|
|
|
– Szervusz, Julia – mondta a belépő Paul.
Nagyon furcsa volt a képe.
– Szervusz, Paul – válaszolta Julia, és megpuszilta.
Hát igen. Valahányszor találkoztak, igazi jó sógor-sógornők módjára kölcsönösen cuppanós csókokkal látták el egymás orcáját kétfelől. E művelet eredményeképpen négy ízben is annak a zörejnek a szakasztott mását lehetett hallani, amelyet a tapadókorongban végződő játék nyílvesszők keltenek, amikor az ember leszedi őket a céltábláról. A búcsúzás pillanatában megismétlődött a ceremónia.
Julia megtörölte a bal orcáját, melyet Paul egy kicsit nagyon összenyálazott, majd haladéktalanul megkérdezte, hogy mi a jó fenét keres itt az ő boltjában. Hát ő (Paul) csak azért jött, hogy hiteles fém végződéssel lássa el az ő (Julia) centijét, mielőtt még ő (Paul) elköltözik.
– Te üldözöl engem – mondta Julia. – Három hónapja sincs, hogy hitelesítetted.
– Most is rövidebb?
– Ó, csak két centit vágtam ki belőle, a huszonhéttől a huszonkilencig.
– Ej-haj – sóhajtott Paul, és egy kis szerszámtáskát vett elő az aktatáskájából.
– Mért sóhajtozol?
– Mi lesz veled, ha én már nem leszek itt? Csúnyán megjárhatod.
– Mennyi a taksa?
– Tizenöt év kényszermunka akár.
Julia vállat vont.
– Az ember összecsinálná magát ijedtében, ha komolyan venné, amit mondasz – mondta foghegyről.
Paul kiállít egy hiteles súly- és mértékbizonylatot.
Julia némán nézte a ténykedését.
– Nem szégyelled magad? – kérdezte, amikor Paul átadta neki az igazolványt.
Paul hökkenten bámult rá.
– Ilyen alakokat neveznek ki a fővárosba – fűzte hozzá megvetően Julia. – Szegény hazánk!
– Nem értem, mit hánysz a szememre.
– Azt, hogy hamis bizonylatokat állítsz ki. De ne félj, nem árulom el senkinek.
Julia felvihogott.
Paul tétova mozdulatokkal visszarakta a holmiját az aktatáskájába. Kellemetlen volt neki, hogy így indult a társalgás. Egész kis szónoklat volt a tarsolyában, de erre a prológusra nem volt felkészülve.
– Hát Marinette hogy van? – kérdezte a sógornője.
– Köszönöm, remekül.
– Még mindig akkora kurva?
– Nana, azért ez túlzás!
Paul most már felingerült. Még elfuserálja a hegyi beszédét, ha nem tudja megőrizni a hidegvérét. De Julia nem hagyta békén:
– Hogyhogy „nana”? Udvariasabb is lehetnél. Én, ugye, nem kürtölöm világgá, hogy tisztességtelen hivatalnok vagy. Úgyhogy, ha kérdezek tőled valamit az én kis családomról, légy szíves, válaszolj rendesen. Ad egy. És ad kettő, csak nem akarod letagadni, hogy Marinette egy kis kurva?
– Jó-jó, de most nem erről van szó.
– Hogyhogy nem erről van szó? Ha én Marinette-ről dumálok neked, akkor Marinette-ről van szó, és nem a pityipalkóról.
– Persze, persze.
– Különben se a kicsike tehet róla. Rosszul neveled, nagyon rosszul. Meg aztán kiütközik belőle a Breloga-vér. Elég arra a degenerált pofádra nézni. Ó, ha Chantal anélkül szülhette volna Marinette-et, hogy elfajzította veled a Ségovie-vért!
– Hát jó. Marinette egy kis kurva, az apja tisztességtelen hivatalnok, te viszont egy klimaxos vénkisasszony vagy, aki irdatlan nagy butaságot fog elkövetni.
Julia felvihogott:
– Na, csakhogy kibökted! Szóval ez feküdte meg a gyomrod, mi? Bejöttél, és én rögtön tudtam, hogy valami disznósággal fogsz előjönni, rá volt írva arra a lapátfüledre. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi van a bögyödben. Rá volt írva arra a lapátfüledre.
