|
|
|
Egy csomó cirokseprűvel megrakodva belépett Fejenincs János. A seprűt gondosan a pultra helyezte, és Valentin felé nyújtotta a kezét.
– Cigaretta – mondta, nem határozva meg pontosan, hogy parancs vagy kérés esete forog-e fenn.
Valentin odaadta neki a cigarettát, és egy skatulya gyufát is csatolt mellé.
Fejenincs János szívott egyet a cigarettából, az orrán keresztül kifújta a füstöt, majd figyelmesen megszemlélte a parazsat.
– Blü, blü, blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü.
– Mit ettél ebédre? – kérdezte Valentin.
– Tesárut – felelte Fejenincs János. – Tesárut, blü, blü.
– Tyűhű – szólt Valentin –, akkor jól belaktál.
Fejenincs János a combját csapkodta.
– Beszarásig – mondta, és majd megfulladt a kacagástól. – Beszarásig.
Ujját felemelve csendet intett, felemelte a fél lábát, és fingott egyet. Aztán két ujja közt elnyomta a cigarettát, és lassan rágni kezdte.
– Mingyá meglátod – mondta, ügyet se vetve rá, hogy a bagóié őszbe vegyülő szakállára csordul.
Benyúlt a zsebébe, és egy mindkét végén megkezdett hurkát húzott elő.
– Tesáru! – mondta. – Tesáru!
Két szembefordított tenyerével mutatta, hogy a hossz mintegy hetvenöt centiméter volt, gyors körkörös csuklómozdulattal, hogy csórta, majd hüvelykujjával bizonyos irányba bökött, jelezve, hogy az áldozat egész egyszerűen Verterelle, akinek három üzlettel odébb van a hentesáruboltja.
– És onnantól idáig meg is etted? – kérdezte Valentin.
A másik intett, hogy: hogyne, természetesen.
– És nem láttak meg?
Fejenincs János kacsintott. Fogta az egyik söprűjét, és úgy csinált, mintha a nyelét rágná, közben pedig mohón nyelte a maradék hurkát.
– Nagy kópé vagy te – mondta Valentin elragadtatva. Fejenincs János is ezen a véleményen volt; bólogatott és – immár majdnem jóllakottan – leült.
– Na és hogy van, Brû úr, hogy van Brû úr, hogy hogy hogy van Brû úr.
– Még mindig nem bírom négy percnél tovább követni a nagymutatót – mondta Valentin, tekintetét a Poucier nagy órájára irányítva.
Fejenincs is arrafelé nézett, és eltátotta a száját, de mihelyt Valentin megszólalt, hevesen visszafordult:
– Négy percen túl olyan, mintha elaludnék, már nem tudom, min gondolkozok, és az idő kicsúszik az ellenőrzésem alól, vagy pedig megrohannak a képek, lankad a figyelmem, és ugyanúgy, mint az első esetben, már tovább is szaladt az idő, és nekem nem sikerült fülön csípnem.
Fejenincs János megértőén bólintott.
– Blü, blü, blü, blü – szólt. – Blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü, blü.
Majd elgondolkozva megismételte a mondatot.
– Őrködöm az idő felett – mondta Valentin –, de néha megölöm. Pedig ezt nem akarom.
Beszélgetőtársa égnek emelte, majd fáradtan és együttérzően leejtette a karját.
– Főleg a képek zavarnak – folytatta Valentin. – Mindenfelől rám rohannak. Még olyan is van, amelyet nem is ismerek. Olyan tájakról, ahol sose jártam, s amelyek tán nincsenek is.
– Kocsival – mondta Fejenincs –, kocsival, kocsival.
Felállt, és több ízben körbevonatozta a székét. Aztán gyorsan véget vetett eme tevékenységének, leült, és visszavedlett figyelmes hallgatósággá. Valentint meghatotta ez a közjáték, mely arról tanúskodott, hogy beszélgetőtársa mély érdeklődéssel kíséri az ő időpróbálkozásait. Tovább fűzte a szót:
– Meg aztán ott vannak a hangok, a zajok, a szavak, mindaz, ami az ember fülébe hatol. Vannak nagyon távoliak; mintha rádió bömbölne egy hegy túloldaláról. És vannak mondatok, amelyek hülyén ismétlődnek és ismétlődnek.
