Globusz^® Publishing 

Járt egy nagyot Angoulême utcáin, amelyek aznap éppen rendkívül néptelenek voltak, aztán kivette a kofferját a csomagmegőrzőből, derűsen csodálkozva, hogy ott van, ahol hagyta, és pontban hajnali négy órakor felszállt egy gyorsított személyre, amely inkább személy volt, mint gyorsított. Talált egy üres kupét, és boldogan elaludt.

Később több útitársa is akadt, de mulandónak bizonyultak, mivel általában csak négy-öt állomásnyi út megtételére vették igénybe a vasutat. Sűrű cserélődésük révén Valentinnak alkalma volt megfigyelni a francia lakosság sokféleségét és egységességét, és mivel huszonnégy órán belül már másodízben vonatozott, atyai jóindulattal szemlélte a legtopisabbakat. De Párizs közeledtével visszatért a szerénysége.

Az Austerlitzi pályaudvaron hagyja sodortatni magát az emberáradattal, mely akkora, hogy szinte hihetetlen, hogy befért a vonatba, és mely szemlátomást határozott céllal iparkodik valamerre. Valentin végighalad egy hosszú folyosón, és hirtelen megpillant egy metróbejáratot. Rémülten visszahőköl. El fog tévedni. A metróban mindig elkeveredik az ember. Sarkon fordul, és ládája fémsarkait belevágja a káromkodásra mindig kész hepciások térdkalácstájába. Mindenféle furcsa jelzővel illettetik, és nagyon elszégyelli magát, ami pontosan egybevág ezeknek az undokoknak a szándékával. Imigyen megzavarva Párizs aluljáróinak pompás közlekedési rendjét, egy járdán találja magát. A földre teszi ruhatárát, és ráül.

Októberi öt óra volt. Mindenfelől özönlöttek a gyalogosok, és az úttesten mindenfelé özönlöttek a járművek. Zűrzavaros kavargás lendített görcsös mozgásba állatot, embert, automobilt, és ezt az egész összevisszaságot jobbára fülsiketítő zajok kísérték. Egy szakállas vak orrhangú fuvolát fújt, a hitványka melódiát beburkolta a tovasiető emberek és tárgyak dübörgése és csikorgása. A rikkancsok olyan ádáz dühvei kínálták az esti újságokat, hogy Valentin azt hitte, kitört a háború. (Ami késik, nem múlik.) Még csak ez hiányzik máma! De nem, nem törhetett ki a háború, mert akkor trombitán játszana a vak.

Itt nem maradhatott. A járókelők, sietős dolguk ellenére, meg-megálltak előtte egy pillanatra. A végén még törvénybe ütköző csoportosulást fog okozni. Felállt, és határozott karmozdulattal felkapva ládáját, útnak eredt. Hamarosan egy folyóhoz ért, alkalmasint a Szajnához, és megpillantott egy hatalmas órával ékesített harangtornyot, amelyről úgy vélte, hogy egy pályaudvar tartozéka, sőt, ha szerencséje van, a Gare du Nord-é.

Nem lévén szerencséje, továbbmasírozott, és pontban hat órakor az Italie térre ért, ahol éppen vidám búcsú tombolt. Megáll egy percre, hogy megcsodálja a forgalmas teret övező díszes épületek szép elrendezését, majd fáradhatatlanul és hősiesen, határozott léptekkel megindul a Châtilloni-kapu felé, ahova negyvenöt perc múlva haladéktalanul meg is érkezik. Meglátva a széles külső körutat, úgy véli, hogy végre a nagykörúton van, másrészt félve, hogy lekési a vonatját, amelynek nem is tudja az indulási idejét, kimerülten a ruhásláda-trógerolástól és az éhségtől, melyet az utazás során nem tudott hogyan csillapítani, úgy dönt, hogy taxiba ül, nem kerülhet sokba, hiszen – véli ő – az útnak legalább a háromnegyedét már gyalogszerrel megtette. De ellentétben az elképzelésével, a fent említett út rendkívül hosszúnak bizonyult, már csak azért is, mert a taxisofőr került egyet a Bois de Boulogne felé, majd kacskaringózott egy jót a Caulaincourt utcában. Valentint az aggasztotta a legjobban, hogy mennyi-mennyi időt veszteget el miatta a derék taxis, aki nyilván jobban kedveli a rövidebb és egyszerűbb utakat.

