|
|
|
Meghívtak egy csésze kávéra néhány környékbeli kereskedőt: úgy kívánta az illendőség. Julia azt is tervezte volt, hogy a temetési menet végighaladjon az egész XII. kerületen, végtére is nem árt egy kis reklám, de erről le kellett mondani, mert sokba került volna. A Brûék szalonjában ott szorongott Panneton úr és neje, Balustre úr és neje, Verterelle úr és neje, Poucier úr és neje, valamint Houssette úr és Virole úr, akik egyedül jöttek, és kimentették háztartási, pontosabban boltosi tevékenységük miatt akadályoztatott hitvesüket.
A kórus Nanette dicséretét zengte, sőt a legbalfácánabbak a Chignol úrét is, de a Brû család oda se bagózott, vagy alig bagózott oda. Julián megint erőt vett a görcsös zokogás, amit a vendégek úgy igyekeztek csillapítani, hogy egy szót se ejtettek többé az elhunytról, és a jó társaság néma leplét borították az emlékezetére.
Julia olyan eltökélten nyeli a könnyeit, mint az osztrigát, és azt javasolja, hogy igyanak egy pohár konyakot.
– Nincs itthon konyak – mondja Valentin –, megyek, hozok.
– Ugyan, ne fáradjon – csicsereg a kórus, és magában megállapítja: „Szép kis vircsaft!”
– Dehogyisnem, menj csak – köti az ebet a karóhoz Julia, és arra gondol: „Néha muszáj egy kis áldozatot hozni.”
– Rohanok – mondja Valentin.
– Veled megyek – mondja Paul.
Vették a kalapjukat, és a lépcsőn lefelé menet Valentin megvallotta a sógorának, hogy zavarban van:
– Nem tudom, hogy Houssette-hez vagy Virole-hoz menjek. Valamelyiket mindenképpen megsértem.
– Vegyél két üveggel, te málé! Ennél is egyet, meg annál is egyet.
– Ötletnek nem rossz – mormolta Valentin –, csakhogy nincs elég pénzem hozzá.
– Meg akarsz vágni?
– Nem, komolyan. Egyre is épp hogy futja.
– Naponta kapod a zsebpénzedet Juliától?
– Hetente. Ma reggel külön adott pénzt a gyászhuszárok borravalójára, a kocsira, az üveg portóira és a konyakra. De csak egy üveg konyakra, nem kettőre.
– Tudod, mit – mondta Paul virágos jókedvében –, én veszem az egyik üveget.
– Jó gondolat – mondta Valentin.
Bementek Houssette-néhez, illedelmesen köszöntek, és Paul vett egy üveg Courvoisier-t, majd elmentek Virolenéhoz, aki a fűszerüzletben egy kis talponállót is üzemeltetett. Virole-né csak egyféle konyakot tartott, és Paul nem ismerte ezt a márkát. Okvetlenül meg akarta kóstolni. Bár a Csimanampecsocsa-tó vize alaposan kikészítette volt a gyomrát, Valentin nem hárította el Paul meghívását.
– Kiváló – csettintett Paul. – Kérek egy üveggel, Virolené asszony, és még két pohár lesz. Te csak hallgass, fiacskám! Különben tényleg majdnem az apád lehetnék.
– Mért csak majdnem? – kérdezte Valentin. És a kocsmárosnéhoz fordulva: – Olyan nincs, hogy majdnemapa, az ember vagy apa, vagy nem, igaz, Virole-né asszony?
– Igaz, igaz. Ez úgy van, mint a felszarvazással. Vagy fel van szarvazva az ember, vagy nincs.
– Már bocsánat – vetette ellen Paul. – Előfordulhat, hogy csak majdnem van felszarvazva.
– Hohó, látom már, hogy hova fog kilyukadni – kiáltotta Virole-né –, malacságokkal akar traktálni engem!
– A malacságok hozzátartoznak az ember életéhez – jelentette ki Paul –, és igenis állítom, hogy van olyan, hogy csak majdnem van felszarvazva az ember.
– Ez egy majdnemista – humorizált Valentin, hogy magára vonja Virole-né figyelmét.
De a hölgy ügyet se vetett rá.
– Kuss! – mondta Brubala. – Téged senki se kérdezett, te majdnem-szüzike.
