Globusz^® Publishing 

Plakát az ajtón: Madame Zafir. Múlt. Jelen. Jövő. Be lehet menni, ha nincs kulcsra zárva. Tessék húzni egy Bűvös Számot az asztalon és várni, hogy a nevezett Számnak megfelelő számú csöngetés beszólítsa. Méltányos tarifák. Valentin rárajzszögezte a maga feliratát a plakátra, közben nem győzte csodálni, hogy milyen világosan vannak megfogalmazva az utasítások, és hogy Julia erre képes volt. Egyébként csodálkozott, hogy egyáltalán csodálkozik még valamin.

Lement a lépcsőn (senkivel se találkozott, ahogy Julia előre megmondta), átvágott a Taine utca tizenkettő udvarán, újra végighaladt a folyosón, majd a fatelep mellett húzódó sikátoron, kulcsra zárt maga mögött egy ajtót.

Ily módon belekóstolván Párizs rejtelmeibe, máris otthon találta magát. Úgy döntött, hogy iszik egy pohárkával, mielőtt felmenne jelenteni, hogy küldetését sikeresen teljesítette. A lépcsőházon át kiment az utcára.

Arra lett figyelmes, hogy csődület van Virole-ék előtt egy kis teherautó körül, odasietett a bámészkodókhoz, de már csak azt látta, hogy a teherautó elporzik.

– Mintha ugyan nem lenne más baja az embernek manapság, amilyen időket élünk! – mondta valaki.

Valentin meglátta Houssette-et.

– Mi történt?

– Virole megölte a feleségét – mondta Houssette.

– Még ilyet – mondta Valentin.

Gépiesen elindultak a Cimborák felé. Valentin azon gondolkozott, hogyanjöhetett volna rá, hogy az „Houssette két csendőr közt” azt jelentette: „Virole rabkocsiban”. Az is megfordult az agyában, hogy ha Julia nem bénul meg, vajon Zafír asszony figyelmeztette volna-e Virole-nét a rá leselkedő veszélyre, és egyáltalán elkerülhető lett volna-e a baj. És végül azon is eltöprengett – amire eddig még nem gondolt?, hogy vajon Zafír asszony megjósolta-e magának a betegséget, mely derékba törte pályafutását.

– Hát, kérem – mondta Houssette, mihelyt helyet foglaltak –, az angol király Párizsba látogat.

– A háború jele – mormogta Valentin.

De máris magával ragadta őket az általános társalgás hulláma. Hogy történt pontosan? Ki a hibás? Igaz, az idegeire ment a nő, de azért még nem kellett volna megölnie. Egy ilyen derék asszonyszemélyt! Egy ilyen derék férfiembernek! Micsoda korban is élünk, hogy egy ilyen derék férfiember egyszer csak megöl egy ilyen derék asszonyszemélyt!

– Pedig a Taine utcai jósnő idejében figyelmeztette, Virole-né mondta is Balustre-nének, aki aztán továbbmondta nekem. Azt mondta Balustre-nének: „Tudja, Balustre-né, nagyon gyanakszom az uram iránt.” Zafír asszony is megmondta : „Vigyázzon, Virole-né – azt mondja –, könnyen lehet, hogy nem az ágyában fog meghalni a férje miatt.” Nahát, ezt mondta Zafír asszony Virole-nénak, ahogy Balustre-nétől hallottam.

Valentin a jól tájékozott személy felé fordult. Az illető Verterelle-nek bizonyult, akit őszinte özvegysége hosszú ideig távol tartott a kocsmáktól. Julia Verterelle-nének is megmondhatta volna, hogy az ágyában fog meghalni. De ő, Valentin, mi a csudát mondhatott volna meg Virole-nénak meg Verterelle-nének? Hogy nyerni fognak a lottérián, és százéves korukig fognak élni egy tengerparti villában? Örömet szerzett volna nekik, de attól ők még nyugodtan feldobták volna a talpukat.

Valentin körül víg röhincsélésbe torkollott a társalgás, már ahogy ez nagy sorscsapások alkalmával lenni szokott. Valentin látta magát, amint ott lépdel a házak mögött nyíló sikátorban, amelynek létezéséről eddig nem is tudott, majd megy fölfelé a Taine utcai ház lépcsőjén, olyan biztonságban, mintha láthatatlan volna. Egyetlen pohár lőrétől beleszédült ebbe az alattomos, sötét világba, ahol furcsamód nagyon is otthonosan érezte magát. Igazán nem lenne ildomos, ha nem fogadná el a Julia ajánlotta új hivatást!