A Gare du Nord előtt Valentin kioperálta a bőröndjét a kocsiból, és a taxiórára pillantott; nem hitt a szemének, de olyannyira nem, hogy ennek imigyen ad néma hangot: „Nem hiszek a szememnek.”

– Jó messze volt – mondotta a sofőrnek.

– Meghiszem azt – válaszolta a másik.

– Itt várjon meg – tette hozzá gyorsan Valentin. – Beteszem ezt az izét a megőrzőbe, aztán elvisz a Casino de Paris-ba.

– Még korán van hozzá – jegyezte meg a taxisofőr egy őszinteségi rohamában. De látva, hogy az utast mennyire bántja a dolog, gyorsan helyesbített: – De korán oda kell menni, hogy helyet kapjon az ember.

Miközben a taxikrata azon tépelődött, hogy Párizs délkeleti vagy délnyugati csücske felé tegyen-e kitérőt, Valentin – augoulême-i kalandja emlékéből erőt merítvén – elébb újfent megízlelte azt az örömet, mely minden utast eltölt, amidőn tisztességes és rendszerető alkalmazottak kezébe teszi bizonyos időre az útipoggyászát, majd (Valentin) két különböző kasszánál kétszer egymás után megérdeklődte, hogy mikor indul a brüggei vonat. A válaszok egybevágtak. De azért ellenőrzésképpen (Valentin) megnézte azokat a sárga színű táblákat is, amelyek a vonatok indulási idejét tüntették fel az utazóközönség okulására. Most már többékevésbé megbizonyosodván felőle, hogy pontban nulla óra tizenhét perckor alighanem foganatosíthatja az indulását, végre elindul egy kapu felé, amelyre az van kiírva: „Kijárat”. Egy lépcsősorban végződő sötét kis utcán találja magát, és habozás nélkül nekivág. A lépcső tetején találomra balra fordul. Hamarost ismét a pályaudvar előtt áll. Az imént valahogy egész máshogy nézett ki ez a pályaudvar; Valentin belép, és nem ismer rá a pénztárak elhelyezésére, sem a dohány- és cukorkaárudák építészeti stílusára. Egy hatalmas freskó, mely a 14-es hadbavonulókat ábrázolja, Valentin tudomására adja, hogy a Gare de l’Esten tartózkodik. Részletekbe menően megcsodálja a művészi alkotást, és közben az jár a fejében, hogy hamarosan újat kell alkotni, új művészi alkotást, mert úgyse lehet megúszni az újabb háborút, ami hamarosan ki fog törni, ha háború lesz.

Szomorú gondolatokba merülve hagyta el ezt a gyászos helyet, mégpedig egy olyan kapun át, amelyre az volt írva, „Bejárat”, hiszen előzőleg, amikor a kijáraton át távozott, alaposan eltévedt. Nem bánta meg az elhatározását, mert egy fényárban pancsoló csudás körutat pillantott meg az orra előtt. Számos, minden kényelemmel ellátott vendéglő csalogatta a járókelőket terasza varázsosságával és ülőkéi puhaságával. Mivel már huszonnégy órája nem evett, Valentin úgy döntött, hogy megenged magának egy vacsorát. Miután nyolc ízben elhaladt egy rakáson levő hat étkeztetési intézmény előtt, és minden alkalommal elolvasta az étlapot az első sortól az utolsóig, egy olyan kisvendéglőre esett a választása, mely minden jel szerint egyesítette magában a kényelem és a szerény árak előnyeit. Időközben vásárolt négy képeslapot és ennek megfelelő számú bélyeget.

