Globusz^® Publishing 

Elkezdett filmtekercset árusítani, de hamarosan felkereste őt a Durance utcai fényképész, kifejtette, hogy milyen tisztességtelen konkurrencia ez, és Valentin senkivel se akart tisztességtelenül konkurrálni. Aztán azt gondolta ki, hogy tisztítószerosztállyal egészíti ki áruházát, de Balustre, a háztartási bolt tulajdonosa haladéktalanul közölte vele, hogy mennyire bántja ez őt, és Valentin senkit sem akart bántani. És amikor arra az elhatározásra jutott, hogy díszmű- és dísztárgykereskedésbe fog, Panneton úr, aki a Reully Bazárt igazgatta, legott lebeszélte tervéről, kimutatva, hogy a viszály magvait hintené el a negyedben, márpedig Valentin sehol sem akarta elhinteni a viszály magvait.

Lemondott hát róla, hogy kibővítse árukínálatát, és ezzel végképp tétlenségre kárhoztatta magát. Nem maradt neki más, csak az idő végtelen űrje. Akkor megpróbálta az idő múlását fülön csípni, ami éppoly nehéz vállalkozás, mint megfigyelni az elalvás pillanatát. Ott ült a pénztárgépnél, nézte a Poucier úr boltja fölött levő nagy órát, és a nagymutató járását figyelte. Látta, ahogy ugrik egyet, aztán még egyet, aztán még egyet, és hirtelen negyedórával később találta magát, a nagymutató pedig kihasználta az alkalmat, és alattomban előreszaladt. Hogy hol járt ő, Valentin, ezenközben? Olykor Madagaszkár tájain barangolt, olykor újra átélte kedvenc képregényhősei, Flash Gordon, a szuperman, és Mandrake, a mágus egy-egy kalandját, olykor meg egyszerűen újra jóllakott egy jó ebéddel vagy – többé-kevésbé töredékesen – újra látott egy filmet.

Kéthónapi fáradozás eredményeképpen odáig jutott, hogy három mutatóugrást is észlelt, de négyet soha, és erre az időtöltésre csak később emlékezett vissza, amikor egy kacagtató vicclapot olvasgatott, vagy amikor, mint egy rossz lemez, egyre ismételte-ismételte magában az Houssette-tel, Virole-lal vagy valamelyik másik szomszéddal való amúgy érdektelen társalgását. Hiába volt minden: valami mindig ott motoszkált a fejében.

Persze az is előfordult, hogy éppen amikor a perc halni készült, átváltozni azzá a kis fehér térközzé, amelyet egy arra hivatott festő két egyenlő hosszúságú fekete vonás közé szorított az óra kerületén, belépett egy illető, illetve egy illetéktelen, és rámaügyekkel árasztotta el Valentint, akit ez az idétlenség időtlenné tett egy időre. Vevői iránt való szívélyessége komoly klientúrát biztosított számára, és Valentin lassan-lassan azt is felfedezte, hogy a kör két kisebb körre oszlik: egy komoly vevőkörre és egy nem kevésbé komoly nemvevő-körre. Ez utóbbi természetszerűleg nem járult hozzá az üzleti forgalom fellendítéséhez, hanem mint bizalmasához járult Valentinhoz.

Kezdettől fogva kellemes társalgónak, kellemes egyéniségnek, kellemes kereskedőnek találták Valentint. És amikor – Julia buzdítására – kérdezgetni kezdte az embereket, diszkréten persze, a mesterségük, a gyermekeik és a gyermekeik gyermekbetegségei felől, később pedig a szerelmi életükről és anyagi helyzetükről, készséggel válaszoltak neki, és hamarosan már azzal se kellett fáradnia, hogy vallomásra sarkallja őket; csak úgy, maguktól, özönlöttek a legbizalmasabb közlések, és a nők, amikor életükben először betették a lábukat a Valentinhoz, rögtön kitálaltak neki, hogy hány szeretőjük van, és hogy hogy állnak anyagilag. A kávéházban még a legzárkózottabb törzsvendégek is a fülébe sugdosták kisded titkaikat, és mielőtt valami fontos döntést hoztak volna, apróra elmondták neki a probléma mibenlétét, habár tanácsot azért nem kértek tőle. Rájött, hogy minél nagyobb figyelemmel kíséri az idő futását a nagy óra puszta porondján, annál jobban elárasztják a csip-csup ügyek, banális esetek és titkok, amiket aztán Julia mohón szív magába az ő, Valentin tolmácsolásában.

