|
|
|
A vasárnap volt a legnehezebb nap; idő múltával a mozinál kötöttek ki, és hogy ne támadjon vita belőle, hogy melyikbe menjenek, mindig ugyanabba mentek, már csak azért is, mert Crampon úr, a moziigazgató mindig fenntartott nekik két helyet.
– Mi a ménkű ütött Chantalba? – dohogott Julia. – Hogy pont vasárnap! Pont vasárnap kell neki teára hívni bennünket! A feje lágyára esett ez a lány. És pont amikor a Tarzan megy a moziban.
– Hát ez tényleg pekk – bólogatott Valentin, aki pedig nagyon is örült, hogy teázni mennek.
Azt hitte, hogy a teázás, az csak a Marie-Claire-ben létezik.
Csak kétszer kellett átszállniuk a metrón, és meg is érkeztek Butugráékhoz.
– Valami rosszban sántikálnak – mondta Julia. – Majd meglátod.
– Jót tesz egy kis változatosság– mondta Valentin békítőleg. – Így legalább jól megéhezünk, és este is jól fog esni a pacal.
– Túrót! – mondta Julia. – Mindent bezabálok, amit csak az asztalra tesznek.
– Egyedül is el fogok boldogulni a pacallal – mondta Valentin.
– Lehet, hogy kölcsön akarnak kérni tőlünk.
– Úgy néz ki, hogy jól megy nekik.
– Ne hidd! A tisztviselők éhenkórászok, és mindig a pénzen jár az eszük. A tisztviselő-feleségeknek meg az izélésen. Ismerem az én kis Chantalomat.
– Mit csinálunk, ha meg akarnak pumpolni?
– Tiszta sor: annyi az adó meg az adósság, hogy egy vasunk sincs.
– Nem is beszélve a gázszámláról – jegyezte meg Valentin.
– A gázszámlát hagyd a fenébe! Elég az adóról meg az adósságról beszélni. Világos?
– Az nem igaz, hogy az idén micsoda adót varrtak a nyakunkba! Még a tavalyinál is többet. Mi lesz ebből?
– Ez az. Szép dolog szociális törvényeket hozni, de ebből is a hivatalnokok húznak hasznot, a kereskedőknek meg felkopik az álluk.
– Ez az. Azt hiszem, nem lesz baj – mondta Valentin derűlátóan.
– És ne hagyd, hogy Chantal, a kis szerelmed, behúzzon a csőbe.
– Miféle csőbe?
Csöngettek. Egy kellemdúsan szubrettnek álcázott fiatal teremtés nyitott ajtót nekik. Julia szúrós szemmel mérte végig.
– Ez valami új – mondta. – Régóta szolgál itt, fiacskám?
– Egy hete, asszonyom.
– Ezek a fejük lágyára estek – sóhajtott Julia.
A kellemdúsan szubrettnek álcázott fiatal teremtés megszabadította őket a kabátjuktól és a fejfedőjüktől, majd kinyitott előttük egy ajtót, és utat mutatott nekik.
– Ismerjük a járást – morgott Julia. – Előbb ismertük, mint te.
Chantal egyedül várta őket. Valentin gyors pillantást vet körbe, nézi, hol vannak a teáscsészék meg az aprósütemény, de semmi effélét nem tud felfedezni. Nyilván később fogják behozni. Más vendégek nincsenek, meg bridzsasztalok se. Megpróbált egyedül megtanulni bridzsezni, de nem ment, és le is tett a szándékáról, mert rájött, hogy egyetlen ismerőse se ismeri ezt a kártyajátékot.
– Min ábrándozol, Valentin?-kérdezte Chantal, és megpuszilta.
Ma olyan nagyon szende volt és egy csöppet se démonias.
– Mondd csak – kérdezte tőle Julia –, ki ez a kurva, akit kiküldtél ajtót nyitni?
– A szobalány.
– Sokba fog még kerülni neked. Nemcsak a bére miatt. Sz-sz-sz... nem vagyok kíváncsi, mennyit adsz neki. De a képéről ítélve, benne van a szakszervezetben a csaj. És majd nézd csak meg, mit fog elszámolni, ha bevásárolni küldöd!
