Globusz^® Publishing 

Végül úgy ment minden, mint a karikacsapás. Három hónap múlva összeházasodtak: Brû, a kiszolgált katona és a rőföskisasszony. Azután fölvetődött egy fontos dolog, igen ám, csakhogy már októbert mutatott a naptár; nem lehet bezárni a boltot a szezon közepén. Hosszasan beszélgettek róla: Brû, a kiszolgált katona és a rőfösasszony. Szembe kellett nézni a valósággal: és tényleg, csak úgy özönlött a fehérnép gyöngyházgombot, paszományt meg ragtapaszt vásárolni: és vétek lett volna nem kihasználni, hogy ilyen jól megy a bolt.

Nem, hát persze, mondta Valentin. Na ugye, mondta Julia. Pedig, mondta Valentin, pedig ez szorosan hozzátartozik, a nászutazás. Elvileg, mondta Julia, elvileg nem mondom. Na ugye, mondta Valentin. Nem lehet letagadni, mondta Julia, nem lehet letagadni, hogy nászút nélkül egyszerűen nincs házasság. Nincs, mondta Valentin, nincs bizony. Igen, mondta Julia, igen, de a szezon az szezon és nem fazon, ez már így van. Mi lenne, ha jövő nyárra halasztanánk a nászutat, javasolta Valentin. Jó, jó, vetette ellen Julia, de akkor mikor megyünk szabadságra? És erre nem volt mit válaszolni.

Végül is az egyetlen lehetséges megoldást választották, az egyetlenegy lehetséges megoldást, azt tudniillik, hogy Valentin egyedül megy nászútra, egyes-egyedül. Julia tovább viszi a boltot, és besöpri a pénzt. Az elvi alapokban megállapodván, meghatározták az időtartamot: két hetet elegendőnek tartottak. A meghittségből is megárt a sok, és a szerelmeskedésbe, az állandó szerelmeskedésbe egy idő múlva belefárad az ember: két hét elég lesz a gyönyörhöz és kevés a csömörhöz. Azután kitűzték az úticélt: a jénai harcmezőt egy későbbi időpontra tartogatván, Valentin a Mont-Saint-Michelt javasolta, de Juliának közelebb állt a szívéhez Zeebrügge, ami ott van a mocsárvidék közelében, és nem tévesztendő össze a két kilométerre levő másik Brüggével. Valentint meghatotta az a javaslat, amelyből a családneve iránti gyöngéd figyelmet vélte kiolvasni, és csatlakozott az előtte szólóhoz. Most már csak az útvonalat kell meghatározni : Párizst természetesen érinteni kell; huszonnégy óra a fővárosban, az mindig nagy öröm, életre szóló élményekkel gazdagodhat az ember. A Brébagráékat nem érdemes meglátogatni, még alig melegedtek meg az új lakásukban, csak zavarná őket az ember, és különben is, hosszú az élet, lesz még alkalom találkozni velük. Ellenben a Folies-Bergère-t, azt muszáj látni. Ez az útiterv nemigen tetszik Valentinnak. Állítólag az valami fantasztikus, hogy milyen könnyű eltévedni Párizsban. És ráadásul elgázolják, kizsebelik, lesittelik az embert. Jól nézünk ki, vélekedik Brû, a kiszolgált katona, de nem mert vitába szállni Julia jogos óhajával. Ha el kell mennie a Folies-Bergère-be, hát elmegy és kész. így aztán szépen egyetértettek mindenben.