– Elgondolkoztatja az embert ez a história, mi? – szólalt meg Houssette.

– Más is van – mondta Valentin. – Még egy változás lesz a kerületben. Becsukom a boltot.

– Csak nem?

– Nem megy az üzlet. Találtam egy állást. Bent a központban. Aztán majd meglátom.

Látta, hogy Houssette elhiszi a mesét. Ettől úgy megzavarodott, hogy legszívesebben megmondta volna neki az igazat. Ámult, hogy milyen könnyen el tudta ültetni ezt a kis hazugságot a fűszeres józan elméjében. Mostanáig azt hitte, hogy a beszéd az igazság kimondására, a hallgatás pedig az elrejtésére való. Az, amit Zafír asszony ügyfeleinek fog mondani, nem is tévhiteket kelt majd, hanem olyan téveszméket és ábrándokat, amelyek egész a sírig elkísérik az illetőt.

A legelső kliensnek azt fogja mondani, hogy egy hindu herceg veszi feleségül. Nem biztos, hogy az lesz az első házassága, sőt, az se, hogy a második, így a lehetőségek tág tere nyílik meg a hölgy előtt: víg bizakodásban töltheti életét a szenilitás végső határáig. Az első ügyfele egy fiatal nő volt.

– Hamarosan férjhez megy – mondta Valentin fejhangon, és a saját hangja hallatára majdnem elnevette magát.

– Egy hete volt az esküvőm – mondta a páciens.

– Ugye, megmondtam. Minekünk nem számít az idő. Mi az, hogy tegnap vagy holnap az örökkévalósághoz képest?

„Na, ezzel biztos sikerült bepaliznom” – gondolta Valentin gyönyörködve önnön ékesszólásában. De a leányzó szívós fajta volt:

– Nem mondom, szép dolog az örökkévalóság, csakhogy engem nem a tegnap érdekel, hanem a holnap.

– A tegnap is fontos – mondta Valentin. – A tegnapok nélkül nem lennének holnapok.

– Akárhogy is, egy hete férjes asszony vagyok.

– Mit kíván tudni?

– Mindent.

– Az bizony sok – mondta Valentin komoran.

– Kerül, amibe kerül.

„A fene egye meg – gondolta Valentin –, nem is olyan könnyű ez. Julia jól kitolt velem: el kellett volna próbálnunk, mielőtt bedob a mély vízbe. Persze már az is szép tőle, hogy kitalálta ezt a dolgot.”

– Most koncentrálni fogok – közölte megfellebbezhetetlenül.

Az ifjú hölgy ezt természetesnek találta.

„Bevessem neki a hindu herceget? – töprengett Valentin. – Ez az egyetlen, amit én találtam ki, saját erőmből, de nem biztos, hogy a nő beéri vele.” Rádöbbent, hogy nem lesz többé alkalma rekordot dönteni a Poucier nagy óráján. Pedig már éppen kezdte valamiképpen meghódítani az időt, bár azt még mindig nem tudta felfogni, hogy bizonyos számú másodperc ide vagy oda miképpen tudja befolyásolni azt, ami csak a végtelennel mérhető. És ha tíz perc néha egyeden szempillantássá zsugorodott, ez a szempillantás mindig egy emberi életre vonatkozott, olyan életre, melynek kezdete és vége van. Lehetséges volna, hogy az élet trambulinja valójában mérleghinta? Valentin lebillent.

Visszatérve csillagjós-fátyla mögé, Valentin észrevette, hogy a páciens alszik. Megkocogtatta az asztalt, és jó hangosan kijelentette:

– Tíz frank lesz, asszonyom.

Az asszonyka felriadt, leszurkolta a tíz ruppót, és réveteg tekintettel távozott. Valentin büszke volt magára. „Kezdetnek nem rossz” – gondolta, majd követve Julia utasításait (amelyek, ugye, oly világosan voltak megfogalmazva az ajtón), kétszer megrázta a csengettyűt, hogy jelt adjon a kettes számúnak. De senki se lépett be. Valentin megvakarta a fejét; három lehetőség volt: a kettes számú elaludt; a kettes számú elment, de kint vár a hármas számú; és végül, hogy nincs kettes számú, vagyis se kettes, se hármas, se senki nem vár. Az első esetben nemigen valószínű, hogy az újabb csengettyűzés inkább fölébreszti az illetőt, mint az előző: a második esetben három csöngetés a megoldás; a harmadik esetben mindegy, mit csinál. Valentin tehát hármat csöngettyűzött. Egy úr lépett be, letette az asztalra a sorszámát, a kettes számot, majd ravaszkásan mosolyogva leült.