– Az a fontos, hogy nagy segítség nekem.
– Nem volt elég a takarítónő?
– Azt is megtartom.
Julia feldúlt képpel Valentin felé fordult; a szeme majdnem kiugrott üregéből, és a parkettára pottyant.
– A disznók! – bömbölte. – Ezek nyertek a lutrin! Chantal szívből és kedvesen felkacagott:
– Ugyan, dehogy – mondta –, ugyan, dehogy. Odalépett egy asztalkához, elvett róla egy rézcsengettyűt ugyanolyan fémből való hosszú nyéllel, és kecsesen megrázta. A ténykedése nyomán felhangzó vígan gyöngyöző csengettyűszó örömmel és reménységgel töltötte el Valentin szívét.
Rögtön megjelent a kellemdúsan szubrettnek álcázott és változatlanul mosolygós fiatal személy.
– Catherine! Jelentette az úrnak, hogy megérkeztek a vendégek?
– Igen, asszonyom.
– Akkor hozhatja a teát és a süteményt, Catherine. És portóit is hozzon az uraknak, hátha inkább azt isznak.
– Melyik üveg portóit hozzam, asszonyom?
– Talán az 1878-as évjáratú Sandemant, Catherine.
– Igenis, asszonyom.
Julia tátva maradt szájjal, arcán a legrémesebb bárgyúság valamennyi jelével, némán hallgatta a párbeszédet.
– Nos, Valentin, hogy megy a bolt? – kérdezte Chantal fesztelenül, és a sógora felé fordult.
Valentin, akit – éppen ellenkezőleg – fellelkesített a Chantal-Catherine párbeszéd, így válaszolt:
– Remekül! Mint a karikacsapás! Tegnap például kétszázhatvanegy frank meg egy hamis ötfrankos volt a bevétel. Pedig ritkán lehet átvágni ilyesmivel. Tényleg, elhozhattam volna, hogy megmutassam Paulnak, talán érdekelte volna.
– Azt hiszem, ez nem tartozik az ügykörébe – mondta Chantal igen jóságos mosollyal –, az pedig biztos, hogy ha érdekli is, most már nem sokáig.
Julia, akihez vastag-vastag köd- és vattarétegen át jutottak el a társalgás foszlányai, a nővére utolsó szavainak hallatára nagyon lassan felhúzta a szemöldökét. Ebben a pillanatban táncos kedvvel és táncos léptekkel belépett Paul.
– Á, á, üdvözöllek, kedves Julia, üdvözlöm, kedves Valentinom – harsogta hamisan csengő hangon.
Két-két tálcával megjelent Catherine és a bejárónő. Az aprósütemény mennyisége és változatossága, valamint a Paul új öltönye szövetének a minősége csak növelte Julia elképedését, azt hitte, mindjárt megőrül.
– Megpróbálom a teát – válaszolta Valentin az egyik hozzá intézett kérdésre –, még sose ittam.
Hogy süteményt kér-e? De még mennyire! Rögtön az első csak úgy szétolvadt a szájában, bizonyítékul, hogy nemhiába volt optimista. Egyre újabb és újabb süteményt választott ki, választék aztán volt, és ez volt a legszórakoztatóbb az egészben.
– Jól megy a bolt? – kérdezte tőle Paul.
– Fantasztikusan. Tegnap kétszázhatvanegy frank meg egy hamis ötfrankos volt a bevétel. Épp mondtam Chantalnak, hogy az esetleg magát is érdekelné.
– Nem. A pénz az egyetlen olyan területe a metrikus rendszernek, amely nem tartozott az ellenőrzésem alá. Hozzá kell tennem, hogy két hete jómagam sem tartozom a súly- és mértékhivatal ellenőrzése alá.
Julia, aki mindmostanáig úgy viselkedett, mint akit főbe kólintottak, magához ragadta a szót, és reménytől duzzadva, gyászos hangon azt kérdezte:
– Kirúgtak?
– Nem, én mondtam fel.