– Na – mondta megnyerő modorban a pincérnek –, mi jót főztek máma?

Lassan csak kinyílik a csipám, gondolta elégedetten.

– Ottaturistamenü – válaszolta a csálinger, és (puszta kíváncsiságból) a plafon mintázatát kezdte tanulmányozni.

– Lássuk csak – mondta Valentin.

Hogy a fene essen belé, hol az a rohadt turistamenü, sehol se találja az ember.

A pincér lejjebb eresztette a tekintetét, és észrevette a kedves vendég zavarát.

– A másik oldalon – közölte megvetően. – Hét frank ötven.

Valentin hallgatott a jó szóra, megfordította az étlapot, és azt tapasztalta, hogy ezért az összegért, mely még nem minősül túlzott költekezésnek, fogyasztásra kínálnak neki szárazkolbászt, sertésbordát fehérbab körettel, ementáli sajtot és almakompótot. És még egy negyed liter vörös bort is adnak hozzá. Repeső öröm töltötte el a szívét, és megindult a nyálképződése. Egyvalami felhőzte csak a boldogságát, de a pincér olyan felsőbbséges eleganciával vetette elé az evőeszközt meg a felszeletelt kenyeret tartalmazó kosarat, hogy nem merte megkérdezni tőle, vajon miféle tevékenységgel tölti az időt az olyan taxisofőr, akinek az utasa nem megy vissza fizetni. A kétségei nem akadályozták meg benne, hogy az utolsó falatig be ne kebelezze a vacsorát, beleértve és -számítva a kolbász bőrét, valamint a sajt héját is. Végezetül minden cseppet elfogyasztott az almabefőtt felszolgálására rendszeresített gazdag mintázatú üvegalkalmatosságból, majd egyik zsebéből elővette a ceruzáját, a másikból pedig a képeslapokat. Mind a négy a Gare de l’Estet ábrázolta.

A legkevésbé légyszennyezettet választotta ki Juliának. Megnyalta a tintaceruza hegyét, majd tétovázás nélkül és lendületesen ezt írta rá: Párizsban, nélküled. Szeretettel párod. Aláírás: Valentin. Aztán elővett egy papírfecnit a címzés végett, mert még nem tudta betéve. Már úgyis benne volt az írásban, hát belevágott a második képeslap megszövegezésébe is, és aránylag könnyűszerrel végzett a fogalmazással: Szívélyes üdvözletét küldi a fővárosból az új sógor. Aláírás: Valentin. Az előzőleg használt papírfecniről leolvashatta a Bratagáék címét is. A harmadik képeslapra már csak azt írta, hogy: Üdvözöl Párizsból a haverod. Aláírás: Valentin. Ez Bourrelier-nek szólt. A Didine-nek szánt negyedik képeslapra Valentin ezt írta: Na ki?, és nem írta alá. Felragasztotta a bélyegeket, majd zsebre vágta a négy helyzetjelentést.

A számla kiegyenlítése minden bonyodalom nélkül zajlott le. A borravaló, amit az asztalra tett, szemlátomást teljes mértékben kielégítette a pincért, és – örvendezve, hogy az illető egyén kedvében járt – Valentin a krumplira nézett, amelyet Juliától kapott házassága alkalmából, és úgy ítélte meg, hogy bőven van ideje sétálni egyet, mielőtt újból keresni kezdené a Gare du Nord-t.