Este, a délről maradt ebédmaradék elpusztítása után, Valentin kivitte a konyhába a maradék maradékát, Julia pedig nekifogott kávét inni; a fekete nedű álmosító hatással volt rá. És miközben Valentin beszélt, Julia szürcsölve megivott belőle két-három jól megcukrozott csészével. Ő, Valentin pálinkát töltött magának egy kúp alakú, vastag és nehéz pohárkába, amelyet nagyon kedvelt, és amelyet csak az est végén ürített ki, egy hajtásra.

– Bajok vannak Virole-éknál – szólt Valentin.

– Nahát! Mi történt?

– Áll náluk a balhé. Most hallom Virole-tól.

– Felcsinálta a cselédlányt?

– Nem egészen. Vagyishogy igen, de nem most. Van neki egy tizenhat éves lánya, akiről eddig nem tudott a Virole mama. Az esküvőjük után három évvel született. Virole szépen kitaníttatja, most fog érettségizni. Az anyát se ejtette, ad neki egy kis apanázst.

– Aha, most már világos! Szóval ezért hiányzott mindig a havi pénzből, Virole-né meg sose értette, hogy lehet az.

– Honnan tudod?

A monológ egyre gyakrabban vált dialógussá, és Valentinnak nem fért a fejébe, honnan a csudából szedi ezt vagy azt a pletykát, amikor pedig ki se mozdul otthonról, és senkivel se találkozik. Mindig ugyanazt a választ kapta:

– Nem emlékszel? Te magad mondtad.

Ezúttal nagyon is jól emlékezett. Soha nem mondott ő effélét. Sőt most oda is figyelt:

– De mért mondtad, hogy Aha, most már világos? Miért aha?

Sőt odáig merészkedett, hogy fürkész pillantásokkal méregette Juliát. Julia tudta, hogy Valentin egyszer úgyis rájön a dologra, vagy legalább megsejt valamit, de igyekezett késleltetni a pillanatot, és ez remekül elszórakoztatta. Meg aztán így Valentin nem fog mindent egyszerre megtudni, az elhullajtott morzsák is kielégítik egy ideig, a többi pedig rejtve marad előtte a következő elszólásig, sőt talán egész életére. Hirtelen megrohanta a gondolat, hogy a Valentin egész élete nyilván hosszabb lesz, mint az övé; már ha az egész életet mostantól kezdve kezdi számítani. „Még olyan kis fiatal” – gondolta, és félelem, irigység és szánalom szorította össze a torkát, és a szíve lassabban kezdett verni, a balsors lassúdad ütemére.

– Nos? – szólt Valentin.

Julia még sose hallotta ilyennek a hangját, volt benne valami kis ingerültség és erőszakosság, ami nagyon férjhez illővé tette. És mivel Julia komolyan vette a kettejük kapcsolatát, ezt roppant mulatságosnak tartotta.

– Miket képzelsz be magadnak? – válaszolta nevetve.

És mivel Valentin nagyon szégyellte, hogy olyan férji hangon tette fel a kérdést, lesunyta a fejét, és azt válaszolta:

– Semmit.

Julia visszatért Virole-néra.

– Hogy fedezte fel a dolgot?

– Zafir asszony vezette nyomra.

– Kicsoda?

– Zafir asszony, a Taine utcai látnok. Úgy fél éve telepedett itt le, és az összes környékbeli nőszemély jár hozzá. Te nem voltál nála?

– Én nem vagyok nőszemély – mondta Julia.

– Az biztos – folytatta Valentin, nem firtatva tovább a kérdést –, az biztos, hogy Virole-né az egész kerületet rá fogja szabadítani. Engem is mindenáron el akart küldeni hozzá.

– Miért?

– Mindenért. Egészség, üzlet, szerelem, szerencse. De én nem hiszek benne, és ráadásul tojok rá.

– Igazad van.

– Te sose voltál nála? – ismételte meg a kérdést félénken Valentin.

– Gondolom, szóltam volna róla – igyekezett sértődött hangot megütni Julia, de Valentin elengedte a füle mellett a választ, és távolba vesző tekintettel kijelentette:

– Én csak azon csodálkozom, hogy az emberek hogy nem fáradnak bele az életük mesélésébe. Amikor meghallottam, hogy az a jósnő itt telepedett le a környéken, azt gondoltam magamban, hogy na, énrám most már nem lesz szükségük, de pont ellenkezőleg. Egyre többen és többen jönnek, úgyhogy néha már azt gondolom, eltévesztették a címet.

