|
|
|
Nanette remekül nézett ki a felkötött állával. Gondosan becsomagolták, és kivitték a reullyi temetőbe.
Kezet szorítottak környékbeli kereskedőkkel, mindenféle névtelenekkel, majd ezek szétszóródtával a családtagpótlókkal.
– Ha belegondol az ember, hogy alig fél év telt el – sóhajtott Paul.
– A gyászhuszárok lassan törzsvendégként üdvözölnek bennünket – mondta Valentin.
Ezúttal autót béreltek, hogy ne kelljen taxi után rohangászni.
– Nem gondoltam volna a múltkor, hogy ilyen rövid idő múlva megint itt leszek – mondta Paul ünnepélyes komolysággal.
– Emlékszik, mit mondott nekem a múltkor? – mondta Valentin. – Hogy a baj sose jár egyedül.
– Nem lep meg, hogy ekkora marhaságot mondtál – mondta Julia, majd hozzáfűzte: – Úgy látszik, nem hoztál neki szerencsét.
Paul felhorkant:
– Azért ez már mégiscsak túlzás! Jó, hogy nem mondod, hogy én öltem meg.
– Ki tudja? – mondta Julia szenzációs rosszhiszeműséggel. – Minden előfordulhat.
– Legfeljebb téged lehetne ilyesmivel gyanúsítani. Ki húz hasznot belőle, hogy Nanette bekrepált? Ki ápolta az utolsó időkben?
– Mi – felelt tárgyilagosan Valentin mindkét kérdésre.
– Na ugye – mondta Julia Paulnak –, te is belátod, hogy mi ápoltuk. És ha ápoltuk, akkor nem ölhettük meg.
– Máskülönben – mondta Chantal – alaposan kibasztatok velünk.
– Ne légy már ilyen trágár! – mondta Julia.
– Nevén kell nevezni a gyereket – vágott vissza Chantal. – Gyakorlatilag az egész örökségre rátettétek a kezeteket. Először a Brèche-aux-Loups utcai üzletre. Aztán meg mindenre, amit sikerült kicsalnotok tőle azóta.
– Mindez csak feltételezés – mondta higgadtan Julia.
– Majd meglátjuk a közjegyzőnél – mondta higgadtan Paul.
– Majd meglátjátok a közjegyzőnél – mondta higgadtan Julia.
– Talán hagyott végrendeletet, amely majd igazságot szolgáltat – mondta izgatottan Paul.
– Arra ugyan számíthatsz, kisapám – mondta higgadtan Julia.
Kiszállnak a kocsiból, Valentin kifizeti a sofőrt, az árban már előzőleg megállapodtak, Brûéknél lesz a gyászuzsonna, hiszen legutóbb a Bratugráéknál volt. Julia a szobájába megy másik cipőt húzni, Valentin észreveszi, hogy elfogyott a rövidital, és elszalad, hogy vegyen.
– Hát tudod – mondja Chantal félhangon –, piszkosul kitoltak velünk.
– Nekem mondod? – bólogat keserűen Paul.
– Főleg a pasas – mondja Chantal.
– Meg kell hagyni, úgy az ujja köré csavarta az öreglányt, ahogy én sose tudnám.
– Mit tudsz te!
– Figyeled? Hat hónap alatt kidumálta belőle a boltot is meg a lóvét is.
– Levette a lábáról.
– És a tetejébe akkor dobja fel a papucsot a spiné, amikor a vejének már nincs rá szüksége.
– Gondolod, hogy megmérgezték?
– Nincs kizárva.
– Exhumáltatni kellene.
– Sokba kerül.
– Mindenféléket mondsz, és aztán bemajrézol. Szerinted megölte, vagy nem ölte meg?
– Nem hiszem.
– Na látod! -Mit látok?
– Hogy ökörségeket beszélsz. Valentin a légynek se árt.
– Te csak hallgass, te bele vagy esve.
– Na ne viccelj!
– Akarom mondani, téged is az ujja köré csavart, mint Nanette-et. Alapjában csodálod, hogy milyen ügyesen kibabrált velünk. Pedig hát jól elhalászta előled az anyád örökségét. Tudod, mi marad neked az örökségből? A csirkecomb, amit ma itt bekajálsz. És az is rágós lesz, mert Juliánál mindig pocsék a kaja.
– Ez igaz – mondta Valentin, és egy palackot tett az asztalra. – A szakácsnők nem melegednek meg nálunk. Elég, ha megkérdezik tőlem: az úr a borjúhúst vagy a disznóhúst szereti jobban, és Julia máris kirúgja őket. Hihetetlenül féltékeny – jelentette ki elnéző derűvel. – A fenébe! nincs itt a dugóhúzó. Biztos a konyhában lesz. Látták már az új lányt?