Első blikkre úgy látta, hogy az üzletek egészében véve elég rendesek, habár nem olyan fényűzőek, mint a bordeaux-i Intendance úton levők. Az első üzlet, amelyik igazán magára vonta a figyelmét, drótnélküli távírókészülékeket árusított. Valentin arra gondolt, hogy Julia biztos örülne neki, ha volna neki egy ilyen izéje, ami télen-nyáron jó nagy zajt tud csapni. Odalenne tőle. Megnézte az árat. Sokallta. Látva, hogy a bolt szerencsére zárva van, arra gondolt, hogy milyen boldog lesz Julia, ha megtudja, hogy nem pazarolta a pénzét egy ilyen masinára, amely folyton hülyeségekkel traktálja az embert. Egész felvidult, hogy örömet szerzett oldalbordájának, és már éppen tovább akart indulni, amikor észrevette, hogy ott áll mellette egy fiatal hölgy, és mosolyogva néz rá. Miután körkörös pillantással meggyőződött róla, hogy a mosoly igenis őneki szól, udvariasan megemelte a kalapját, és e szavakkal adott hangot gondolatainak:

– Elnézést, kisasszony, de nem jut eszembe, honnan ismerem önt. Remélem, hogy nem haragszik meg ezért rám.

A kisasszony meghökkent, elfojtotta a mosolyát, és gyanakvóan végigmérte.

– Tudom – folytatta Valentin –, hogy a hölgyek megsértődnek, ha az ember nem tud rögtön nevet aggatni az arcukra, és én a jelen pillanatban egyetlen dolgot kívánok, mégpedig azt, hogy meg ne sértsem kegyedet véletlenül. Ezért nagyon kérem önt, kisasszony, hogy tegyen meg egy szívességet a kedvemért: juttassa az eszembe, hogy milyen körülmények között találkoztunk!

A lány még mindig nem jutott szóhoz, Valentin hát továbbra is magánál tartja a szót, és ekként folytatja:

– Azt hiszem, tudom már. Nem bordeaux-i kegyed véletlenül?

– Én? Bordeaux-i? – kiált fel a lány, aki még sose hallott ekkora marhaságot, és kivált nem a Gare de l’Est vidékén.

– Igen. A Bouscat-negyedből. Lefogadom, hogy a feleségem vevője.

– Szóval nős vagy, mi?

Ügyet se vetve a tegezésre, Valentin így felelt:

– Igen, és épp most vagyunk nászúton.

– Ja, értem! Mért nem ezzel kezdted?

És sarkon fordult más kuncsaft után nézni. De Valentin utánaszaladt.

– Kisasszony! Miért fut el, kisasszony? Csak nem ijesztettem meg?

De a hölgy változatlanul majdnem szigorúan nézett rá.

– Te?!

– Ugye, meghívhatom egy pohár italra?

A lány habozott, de mivel úgyse nagyon ment az üzlet, úgy döntött, hogy érdemes vállalni a kockázatot, és elfogadta a meghívást. Egy nagyon szerény presszóba vitte be Valentint, idejárt egypár kolléganője is erőt gyűjteni a strichelés folytatásához.

A lány egy mentalikőr elfogyasztására vállalkozott, Valentin egy pohár szirupos bort rendelt.

– Szóval – mondta a lány a társalgás megindítása végett, és hogy tisztában legyen a helyzettel – nászúton vagy?

– Igen – szólt Valentin sallangmentesen.

– És hol a feleséged?

– Bordeaux-ban.

E párbeszéd hallatára két barátnő, aki a pultnál kávézott, odalépett Valentin asztalához, és leplezetlenül fülelt.

– Hülyéskedsz velem – mondta a lány.

– Isten őrizz! – tiltakozott Valentin. – Ez a színtiszta valóság. Amit az is bizonyít, hogy Zeebrüggébe megyek. Tényleg, le ne késsem a vonatomat!

– Hánykor indul?

– Tizenegy óra tizenkettőkor – válaszolta Valentin óvatosságból.

– Akkor bőven van időd lehúzni egy numerát.

– Mit kell lehúzni? – kérdezte Valentin.

A két barátnő közbeszólt:

– Hát csak vesztegesd az időd – mondta az egyik –, ha nincs jobb dolgod.

– Mado – mondta a másik –, nem tudtam, hogy ennyire hülye vagy. Hát nem látod, hogy szórakozik veled?