Elhallgatott, igazán nem akart tapintatlan lenni.
Fejenincs János bólintott, és felállt.
– Cigaretta – mondta.
Ez azt jelentette, hogy távozni készül.
Kifújta a füstöt az orrán keresztül, és odanyújtott egy söprűt Valentinnak.
– Vedd meg! – mondta. – Vedd meg!
Valentin átvette tőle a söprűt, és azt kérdezte:
– Te csináltad?
A barátja intett, hogy igen.
– Messze – mondta –, messze.
– Mennyi? – kérdezte Valentin.
– Húsz frank.
– Hohó, ez milliomosnak való seprű!
– Húsz frank.
Valentin elgondolkozott rajta, hogy Julia ki fogja-e találni, hogy képes volt egy ciroksöprűért húsz frankot adni egy félkegyeiműnek. Talán nem. A söprű nemigen tartozik a kedvenc területei közé.
Odaadta a húsz frankot Fejenincs Jánosnak, aki nem tudott különbséget tenni húsz centimé, húsz frank és húszmilliárd között, de Valentin most az egyszer nem akarta a méltányos árat fizetni. A húsz frank méltóságteljesen zsebre vágatott. Fejenincs János távozott a söprűkkel a vállán, ment az orra után.
Valentin rokonszenvvel szemlélte szerzeményét. Kapóra jött neki, hogy egy járókelő floki pont arra a járdadarabkára rondított, amelyet Valentin a sajátjának tekintett, és amelynek a köztisztasága végett gyakorta együttműködött Párizs város arra hivatott alkalmazottaival. Kipróbálta a szerszámot, és az eredmény kielégítőnek bizonyult. Houssette kint állt az üzlete előtt (az utca túlfelén, öt házzal odább, balra), és odakiáltott neki:
– Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak!
Valentin nem hallotta tisztán a javaslatot, amely ellen pedig nyilván tiltakozott volna, ha felfogja az értelmét, és válaszképpen vidáman meglengette a söprűjét, mint egy lobogót. Ami megnevettette Houssette-et, aki – a többi környékbeli kereskedőhöz hasonlóan – elnéző jóindulattal volt Valentin iránt.
Köztisztasági küldetése bevégeztével Valentin, maga után húzva a söprűjét, visszament a boltba, és némiképp homályos eszmefuttatásba bocsátkozott a környékbeli ebeknek potyadékuk színe és halmazállapota szerint való azonosíthatóságát illetően. Berakta új szerzeményét az üzlet hátsó fertályában levő faliszekrénybe, majd előrejött, a pénztárgép elé ült, és a Poucier-féle nagy órára emelve tekintetét, várta, hogy ugorjon egyet a nagymutató, ami kezdete lesz a versenyfutásnak, a mozdulatlanság (Valentin) és a körbeszaladás (a mutató) párviadalának.
Mindig az első perc a legkönnyebb. De a második percben már jön az Houssette mondatának értelme. Mit is kiabált oda a fűszeres? Vékonyka, de jól érthető babahang hatol Valentin fülébe: „Be kéne dugaszolni a feneküket a mocskosoknak!” Szegény kutyák. Ha legközelebb találkozik Houssette-tel, azt fogja mondani neki: „Nem dugót kéne a fenekükbe rakni nekik, hanem egy kosárkát a farkuk alá.” Ez kutyaságosabb, és Houssette jót fog nevetni rajta. Valentin még nem vesztette szem elől a nagymutatót, de már érzi, hogy nem bír sokáig kitartani: maguk alá temetik a szavak és a képek. És amikor megjelenik Houssette, és úgy tántorog, mint tavaly július tizennegyedikén, Valentin megérti, hogy miért adta neki Fejenincs János ezt az ajándékot. Tudja már, hogy ajándékot kapott, és Fejenincs csak tapintatból kért érte húsz frankot.
