|
|
|
Az elbűvölő sétakocsikázás végeztével Valentin forrón kezet szorított a taxisofőrrel. De mivel hajszálpontosan a féltizenkettes boulogne-i gyorshoz ért vissza a pályaudvarra, bevette magát a vécébe, ahonnan csak öt perccel a saját vonata indulása előtt óvakodott elő. Gyorsan jegyet váltott, és még éppen elérte a vonatát, valamint azt, hogy senki ismerőssel se találkozzon.
Brüggében apróbb kellemetlenségei támadtak a poggyásznélküliség miatt. Mindennap előre ki kellett fizetnie a hotelt, nem tudott fehérneműt váltani, és másnaponként borbélyhoz ment. így telt el a tizenkét nap.
Párizsba való visszatérése után úgy döntött, hogy lemond a bőröndjéről, még ha fájó szívvel is, hiszen vele volt a malgacsmalájok elleni hadjáratban. Majd azt mondja, hogy ellopták. Ilyesmi bárkivel előfordulhat. Még csak átlagon felüli marhának se kell lenni hozzá. És így legalább szabad a keze, ami nagyon kellemes, ha sokat akar gyalogolni az ember. És tényleg sokat gyalogolt, és alig kerülte el az Austerlitzi pályaudvart, hiszen három órával a Gare du Nord-ról való távozása után már nagyban a Charenton utcán masírozott. Ez a hosszú és változatos útszakasz rendkívüli mértékben megragadta a figyelmét. A 306-os számú ház falára erősített tábla pedig Párizs egyik nagy látványosságának tűnt fel a szemében: „Ezen határon túl és kívül szigorúan tiltva van mindennemű építkezés stb. 1726.” Micsoda hülyeség! Bizonyítékul ott az a csomó ház a „határon túl”. Valentin megcsodált egy távoli méltóságteljes kupolát, amelyet a Sacré-Coeurnek tulajdonított, de amely valójában a Szentlélek-templomé volt, és jobb kéz felől hamarosan megpillantott egy káprázatos teherpályaudvart.
Mivel lassú léptekkel haladt, hiánytalanul kiélvezendő a táj kínálta szépségeket, megelőzte egytemetési menet; szerény menet volt: se pap, se posztó; az egyszerű vonalaival tüntető halottaskocsi előtt sovány gebe, mögötte alig tízfős sokaság. Azt mondják, érdekes dolog ismeretlen emberek gyászolóihoz csatlakozni; roppant különös ismeretségekre tehet szert az ember. Valentin tudta, hogy ez is csak afféle közhely, amelyet megszokásból mondogat az ember, de amely néha kiállja a gyakorlat próbáját, mint például az, hogy: „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt”, és mivel nemigen volt ismerős neki a terep, úgy döntött, hogy hitelt ad az ősi közmondásnak, amelyet egy gyönyörű falvédőn látott: „Igyuk meg az áldomást, a temető is csak állomás.” Beállt hátra a csoport végére, és lötyögött tovább. Még senkivel se elegyedett beszédbe, és máris kiértek a reullyi temetőbe. Egy nagy fülű pasas ment előtte, és homályosan emlékeztette valakire vagy valamire, de már-már feladta a gyanakvását, megállapítva magában, hogy ez a közmondás is csak humbug, ugyanúgy, mint a többi, amikor az egyik élen haladó személy megfordult (vajon mire volt kíváncsi?!), és Valentin Juliára vélt ismerni az illetőben.
És tényleg ő volt. Ő bizony. A koporsó (kit vagy mit tartalmazott?) leereszkedett a sírgödörbe, minekutána az öt főt számláló család egyenes vonalban felsorakozott fogadni a gyászmenet többi öt tagjának részvétnyilvánítását, amit azok végrehajtván, eltávoztak, minekutána előlépett egy hatodik személy, forrón megszorította a Bretaga kezét, majd meghatottan a Chantalét, és végül Juliával akart feldúltan lejattolni, de ekkor ez utóbbi megismerte őt.
– Nahát ilyet – kiáltott fel –, hisz ez Valentin!
És a nyakába ugrott.
– Hát szerbusz, drágaságom! Szerbusz, utyuliputyulim!
Majd a másik kettő felé fordulva:
– Ehhez mit szóltok?
– Hát ilyet – mondta Paul.
– Jó kis meglepetés! – jelentette ki Chantal.
Kacagtak, főleg Julia.