És sopánkodva, hogy micsoda idők járnak, és mit meg nem kell érnie az embernek, visszatették a poharukat a pultra.

Mado dühtől sápadva az asztalra könyökölt, és Valentin képébe hajolva azt kérdezte:

– Jössz vagy nem jössz?

– Nem megyek.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem!

– Nem tetszik az alakom?

– Dehogynem!

– Azt hiszed, hogy nem csinálom olyan jól, mint a szüzikéd?

– Nem tudom.

– Hát akkor?

– Nem megyek – mondta Valentin. – Én csak egy pohár italra akartam meghívni kegyedet. Mert az olyan kedves dolog.

A lány a barátnéihoz fordult, és tanúskodásra szólította fel őket:

– Halljátok, mit mond ez a seggfej? Hát mit szóltok ehhez a seggfejhez?

– Halljuk – mondják rezignáltán azok ketten. – Halljuk.

– Hát ez igazán kellemetlen – dünnyögte Valentin.

Mado az asztalra vágott:

– Már vagy tíz perce hallgatom az ökörségeidet, és én nem ingyen dolgozom ám! Nincs igazam? – kérdezte attól a kettőtől.

– Jól néznénk ki – mondta az egyik.

– Ha hagynánk magunkat – mondta a másik.

– Meghívhatnám egy pohárkára a hölgyeket? – próbálkozott Valentin.

– Na viszlát – mondták a hölgyek Madónak.

Aprópénzt vetettek a pultra, és távoztak.

– Jól itt hagyták magát – jegyezte meg tárgyilagosan Valentin.

– Elbánok én veled egyedül is – mondta Mado.

– Csak azt ne! Csak azt ne! Inkább megtérítem a kárát.

– Hogyan?

– Adok magának annyit, amennyit akkor adtam volna, ha lehúztam volna a cipőmet az ön társaságában.

– Hát te dinka vagy!

– Ne is tiltakozzék! Mennyivel tartozom?

– Hé, hé, kisapám, csak nem képzeled, hogy csak úgy elfogadok pénzt, amiért nem dolgoztam meg? Minek nézel te engem?

A tulaj felé fordult, aki időtöltés végett úgy próbálta olvasni az újságját, hogy fordítva tartotta.

– Hallja ezt, Grégoire úr? Sérteget a pasas!

– Fogadd el a dohányt, és tűnjetek el mind a ketten – jelentette ki lakonikusan Grégoire, pillantásra se méltatva őket.

– Na ugye – mondta Valentin Madónak. – Mennyivel jövök?

– Harminc frankkal – válaszolta jobb meggyőződése ellenére Mado.

Valentin a jobb kezével a bal tárcája felé nyúlt, de hirtelen mozdulatlanná merevedett, és hozzá meglepett füttyöt hallatott.

– A fenébe is! – mondta köntörfalazás nélkül. – Drága.

– Csak nem gondolod, hogy neked árkedvezményt adok! – nevetett a képébe Mado.

– Nem, de akkor is az a véleményem, hogy drága. Majdnem mint a taxi.

– Na, ne mondd! – mondta Mado. – És különben is, minek jár taxival, aki ilyen zsugori.

– Nagy volt a bőröndöm, borzasztó nehéz volt.

– Mi a francot csináltál vele?

– Beraktam a poggyászmegőrzőbe, de kijövet nem találtam meg a taxit.

– Na és aztán.

– Nem fizettem ki a sofőrt.

Grégoire úr és Mado hahotára fakadt.

– Azt mondta neki, hogy a poggyászmegőrzőbe megy? – kérdezte a tulaj, végre bekapcsolódva a társalgásba.

– Természetesen – mondta Valentin.

– Hát akkor biztosra veheti, hogy ott várja magát.

Valentin megvakarta a fejét.

– Jól benne vagy a szarban – mondta nevetgélve Mado.

Valentin segélyt kérőén nézett rá.

– Lenne egy megoldás! – kiáltott fel Grégoire úr. – Mado kivehetné azt a koffert maga helyett.