– Mit mondtam? – mormogta Valentin.
– Hogy az én saját példámnál maradjunk – folytatta Paul –, én egyszer teljesen fel vagyok szarvazva, másszor meg csak majdnem.
– Hohohó – szólt Virole-né.
– Még egy rundot, Virole-né asszony!
– Én nem kérek – mondta Valentin. – Kifizetem az üveget, és megyek haza.
– Nem olyan sürgős – dörmögte Paul. Mindkét pohár konyakot felhajtotta.
– Mivel tartozom? – dadogta.
– Az üveggel együtt? – kérdezte Virole-né.
– Természetesen.
Valentin az ajtóban várta.
– Na gyere, szedd a lábad, majdnempapa – mondta Valentin, és magával vonszolta.
– Válaszoltál már a kérdésemre a madagaszkári fennsíkok rododendronizáltságát illetően?
– Természetesen.
– Na és egyetértesz velem?
– Teljes mértékben.
– De tényleg egyetértesz velem?
– Tökéletesen.
– Akkor te egy testvér vagy.
– Egy szesz.
– Egy szesztestvér sógor, az olyan, mint egy testvér. Én a házassági rokonság híve vagyok.
– Van benne ráció.
– És ha én a testvéred vagyok, akkor Chantal is az.
– A sógornővérem – felelte Valentin, akit a két konyak következtében cserbenhagyott a józansága.
– Na látod – mondta Paul –, ha megprütykölnéd Chantalt, az vérfertőzés lenne.
– Szó se lehet róla.
Paul belekapaszkodott Valentinba, és zokogva a vállára borult:
– Ne vérfertőzz nagyon, Valentin, ne vérfertőzz nagyon!
Valentin nagy nehezen tett néhány lépést Paullal a vállán.
– Megérkeztünk – mondta Valentin.
Paul elővette a zsebkendőjét, és megtörülte a szemét. Aztán jó alaposan kifújta az orrát.
– Most már jobban vagyok – mondta.
Beléptek a szalonba.
– Jó sokáig el voltatok – mondta Julia, és aggodalmasan összevonta a szemöldökét a két üveg konyak láttára.
– Virole-né asszony és Houssette-né asszony üdvözletét küldi önöknek, uraim – mondta Valentin Housette-nek és Virole-nak.
Az illető urak tüstént elértették Brû úr célzását, és megfogadták magukban, hogy hűséges vevői lesznek ennek az igen-igen jól nevelt fiúnak. Brû úr miniatűrökhöz és fotográfiákhoz való képkereteket árusított. Elődje, Chignole úr, csak miniatűrkeretekkel foglalkozott; egy Saint-Martin utcai kisiparos kizárólag neki dolgozott. Ám ennek a művészetnek – mármint a miniatűrnek – a hanyatlása (mely hanyatlás a nyomda felfedezésével kezdődött, aminek az időpontját, legalábbis Nyugaton, nem lehet pontosan megállapítani, de annyi bizonyos, hogy megelőzte a tizenötödik század második felét, és a fotográfia 1839-be visszanyúló felfedezésével tetőzött) tekintélyes mértékben megcsappantotta Chignole úr vásárlókörét. A Népfront aztán végképp betette neki a kaput, mivel a kisiparosa belépett a szakszervezetbe, és olyan árakat állapított meg, amelyek figyelemre méltó emelkedést mutattak az ezerhyolcszázkilencvenkettő óta alkalmazottakhoz képest. Ez az árulás undorral töltötte el Chignole-t, és nem kis mértékben siettette a nevezett polgár halálát.