– Remélem, te nem mondod meg nekik a jövőjüket – mondta nyugtalanul Julia.

– Hát persze hogy nem jósolok nekik.

Majd hozzátette:

– Tulajdonképp nem kéne csodálkoznom. Ez más. Nálam észre se veszik, hogy kiteregetik a magánéletüket.

Megint gondolkozott egy sort:

– Attól a Taine utcai jósasszonytól meg azt várják, hogy ő teregesse ki nekik a magánéletüket. A jósnál nem adhatják elő a csip-csup meséiket, ott majd ő mondja a mesét.

Levonta a végkövetkeztetést:

– Ez más.

– Persze hogy más – bólogatott hevesen Julia, aki szorongva figyelte Valentin gondolatainak menetét.

Julia nem sejtette, hogy Valentin, ha akarja, leplezni is tudja a gondolatait, és e téren szerzett gazdag tapasztalatait a gyakorlatban is kamatoztatja. Igaz, az üzletmenetet meg a cimborákkal kölcsönösen fizetett rundok számát illetően nem volt képes megtéveszteni Juliát, lassanként mégis rájött, hogy az asszony azért nem lát a fejébe, és ha a gégefőből egyenesen az agyba futó belső hang azt mondja valamiről, hogy fekete, fennhangon nyugodtan kijelentheti ugyanarról a dologról, hogy fehér, Julia nem veszi észre a turpisságot.

– És még mi volt? – kérdezte az asszony. – Összesen hatan voltak ma nálad, nem?

Csakugyan hatan voltak nála.

Akkor egyenként előhalássza őket emlékezete hálójából, lehántja róluk mindennapi létük apró pikkelyeit, majd visszadobja őket az emlékek fenekeden tavába.

Küldetése mára bevégeztetett. Julia mehet lefeküdni. És ő is.

Lassan elszívja második aznapi cigarettáját. Megkérdi:

– Nincs valami ötleted, hol tölthetnénk idén a szabadságunkat?

– Nincs. Nem érdekel.

– Az első évben egyedül voltam Brüggében. – Az nem szabadság volt.

– Te nem is vettél ki szabadságot. Tavaly itthon maradtunk a kiállítás miatt. Nem volna kedved kettesben elutazni valahova?

– Dehogyisnem, bogárkám. Van valami ötleted?

Azt kitalálta, hogy van neki valami ötlete, de azt nem, hogy miféle, és – mint minden ilyen esetben – Valentin meglehetősen büszke volt magára.

– Mi lenne, ha Németországba utaznánk?

– Én benne vagyok – vágta rá Julia. – Nekem tökmindegy, hogy hova megyünk.

– Tudok egy rendkívül érdekes turistautat – mondta Valentin, és egy papírt vett elő a zsebéből. – Egy hét luxusbusszal, és nem is drága. Mit szólsz hozzá?

– Mondom, hogy nekem tökmindegy. Ha nem túl drága, befizetünk.

-Jaj de örülök – mondta Valentin. – Szóval rendben van?

– Igen, bogaram.

– Különben – mondta Valentin – nem hiszem, hogy el fogunk menni. Előbb fog kitörni a háború.

– Mit beszélsz ilyen hülyeségeket! Én mondom neked, hogy nem lesz háború. Nem is értem, honnan szeded ezt az ökörséget.

Valentin régebben el-elejtett egy-egy ilyen jellegű megjegyzést, de mostanában megtartotta magának a véleményét. És ez még szeretetreméltóbbá tette őt az emberek szemében.

