|
|
|
München után még jobban megcsappant a képkeretkereslet, csak karácsonyra élénkült meg egy kicsit a forgalom. Napok teltek el úgy, hogy egyetlen vevő se tért be a boltba, és a környékbeliek – nem lévén más meséinivalójuk, csak a megélni való történelem – egyre ritkábban látogatták meg Valentint, és egyre jelentéktelenebb részleteket mondtak el harsogó újságcímek jegyében csordogáló életükből. Továbbá a képkeret-kereskedő németországi útja is nyugtalanította a szomszédságot. Mindenféle találgatásokba bocsátkoztak a rendkívüli kiruccanás valódi okait illetően, és még a kém szó is elhangzott. Nagyon rejtélyes volt a dolog, ráadásul hiába is faggatták Valentint: válaszai csak növelték a kérdezők tanácstalanságát. Végezetül köztudomású volt, hogy Valentin – bár újabban bölcsen hallgat róla – elkerülhetetlennek tartja a háborút, és az elhúzódó béke miatt egyesek szemében vesztettek hitelükből az ő mégoly általánosságban megfogalmazott nézetei, sőt egyes egyesek úgy vélték, hogy Valentin szándékosan alakított ki ilyen véleményt maga körül. Ha nem tart ki mellette néhány olyan tiszteletre méltó kereskedő barátja, mint Houssette, Virole, Crampon és Poucier, alighanem úgy eluralkodik az ellenséges érzület, hogy azt az üzleti sikertelenség egymagában nem tudja eloszlatni. Ezzel szemben a Taine utcai jósnő, aki békét jósolt híveinek, olyan tekintélyre tett szert, hogy még a tizenhatodik kerületi dámák is elzarándokoltak hozzá Reullybe.
Újév után ismét teljesen leállt a kereteladás. Január ötödikéig kellett várni az első vendégre. Fejenincs János leült, és azt mondta:
– Cigaretta!
Valentin adott neki egy cigarettát. Fejenincs Jánosban azt találta a leglenyűgözőbbnek mostanában, hogy München idején behívták katonának. Fejenincs János pedig bevonult, mint bárki más, de sőt, vissza is jött. A seregben való egyhetes vendégeskedése a jelek szerint idillikus volt, és szavaiból arra lehetett következtetni, hogy végig részeg volt. Valentinban gyanú támadt, hogy Fejenincs szimuláns, és ahogy tartalékosi tevékenységéről faggatta, úgy érezte, olyan, mint a környékbeli kereskedők, mikor éppen kérdésekkel halmozzák el őt, Valentint, a németországi útját illetőleg.
– Boldog új évet – mondta.
Fejenincs János a combjára csapott, mintha valami ínyencnek való viccet hallott volna.
– Hát igen – mondta Valentin. – Ezt az évet már nem ússzuk meg.
Fejenincs János megunta a füstölést, egyszersmind sürgető vágya támadt, hogy táplálkozzék, és mivel nem volt más a keze ügyében, csak a szivarka, nekilátott, hogy elfogyassza.
Valentin figyelmesen nézte, és arra a felismerésre jutott, hogy lám, Fejenincs már csak kicsike csikkeket eszik.
– Azért szívni jobb, nem? – szólalt meg.
Fejenincsnek nem volt kialakult véleménye a dologról.
– Boldog új évet– mondta. – Boldog új évet. Boldog új évet. Blü-blü-blü-blü-blü-blü-blü-blü. Boldog új évet.
Valentin követte a példáját, és nagy vígan a combjára csapott.
– Boldog új évet – folytatta Fejenincs János, és begörbítve a mutatóujját, hozzáfűzte: – Tak-tak-tak-tak-tak-tak-taktak-tak. Bumm-bumm! – üvöltötte, de olyan vadul, hogy megijedt tőle, és gyorsan egy szék mögé bújt.
– Nagy hecc lesz – sóhajtott Valentin.
Fejenincs János némán reszketett rejtekhelyén, mint egy kutya.
– Hát aztán! – mondta Valentin.
A barátja lassan felegyenesedett, és két csuklóját összetéve, a volgai hajóvontatók lassú lépteivel odament hozzá. Megállt a pénztárgép előtt, amely mögött Valentin ült, és kezét a Chignole idején aranypénzt is látott divatjamúlt rézlapra helyezve azt suttogta:
– Enni! Enni!
Valentin bólintott.
– A környék többi kereskedőjének is el fogod mondani?
