalommal töltse meg beosztása kereteit.

Egy olyan rendkívül kifinomult bürokratikus védelmi rendszer demokratikus és bajtársias kidolgozása után, melynek révén az alakulat úgyszólván illegalitásba vonult, tisztek, altisztek és közkatonák boldog és békés életvitelre rendezkedtek be. Egyesek maguk után hozatták a feleségüket és gyermekeiket, mások a kártyának és alkoholizmusnak szentelték magukat, megint mások a háziasszonyi szenvedélyüket élték ki, és a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő keretének jól táplált tagjai kellemes gőzfürdővé varázsolt körletekben óhajtották átvészelni a rendkívül kemény telet. A csontig hatoló fagyok még vonzóbbá varázsolták ezt a gyöngyéletet, amely egyáltalán nem kecsegtetett azzal a reménnyel, hogy alapjául szolgálhat az eljövendő háború valamely krónikájának.

A tél közepe táján Valentin elhatározta, hogy szentté válik. A vállalkozás könnyűnek ígérkezett, hiszen ő csak egy álistenben, mégpedig jelentéktelen álistenben hitt, és nyilván tetemes előny a szentté avattatásra áhítozó keresztény kollégákkal szemben, hogy az ő tetteire a leendő megjutalmazás leghalványabb reményének árnyéka sem vetődik. Foinard nevű semmittevő-társa, aki plébános volt civilben, szívességből bőségesen ellátta a tárgyra vonatkozó ismeretterjesztő irodalommal. Foinard-nak eleinte sikerült majdnem valamennyi bajtársát elcipelnie a misére; de hát akkor még senki se tudta, mi fog történni. Most már, hogy látni való volt, hogy semmi se történik, és még sokáig, talán évekig nem fog semmi se történni, a kényelem langy vizeire evező istenfélők hitbuzgalma alábbhagyott; a templomba járás már csak a vasárnapi szertartássorozat egyik olyan tartozéka volt, mint a reggeli kifli, a déli négyszeres adag aperitif és az estéli mozi. Foinard mi mást tehetett, várta, hogy propagandája számára kedvezőbb idők jöjjenek, vagyis egy kicsit kiadósabb katasztrófák, mint amilyen a Nantes-vidéki kellemdús táborozás.

Amidőn Valentin – meg akarván ismerkedni a mások módszerével?megkérte, hogy szerezzen neki szentek életéről szóló műveket, Foinard eleget tett a kívánságnak, de valamiféle elfajult irodalmi ízlésnek tulajdonította a témaválasztást. Valentin egyetlenegyszer volt ott a misén, és annyira unatkozott, hogy soha többé nem ment el, pedig félt, hogy bánatot okoz Foinard-nak. Foinard egyébként egy csöppet se bánkódott: nem voltak illúziói. És most se ringatta magát hiú reményekbe, mert el nem tudta képzelni, miért fogamzott volna meg az istenhit éppen most ennek az élvhajhász barbárnak a lelkében, de mivel jó cimborának akart mutatkozni, összeszedett egypár, együgyű elmének szánt füzetet, és odaadta őket Valentinnak. Az arsi plébános, lisieux-i Kis Teréz, lourdes-i Szent Bernadette, Jeanne d’Arc, IX. Lajos francia király, Dionysos Aréopagita, valamint Donatius, Rogatius és néhány helyi szent alkotta a példaképválasztékot, de Valentin egyiket se választotta. Szent Terézt talán még csak-csak követte volna, de végül is úgy döntött, hogy a saját feje után megy.

Arra hivatkozva, hogy ő semmi másra nem használható (valójában azért, hogy ne tűnjön hivalkodásnak a többiek érdekében való fáradozása), a legszarabb melókat vállalta magára, például a söprést, krumplihámozást, hólapátolást, mosogatást. Az volt a nehéz, hogy közben lepleznie kellett önzetlen odaadását. Amikor már mindennap ő pucolta a klotyót, és Foinard ezt észre se vette, Valentin elégedetten nyugtázta, hogy hűhó nélkül eljutott az önmegtagadás egy bizonyos szintjére. Most már az volt a feladat, hogy az efféle önelégültségről is lemondjon, ami nem ment egykönnyen. És amikor azon kapta magát, hogy őszinte örömét leli a hóeltakarításban vagy szemétláda-kiürítésben, rádöbbent, hogy nem az övé az érdem, következésképpen egyetlen lépést se tett a szentté avattatás útján.

A csökkentett létszámú alakulat életvitele egyébként nemigen adott alkalmat a ritka erények csillogtatására. A dohányzásról vagy az asztali vörösről, a kártyázásról vagy a heti moziról való lemondás hívságos kérkedés lett volna. Valentin eltöprengett, hogy mit is tehetne. Kérvényt intézett a századoshoz, melyben azért folyamodott, hogy küldjék a Maginot-vonalra: a százados rimánkodott neki, hogy tartsa féken magát, és ne tépje ki derék bajtársait feleségük és hölgyismerőseik karjaiból, ami pedig bekövetkezne, ha ráirányítaná valamely ügybuzgó följebbvaló figyelmét az ő szerény kis egységükre. Valentinnak meg kellett hajolnia a százados érvei előtt. Most aztán már igazán nem tehetett mást, mint hogy ölte az időt, és söprögette magában annak a világnak a képeit, amelyet a történelem most készült letörülni.