Most hanyatt feküdt, és megpróbált rájönni, hogy mi különbség van aközött, ha az ember csukott szemmel semmire se gondol, vagy ha álomtalanul alszik. Mint rendesen, ez az erőfeszítés most is nyomban felébreszti kilenc órával későbben, és egész délelőtt söpröget, pucolgat, port törölget, sőt még árusítgat is néha-néha. Főleg délután van módja rá, hogy belemerüljön az óramutató járásának figyelésébe; agyából, melyben kusza gondolatfoszlányok kergetik egymást, megpróbálja kimosni a mindennapok lerakódott hordalékát. Gépies mozdulatok és megfakult tárgyak sistergő hangnyalábok szabdalta kietlen birodalma ez, de nem pusztaság. Balustre reggel azt mondta: „Príma kályhafestékem van az ezüstrámáihoz”, és a mondat – a hangsúly nyomatékától röpítve – olyan lidérces állhatatossággal zeng, visszhangzik, mint a hollandi menyecskék kakaóreklámja. Valentin hallgatja a torz visszhangot, mely hirtelen eltávolodik; egy ismeretlen, személytelen, kongó hang tolakszik a helyébe, mely ellentmondást nem tűrően „radírt, radírt, radirt!” követel, és mely maga is távolodni kezd két, csupa egyforma Balustre-ből álló sorfal között, majd az üres vödörbe hulló felmosórongy puha neszével elhal a messzeségben. A hangokat elnyeli a saját árnyékuk, a Balustre-öket eltakarják Párizs látképei vagy az újságok fotói, és emezekre is ólomszürke fényű közömbös és ismeretlen tájak nyomódnak rá; erdők teliholdnál vagy az óceán vihar előtt. Valentin megfigyeli, hogy sosem esik az eső. Most éppen semmit sem figyel meg. Mereven néz egy faágat vagy egy gömbölyű kavicsot, és szem elől veszti az időt. Az idő tíz perccel előbbre lökte a mutatót, és Valentin nem tudta megfigyelni, hogy csinálta. És a faág, a kavics óta semmi sem történt. Előfordul, hogy – önkéntelenül – újra az órára függeszti tekintetét, és az is, hogy már javában beszél valakivel, de még mindig a villódzó káprázatok foglyának érzi magát.

A vásárló és a nem-vásárló klienseken kívül (az utóbbiak száma napról napra gyarapszik az előbbiek rovására) ott vannak a vigécek, a kifutófiúk, a különböző hatóságoktól jövő hivatalnokok, a koldusok (Valentin közéjük sorolja az apácákat, az alamizsnát gyűjtőket, a biblia- és ceruzaárusokat, a keleti szőnyeggel és a próféta lányának átokűző szent ezüstkezével házalókat is). Semmit se vásárol, de szívesen ad alamizsnát. A bibliaárus már kezd dühbe gurulni: rendszeresen bejár a boltba, de még egyetlen evangéliumot se sikerült elsütnie. Pedig már azt is felajánlotta, hogy ha Valentin nem talál minden problémájára megoldást benne, visszaveszi. Valentin hallani se akar róla, de szívesen ad egy frankot; az árus duzzogva távozik, és nem fogadja el a pénzt. Az arab már feladta a hiábavaló szócsatát; néha már be se megy a boltba, csak elhaladtában odamosolyog. A környék koldusai viszont rendszeresen megjelennek; négyen vannak, és persze nem terjesztik el Valentin jó hírét Picpus utcai vagy Aligre téri kollégáik körében, így aztán a lokálpatriotizmus határt szab Valentin bőkezűségének. Valentin nem tartja pontosan számon, de hétfőtől péntekig mindennap egy frankot és szombaton kettőt ad Pommier atyának, Csupacsontnak és Thimothée-nak; Miss Párizs beéri heti öt frankkal, amit egy összegben vesz fel, pénteken tizenöt óra tájban. Miss Párizs, cserébe, kézbe veszi Valentin zenei nevelését; negyven évvel azelőtt volt neki egy-két fellépése, és kornyika-repertoárjában kizárólag olyan dalok szerepelnek, amelyek a tizennégyes háború utolsó puskalövéseivel feledésbe merültek. A zeneórák mérhetetlenül untatták Valentint, de úgy gondolta, hogy ez nyilván így megy Párizs-szerte; ha hinni lehet az újságoknak, minden sanzonművész így végzi. Meg is próbálta meggyőzni róla Miss Párizst, hogy nem áll egyedül az esetével, de aztán nem erőltette a témát, mert látta, hogy bánatot okoz vele a művésznőnek.

A teljes jogú koldus és az ócskaságárus közt ott volt átmenetnek Fejenincs János, akit Valentin őszintén a szívébe zárt. Az ádáz kedélyű és enyhén idegengyűlölő Fejenincs János nem szerette, ha új arc tűnt fel a környéken. Valentin már több mint egy éve boltoskodott a Brèche-aux-Loups utcában, mire megtisztelte a látogatásával. Azóta kölcsönös rokonszenv alakult ki köztük, és mindent őszintén megtárgyaltak egymással.

Így aztán a vevők számának csökkenésével egyenes arányban fogyott a tétlenséggel tölthető órák száma is. Ez utóbbi védelmében Valentin megreformálta a reggeli menetrendjét. Öt órakor kelt, hétkor nyitotta ki a boltot, és így nyert két órát, amit – üde reggeleken és ködös hajnalokon – az idő figyelésének szentelhetett.