– Tényleg hozzá akarsz menni ahhoz a fiúhoz?
– Hozzá bizony.
– Te megőrültél!
– Az én dolgom.
– De hisz több mint húsz évvel fiatalabb nálad!
– Csak nem képzeled, hogy egy magadfajta vén kriplihez megyek!
– Semmije sincs a mukinak, rajtad fog élősködni.
– Te csak ne aggódj miattam!
Diadalittasan az automata pénztárgépére tette a kezét.
– Na látod – kiáltott Paul –, legalább akkora butaságot csinálsz, mint amikor az egész spórolt pénzedet erre a teljesen felesleges készülékre költötted.
Ettől a masinától mindig dührohamot kapott. Sok ezer frankkal rövidítette meg Marinette-et. Gyűlölte ezt a szerkentyűt, még sok mondanivalója lett volna erről a tárgyról, de most visszatért jövetele tárgyára.
– Egy szerencsétlen flótás, aki öt évig volt katona, és közlegényként szerel le.
– Nem mindenki olyan törtető, mint te.
– Még csak nem is szerepel az állományban.
– Ki mondta neked, hogy őt is te súly- és mértékellenőrizd?
– Ez meg hogy jön ide? Hülyeségeket beszélsz.
– Tudod, mi a hülyeség? Az, hogy feleslegesen koptatod a szád. Mert ide figyelj!
Odalépett szorosan Paul elé, hogy jól a szeme közé nézzen.
– Mert ide figyelj! Nőül megyek Valentin Brûhöz, és ebben senki sem gátolhat meg. Még ő se.
Paul két lépést hátrált, és azt motyogta: „Még ő se, még ő se!”
– Hát az anyád – mondta, mert más nem jutott eszébe –, az anyád mit fog szólni?
– Nem hinném, hogy az anyám, aki hatvanhét éves fejjel összeállt egy ócska alakkal, bármi kivetnivalót találhatna abban, amit csinálni fogok.
– Szóltál neki?
– Ha megkérdezne valaki, te hülye, azt válaszold, te marha, hogy semmit se tudsz, te ökör.
– Na, majd én megírom a dolgot a Ségovie mamának.
– És akkor mi van? Már régóta össze vagyunk veszve.
– Akkor is az anyád.
– Amíg él az a lókötő, nem az anyám.
– Te pikkelsz rá.
– Csak treffezek. Különben is, leperegnek rólam az ökörségeid.
– A klimax elvette a józan eszedet.
– Mit szólsz hozzá, nem vérzik a szívem a havivérzésért.
– Gondolj Marinette-re!
– Gondoljunk rá!
– Hát nem emlékszel?
– Emlékezzünk!
– Nem tagadhatod, hogy megígérted neki, hogy ő fogja örökölni a boltot.
– Orrod tőle fokhagymás.
– És azt is mondtad, hogy tizenöt éves korában magad mellé veszed.
– Még hogy egy hivatalnok lánya kereskedővé süllyedjen Pfuj!
– Beszéljünk komolyan!
– Rendben, dumáljunk komolyan!
– Megígérted, vagy nem ígérted meg?
– Megígértem. De meggondoltam magam.
Paul széttárta a karját, hogy a szentséges isten verje meg, majd leejtette, kijelentvén, hogy kész szerencsétlenség, ha az embernek egy ilyen csökönyös szamárral van dolga. Hóna alá csapta az aktatáskáját, és távozása előtt még megpróbálkozott egypár érvvel. Közölte, hogy ez a fiú nyilvánvalóan ugyanolyan disznó, mint a többi gyarmatokról jött alak, mert azok mind az ópium rabjai, a testük csupa fekély a himlőtől meg a beriberitől, és úgy isznak, mint a gödény.
– Nem igaz: ez nem iszik.
– Mind ezt mondja. De dugiban megisszák a magukét.
– Mert te nem iszol dugiban, mi?
– Most nem rólam van szó.
– Mért, ki tart mindig egy üveg konyakot az íróasztalfiókjában?