– De mi a francot keresel errefelé! – kérdezte Paul.
– Sétálgatok – felelte Valentin.
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
– Erről jut eszembe – kiáltott fel Valentin-, van itt valami nektek.
Belenyúlt a zsebébe, és egy gyűrött képeslapot bányászott elő, amely a Gare de l’Estet ábrázolta. Ellenőrizte a címet, aztán átnyújtotta a lapot Brutagáéknak.
– Ezt nektek hoztam – mondotta.
Aztán egy másik lapot húzott elő, de azt nyomban visszatette a zsebébe, megállapítván, hogy Bourrelier őrmesternek van címezve. Remélte, hogy szerencséje lesz, és nem a Didine-nek szánt lap kerül a kezébe. De persze pont az került a kezébe. Aztán újra a Bourrelier őrmesteré.
– Mi van, nekem nem írtál? – kérdezte Julia jót mulatva.
– Várj egy picit – mondotta Valentin.
– Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál ránk – mondták kórusban Brebugáék, miután kisilabizálták a levelezés számára fenntartott részt a képeslap hátoldalán.
– Szót se érdemel – viszonozta Valentin fesztelenül.
Végre megtalálta a Juliának szóló lapot.
– Jaj de aranyos vagy, mókuska! – bődült el a hitves. Elolvasta a szöveget, és nevetve hozzáfűzte: – Nem erőltetted meg magad.
Valentin vele nevetett, a másik kettő meg velük.
– Hát Brügge? – kérdezte Julia. – Csakugyan voltál Brüggében?
– Amint látod – válaszolta Valentin.
– Szép hely?
– Attól függ, hogy nézzük.
– De nem bántad meg?
– Neem, dehogy.
Julia újra megcsókolta, majd hátralépett.
– Hé – jegyezte meg –, hiszen te büdös vagy.
– Én?
– Te hát. Nem is a római pápa.
Valentin összevonta a szemöldökét, de kisvártatva roppant elégedett mosoly jelent meg az ajkán.
– Tudom, miért – kiáltott fel diadalmasan. – Két hete nem váltottam fehérneműt.
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
– Pedig volt veled elég ümög – jegyezte meg Julia.
– Elvesztettem a bőröndömet – mondta Valentin. – Igazából nem vesztettem el. De olyan, mintha elvesztettem volna.
– Hol van?
– A Gare du Nord poggyászmegőrzőjében.
– Elvesztette az elismervényt? – kérdezte Paul.
– Nem.
– Akkor egyszerűen ki kell váltani.
– Tényleg – mondta Valentin.
Egy pillanatra mindannyian elhallgattak.
– Hogy ez milyen jópofa – mondta Chantal.
Egy sírásó lépett oda hozzájuk, és megkérdezte, hogy sokáig maradnak-e még. Nem mintha zavarnák őket, mármint a hozzátartozók a sírásókat, csak most van nekik az ebédidejük, és csak kajálás után fogják betömni, mármint a sírásók a gödröt.
– Ebédeljenek csak nyugodtan, emberek – mondta Paul. – Jó lesz ez így is, nem mászik ki a pasas.
Mindenki udvariasan nevetett a viccen.
– Kopjunk le – mondta Julia.
– Meg vagytok híva hozzánk – jelentette ki Chantal. – Te is jössz?
Az illető, akihez a kérdést intézte, mozdult egyet, amit mindenki beleegyezésnek minősített.
– Fogni kéne egy kocsit – mondta Paul, és távozáshoz látott.
Valentin elmosolyodott. Amit most már nem tudott a taxikról, az belefért egy mogyoróhéjba.
– Maga szerint nem fogunk találni? – kérdezte tőle Paul sógori érzékenységgel.
– Nem tudom – válaszolt Valentin egyszeriben elkomorodva.
Ők ketten haladtak elöl, nyomukban a három nővel. Valentin úgy gondolta, hogy szeretetreméltónak kell mutatkoznia, hát társalgást kezdeményezett.
– Ismeri az imént elhantolt személyt? – kérdi ünnepélyesen.
– Nem – felel Paul. – Sose találkoztam vele.
– Én is így vagyok.
– Sejtettem – válaszol Paul halkan felnyerítve.
– Gyakran szokott így gyászmenethez csatlakozni?
– Mikor hogy. Maga még sose figyelte meg? Előfordul, hogy az ember két-három évig nem megy temetésre, máskor meg majdnem hogy hetente megnéz egy-egy elhantolást.