Fejenincs János ravaszkásan elmosolyodott, és vékony hangon hadarva szavalni kezdett:
Izzott a nyár,
Hát ment is a Hangyához át
Elpanaszolni nyomorát.
Akkor ma táncolj, szaporán*
– Nem hagytál ki véletlenül néhány sort? – kérdezte Valentin.
– Bumm-bumm! – dördült el ismét Fejenincs János, majd reszketve egy szék mögé lapult.
– Már megint lidérces álmom volt az éjjel – mondta Valentin. – Valami füves pusztában mentem egy eldugott falu felé, és már messziről bűzlött. Aztán beértem a faluba, és körös-körül elhagyott kunyhók voltak, és döglött állatok hevertek az utcán. Már egy csomószor álmodtam ilyesmiket.
Fejenincs János még mindig ott kuporgott a szék mögött, és csendesen sírdogált.
– Mért nem ülsz le? – kérdezte Valentin.
A barátja egy kézmozdulattal jelezte, hogy jobb neki így.
– A söprűdnek köszönhetően?fűzte tovább a szót Valentin – több mint hét percig követni tudtam az időt, csak az időt. De most már tudom, hogy nem követnem kell, hanem meg kell ölnöm az időt. Mit gondolsz, amikor sikerül kiszabadulnom, és már nem kell feszülten figyelnem, és ugyanott vagyok, ahonnét egypár perce mozdulatlanul elindultam, az nem olyan, mint amikor az ember álomtalanul alszik?
Fejenincsjános egy szót se szólt.
Belépett egy csendőr.
Rendkívül udvariasan üdvözölte a tulajt, és közölte vele jövetele célját: Brû (Valentin) mozgósítási lapját szándékozik kicserélni. Imigyen tudtul adván óhaját, mely annál is inkább jogos volt, mert nem egyéni szeszélyből, hanem a hon védelme megmásíthatatlan terveiből fakadt, a csendőr szórakozottan körbepillantott, és meglátta a szék mögött lapuló Fejenincs Jánost, aki a nemtelen majré minden jelét magán viselte. A csendőr – bár látott már egyet s mást életében – meglehetősen meglepődött, s alkalmasint módszeres nyomozáshoz látott volna, de akkor azt kellett hallania, hogy megkérdezik tőle: kívánja-e elvinni a régi mozgósítási lapot. Még szép, hogy kívánja, hiszen ez küldetése fontos részét képezi! Oldaltáskájából elővette az új lapot. És Valentin megtudta, hogy a mozgósítást követő tizenegyedik napon kell jelentkeznie Nantes-ban a 10. kiegészítő keretnél. Nyert tehát egy napot, de minek?
Minden sértő szándék nélkül azt mondta a csendőrnek:
– Hát ezzel nem sokat nyerek.
– Mi közöm hozzá? – felelte derűsen a csendőr.
Mindazonáltal a szék mögött lapuló személy miatt a hadfi nem teljesíthette háborítatlan örömmel a küldetését. Valentin észrevette ezt.
– Vigyázz! – kiáltotta el magát.
Fejenincs János talpra szökkent, és vigyázzállásba merevedett, egyébiránt a csendőr is végrehajtotta a parancsot.
– Jobbra át! Lépés in-dulj! Egy, kettő! Egy, kettő! Ajtót nyit! Egy, kető! Egy, kető!
És Fejenincs János, a csendőr nyomában, kimasírozott az üzletből.
Valentin nézte, ahogy távolodnak. „Vissza fog jönni – gondolta –, mármint a csendőr.” Bezárta az utcai ajtót, és fölment a katonakönyvéért.
A lakás üres volt, mint általában, pontosabban, mint mindig, ha nagy ritkán felment. Valentin ezúttal nem nézett ki a konyhába, hogy futó pillantást vessen a bóbiskoló bányarémre, hanem egyenesen a hálószobába ment, hogy elővegye a szekrényből az ágyneműhalom alól a katonakönyvét, és egyszer csak a padlón találta magát. Valami puhában botlott el.
Juliában.
Ott hevert az asszony, elterülve, és pontosan úgy viselkedett, mint egy hulla.
?Már csak ez hiányzott” – gondolta Valentin, és nem mozdult. Aztán az futott át az agyán: „megváltozik az életem”, majd: „az övé is”. Ebből mindjárt levonta a következtetést: „Nem is vagyok olyan egoista, hiszen őrá gondolok.” Villanásnyi idő múlva már azon töprengett, hogyan tolakodott ez a szó, az egoista, a gondolatai közé. Akkor aztán átugrott Julia testén, és lefutott a lépcsőn. Odalent beleütközik a mérgeskedő csendőrbe.