Az anyját! Biztos valamelyik kliensétől tudja. Valószínűleg a Pradalier feleségétől. Gondja lesz rá, mielőtt Párizsba költözik: olyan minősítést ad róla, hogy megnézheti magát. És a többi beosztottjáról is. Miközben a bosszú tervét melengette, természetesen nem tudott válaszolni.
– Megmondom – mondta Julia rendkívül nyugodtan –, hogy mi vagy: csaló, részeges alak. És még azt akarod, hogy meghallgassam egy ilyen tróger véleményét. Ezt ni – foglalta össze a mondanivalóját, és bal kezével a jobb könyökhajlatába csapott.
Paul Bretuja néhány másodpercig azon gondolkozott, hogy ne terelje-e filológiai síkra a vitát. Nem bírta elviselni a rossz vagy stílustörő szóhasználatot, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy meg ne bírálja a sógornőjét, amiért az folyton a dumálni igével helyettesíti a helyénvalóbb beszélnit. De mivel még egyre ott motoszkált a fejében, hogy „senki se gátolhat meg. Még ő se... Még ő se”, végül is úgy döntött, hogy gyorsan visszavonulót fúj.
– Hát jó – kiáltott legalább olyan ingerült, mint amilyen álnokul rezignált hangon –, csinálj, amit akarsz. Csak magadnak tehetsz majd szemrehányást.
– Ebben egyetértünk.
Paul részvevő pillantást vetett Juliára, és feljajdult.
– Te szegény, te!
– Te kópé – válaszolta Julia, és megcibálta a fülét.
– Juj – szólt Paul.
Kétfelől megcsókolták egymást.
– Viszlát, Julia.
– Viszlát, Paul.
– Várj csak egy percet – mondta Julia –, van itt valami Marinette-nek.
Előszedett egy szépen átkötött kis csomagot.
– Hollandi csipkéből való nadrágocska a babájának. Ez legalább megmaradt neki az örökségből – fűzte hozzá szívélyesen nevetgélve.
– Igazán kedves tőled. Úgy fog örülni neki.
– Ugyan, hagyd el! Úgyse tudtam volna eladni ezt a hollandi csipkemaradékot. De igazi hollandi, el ne felejtsd!
– Mondom, igazán kedves tőled.
Ismét kétfelől megcsókolták egymást.
– Viszlát, Paul.
– Viszlát, Julia.
És Bredéga ujjongva távozott, de oly nagyon ujjongva, hogy félt, hogy még meglátszik rajta.
„A marha – mondta magában Julia, tekintetével követve Pault –, most megy a nagyokos, hogy megdumálja az én kis bakámat.”
Magabiztosan vihogott egy sort, majd visszament a boltba sűrű „nyavalyás, nyavalyás, nyavalyás”-ozás közepette, amit Ganière-nek címzett, mert most, hogy megszabadult a sógorától, indokolatlanul hosszúnak érezte a lány távollétét.
– ’napot kívánok – mondja Ganière Brodugának a Jules Ferry utca sarkán, ahol összefutnak.
– Jó estét, fiacskám – válaszol Paul szórakozottan.
Gépiesen hátrafordul, és megbámulja a fruska vékonyka vádliját, majd a kiegészítő keret felé veszi útját. Tíz óra negyvenhárom perc. Megüzeni Brû katonának, hogy egy illető várja tizenegykor a kapuban. Nagyon fontos ügyben. Azután megvizsgálja a szomszédos piáldákat, és a Cimborák kávéházat választja.
Egy csinos fiatal lány szolgálja fel a konyakját, de ő észre sem veszi a nagy boldogságtól. Most, hogy kinevezték a fővárosba, ekként jutalmazva alapos és főképpen semmilyen eszköztől vissza nem riadó tevékenységét (amelyből egyébként Chantal is aktívan kivette a részét), igazán balfácánság lenne, ha hagyná, hogy egy piszkos kis kalandor rátegye a mancsát a Julia nyanya dohányára. Paul kedvesen magára mosolygott, annyira el volt bűvölve a tervezett beszélgetéstől, de annyira, hogy eszébe se jutott, hogy felkészüljön rá. Hirtelen összeszorult a torka. A fene! erre nem is gondolt: egy hónap múlva elhagyja Bordeaux-t, és Julia itt marad egyedül. Amit ma ő, Paul, elér, mert nem is kétséges, hogy eléri, annak a sikeres végrehajtásánál már nem lesz jelen egy hónap múlva. És ha sikerül is rávennie a fickót, hogy szolgáljon tovább még öt évig, nincs rá biztosíték, hogy Julia, felügyelet nélkül maradva, nem megy hozzá a szóban forgó taknyoshoz.