Szemét egyre az órára függesztve látja magát, amint hátramegy a söprűért. Visszajön, és egyetlen lendülettel kisöprűzi Houssette-et. Beletaszajtja a járdaszegély mentén csordogáló folyókába, és a víz elsodorja a mosolygó fűszerest. Aztán eltünteti a házakat a seprűjével, aztán a járdát és végül a szennyvízfolyókát. Eléri a negyedik percet, és még mindig nem hullott ki az időből. Arra biciklizik egy csendőr. Elsöpörve. Egy másik gyalog jön. Az is elsöpörve. Visszajön Houssette, két csendőr közt. Mért fogja közre két csendőr szegény Houssette-et? Mögöttük feltűnik két csendőrtől közrefogva Houssette, és őket meg Houssette követi két csendőrtől közrefogva. Valentin elfelejtette elsöprűzni őket, és lám, máris annyi van belőlük, mint a nyű. Tovább haladva ezen a nyomon egy Fejenincs János-sereget pillant meg, amint éppen megostromolnak egy dombot; a védők mindegyike le van nyakazva. Valentin nagyot söprint, de már késő, képhulladék tapad a cirokszálakra, és hiába erőlködik, a hulladék képmássá tapad össze. Ezt hogy fogja eltüntetni! Minden izmát és módszerességét latba vetve sikerül helyreállítania a pusztaságot, de ekkor észreveszi, hogy közben eltelt öt perc, és ő nem tud számot adni róluk.
Első próbálkozásra ritkán sikerül célt érnie az embernek. Valentin most már ismeri az elméletet, de még nem tett szert kellő rugalmasságra a gyakorlat terén, és főleg nagyobb gyorsaságra, hajthatatlanságra lenne szüksége. Nem szabad várni a söprűzéssel. Reszketős hang kezd dúdolni a tarkójában : „Pacsirta szól a”, puff, letaglózza, a hang kinyúlik, és kész. Már az előbb is ezt kellett volna csinálnia. A füle mögé csúsztatja a söprűt, és megfogadja, hogy legközelebb ügyesebb lesz.
Belép egy csendőr. Miért nem kettő? A nevezett kérdésére Valentin Brû azt válaszolja, hogy igen, ő Valentin Brû. Nahát akkor itt van Valentin Brû új mozgósítási besorolása. Az új mozgósítási lap rózsaszínű, meglehetősen vidám színárnyalatú. Valentin még egy kicsit kóválygó fejjel veszi tudomásul, hogy a mozgósítás kezdetétől számított tizedik napon kell bevonulnia Nantes-ba, a gyarmati hadsereg 10. kiegészítő keretébe.
– Most már biztos – mormolja Valentin.
– Mi biztos? – kérdezi a csendőr. Repes az örömtől, hogy így le van sújtva a miniatűr- és fényképkeret-kereskedő.
– A háború – felel Valentin.
A csendőr nevet:
– Nem holnap fog kitörni.
– De nemsokára.
– Nem azért jöttem, hogy politizáljak magával.
A csendőr kezd mérges lenni a leendő másodosztályú közlegényre.
– Meg aztán – fűzi hozzá ádázul – magának nincs oka panaszkodni. Csak a tizedik nap kell bevonulnia, és akkor is Nantes-ba. Vegye tudomásul, hogy vannak öregebbek magánál, akiknek rögtön a Maginot-vonalhoz kell bevonulni, és rögtön az első napon!
Valentin tisztában van vele. Megpróbálja megokolni, miért fogadta kegyeibe az igazságtalanság.
– Talán hogy én részt vettem a malgacsmalájok elleni hadjáratban – vélekedik.
– Az nekem tökmindegy – mondja a csendőr. – Viszont be kell szednem az előző lapját.
– Odafent van. Itt lakom az emeleten.
– Na és nem tud fölmenni érte?
– De igen. De akkor senki se marad az üzletben.
– Majd én itt megvárom. Remélem, nem tart sokáig.