Amidőn Valentin, Nanette irányítása alatt, átvette a boltot, szemrebbenés nélkül magáévá tette a miniatűrök és kereteik eszméjét. Csakhogy a heveny aggkorral sújtott szállító immár mindösszesen három vagy négy keretet gyártott évente, és ebből bajosan lehetett volna eltartani három személyt, valamint az esetleges gyermekeket. Ekkor Nanette azt javasolta, hogy vessék bele magukat a modernségbe, azaz a fényképkeretbe. A fényképkeret csakugyan jogos reményeket kelthetett a klientúra számottevő bővülését illetően az önmagukat továbbra is miniatürizáltatni óhajtó vevőkörhöz képest. Valentin tehát a legkiválóbb gyártókhoz fordult, például a León Leville művekhez, és ténykedése nyomán hamisítatlan díszműáruval örvendeztethette meg a díszműkedvelőket. Hamarosan az egész XII. kerület Valentin Brûnél a Brèche-aux-Loups utcában keretezte be a szerelmesét és az emlékeit. „Valentin Brû, Rabelais keretezője” – hirdették a reklámkártyái, és ez a kitüntető cím nagy hatást tett a lakosságra a Lyoni pályaudvartól egészen a Poniatowski körútig. Valentin más eszközökkel is szerette volna népszerűsíteni magát, és kivált a híradó utáni reklámrajzfilmhez fűzött vérmes reményeket, de Nanette lebeszélte róla a költségek miatt.
Hat órakor kelt, és maga készítette el a reggelijét, mivel a szakácsnőnek titulált takarítónő hat órakor még nem volt ott. Aztán lement a boltba, és levette a táblát az ajtóról, de még nem nyitott ki. Egy ideig a munkába siető embereket nézte, majd újra fölment az emeletre, megmosdott, felöltözött, így ütötte el az időt fél nyolcig. Akkor ruhástul visszafeküdt, és nyolcig aludt. Julia – ha korán ébredős napja volt – ilyenkor kezdte nyitogatni a szemét. Rögtön a reggelijét sürgette, amit az időközben megérkezett bányarém vitt be neki. Akkor Valentin lement, átugrott a szomszéd virágüzletbe, és vett egy szál rózsát vagy egy csokor ibolyát, amit a pénztárgépen levő kis mázas vázába tett (nagyon jól mutatott), és ezúttal már, pontban kilenc órakor, annak rendje és módja szerint kinyitotta miniatűr- és fotográfiakeret-boltját.
Valamennyi jelenlevő tőle szerezte be a felmenői és a lemenői díszpofakeretét. Az életének különböző pillanataiban megörökített Marinette fémvályúba szorított üveglapok közül nézett szembe a Babagra szülőkkel, Pannetonék és Poucier-ék viszont – másokkal egyetemben – változatlanul a bronz virágpompát kedvelték, amely nyomban művészi hangulatba helyezi a megképmásított illetőt.
Konyakospoharukat kiürítvén, a környékbeli kereskedők udvarias bókok közepette búcsúzkodni kezdtek, de az eszük már másutt járt. Juliának köszönhetően jó néhány estét betöltő beszédtémával gazdagodva távozhattak. Zamatos beszédmodora és történeteinek trágár jellege megdöbbentette őket. Mostanáig alig ismerték Juliát; ritkán jelent meg a boltban, ez az új üzletág, amelyhez vajmi kevés köze volt a réginek, egy csöppet se érdekelte.
Chantal és Paul – mint családtagok – utolsóként távoztak. Elhatározták, hogy hamarosan újra találkoznak a fehér asztal körül Batrügáéknál.
– És Marinette is velünk fog vacsorázni – mondta Julia.
– Már-már azt kell hinnem, hogy rejtegetitek előlem.
A Bütrága házaspár nem tett ellenvetést: sokkal egyszerűbb lesz majd akkor mentséget találni. Aztán általános puszizkodás következett. Jules árgus szemekkel nézte, ahogy Valentin szűzies ajka épp csak hogy megérinti Chantal rózsapírpúderes orcáját, és közben ifjúkora egyik slágerét dúdolta, azt, hogy „hiába keresem a szád”, ami derűs kacajra fakasztotta Juliát.
Bütagráék léptei egyre halkultak a lépcsőn.
– Arról szó se lehet, mit képzelsz! – mondta Julia konyakot töltve magának.
Bügratáék becsapták maguk mögött az utcára nyíló ajtót.
– Miről? – kérdezte Valentin szomorúan nézegetve a rúzsfoltokkal eléktelenített meg hamuban tapicskoló kávéscsészéket.
Batratráék léptei egyre távolodtak az utcán.
– Hogy összeszűrd a levet Chantallal – mondta Julia.
– Óóó – szólt Valentin döbbenten. – De hát arról tényleg szó sincs, ahogy mondod.
– Addig-addig mondogatjuk, hogy a végén még elültetjük a gondolatot a fejedbe. Vagy a farkadba. Lefogadom, hogy Paul csak azért ment veled, hogy erről dumáljon.