– Ez most temetés volt vagy elhantolás?
Paul elbizonytalanodva Valentinra sandít a szeme sarkából.
– Egyik se: ez itt egy dög elkaparása volt.
Most Valentin sandít Paulra a szeme sarkából, meg van döbbenve az erőteljes stílustól.
– Tyűha – szól, és megjegyzését elismerő füttyel kíséri.
– Ahogy mondom.
És Bratragra szerényen lesüti a szemét.
Valentin kifújja magát, majd egy amúgy logikus kérdéssel folytatja a faggatózást:
– De hisz akkor maga ismerte az illetőt! Azt mondta az imént, hogy nem ismerte.
– Ismerni, és ismerni nem ugyanaz – szűrte a foga közt a szót Paul –, mint ahogy más temetni és más elhantolni.
– Ez nem világos- mondta Valentin bosszúsan.
Paul megtorpan, és megragadja sógorát a kabátja hajtókájánál fogva, ami Valentint megállásra kényszeríti.
– Csak nem képzeli – mondja Brébága –, hogy én, hogy mi úgy követtem, úgy követtünk egy gyászmenetet, hogy azt se tudtuk, ki van a négy szál deszka közt!
– Hat – szállt-vitába Valentin.
Néhány kézmozdulattal elmagyarázta, hogyan érti a dolgot, egyszersmind kiszabadult a sógora kezéből, aki nem erősködött tovább.
– Igaza van – mondta Paul. – A hat szál deszka közt.
– Na ugye.
És Valentin szeretetre méltó arcot vágott.
A hölgyek utolérték őket, és Paul azt javasolta, hogy sétáljának el a külső körútig, ott majd biztos sikerül taxit fogni. A javaslat kedvező fogadtatásra talált, és a két férfi ismét a menet élére állt, a nők pedig, kissé lemaradva, folytatták ételekről való élénk eszmecseréjüket.
Valentin lemondott az elhunyt személy kilétének firtatásáról, és új mederbe terelve a beszélgetést, az iránt érdeklődött, hogy kicsoda az a hölgy, aki Chantal és Julia között halad. Paul gépiesen hátrapillantott, és így felelt:
– A pápa.
Valentin is hátrapillantott, és határozottan, bár illő szerénységgel kijelentette:
– Na, ezt már nem hiszem el magának.
Paul kuncogni kezdett, és a világ legtermészetesebb hangján azt mondta:
– Pedig így van.
Hirtelen abbahagyta a nevetést és a menést, és rácsapott a homlokára. Valentin kettőt lépett hátrafelé, nehogy a másik megint a kabátgombjába csimpaszkodjon, mert azt ki nem állhatta.
– Nahát, tényleg! – kiáltotta. – Még ilyet! – Az arca csak úgy ragyogott a felismeréstől, de azért a tétovázás is tükröződött rajta: röhögőgörcsben törjön ki, vagy érje be további szóbeli közlésekkel. – Hogy én milyen buta vagyok! – mondta, a második megoldást választva.
– Kár mondanod, anélkül is tudjuk – mondta Chantal, aki közben a másik két hölggyel egyetemben utolérte őket.
– Mi lesz már azzal a taxival? – kérdezte Julia. – Látom, hogy nekem kell kézbe venni a dolgot.
– Hölgyeim! Nem vettek észre valamit? – kérdezte Paul sunyiskodva.
– Teszek az észrevételeidre – mondta Chantal.
– Meghalok, ha nem falok – mondta Julia.
– Jobb sír mellett falni, mint fal mellett sírni – mondta síri hangon a harmadik nő.
Valentin figyelmesen szemügyre veszi. Hajdani szépségét zsírréteg fedi, és gyászruhája se mentes az említett anyagtól származó pecsétektől. Leplezetlenül óvakodik tőle, hogy embertársaira nézzen, legalábbis azokra, akik jelenleg a társaságában tartózkodnak. Inkább a földön heverő tárgyak szemlélésébe merül, vagy nagy, nemes veretű feje mozdítása nélkül tekintetével követi egy-egy arra szálló madár röptét.
Kihasználva, hogy közbeszólása csöndet teremtett, hangos ásítást hallat.
– Mi lesz? – kérdezi hátat fordítva a társaságnak.
Majd ismét feléjük fordul, és zajosan rájuk ásít.