Julia kikísérte az állomásra; már korábban foglalt neki egy ablak melletti helyet harmadosztályon, de azt nem kötötte ki, hogy a menetiránnyal szemben legyen, mert köpött rá: nem olyan fajta asszony volt, akinek minden csip-csup apróságtól felmegy a vérnyomása. Felszállt Valentinnal a vagonba; szép vagon volt, hosszú folyosó futott végig a kupék mellett, és a két végén pompás toalettek voltak, amelyek használatát Julia melegen ajánlotta Valentinnak. Majd ugyancsak az ő tanácsára Valentin lefoglalta a helyét a kalapjával és egy szabados sajtótermékkel, amelyet ugyancsak ő vett neki a cél érdekében. Sose lehet elég óvatos az ember, mondta ugyancsak ő, és ádázul körbehordozta a tekintetét, mindig vannak olyan szemét alakok, akik oda ülnek, ahová nincs joguk nekik. Sőt még olyanok is vannak, fűzi hozzá Julia, akik letépik a helyjegykártyát az ülésről. Hát nem disznóság az ilyen, most mondják meg, hölgyeim!

Szavait a kupéban tartózkodó két utashoz intézte, két parasztasszonyhoz, akik megszeppenten és fél fenékkel ültek a kupé két le nem foglalt ülésén. A többi helyjegyes, biztos lévén a dolgában, nem rohant ki az állomásra. Valentinnak viszont sikerült huszonöt perc előnnyel érkeznie. És ebben a pillanatban sikerült neki felrakni a hálóba egy alumíniummal felvértezett súlyos izét, azt a gyarmatokat is megjárt ládát, amely ezúttal bőrönd gyanánt fog szolgálni. Juliának volt egy szép kofferja a szabadságra, de azt kár lenne elkoptatni. Valentin elragadtatottan nézett Juliára, hogy ilyen sikeresen működött.

– Hú, de ronda – mondta az utóbbi az egyik parasztasszonynak, és megtapogatta a kendőjét. – Bóvli. Lefogadom, hogy egy vándorárusnál vette. Igaz?

Az ámulva mosolygott, meg volt döbbenve a hölgy éleslátásától.

– Ha jó minőségű holmit akar vásárolni, valami örök darabot, hozzám jöjjön el: Julia kisasszony, Bordeaux, Bouscat-negyed, Gambetta utca. Olcsón megszámítom.

– Köszönöm szépen, asszonyom.

-Jössz? – kérdezte Julia. – Csak nem fogunk itt rohadni az indulásig! – Visszafordult a bugrisok felé, és odakiáltott nekik: – Vigyázzanak a helyére! Értik?

– Hogyne, hogyne, asszonyom. Számíthat ránk, asszonyom, számíthat ránk.

A peronról megnézték maguknak a vonatot: szép gyorsvonat.

– Csuda jó dolog utazni – mondta Julia roppant elégedetten. – Szerintem az utazással semmi se veheti fel a versenyt, még a mozi se olyan jó. Különben is, az esetek nagy részében a mozi a szájtátiknak való. Nem igaz?

– De – mondotta Valentin. Julia végigmérte.

– Nincs valami jó kedved – jegyezte meg.

Valentin nem felelt azonnal, három egyként igaz válasz közül kellett választania: „Dehogyis nincs jó kedvem, csak nem látszik rajtam. Hát nincs nagyon jó kedvem, mert nem jössz velem. Félek, hogy elfoglalják a helyem.”

– Hozzád dumálok – szólt Julia. – Alszol, vagy mi? Mondom, nincs valami jó kedved.

– Nekem?

– Neked, neked, hát persze hogy neked. Nem is a szomszédnak.

Majd a mellettük álló urasághoz fordult, aki úgy csinált, mintha ugyan nem is hallgatózna:

– Nem, uram, nem! Nem magához dumálok, hanem a fiúkámhoz.

A pasas gyorsan továbbállt.

– Nos – szólalt meg Valentin. Julia a szavába vágott:

– Ne beszélj butaságokat, és érezd jól magad. Megvan a pénzed?

– Igen, megvan.

– Vigyázz rá, nehogy megcsapják! Ki lehet húzni vele két hétig, majd meglátod. Pezsgős vacsorára persze nem telik belőle.

– Nem, arra nem.

– És küldjél nekem képeslapokat, el ne felejtsd.

– Nem, azt nem felejtem el.

Fel és alá járkáltak a vonat mellett. Az étkezőkocsi kivívta a csodálatukat.