Közel hajolt hozzájuk, és azt suttogta:
– Bányarém.
Paul szemügyre vette a butykost.
– Hű, de rázzák a rongyot! – mondta megvetően. – Sandeman portói. Hogy nem szégyellik magukat! A Nanette dohányából vették a portóijukat. A mi dohányunkból! Hej! a fűzfán fütyülő, jégen kopogó rézangyalát, mért is nem akadályoztuk meg ezt a házasságot! Én legalább megpróbáltam. De te! te mindent megtettél, hogy összeboronáld őket. Még Bordeil századossal is lefeküdtél. A többi alkalommal mindig volt valami mentséged. De Bordeil százados! Csak azt érted el vele, hogy elúszott az örökséged. Ilyet is csak egy ostoba liba csinál.
– Nem értem, mi ütött Juliába, hogy elmesélte neked.
– Nincs más hátra, még keményebben kell dolgoznom – szónokolta Paul. – Hogy a leányunknak legyen hozománya.
– Hogy te milyen maradi vagy – mondta Chantal, és kisimította a harisnyáját Bordeil százados emlékezetére.
Paul összevissza rángatta a vállát. Önnön áldozatkészségétől meghatódva, minden ízében remegve fogdosta a portóis üveget.
– Hol a fenébe marad ez a Valentin? – zsörtölődött.
– Bassza a bányarémet – felelte Chantal.
– Folyton azon jár az eszed – állapította meg keserűen Paul. – Hohó – kiáltott fel –, támadt egy ötletem.
Chantal nem mondta, hogy: ez igazán meglepő; türtőztette magát. Julia viszont nem bírta magába fojtani a megjegyzését. Csakhogy ő nem volt jelen, hogy megjegyzést tegyen; cipőt váltott, Így aztán Bataga általános csönd közepette vette elő a zsebéből a bicskáját, melynek harminchét pengéje, valamint egy dugóhúzója volt.
– Rajta, ne zavartassa magát – mondta a keresett tárggyal visszatérő Valentin. – Mindegy, hogy milyen a dugóhúzó, az számít, hogy mi van az üvegben. Nem igaz?
Letelepedett, és nézte, ahogy a sógora nekivörösödve birkózik a makrancoskodó üveggel.
– Alaposan bedugaszolták, mi? – szólt részvéttel.
Chantal felé fordult.
– Még a végén sérvet kap.
– Ne aggódjon – mondta Chantal. – Nem az üvegnyitás szokott megártani neki.
– Nahát, hogy magának milyen pöpec retikülje van, Chantal! Csuda divatos.
– Honnan tudja, hogy divatos? – nevetett Chantal.
– Láttam a Marie-Claire-ben.
–Miféle retikül? – kérdezte Paul felfüggesztve a dugóhúzást.
Odapillantott. Vadonatúj. Észre sem vette. Újra a munkájába merül.
Chantal Valentin felé hajol, és combközépig felhúzza a szoknyáját.
– Nem volt rendes hozzánk – susogja.
– Hát ez igaz – mondja Valentin könnyedén.
– Nem is tudom, nem kellene-e pert indítanunk maga ellen.
– A mindenségét.
– Az örökségelsikkasztás miatt.
– Jópofa lenne – mondta Valentin. – Sose képzeltem volna, hogy a bíróság padján találom magam.
– A vádlottak padján – szólt Paul, miközben a portói azt mondta: ppakk.
– Na persze, a bírói székben még jópofább lenne – ismerte el Valentin. – Egyébiránt mint bejegyzett kereskedő esküdt is lehetek: olvastam az újságban.
– De előbb még pereskedhetnénk egyet – mondta Chantal.
– És muszáj ügyvédet fogadnom? – nyugtalankodott Valentin. – Jobb szeretném magam ellátni a védelmet.
– Maga már rendesen ellátta magát – mondta Chantal neheztelően.
– Ugyan, ki haragszik érte? – tette fel a kérdést Paul, aki kóstolás címén már felhajtott egy tele pohár Sandemant, és újra is töltött magának.
Jól megisszuk a portóijukat nekik, ismételgette dühödten magában. A bosszúnak ez a neme annál is inkább az ínyére volt, mert semmiféle akadályba sem ütközött.
– De még mennyire, hogy haragszunk érte – mondta Chantal.
Paul egy-egy teli poharat nyújtott oda nekik, majd gyorsan kiürítette a magáét, hogy harmadszor is teletölthesse.
Chantal és Valentin koccintott egymással. Valentin Chantalra mosolygott.
– Ugye, nem fog kellemetlenkedni nekem? Higgye el, mindent megtettem érte, ami emberileg lehetséges, de tényleg. És hát mit csináljak? Nanette megszeretett, és átadta nekem a boltját.