Valentinnak szemlátomást nemigen volt ínyére ez a megoldás. Hogy néz az ki, egy csendőr az üzletben? Mi lenne, ha vevővé alakítaná át?
– Nincs szüksége véletlenül egy szép rámára? – kérdi.
– Nincs időm nekem viccelődni, kérem – mondja a csendőr. – Menjen, hozza le az előző lapját, itt megvárom.
Valentin már elszokott a katonaélettől, ízetlen dolognak tartotta, hogy valaki csak így parancsolgat neki. Hát igen, mindjárt itt a háború.
– Megyek – mondta kurtán.
Fölment a lépcsőn, belépett az otthonába (az ajtó, várakozásának megfelelően, nyitva volt), és senkit se talált otthon, csak a konyhában szunnyálladzó bányarémet, vagyis hát – miként sejtette – Julia elment hazulról. Könnyűszerrel megtalálta a katonakönyvét, mely gondosan el volt dugva a lepedők közé, és lement. Megejtették a mozgósítási lapok cseréjét.
– Na, ezzel megvolnánk – mondta szellemesen a csendőr.
– Senki se jött, amíg nem voltam itt? – kérdezte Valentin.
– Senki.
– Gyengén megy az üzlet mostanában – sóhajtott Valentin. – Mindenki a háborúról beszél.
A csendőr némán tisztelgett, és távozott. Houssette-hez vezetett az útja. Valentin türelmesen várt hét óráig, majd átsétált a fűszereshez, és szívélyesen azt indítványozta neki, hogy igyanak egy pohárkával a Cimborákban.
– Maga is megkapta az új mozgósítási lapját? – kérdezte Valentin.
– Ó, az nem jelent semmit – válaszolt a fűszeres.
– Már milyen értelemben?
– Hogy ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy háború lesz.
– Hát persze.
– Nem lehet úgy élni, hogy folyton arra gondol az ember.
– Természetesen – mondta Valentin. – Nekem nincs okom panaszkodni, Nantes-ba megyek.
– Az nem jelent semmit – mondta a fűszeres. – Onnan tovább is küldhetik.
– Na persze.
– És különben is, ha kitör a háború, mindenütt bombázni fognak. Párizs is megkapja a magáét, figyelje csak meg!
Derűlátóan felnevetett.
– Maga Párizsban marad? – kérdezte merészen Valentin.
– Maga csak ne féltsen engem – válaszolt kitérőén Houssette, ami elszomorította Valentint.
– Így legalább nem unatkoznak a csendőrök – mondta Valentin.
– Szép idő volt máma, mi? – kérdezte Houssette.
Valentin nemigen vette észre, hogy szép idő lett volna.
Júniusban ez természetes. Találomra válaszolt:
– Csudaszép.
Az idő, a múló idő, sose szép vagy csúnya: mindig egyforma. Néha talán átvonul egy-egy másodperc-zivatar, és lehet, hogy a délután négyórai napsütés visszaránt néhány percet, ahogy a megbokrosodó lovakat szokták. A múlt talán nem mindig tudja megőrizni azt a szép rendet, amit a ketyegő óra ad a jelennek, és lehet, hogy rendezetlen sorokban ront elő a jövő: a pillanatok lökdösődve furakodnak előre, hogy minél hamarább felszabdaltassanak. Lehet, hogy malaszttal teljes bűverő vagy rút ördögi akarat rántja görcsbe az időt, és lövelli ki belőle a múltat s az eljövendőt. Lehet. De Valentin sohasem bocsátkozott efféle feltételezésekbe. Ehhez még nem volt elég tudása. Ő beérte volna egy különböző hosszúságú válaszokra szabdalt, de mindig egynemű azonossággal, melyet nem akart megfesteni az ősz színeivel, megfürdetni március jeges záporában, lebegtetni az illékony felhők foszlányai közt.
– Rosszul van? – kérdezte Houssette.
– Én? Dehogy!
Beléptek a Cimborákba, mindenkit üdvözöltek, majd leültek. Egy-egy abszintot rendeltek.