Julia markolt egy nagyot a süteményből, és nekiveselkedett: a szárazakat gyorsan szétmorzsolta, a töltöttekből elébb kiszívta a krémet, majd a szájüreg hátsó fertálya felé irányuló nyelvcsapással a tésztájukat is lenyelte.
– Hát Marinette? – kérdezte, eltökélve, hogy nem foglalkozik többet Paullal. – Hol van Marinette?
– Sétálni ment a nörsszel – felelte hanyagul Chantal. – Elragadó teremtés, dán, és egy szót se tud franciául. Bűbájos.
– A végén még kimeríted az uradat, ha ennyi sok szép lányt szerzel be neki – mondta Julia, elhatározva, hogy nem hagyja elkápráztatni magát.
– Könnyű megtartani a férjünket, ha csupa bányarémmel vesszük körül – mondta Chantal.
– Mindenkinek megvan a maga módszere – vágott vissza Julia.
Valentin zavarban volt, Paulra nézett, és bambán rámosolygott.
– Ne is törődjön vele – mondta Paul könnyedén. – Ezek a női dolgok nem ránk tartoznak. Kér egy szivart, Valentin?
Julia kikapta a kezéből a szivartokot, megtapogatta a bőrt, és hirtelen egy műhely képe jelent meg a szeme előtt: szorgos munkások, esztergagépek, hajtószíjak, egy kép a Két elzászi gyerek bejárja Franciaországot című könyvből, amelyet gyerekkorában, még a tizennégyes háború előtt olvasott: csakhogy most látta, ahogy forognak a kerekek, sürögnek-forognak a munkások, még a műhely lármáját is hallani vélte. Aztán eltűnt a kép.
– Köszönöm- mondta Valentin. – Én legfeljebb két vagy három cigarettát szívok el naponta.
Julia visszaadta a szivartokot Paulnak, és így szólt:
– Na, hadd halljuk a mesét! Alig bírod már magadban tartani. Szóval fogtad magad, és felmondtál?
– Igen, otthagyom az államigazgatást.
– Az iparban helyezkedsz el – mondta Julia. Paul hökkenten és ijedten nézett rá.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Most mondtad.
– Kitaláltam.
– Mondd meg, honnan tudod! – próbált szigorú hangot megütni Paul.
– Mi a franc! – tört ki Julia. – Ki tilthatja meg, hogy kitaláljak valamit?
Chantal kíváncsian fürkészte a nővére arcát. Valentin, nos, Valentin épp felfedezett egy olyan fajta aprósüteményt, amelyet még nem kóstolt.
– Hát – mondta Paul elkedvetlenedve –, kitaláltad. Igen, az iparban helyezkedem el. Elfogadtam egy igazgatóhelyettesi állást...
– Csak helyettes? – mondta Julia.
– ...egy puskatusgyárban.
– Puskatusgyárban? – kiáltott fel elragadtatva Valentin.
– Igen, puskatusgyárban. Châtellerault-ban van.
– Ki a csudának van szüksége puskatusra? – kérdezte Valentin.
– A puskagyártóknak adjuk el – válaszolta Paul.
– Mért, ők nem tudnak maguk gyártani tust a puskáikhoz?
– Mi erre vagyunk specializálódva.
– Na – kurjantott Valentin –, akkor kapóra jön maguknak az új háború.
– Ne dumálj olyasmiről, amihez nem értesz! – mondta Julia. – Nem lesz háború, és a puskagyártók Paullal együtt nemsokára tönkremennek.
– Elfelejted – mondta Paul –, hogy Európán kívül is kitörhet háború, másrészről pedig a háborún kívül is sokféle tevékenység van, amely nem nélkülözheti a puskát, példának okáért a vadászat és a csendőrség.
– Na de azért – kötötte az ebet a karóhoz Valentin – főleg az új háború fogja fellendíteni a forgalmukat.
– Már most se panaszkodhatunk a forgalomra – mondta Paul öntelten. – Ha békét akarsz, készülj a háborúra! Fegyverkezünk.
– Az más – mondta egy kissé homályosan Julia.