– Potom áron – mondta Paul.
– Nem potom áron, hanem olcsón. És én nem akartam bánatot okozni neki. Már úgyis elég szomorú volt a fiúja halála miatt. Egyébként fél évvel se élte túl. Hát nem megható?
– Az ő korában már megengedhette magának – mondta Chantal.
– Nem hiszem, hogy te a síromon fogod kilehelni a lelked – mondta Paul egy kicsit már portói-rózsaszínben látva a világot, ami sokkal barátságosabb szín, mint az abszintzöld, amelyben mindig van egy adag agresszivitás.
– És maga? – kérdezte Chantal Valentintól.
– Azt hiszem, hogy én se Paul sírján fogom kilehelni a lelkem.
Ez a vicc megkacagtatta őket.
– Hanem tán a Juliáén? – kérdezte Chantal.
Valentin gondolkodóba esett.
– Ha már itt tartunk, sietek tiszta vizet önteni...
– A bögrébe... sárga börge, göbre börge – jegyezte meg zárójelben Paul.
– ... a pohárba: a házassági szerződésünk értelmében mindent a túlélő házastárs örököl. Úgyhogy ne is tápláljanak hiú reményeket.
– Hagyjuk ezt a témát! – mondta Paul kedélyesen. – Keresztet vethetünk az örökségre. A szó szoros értelmében – fűzte hozzá ravaszkás képpel.
Az ötödik pohár portóit is kitöltötte magának, és boldogan állapította meg, hogy még ebéd előtt sikerül végezni az üveggel.
– Maradt még belőle? – kérdezte a belépő Julia.
Kiürítette a poharat, amit Paul odanyújtott neki, majd leült egy karosszékbe, szétvetette a lábát, és fújt egy nagyot.
– Miről dumáltatok? – kérdezte mérsékelt kíváncsisággal.
– A mamáról természetesen – mondta Chantal.
– Szegény mama – mondta szórakozottan Julia. – Szegény Nanette – tette hozzá egy kicsit több melegséggel. – Szegény mama – ismételte heves fájdalommal. – Szegény Nanette. Szegény mama.
Végül csukladozva zokogott:
– Mama! Mama!
– Jól van, na – szólt Chantal. Odaült a fotel karfájára, és magához szorította a nővérét.
– Őt már nem támasztja fel a sírás– mondta Paul derűlátóan.
– Ki tudja – szólt Valentin. – Lehet, hogy eddig csak azért nem sikerült senkinek, mert senki nem sírt elég sokáig.
– Tartsátok meg magatoknak a baromságaitokat mondta Chantal. – A végén még mindenfélét bebeszéltek szegénykémnek.
A bányarém jelent meg az ajtóban.
– Lehet enni – mondta.
– Már kezdtem éhes lenni – mondta Paul.
– Gyere – mondta Chantal a nővérének –, neked is jót fog tenni az evés.
Julia szipákolva felállt.
– Most már igyuk meg a maradékot – javasolta Paul.
Mindenkinek töltött a portóiból, és diadalittasan magának tartotta meg sűrűjét. Jól kitolt Brûékkel, semmi se maradt az ő jussából vásárolt portóijukból.
– Egészségükre! – kurjantotta.
Koccintottak (a Sandeman rögtön jobbacska kedvre derítette Juliát), majd átvonultak az ebédlőbe, mely kicsi volt, ámde hamisítatlan XXXV. Lajos stílusú bútorokkal volt berendezve. Valentin már a küszöbről megpillantotta az asztal közepén levő halmot, és kiguvadt a szeme. Osztriga!
Leleményes hallgatással mindmostanáig sikerült elérnie – noha már a telet is maguk mögött hagyták –, hogy Julia egyszer se vegye fel az étlapra ezt a tenyésztett kagylóállatot.
Még épp csak kezdte kimódolni magában a követendő akciótervet, amikor három asztaltársa már fejenként egy fél tucat osztrigát beszürcsölt.
– Mi van, nem eszel? – kérdi Julia. – Isteni finom.
– Nem vagyok éhes.
– Az osztrigaevéshez nem kell éhesnek lenni.
– Ez már nagyon az utószezonja.
– Áh, még csak április van.
– Nem láttam friss árut a környéken.
– A Bastille térről hozattam.
– Én a csirkére spórolok.
– Nincs csirke. Hagymás párolt marha van.
– Remek – mondta Paul, és csak úgy nyelte a kagylóbelet.
Pompás hangulatban volt. Elméje csacska gondolatok óceánján siklott, röpült.
– Mondd csak, Valentin, vannak rododendronbokrok Madagaszkárban?
– Kit érdekelnek a rododendronjaid – mondta Julia. – Hanem mondd csak, Valentin, lehetséges volna, hogy nem szereted az osztrigát?