– Meghalt a feleségem – mondja –, rohanok orvosért.
Faképnél hagyja a hadfit, aki elgondolkozik, szabályszerű-e mozgósításilap-csere közben bekrepálni.
Valentin rohan. Valójában nem orvoshoz rohan, mert egyetlen orvost se ismer. Julia mindig makkegészséges volt, és ő, Valentin se betegeskedő fajta. Poucier-hez szalad segítséget kérni. Poucier és a felesége ott lohol Valentin mögött, hamarosan Houssette és a virágáruslány is csatlakozik hozzájuk. A csendőr is felmegy: az elsőbbség végett. Most már ketten szorulnak orvosi segítségre, a bányarém ugyanis, mihelyt kilép a konyhából, epilepsziás rohamot kap, felfedve így a kórt, amelyet mindeddig sikerült ellepleznie.
Valentin körül tevékeny és hatékony tömeg sürög-forog, olyan a lakás, mint egy ördögtanya. Váratlanul befut egy orvos. Valentint magával ragadja a cselekvés szelleme, gyorsan megejti a mozgósításilap-cserét, a csendőr dolgavégezetten távozik, és Valentin meg van elégedve magával, mert lám, fel tudott emelkedni a feladat nagyságához.
Kisvártatva odalép hozzá a doktor, és tapintatosan közli vele, hogy a hölgy nem halt meg.
– Apró plekszia – mondja. – Valószínűleg béna marad. A cselédje viszont egyszerűen epilepsziás. Vegyen fel valaki mást, fiacskám, az édesanyja ápolására. Húsz frank lesz, de ne féljen, jövök még.
– Rohadt egy ügy – mondta Julia néhány nappal később, amikor újra beszélni tudott. – Szarban vagy, mi, tündérbogaram?
– Á, minden rendbejön – mondta Valentin.
– A francokat?mondta Julia?, nincs mese, nekem lőttek.
– Mondom, hogy minden rendbejön.
– Annak a marhának is pont most kellett becsavarodnia! Rúgd ki, és keress valakit, aki ápolni tud!
– Nem lehetne őt is megtartani? – próbálkozik Valentin, mert a szíve szakad meg a gondolatra, hogy ki kell rúgnia szegény bányarémet, és különben is tudja, hogy ő képtelen lenne lefolytatni az eljárást.
– És miből fogod fizetni őket?
Valentin lekókad.
Julia nézi, nézi.
– Szegény kicsikém – sóhajt fel. – Na jó, tudod, mit csinálunk? Fogsz egypár ekkora papírlapot, ráírod, hogy cselédlányt keresünk, és kiteszed az ismerős boltosoknál.
– Ez aztán az ötlet! – mondja Valentin.
És tüstént munkához lát.
– Kiírjuk, hogy mennyit adunk?
– Megőrültél?
– Csak tudnám, miből fogjuk fizetni – mondja Valentin –, változatlanul nem megy az üzlet.
– Van egy kis dugipénzem – mondja Julia. – De sokáig nem húzzuk belőle.
Valentin megvakarja a fejét.
– Talán mást is árusíthatnánk, nemcsak képkeretet mondja. – Ha jobban nekiveselkedek, talán kijön belőle valami.
– Szűkecske neked az agyad ahhoz – mondta Julia, és megsimogatta Valentin haját.
Katonaruhában látja. De nem amint elhalad a rőfösüzlete előtt: teherautón ül a katonatársai közt, és lógázza a lábát. Vajon a múltra vagy a jövőre vonatkozik a kép?
– Esetleg bevonulhatnék – javasolta Valentin –, megkapnám az önkéntesi jutalmat. Olyan mindegy, hogy most rögtön húzom-e föl az angyalbőrt vagy három hónap múlva...
– Buta vagy – mondta Julia.
Valentin nem erősködik. Más ötletei is vannak:
– Paul talán el tudna helyezni munkásnak a gyárában. Igaz, nincs kedvem hozzájárulni a világ felfegyverzéséhez – teszi gyorsan hozzá.
– Na ugye.
– De talán tud valami kényelmes és jól fizető állást.
– Arra ne számíts! Úgy csinál, mintha a haverod volna, de igazából rohadt egy alak.
– Gondolod?
– Nagyon a bögyében vagy, amióta megcsöcsörészted Chantalt a Világkiállításon.
– Meglátott minket?
– Chantal mondta el neki.
– És te honnan tudod?