– Mi lenne, ha innánk egyet – javasolja elvékonyodott hangon Paul.
Beleegyeztek, jóllehet ez nem vitte előbbre a dolgokat, és mivel Párizsban voltak, kávézóban, borozóban igazán nem volt hiány, legfeljebb a bőség zavarában szenvedhettek.
Még elég szép idő volt, hogy élvezhessék a terasz kellemeit, letelepedtek hát egy asztal köré.
– Na, kis bogaram – mondta Julia hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve Valentin orcáját –, minden rendben van?
– Minden – válaszolt szélesen mosolyogva Valentin
Ezenközben odalép hozzájuk egy csálinger. Türelmes és fensőbbséges. Más dolgokra gondol, mint amik körülveszik. Sietség és undor nélkül várja a rendelést. Paul leereszkedően megszólítja:
– Mondja, errefelé nem tudják, mi az a taxi?
– Mi köze hozzá – válaszolja higgadtan a pincér.
– Valami közöm csak van hozzá, öcskös. Taxiba akartunk szállni.
– Mért nem ezzel kezdte? – Hirtelen érdekelni kezdi a gyászuk: – Családtag? – kérdi részvétteljesen.
– A fiúja – felel Chantal, és hüvelykujjával az öregasszony felé bök.
– Nem fogja elhinni – mondja Julia –, hatvanhét éves fejjel állt össze azzal a trógerral. Mit szól hozzá? Hatvanhét éves fejjel.
– A szerelem csapongva száll, de útja néha gyász – válaszol oktatólag a pincér.
– Maga szerint nem nevetséges?
Juliát nagyon meglepi a pincér engedékenysége. A pincér elmosolyodik:
– A szerelemben semmi sem nevetséges, kisasszony.
– Hallottad ezt? – csíp a húga karjába Julia. – Kisasszonynak nevezett!
Mutatóujjával megfenyegeti a pincért:
– Maga csibész – prüntyög –, maga nagy csibész!
– Hogy ez mennyi hülyeséget össze tud hordani! – mondja Paul.
Az öregasszony, aki eddig a pincér tálcájának körkörös kiképzését látszott elmélyülten tanulmányozni, az öregasszony lassan ráfüggeszti a tekintetét valakire, és ez a valaki Paul. Paul elsápad, és úgy csinál, mintha az utcát figyelné, hátha arra megy egy taxi.
– Végül is mindegy – mondja a pincér befejezésül –, ami történt, megtörtént, így aztán – fűzi hozzá keresetlen egyszerűséggel a vén skatulya felé fordulva – a hölgy másodszor is megözvegyült.
– Nem özvegyülhetett meg – mondja Chantal megvetően –, nem voltak összeházasodva.
– És az előző emberem után talán nem vagyok özvegy? – vág vissza a nyanya fenyegetően.
– De, de – siet elismerni Chantal. Valami nem fér Julia fejébe.
– Mondja csak, mért mondta, hogy „Így aztán a hölgy másodszor is megözvegyült”? Honnan tudta?
– Semmit se tudott – mondja Chantal –, hiszen csak egyszer özvegyült meg.
– Talán rendelhetnénk valamit – mondja ingerülten Paul, magához térve a nagy izgalom után. – Kezd késő lenni. Szétfő az ebéd.
– Te meg az idegeinkre mész – mondja Julia.
– Jó lenne enni is valamit a közeli napokban – mondja az öreglány.
Paul győz. Magára vonja a figyelmet: pattint az ujjával, ahogy a kiskölkök szoktak:
– Pincér! Hozzon nagyon gyorsan öt ribiszkelikőrt!
De Julia nem engedi el ilyen könnyen a pincért; alaposan meghányta-vetette magában a fickó kijelentését. És most kitör belőle a harag:
– Maga egy szennyes orrú rohadt kurafi – mondja neki. – Kisasszonynak nevezni engem, amikor pedig itt a férjem!
Valentin megemelkedik egy picit a székén, jelezve, hogy róla van szó.
– Azt hiszi talán, hogy a szeretőm ez az úr – fűzi tovább a szót Julia?, és hogy vadházasságban élünk! Ilyen sértést még nem vágtak a fejemhez. Egy percig se maradok itt tovább – jelenti ki végül, és nem moccan.
– Jó kis cirkusz – jegyzi meg halkan Paul.
Valentin feláll, és – mintha mindenki követné – nekiindul.
Elmegy.
 |  |  |
|
|
|