– Egyszer ezt is ki kellene próbálnunk- mondta csak úgy Valentin.

– Azt mondják, nagyon rossz a konyhájuk – mondta Julia. – Többet ér egy kosárka hazai elemózsia.

– Na persze – mondta Valentin.

Most jutott eszébe, hogy nem hozott magával egy kosárka hazai elemózsiát. De úgyse volt éhes.

-Jó sokan vannak – állapította meg Julia. – Vissza kéne menned a helyedre.

Megcsókolták egymást.

Néhányan a folyosón telepedtek le. Valentin félt, hogy alkalmatlankodik, de úgy érezte, hogy kénytelen zavarni őket. A kupéjában senki se foglalta el a helyét: a parasztasszonyok vitézül visszaverték a rohamokat. Az összes többi ülésen ültek. A kalap probléma volt; Valentin úgy oldotta meg, hogy föltette, mármint a kalapot. Kinézett a peronra, hogy integessen a zsebkendőjével, de ez utóbbit nem kellett elővennie. Julia háta egyre távolodott.

Ekkor tanulmányozni kezdte az úgynevezett szórakoztató újságot. A címlapon egy félmeztelen fiatal nőt lát, amint éppen egy márványfaun szakállát simogatja. Valentin figyelmesen szemléli a szaloncukor-rózsaszín képet, és a magazin grafikusa, valamint főszerkesztője elképzelésének megfelelően arra gondol, hogy a pucérkodó fiatal nőnek igen vonzó tulajdonságai vannak. Főleg a domborzatát csodálja meg, és kíváncsi mutatóujja végigfut az idomokon. De a rajz lapos: a segg csak művészi káprázat. Valentin alattomban körbepillant: a két parasztasszony ellágyulva lesi, de egy kövér uraság majd átdöfi a tekintetével. Valentin gyorsan lapoz egyet. A mozdulatlan peronról ítélve, még mindig Bordeaux-ban tartózkodnak.

Valentin belefog a következő oldal olvasásába: óvszert,

előnyös házasságot ajánlanak az olvasónak, meg hogy hogyan nőjön nagyra, és hogyan védje meg magát az utcán. A következő két oldal ugyanezeket a kérdéseket taglalja, továbbá gyarmatokon szolgáló katonák keresnek hadfitámogató pót-keresztanyát. Madagaszkáron is szórakozott ezzel egypár haver, de a kimenő után mind azt mondta, hogy szart se ér az egész. Valentin – fel nem foghatván, hogy az írás valótlanságok közlésére is szolgálhat – meg se próbálkozott a trükkel. Megint körbepillantott. Most már mentek. Mozdonyok vesztegeltek félkörívben, és takarító személyzet pucolta tisztára a leszolgált szerelvényeket. Csökkent a vágányok száma, a gyors kiválasztotta a magáét, és célirányos robogáshoz látott. Megy a vonat. Beérvén a puszta ténymegállapítással, Valentin újra a képeslapba temetkezett. Az ötödik oldalon, fent egy rajz volt látható. Valentin szemügyre vette; szegényesen és régiesen öltözött, beesett arcú egyének álltak sorfalat a képen. A képaláírás ez volt: „Soh Seba szikh szerzetes hívei körében”, ami rendkívüli módon megdöbbentette Valentint. Bár a Diégo-Suarezben eltöltött idő alatt az első oldaltól az utolsóig elolvasta az egykötetes A francia nyelv értelmező szótára és lexikon-t (beleértve a két részt elválasztó rózsaszín lapokat a latin idézetekkel), és az felnyitotta lelkében a tudás zsilipéit, nem volt annyira biztos a Soh Seba szikh értelmében, hogy mulatságosnak találja az elébe tárt képet. Talán a szemközt ülő kövér uraság meg tudná neki magyarázni, és akkor a közös kacagás után megkérdezhetné tőle, hogy ez-e a párizsi gyors.