– Ez igaz – ismerte el meglepve Valentin.
– És mit mondott?
– Részeg volt.
– Hadd halljam!
Valentin megdörzsöli a fejét a tenyerével.
– Azt mondta, hogy néha teljesen fel van szarvazva, néha meg csak majdnem.
– Ugye, mondom, szinte rábeszél.
– Mire beszél rá?
– Hát még? Mit mondott ezenkívül?
Valentin már rég elfelejtette, mit mondott még Paul, de hogy Julia kedvében járjon, így válaszolt:
– Még azt is mondta, hogy a Chantalnak ilyen didije van, ni.
És mutatta, hogy milyen kemény.
Julia a combjára csapott:
– Na ne röhögtessen, a köldökéig lóg neki a csöcse. Csúnyán vihogott. Majd hirtelen fordulattal:
– Erről jut eszembe, hogy is van ezzel a két üveg konyakkal? Te vetted őket?
– Egyet én, egyet ő – válaszolta Valentin, és elhatározta, hogy vesz magának egy malacperselyt, vagy betétkönyvet nyit a takarékpénztárban.
Persze lehet, hogy a takarékbetéthez szükséges a házastárs hozzájárulása.
– Mi jár a fejedben?
Julia figyelmét egyetlen arcrándulás sem kerülte el:
– Mind a kettőt ő fizette, mi?
– Azért annyira nem volt részeg.
De csúnya dolog is hazudni, gondolta Valentin, miközben Juliát szemlátomást más problémák foglalkoztatták.
– Hiszel az asztaltáncoltatásban? – kérdezte váratlanul.
– Nem is tudom.
– Verterelle-né azt mondta, hogy nem humbug.
– Na és mire jó?
– Kapcsolatba lehet lépni a holtakkal.
– Tyűha!
Valentin behúzta a fejét.
– Kapcsolatba léphetnénk Nanette-tel – folytatta Julia. – Tanácsokkal láthatna el. – Valentin szemébe nézett: – Nincs kedved hozzá?
– Hát nem nagyon.
– Mért?
– Nem tetszik a dolog. Madagaszkárban például...
– Az agyamra mész az örökös madagaszkározásoddal. Ez itt nem Madagaszkár, hanem Párizs. Megpróbáljuk. Ennyit igazán megtehetsz a kedvemért.
– Jó, jó – mondta Valentin, mivelhogy az asztaltáncoltatástól kevésbé irtózott, mint az osztrigától.
– Hozd ki a kerek asztalkát a hálószobából. Verterelle-né azt mondta, hogy pont ilyen kell.
– Nem lesz egy kicsit korai ez Nanette-nek? Kár lenne megzavarni.
– Ellenkezőleg. Örülni fog, hogy most, frissiben gondolunk rá.
Valentin kihozta hát az asztalt, és – magánszorgalomból – becsukta a zsalugátereket.
– Mit kell csinálni?
– Az asztalra tesszük a kezünket, így ni. És várunk. Valentin az asztalra tette a kezét, így ni, és várt.
– Van itt valaki? – kérdezte Julia szokatlan hangon. Az asztalka felemelkedett, és koppantott egyet.
– Látod, van itt valaki – suttogta Julia megrendülve. – Most kérdéseket fogunk feltenni neki. És számoljuk, hogy hányat koppant, azaz az ábécé hányadik betűjét jelenti.
– Borzasztó sokáig fog tartani – mondta Valentin.
– Hallgass!
Julia a mennyezet felé fordította az arcát, behunyta a szemét, és mély hangon ezt mondta:
– Hogy hívnak, szellem?
Nyolc koppantás volt a válasz.
– H – mondta Valentin és Julia egyszerre, ujjaikon számolván a betűket.
– Ez nem név – tette hozzá Valentin.
– Hallgass!
Húsz koppantás következett.
– U – állapították meg. Aztán tizennyolc.
– S!
Aztán huszonkettő.
– Hogy ez mit összekopog! – mondta Valentin. Az asztal nagyot dobbantott.
– A végén még türelmét veszti a türelmetlenséged miatt – mondta Julia.
– Az már biztos, hogy nem Nanette az.
– Várjuk ki a végét.