– Nem nagyon – válaszolt gyáván Valentin.
– Vagyis utálod.
– Sosem eszem osztrigát.
– Mért, ha szabad érdeklődnöm?
– Mert él.
Valentin asztaltársai megdermedtek, szigonyuk, amelyen egy-egy kocsadékos puhatestű remegett, megállt a levegőben.
– Mit mondsz? – kérdezte Julia elvékonyodott hangon,
– Azt, hogy él. És én nem zabálok eleven állatot.
– Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez az izé él?
– Alig-alig él – mondta Paul.
– Éppolyan eleven, mint te vagy én – mondta Valentin.
– Fura hasonlataid vannak – mondta Julia.
– De ha mondom – erősködött Valentin –, igenis él az osztriga. Akárcsak én. Nincs különbség. Csak a holtak és az élők közt van különbség.
– Egy csöpp tapintat sincs magában – mondta Chantal.
– Csak azt nem értem – mondta Paul Valentin kapcsán –, hogy Chantal meg te mért nem tegezitek egymást.
– Csak nem akarod bebeszélni nekem, hogy ez él mondta Julia figyelmesen szemlélve az átszúrt állatot –, nincs is szeme neki.
– A tengeri sünnek sincs – vágott vissza Valentin.
– Ez nem állat – érvelt Julia –, mert senki se nevezi állatnak. Minden rendes osztrigakereskedő boltjára az van kiírva : tengeri ínyencségek.
Bekapta az osztrigát.
– Állat vagy nem állat – fűzte hozzá nevetve –, védekezni nemigen tud. Úgy lecsúszik, mint a pinty.
Chantal és Jules – ha lanyhuló lelkesedéssel is – szintén bekapta a maga osztrigáját.
– Nézze csak meg – mondta Valentin Chantal felé hajolva, aki éppen citromot nyomott a tányérjában heverő lemezes kopoltyús testére –, na mit mondtam: összerándul, amikor a sav rácsöppen.
Chantal borzadva nézte a jelenséget.
– Na de ilyet – suttogta.
– Ebben a kérdésben nem szállók vitába Valentinnal – mondta Paul messzire eltartva magától kiszemelt áldozatát –, tökéletesen igaza van: ez itten egy állat, mégpedig eleven állat.
Letette a villáját, és feltette a rododendron madagaszkári honosságára vonatkozó kérdését. Hogy mi erről Valentin véleménye:
– Nem hiszem, hogy láttam volna ottan – válaszolta amaz.
– Hát mit látott ottan? Mármint milyen növényeket.
– Egy csomó egzotikusat – mondta Valentin.
– Ritkán mesél Madagaszkárról – jegyezte meg Chantal.
– Mért nem tegezed már – mondta Paul –, hiszen a sógorod? És a sógor az olyan, mint a testvér.
– Igen – mondta Chantal Valentinnak –, ritkán mesélsz Madagaszkárról.
– Hát ha tényleg érdekel – mondta Valentin Chantalnak –, én nem bánom.
Azzal mindketten néma tegeződésbe burkolóztak.
– Mi van – nézett körül Julia –, nem esztek több osztrigát?
– Ööö, izé – szólt Paul.
– Csak nem vette el az étvágyatokat a Valentin hülyéskedése?
– Remek ez a kis fehér bor – mondta Paul.
– Mi ez a szamárság? Úgy csináltok, mint aki életében most látott először osztrigát. Először is, jó, rendben van, lehet, hogy ezek a kis állatkák élnek, de az biztos, hogy félóra múlva egytől egyig megdöglenek. Mert amit én meghagyok, meg amit a lány meghagy, ne felejtsünk el neki is hagyni egypárat, szóval ami megmarad, az megy a szemétbe. És akkor jó sokáig kell szenvedniük szegénykéimnek. Hát nem lenne ez sokkal nagyobb kegyetlenség tőlünk?
– Van benne valami – mondta a könnyen befolyásolható Paul.
Chantal még tétovázott.
– Rajta – biztatta Julia –, ne hagyd, hogy pocsékba menjen!
És mindhárman újra belemerültek a nyers puhatestűek élvezetébe. Miközben Valentin azzal próbálta elütni az időt, hogy a villájával vakargatta az orra hegyét, a többiek úgy belelendültek a kannibalizmusba, hogy alig tudtak erőt venni magukon és meghagyni néhány osztrigát a szakácsnőnek. A boldogság nehéz köde lebegett az asztal fölött.
Mutatóujj a körmével a foga közeit piszkálva, Julia hanyagul megkérdezte a Bátagra házaspártól:
– Hát Marinette hogy van? Még mindig olyan kis kurva?
 |  |  |
|
|
|