A ménkűbe, kiáltott fel némán Valentin, tényleg, jó lenne tudni, hogy a párizsi vonatra szálltam-e fel. Megnézte a tájat : a közönséges növényzet semminemű felvilágosítással se szolgált. Útitársai felé fordult: a kövér uraság változatlanul rokonszenvtelenül méregette. Isten őrizz, hogy megkérdezze tőle. A parasztasszonyok kolbászoztak. A többi személy is felépítette a maga barikádját. Valentin gondolkodóba esett, hogy mit csináljon: csak van a vonaton olyan kellőképpen felkészült alkalmazott – ha más nem, hát a mozdonyfűtő –, aki meg tudja mondani. Igen ám, de hogy lépjen érintkezésbe vele? Ki kellene menni a kupéból, megzavarni a parasztasszonyok falatozgatását, felriasztani a folyosón levő embereket, csupa olyasmi, amire Valentin képtelennek érzi magát. Már-már egy picit búskómorságba esett, amikor eszébe jutott, hogy úgy emlékszik: több ízben megállnak Párizs előtt, ha tehát rossz vonatra szállt, egyszerűen leszáll a legközelebbi állomáson; ha a párizsi vonaton van, egyszerűen felszáll a következő vonatra, így aztán senkinek se kell kellemetlenkednie. Szemére húzta a kalapját, és azon nyomban elaludt.

A kövér pasas szendvicset és egy üveg sört vett egy alant álló személytől. Valentin felpattant. Megragadta az utazóládáját, a félénkség legkisebbjele nélkül végigcsúsztatta a többi utas combján, és hamarosan az állomás kijáratánál állt. Hátlappal felfelé nyújtotta oda a jegyét az alkalmazottnak, mert félt, hogy magyarázat kéretik tőle; annyi mindenesetre biztos volt, hogy nem Párizsban van. Még balfácánnak vagy gonosztevőnek nézik, hogy csak úgy vaktában leszállt. Legszívesebben elfutott volna, amikor utánaszóltak, de a csomagja megakadályozta benne, hogy rekorddöntéssel kísérletezzék. Visszafordult hát, és nem csekély érdeklődéssel vette tudomásul, hogy megtarthatja a jegyét, és az továbbra is érvényes Párizsig. Oly nagynak tűnt fel neki az alkalmazott jósága, hogy úgy érezte, nem él vissza vele, ha megérdeklődi, hány órakor indul a következő szerelvény az említett város felé, és kérdésére példásan pontos választ kapott. Lehet-e felhasználni az alkalmat, hogy ilyen végtelenül kedves emberre akadt? Bizalmasan közli újdonsült barátjával, hogy úgy hallotta, minden állomáson van egy hely, ahol az ember elhelyezheti a csomagját, bőröndjét vagy tarisznyáját, és nem kell tartania az eltulajdonítás veszélyétől, mert a vasúti hivatal, nagy kedvességről téve tanúbizonyságot, gondoskodik a megőrzéséről, és teszi ezt egy szerény összeg ellenében.

Nyilván a terhére vagyok, gondolta Valentin, látván, hogy micsoda képet vág a pasas. A pasas a hüvelykujjával egy kicsit feljebb tolta sapkarózsával ékesített ellenzős sapkáját, hogy tüzetesebben szemügyre vegye az utast; három másodpercnyi hallgatás után visszatette eredeti helyére a főfödőjét, majd részletekbe menően jelezte, hogyan lehet a csomagmegőrzőbe jutni.

– Ezer köszönet – válaszolta Valentin az események kedvező fordulatától felvidulva.

És a talán egy kicsit szárazra sikerült köszönetet még megtoldotta egy jópofa tréfával, amely eleddig pusztán hivatalos kapcsolatukat az emberi melegség simogató nedveivel árasztandja el.

– Már megbocsásson, ha elnézést kérek! – vetette oda a vasúti embernek kedves mosollyal.

A vasúti ember nem rejthette véka alá roppant ámulatát.