„Csuda agyafúrtnak képzeli magát – gondolta Valentin –, az a baj, hogy nem tudom, hogy járjak túl az eszén. Micsoda szakma!”

– Tehát nem tudta, hogy nem mentem el – mondta az agyafúrt. – És elárulhatom, hogy nincs harmadik kliens. A jelek szerint ezt se tudta.

– Kettő vagy három, az minekünk egy és ugyanaz – mondta Valentin. – Az idő kettős: múltra és jövőre oszlik, és egyszersmind hármas is, hisz a kettő közt ott a jelen.

– Ha a konzultáció három frankba kerül – szólt az agyafúrt –, de én csak kettőt adok magának, be fogja látni, hogy kettő vagy három nem ugyanaz.

– Húsz frank a konzultáció – mondta Valentin eltökélve, hogy jól megfeji ezt a piszok alakot. – Előre kell fizetni.

A fickó leszurkolta a húsz ruppót, és Valentin szemérmesen letakarta a pénzt az illető Bűvös Számával. Csakhogy eközben láthatóvá vált a kézfeje, és a pasas nagy érdeklődéssel stírölte azt a kezet. Valentin rögtön rájött, hogy zsaruval van dolga, és megállapította magában, hogy egykettőre lefülelték. És most le fogják csukni? Börtönbe csukják-e az embert jóslásért?

A pasas türelmesen várt, magabiztos volt, és enyhén ironikus.

„A rohadt disznó! – gondolta Valentin. – Julia persze könnyen elbánt volna vele. Én meg csak lejáratom a szakmát.” Nagyot sóhajtott.

– Nos? – kérdezte a kettes számú.

– Van egy kollégája, aki rosszakarója magának – vágott bele Valentin.

– Hogy néz ki? – kérdezte a pasas most már kihívó gúnnyal.

– Barna hajú, bajuszos, keménykalapot visel, folyton magával cipeli az esernyőjét, és akkora csukája van, mint egy hegedűtok.

– Forradás van neki a jobb arcán? Valentin nem esett bele a csapdába.

– A balon – mondta.

– Ő az – suttogta döbbenten a páciens.

– Le fogja pipálni magát egy ügyben, amellyel mindketten meg vannak bízva.

– A tányértolvajok ügyében?

– Pontosan. Legyen résen, különben nagyon behúzza a csőbe.

– Mit csináljak?

– Tíz frank a tanács – mondta Valentin.

A pasas máris fizetett.

– Holnap reggel hétkor menjen a Sacré-Coeur elé, és meglátja, mit kell tennie.

– A Sacré-Coeur elé?

– A Sacré-Coeur elé.

A pasas meg volt rökönyödve.

– Maga hülyének néz engem – bökte ki végül.

– Mondja meg, mit kockáztat vele, ha odamegy a Sacré-Coeur elé?

– Hát az igaz.

– Mondok én magának még valamit.

– Igen?

– A feleségével van kapcsolatban. A maga egyik kollégája legyeskedik körülötte.

– Hogy néz ki?

– Barna hajú, bajuszos. Keménykalap, esernyő. Nagy lába van neki.

– Biztos benne?

– Látom.

– Anatole! Sejtettem.

– Vigyázzon vele, nagy csibész. Sajnálom, de most már búcsúznom kell magától. Jöjjön el újra, ha segíthetek valamiben. Legközelebb már csak tíz frank lesz a konzultáció.

– Köszönöm. – A jagaló gondolkozott valamin. – Kesztyűt kellene felvennie – mondta végül.

– Én köszönöm – mondta Valentin.

A jagaló távozott.

Valentin az ablakhoz ment, és látta, ahogy a pasas áthalad az udvaron. Érezte, hogy kliense meg se áll a Sacré-Coeurig.

Csöngetett hármat, aztán négyet, de nem volt foganatja. Kinézett a váróterembe: senki. Mese, amit Julia mondott, hogy valóságos aranybánya ez. Hogy mindig tele a váró. Egy álló órát kellett várnia a hármas számúra, Miss Párizsra. Ez már ismerős terep lesz.