– A papír miatt van úgy oda? Énnekem már harmadszor cserélik ki a mozgósítási lapomat, mégse tört ki a háború.
– Addig jár a struccmadár a kútra, amíg meg nem kopasztják – jegyezte meg Valentin.
– Ehh! Igyon egy jót, az majd rendbe hozza.
Koccintottak, és Valentin elfintorodott.
– Nahát, nem láttam még franciát, aki fintorgott volna az abszinttól – mondta Houssette.
– Csak azok miatt a nyavalyák miatt, amiket a gyarmatokon szedtem össze – mondta Valentin.
– Mért nem rendelt valami mást?
– Ki akartam próbálni, hogy még mindig rosszul esik-e.
Houssette gondterhelten nézett rá.
– Furcsa egy fickó maga – foglalta össze a véleményét. Valentin csöppet se akart ilyen színben feltűnni az emberek előtt.
– Nem furcsább, mint bárki más – vágott vissza némi hévvel.
– Ó, nem akartam én megsérteni.
– Én se magát. Kortyintottak egyet a méregből.
– Na és jól megy a bolt? – kérdezte Houssette.
– Nem. Egyre rosszabbul. Nem tudom, hogy mászunk ki a csávából.
– Nem kell világgá kürtölni – tanácsolta Houssette.
Ez igaz. Julia is folyton ezt mondogatja neki: „Ne dumálj ! Te sose dumálj!”
– Nagy baj nincs azért –jelentette ki elégedetten.
Most persze minden szempontból ajánlatos ugyanazt a kérdést feltenni Houssette-nek. Ez nyilvánvaló.
– Hát magának? – kérdezte.
– A zaba – mondta Houssette megvetően –, a zaba, az mindig jól megy. Ha jól boldogul valaki, akkor örömében zabál, ha meg baj van, akkor vigaszul.
– Maga szerint ha szomorú az ember, akkor jó étvágya van?
– Gondoljon csak a temetés utáni nagy zabálásokra.
– Lehet, hogy örömükben esznek.
A válasz hallatán Houssette megint fürkész pillantást vetett Valentinra.
– Maga szerint mindenki szemétláda? – kérdezte a fűszeres.
– Ugyan dehogy!
– Hát akkor?
Valentin nem tudott mit válaszolni.
Houssette leplezetlen kíváncsisággal méregette tovább, és Valentin azon tépelődött, hogy miért látta őt nemrégen két csendőr között. Afféle megsejtés ez, amilyet Julia szeret művelni, vagy puszta fantaziálás, aminek semmi köze ehhez a jelenlevő Houssette-hez?
Néhány másodpercig mindketten hallgattak. Szemlátomást nem zavarta őket a csend.
– Hogy van a felesége? – szólalt meg a fűszeres. – Ritkán látjuk mostanában.
– Ritkán – mondta Valentin, csodálkozva, hogy most őneki tesznek fel kérdéseket, őneki, aki oly sok bizalmas vallomást szedett ki a környékbeli emberekből, sőt idegenekből is.
Elismételte magában a julianus alapszabályt: „Te sose dumálj!”, de aztán mégis úgy gondolta, hogy a kurta „ritkán” egy kicsit udvariatlannak tűnhet.
– Sose megy el hazulról – jegyezte hát meg.
– Agorafóbiája van neki? – kérdezte szabatosan a fűszeres.
Valentin nem emlékezett, hogy olvasta volna-e ezt a szót a Larousse kislexikonban. Nyilván elfelejtette Diégo-Suarez óta. Ha nem foglalná le annyira az idő, újra elolvashatná.
– Egy kicsit – válaszolta Valentin.
– Olyan nincs, hogy egy kicsit – vitatkozott Houssette. – Vagy van neki, vagy nincs. Bármelyik orvostól megkérdezheti.
– Igen – mondta Valentin. – De ő külön eset.
Úgy gondolta, hogy ügyesen megfelelt. Az is igaz viszont, hogy egy kicsit talán túl sokat beszélt.
 |  |  |
|
|
|