A felismeréstől kis híján sírva fakadt. Felhajtott még egy konyakot, majd egy harmadikat, de a kétségbeesése csak nem akart csillapulni. A negyedik konyaknál tizenegyet ütött az óra. Gyorsan fizetett, és elenyésző borravalót hagyva maga mögött, a kiegészítő keret kapujához sietett. Egy csomóan jöttek kifele. Az egyik pali jobbra-balra nézegetett. Nyilván ő Brû. Meg kell hagyni, szép fiú. Marcona, ez a helyes kifejezés. A lexikográfiái sikerélmény egy kis önbizalmat adott Botukának.
– Brû úr?
Csak udvariasan, de nem kell túlzásba esni.
– Személyesen. Maga keresett?
Na, ez is együgyű alak. Bizonyára szívesen él a szóhalmozás és-szaporítás nyelvi fordulataival.
– Én, személyesen.
Ez túlságosan atyaian hangzott. Eresszük lejjebb a hangot:
– Jules Bodrugának hívnak.
Nem szabad időt adni rá, hogy olyan képet vágjon, mint aki fel akar idézni magában egy tulajdonnevet, de hasztalanul. Fűzzük gyorsan hozzá:
– A menyasszonya sógora vagyok. Ez megvolna.
Paul kezet nyújt a katonának. A katona nem nyújt kezet Paulnak.
– Nekem nincs menyasszonyom, uram.
S mondja ezt olyan egyszerűen és semleges hangon, hogy Brokula megirigyli. Paul tiszta vizet önt a pohárba:
– Vagyis hát annak a hölgynek a férje vagyok, akivel tegnap találkozott.
– Miféle hölgyről beszél
Paul kezd ideges lenni:
– Arról a hölgyről, aki a maga Ségovie kisasszonnyal való esetleges házasságáról beszélt magának.
– Világos – mondja Valentin. Egy ideig feszülten hallgat, majd hozzáfűzi: – Most már értem.
– Nos, kedves Brû uram, nagyon szeretnék megbeszélést folytatni magával.
Brû katona változatlanul kimérten viselkedik.
– Csakhogy az van, hogy nekem ebédezni kell menni.
– Higgye el, hogy nem alkalmatlankodnék, ha nem volna olyan fontos az ügy.
– Ja, az más.
Tölcsért csinál a kezéből, és odakiált egy haverjának, aki már az utca végéig jutott, hogy tetesse félre az ebédjét. Aztán Brodoga és ő megállapodnak, hogy,egy pohár ital mellett folytatják le a fentebb említett beszélgetést, és beülnek a Cimborák kávéházba.
– Mit iszik? – kérdi Paul már megint túlzott szívélyességgel.
– Egy pohár szirupos bort.
– Az uraságnak meg – teszi hozzá Didine – a szokásos konyak lesz.
Brû katona jól megnézi magának. Még sose látta itt. Pedig a pasasnak rendkívüli méretű füle van. Biztosan nem akkor jár ide, amikor a katonák. Brû elégedett magával, hogy erre ilyen gyorsan rájött, és szeretetreméltóan mosolyog Paulra, aki nem kevésbé szeretetreméltóan mosolyog vissza rá, mert a pincérlány megjegyzésétől teljesen paffá lett, és mert ráadásul most jön rá, hogy egyáltalán nem készült fel a rohamra: rendezetlenek a sorai. Meg se mukkannak, amíg fel nem szolgálják nekik az italt.
– Egészségére – mondja Brodulla az orra magasságába emelve a poharát.
Majd egy picit lejjebb ereszti, és egy slukkra lezúdítja a tartalmát.
– Egészségére – feleli Valentin.
Épp csak beledugja a nyelvét a szirupos borba.
Paul csak nézi: ez nem jött be. A fickó megjátssza magát.