– Nekem is elmondta.
Miket beszélhettek róla a háta mögött! Valentint szerfölött bántotta a dolog. Felcsillant előtte egy reménysugár:
– Megláttatok minket?
– Csak amikor összetalálkoztunk.
Valentin rnegvakarta a fejét.
– Kitaláltad?
– Minden lehetséges. – Julia elmosolyodott. – És te? Te kitaláltad már?
– Mit kellett volna kitalálnom? – kérdezte Valentin meglepődve.
Julia nem válaszolt.
– Megyek, kiosztom a cetliket – mondta Valentin.
Beletelt egy időbe, mire végzett, mert mindenütt be kellett számolnia a felesége betegségéről. Olyan sokszor kellett elismételnie ugyanazt a szöveget, hogy egy kicsit fáradtan ért már haza. Julia ezzel fogadta:
– Szeretnélek megkérni egy szívességre.
– Mondd csak nyugodtan.
– Fogj egy ekkora kartonlapot, ni, és jó olvashatóan írd rá: ?„Holnap jövök”, aztán menj el a Taine utca tizenkettőbe, hátsó lépcső, második emelet, bal oldali ajtó, és négy rajzszeggel tűzd ki a feliratot, jó?
– Igenis, értettem! – mondta Valentin.
Nagy műgonddal megcsinálta a feliratot, és művében gyönyörködve így szólt:
– Kész is. Megyek. Taine utca tizenkettő, hátsó lépcső, második emelet balra?
– Igen. De várj még egy percet! Menj le az udvarra! Van hátul egy ajtó. Egy kis közre nyílik, amely egészen a fatelepig és a rézműves raktáráig vezet. A raktár előtt befordulsz jobbra. Néhány lépés, és egy kékre festett ajtó előtt találod magad. Benyitsz, és máris ott vagy a Taine utca tizenkettő udvarán. A kulcs a fiókban van, abban ott, ni. Vadonatúj kulcs. El ne veszítsd!
– Nem vesztem el. De mit csinálok, ha valaki meglát, amint éppen felrajzszegezem a feliratomat az ajtóra, és megkérdi, hogy mi a fenét keresek ott?
– Senkivel se fogsz találkozni.
– De hiszen lakói is vannak annak a háznak.
– Csak ügyesnek kell lenni, akkor senkivel se találkozik az ember.
– De én nem vagyok ügyes.
– Hát ügyeskedj!
– De ha mégis meglát valaki, akkor mit mondjak?
– Küldd el a francba! Szabad országban élünk, vagy nem?
– Már nem sokáig – mondta Valentin.
– Magadtól jöttél rá?
– Semmire se jöttem rá. Mindennap ezzel vannak tele a lapok.
– Tudsz olvasni az emberek arcából?
Valentin nem válaszolt.
– Nem ördöngösség – mondta Julia.
– Én azt látom, ami nincs rávésve az idő számlapjára.
– Azzal semmire se mész – mondta Julia.
– Egyszer két csendőr közt láttam Virole-t – mondta Valentin. – Nem, Houssette volt az. Igen, Houssette, nem Virole. Annyi biztos, hogy sose következett be.
– Virole-né mögött ott ólálkodik a halál – mondta Julia.
– Megmondtad neki?
– Tudja.
– Én nem akarok beleavatkozni az emberek életébe – mondta Valentin.
– Ahogy gondolod.
– Ezt hogy érted?
– Zafir asszony nagy pénzeket keres. Te fogod helyettesíteni, amíg gyengélkedik.
– De én nem hiszek a jósnőkben! – tört ki Valentin. – És különben is, isten bizony nincs tehetségem hozzá.
– Bármit összefecseghetsz.
– De az emberek Zafír asszonnyal akarnak találkozni, nem pedig velem.
– Zafír asszonnyal fognak találkozni.
– Csak nem azt akarod, hogy nőnek sminkeljem magam?
– Nem kell kisminkelned magad. Anélkül is szép leszel.
– De a hangom, az alakom...
– Elfátyolozod az arcodat. Van nekem egy szép fátylam az összes állatöv jegyével. Egy kicsit összehúzod magad a széken, és úgy változtatod el a hangod, hogy ne lehessen megismerni.
– Az új kliensekkel még csak-csak sikerülhet a dolog. De a törzsvendégek gyanakodni fognak.
– Nyugi – mondta Julia. – Ha egyszer az emberek be akarják venni a maszlagot, lehetetlen észhez téríteni őket. Az ökörségnek nincs határa.
 |  |  |
|
|
|