Olyan kitartással, amelyre bármely más esetben képtelen lett volna, Julia végre megtudta, ki jelent meg Nanette helyett : „Huszár vagyok, a nevem Brû.”
– Biztos valamelyik ősöm – mondta Valentin.
– Kérdezd meg tőle te magad – mondta sértett önérzettel Julia, amiért az asztal a Brû famíliát választotta és nem az övét.
– Az egyik leszármazottad vagyok? – kérdezte Valentin.
– A dédunokám fia.
– Adj isten, nagyapó! – mondta Valentin.
– Szervusz, öcskös – felelte az asztal.
– Elzászi kiejtése van az ősödnek – suttogta Julia.
– Melyik ezredben szolgáltál? – kérdezte Valentin.
– A kilencedikben kezdtem. Ott voltam a jénai csatában. Lannes seregében, Treilhard tábornok parancsnoksága alatt.
– És mit csináltál ottan?
– Kardomat suhogtatva komolyságot vittem a német filozófiába.
– Ezt nevezem – mondta Valentin.
– Jó estét – mondta az asztal, és egyetlen koppantást se lehetett többé kihúzni belőle.
Valentin kinyitotta az ablakokat. Mentegetőzött:
– Nem is tudtam, hogy az egyik ősöm részt vett a jénai csatában 1806. október 14-én.
– Honnan tudod, hogy pont akkor volt?
– A fali kalendáriumban olvastam – válaszolta óvatosan Valentin.
– Az mindenesetre biztos, hogy nem dumálunk többet az ősöddel.
– Felőlem, tudod...
– Tudom – mondta Julia. – És most mit csináljunk? – fűzte hozzá ásítva.
– Szívesen kinyitnám a boltot, de az ma rosszul venné ki magát. Mi lenne, ha moziba mennénk?
– Megnézni valami baromságot? Mint amire a múltkor is elvittél, és ami olyan tré volt. Mi is volt a címe?
– Modern idők.
– Az az. Ki nem állhatom a te Chaplinedet. És különben se illene, hiszen gyászban vagyunk.
– Hát akkor nézzünk meg egy szomorú filmet – javasolta Valentin.
– Ha kitudódna a környéken, hogy alighogy eltemettem az anyámat, moziba mentem, kibeszélnének az emberek.
– Akkor hagyjuk az egészet – mondta Valentin előzékenyen.
– Szarok én rá, hogy mit beszélnek az emberek. Magasról szarok rájuk. De nézzünk meg valami jót. Nem játsszák valahol A kantinosnő három szeretőjé-t?
– Nem – mondta határozottan Valentin,.
– Add csak ide az újságot! Mit mondtam? Még nagy reklámot is csapnak neki. A Rexben megy. Imádom a Rexet, gyönyörű az az orgona meg a csillagos égboltozat, meg minden. Isteni egy hely.
– Mi érdekes van az ilyen katonahistóriákban?
– De furcsa vagy! Oda vagy a büszkeségtől, hogy az a matuzsálemed kardcsörtető volt, a maiakat meg nem akarod megnézni.
Valentin beletörődött a sorsába, és elment megfésülködni: a Rexbe mégse lehet akárhogy elmenni.
Julia felhúzta a cipőjét.
Az előszobában észrevett egy kendőt. Valamelyik kedves vendég vagy a neje veszthette el.
– Nem tudod, kié?
– Nem – mondta Valentin. – Talán a Verterelle-néé.
– Útközben beadjuk neki – mondta Julia. – Örülni fog.
– Jó gondolat.
Julia a kezébe vette a kendőt, és hirtelen megjelent a szeme előtt egy utca, alkalmasint egy párizsi utca, de hát alig ismerte Párizst. Egy nő ment az utcán, nyilván Verterelle-né. Hirtelen összerogyott. A járókelők odarohantak. És Julia tudta, hogy meghalt.
Valentin feléje fordult:
– Mi bajod?
Julia nem válaszolt.
– Itthon maradhatunk, ha akarod. Ne menjünk a Rexbe? – kérdezte Valentin feléledő reménnyel.
– Beugrunk Verterelle-néhez ezzel a ronggyal, aztán pedig megnézzük A kantinosné három szeretőjé-t. Biztos vagyok benne, hogy ez a film Nanette-nek is tetszene.
 |  |  |
|
|
|