Mado rásandított a tulajra.

– Hát persze – bólintott elkomolyodva.

Valentin láthatólag azt fontolgatta, hogy mi szól a dolog mellett, és mi szól ellene, aztán hirtelen felállt, és mielőtt a másik kettő közbeléphetett volna, átvágott a termen, mondván: „Ez az, megyek és hívok egy taxit.” Az ajtóból visszafordul, és kacsint egyet: „Remélem, nem ugyanabba a sofőrbe botlok.” Amin Grégoire úr és Mado jót nevetnek. Kimegy, az első utcasarkon befordul, nyargal a következő sarokig, és a végén egy ezer fényben ragyogó széles útra ér, amelynek a sarkán tényleg ott egy taxiállomás. Meg se várva a sofőr engedélyét, beszáll az elöl álló kocsiba, és úticél gyanánt a Gare du Nor d-t nevezi meg. A sofőr nem indít, hanem hátrafordul az utasa felé:

– Azt nem – mondja.

Valentin tépelődik egypár másodpercig, hogy megkérdezze-e, hogy miért, de a másik máris folytatja:

– Minek szórni a pénzt? Itt van kétlépésnyire a Gare du Nord. Öt perc gyalog.

– De három perc múlva indul a vonatom – tesz ellenvetést meggyőződés nélkül Valentin.

– Nem igaz. Nem indul vonat három perc múlva a Gare du Nord-ról. Fejből tudom, hogy mikor indul vonat Párizs minden pályaudvaráról. Képzelheti, harminc éve taxizok. Tudja, mi volt az első kocsim: egy Brasier. Hogy az micsoda autó volt! Akkoriban még kevesen voltunk. Sportból csináltuk. És én a Marne-nál is ott voltam, uram, ott bizony, Joffre és Gallieni parancsnoksága alatt. Maga talán már nem is tudja, mit vittünk végbe mi, a marne-i taxisok!

– De, de tudom. A marne-i csata – mondta álmodozva Valentin. – Érdekes csata volt, de engem főleg Jéna érdekel, a jénai csata.

– Amiről a hidat is elnevezték – vágta rá a sofőr. – Meg a teret meg az utat. Sőt még Jénai köz is van, nem messze a Champerret-i-kaputól.

Valentin egy fénysugár felé hajolva a krumplijára pillant.

– Ha akarja, elugorhatunk megnézni ezeket a helyeket – javasolja a sofőr.

– Szívesen benne volnék – válaszol Valentin máris meggyőzve –, de nem tudom, van-e rá időm.

– Lefogadom, hogy a tizenegy-harminchetes boulogne-i gyorsra száll.

– Hát ezt meg hogy találta ki?

– Ó – mondja szerényen a taxis?, rögtön tudtam én. Attól fél, hogy lekési a vonatát, igaz?

– Igaz.

– Mondom, rögtön tudtam. Na, elvigyem a Jénai közbe? Aztán az Étoile érintésével végigmegyünk a Jénai úton, át a Jénai téren, a Jénai-hídon, a rakparton visszajövünk a Szent Mihály térig, ott átjövünk a Szajnán, és akkor már csak a Sébastopolon kell végigjönnünk. Mit szól hozzá? Nem kell majrézni, idejében ott lesz a pályaudvaron.

Valentin lelkesedik az ötletért, de még tétovázik:

– És mibe fog kerülni? – kérdezi meg nagy bátran.

– Húsz frank lesz az egész móka.

– Az egész autókázás?

Valentinnak kételyei támadtak a másik taxisofőr becsületességét illetően.

– Hát persze – válaszolta a másik. – És tudja, mit, üljön ide mellém, és útközben beszélni fogok a főváros szépségeiről, mert azt is rögtön láttam, hogy nem idevalósi. Igaz?

– Igaz.

Valentin, engedelmeskedve a parancsnak; a számára kijelölt ülésre telepedett.