– Nem valami jó, mi? – mondja cinkosán. – Nem olyan jó, mint az abszint, igaz?
Valentin elfintorodik, megrántja a vállát, és beszélgetőtársa lenyűgöző fülére függesztve a tekintetét, így szól:
– Ennek fog a legjobban örülni Ségovie kisasszony, ha megmondja neki...
– Már micsodát?
– Hát hogy nem vagyok oda az abszintért.
– Persze, persze.
– A neje őnagysága mondta.
Idegesíti a pasas tekintete, amelytől egyre jobban vöröslik a füle, és amelyet sehogy se sikerül elkapnia a délelőtt megivott rengeteg konyaktól párás szemével. Zavarában megpróbál kitépni egy szőrszálat az orrából, amely csiklandozza. Valentin nem hagyja annyiban a dolgot:
– És nemcsak hogy az abszintért nem vagyok oda, hanem egyáltalán a szeszes italokért. Tegyük föl, meghív egy pohár konyakra, evés előtt. De evés után ritkán fordul elő.
Kiül az arcára a feszült gondolkodás.
– Úgyszólván soha – zárja le a témát.
És a fül után az orrcimpát veszi szemügyre. Paul szerint ez már tényleg több a soknál, ezt a szemét alakot, hülyének néz a piszok, de majd én megmutatom ennek a szemétnek. Te piszok alak, te. Te piszok.
De hirtelen, mintegy varázsütésre, a tarsolyában levő viccek közül eszébe jut egy csuda jópofa dolog, amit még annak idején latinórán ötlött ki, és amelynek az üdesége még mindig elbűvöli: Mea maxima culpa, megállj, nagyszemű pulyka! – mondja magában, és jókedvre derülve bekapcsolódik a társalgásba:
– Hallom, hogy Madagaszkár szigetén harcolt.
– Igen a malgacsmalájok ellen.
– Nem volt tréfadolog, mi?
– Hát.
– Szép lehet az a Madagaszkár.
– Nem csúnya. Meglehetősen hegyes vidék.
– És a bennszülöttek.
– Hát bennszülöttek aztán vannak.
– Hej! Szép dolog is világot látni, és milyen sokat lehet tanulni belőle!
– Na látja, világot látni, azt én is nagyon szeretnék.
– Magának aztán igazán nincs oka panaszkodni! – kiáltott fel Bredula alázatos szívélyességgel.
– Dehogyis panaszkodok én – tiltakozott Valentin.
– És hova szeretne eljutni, katona?
– Jénába – felelte habozás nélkül Valentin.
– Hova?
– Jénába. A jénai csatamezőre.
– Németországba? – kérdezte Paul megriadva.
– Járt arrafelé?
– Be kell vallanom – mondta Paul gyáván mosolyogva –, hogy még csak eszembe se jutott...
– Ó! – vágott a szavába Valentin. – Franciaországban is van sok látnivaló: a Mont-Saint-Michel, az Eiffel-torony, a Mont-Blanc.
– Látom, szereti a magasan fekvő helyeket – mondta Paul szándéka ellenére ostobán nevetgélve. – Julia, a sógornőm, vagyis Ségovie kisasszony viszont ki nem állhatja őket.
Úgy föl volt dúlva, hogy meredek kanyarral visszatért a vesszőparipájához. A lendülettől tovább sodortatva megragadta Valentin kezét, mely éppen egy pohár felé nyúlt, és könnyes szemmel szorongatta, tapogatta:
– Ne vegye feleségül! – makogta. – Ne vegye el a sógornőmet! Fogadja meg az önzetlen jó tanácsot, hallgasson a sógori szóra, egy családapa rimánkodik magának, kérve kérem, esedezem, ez nem smafu, halálkomolyan mondom. Ne vegye el, katona! Ne vegye el!
Pityergett. Valentin újra a pasas fülét kezdte tanulmányozni: ha meglengetné, biztosan a levegőbe tudna emelkedni az ürge. Felnézett, és tekintete a Didine tekintetével találkozott; odakacsintott neki, és miközben Bradéga a könnyeit morzsolta, Valentin szamárfület mutatott.
 |  |  |
|
|
|