Valentinhoz hasonlóan ő is úgy képzelte, hogy csak akkor kezdenek puskát gyártani, ha már megvolt a hadüzenet.
– Akkor is el tudjátok adni a puska tust, ha nem lesz háború? – kérdezte még mindig nem értve egészen a dolgot.
– Természetesen. Vannak megrendeléseink.
És Paulnak véletlenül sikerült egy füstkarikát bodorítania. Minden téren diadalmaskodott.
– És hogy találtad ezt az állást?
– Nem most fordult elő először, hogy a nagyiparosok, akik tisztában vannak a képességeimmel, állásajánlatot tesznek. Eddig mindig elutasítottam. De ezúttal olyan szép volt a menyasszony, hogy nem mondhattam nemet.
Kedélyesen kacarászott.
– Én is így voltam vele – mondta komolyan Valentin. – Amikor felajánlottak egy rőfósüzletet, nem tudtam nemet mondani.
– Szép posztot találtál neki – mondta Julia Chantalnak. – Mennyit fog keresni?
– Úgyse hinnétek el – mondta Paul.
– Azért csak mondd!
– Csupán az a kellemetlen, hogy ki kell költöznünk Châtellerault-ba – mondta Chantal.
– Ebből még nem tudom, hogy mennyit keres – mondta Julia.
– De gyakran jövünk majd Párizsba. A kocsival gyorsan megy.
– Miféle kocsival? – kérdezte Julia.
– Hát géperejűvel – felelte Paul a tőle telhető legközönyösebben.
– Autótok is lesz?
– Nem tudtuk eldönteni, hogy Renault-t vagy Citroent válasszunk-e, végül is egy Delage-unk lesz.
Julia az ég felé emeli a karját:
– Ezek a fejük lágyára estek. Szeretnéd tudni, Valentin, milyen az a pénzkidobás? Hát nézd meg jól magadnak ezeket itten! Egy fél év múlva a betevő falatjukra se lesz pénzük, és hozzánk jönnek majd koldulni.
– Remélem, nem fogsz elkergetni minket – mondta Chantal.
– Nem – mondta Julia. – Annyira fogok örülni, hogy úgy látlak benneteket, hogy egy állati nagy kaját csinálok a tiszteletetekre, és ti betegre, sőt halálra fogjátok zabálni magatokat, mert az az összement koldusgyomrotok nem bír majd bevenni egy rendes vacsorát.
– Egyelőre azonban én hívlak meg benneteket vacsorára.
– Elfogadjuk – mondta Julia. – Örömmel elfogadjuk.
– És mi lesz az ebédről maradt pacallal? – aggodalmaskodott Valentin.
– Szarok rá. Nem utasítunk el egy vacsorameghívást. Már csak azért se, mert Brébagra úr valami jó helyre akar elvinni bennünket. Igaz, Paul?
– Pontosan. A kiállítás német pavilonjának éttermére gondoltam.
– Maga ugrat minket – mondta Valentin. – Az a legdrágább hely. Az újság is megírta.
– Bízd rá! – mondta Julia. – Nem látod, hogy nem tud micsinálni azzal a rengeteg pénzével? És így legalább a kiállítást is látni fogom.
– Még nem voltál a kiállításon? – kérdi Chantal.
– Azt hiszed, volt rá időm?
Valentin érdeklődve néz a feleségére. Már jó ideje nem fér a fejébe, mi a fenét csinál naphosszat.
– Olyan sok munkád van a bolttal? – kérdi Chantal.
– Mért, asziszed, magától megy? Ez nem úgy van, mint a gyárban, ahol a munkások melóznak, mint az állatok, a gyárosok meg malmoznak egész nap.
– Nocsak, milyen népfrontos lett a mi kis Juliánk – nevetgélt kedélyesen Paul.
Catherine bejött a lepusztított tálcákért.
– Szaladjon le taxiért! – utasította Chantal.
– Hát a kocsitok, a Delamicsoda? – kérdezte Julia.
– Az még nincs meg – mondta Chantal.
– Látod? – mondta Julia Valentinnak. – Csak nagyzoltak.
 |  |  |
|
|
|