– Mit kíván tudni? – kérdezte Valentin teli torokból. Tényleg, vajon mit kíván tudni szegény bolond? Ha a múltját szeretné hallani, jó helyen jár: ő, Valentin alaposan felkészült a témából.

– Ha ön jósnő – szólt Miss Párizs odahajolva Valentinhoz és majd átfúrva tekintetével a fátylat –, ha ön jósnő, akkor tudnia kellene, hogy én mit kívánok tudni.

„Még csak az hiányzik, hogy ez a szerencséden öreglány is kételkedjen! – sóhajtott Valentin. – Na de majd én megmutatom neki!”

– Azt kívánja tudni, hogy mit hoz a jövő – mondta tagoltan.

– Ez az! – bólogatott diadalmasan Miss Párizs.

Most, hogy elnyerték a bizalmát, nem titkolta tovább, hogy mi jövetele célja:

– Egyetlen dolgot szeretnék tudni – mondta. – Azt, hogy lesz-e háború.

Szóval ez a nyomorult öreg liba képes kidobni tíz frankot az ablakon, csak hogy ünnepélyesen meghallja azt, amit minden józan elmétől ingyen is megtudhatna. „Furcsák az emberek” – gondolta Valentin, és hirtelen rádöbbent, hogy valójában mindegy, a háborút jövendöli-e meg vagy a hindu herceget. Mindig jön a háború, hacsak be nem adja a kulcsot az ember, még mielőtt kitörne. Valentin most valami újjal próbálkozott.

– Nyugodjon meg, asszonyom – jelentette ki tökéletes eunuchhangon –, nem lesz háború.

Miss Párizsnak elsötétedett az arca.

– Pedig úgy reméltem! – suttogta.

– Mért? – kérdezte kíváncsian Valentin, kizökkenve a szerepéből, de Miss Párizs semmit se vett észre, és így válaszolt :

– Mert jól betenne a rohadt szemeteknek. Egy jó kis háború, nagy rakás halottal, az aztán adna a pofájukra nekik! Hogy dögölne meg minden boltos meg tulaj, zsaru, tisztviselő, filmsztár, pap, biciklista! bombát a fejükre, bumm! hogy szakadnának miszlikbe a rohadtak! Tavaly, München előtt, odavoltam a boldogságtól. Minden pénzt megért, amilyen savanyú pofákat vágtak. Beszari rongy alakok. És aztán a leggyávább közülük, a Daladier, elsimította a dolgot. De én azért reméltem, hogy csak elnapolták a háborút. Tényleg azt hiszi, hogy nem lesz háború?

– Nem hiszem, hanem tudom – jelentette ki Valentin.

– Na persze – mondta Miss Párizs porig sújtva.

– Csupán ennyit kívánt megtudni?

– Igen, asszonyom.

– Nos, akkor én még valamit elárulok magának: anyagi természetű csalódás fogja érni pénteken. Nem kapja meg az összeget, amelyre számít.

– Még ilyet!

Valentin nem tudta eldönteni, mi döbbenti meg jobban a hölgyet: a jövendőmondó precizitása vagy a rámakereskedő pálfordulása.

– El nem tudom képzelni, mért tagadná meg tőlem Brû úr a zsebpénzt – mondta Miss Párizs támadó éllel.

„Szóval egyedül én adok neki rendszeresen húsz frankot péntekenként”- gondolta Valentin, és hirtelen agyába hasított a felismerés: ha Miss Párizs zárva találja a boltot, képes és fölmegy az emeletre.

– De nehogy erősködni próbáljon! – tette hozzá rémisztőén. – Szörnyű nagy baj érné, szörnyű!

Miss Párizs rémülten hallgatott egypár másodpercig, aztán sírós hangon azt mondta:

– Ha ezt tudom, hát el se jövök. Csupa rossz hírt tudtam meg magától.

– Van azért egy jó hírem is.

– Micsoda?

– Magának kivételesen ingyenes a konzultáció.

– Jaj, köszönöm szépen, asszonyom! Köszönöm szépen.

És Miss Párizs pánikszerűen távozott, nehogy Zafír asszony megbánja a jószívűségét, és az utolsó pillanatban kivasalja belőle a dohányt. Az ilyenektől minden kitelik.