Globusz^® Publishing 

Bourrelier őrmester belökte a Cimborák kávéház ajtaját, és Brû katonával a nyomában belépett. Letelepedtek a törzsasztalukhoz, és Didine máris megjelent, kérés nélkül hozta a zöld posztót, a szürke kártyát, Arthur abszintját és Brû katona szirupos borát. Arthur és Brû zsugázni kezdett, egy jó óra hosszat alsóztak, és – mint mindig – az őrmester nyert. Azután szép komótosan beszivattyúzták az étvágygerjesztőt, kivált Brû kortyolgatott óvatosan, mert amióta megjárta a gyarmatokat, ahol mindig fennáll a májbaj, valamint a bambuszbottal való elnáspágoltatás veszélye, félt, hogy ha nem vigyáz, a fejébe száll a szesz.

Amidőn végeztek, rokonszenvvel néztek egymásra, és az őrmester – rendes szokása szerint – azt indítványozta:

– Még egy pohárral, jó?

– Ha nagyon akarod.

– A vesztes fizet.

Játszottak, és Brû ismét vesztett. A második pohár italt még lassúdadabban szürcsölgette. Néhány korty után letette a poharat, és kerülve cimborája tekintetét bejelentette, hogy nem zupál be.

– Jól meggondoltad? – kérdezte Bourrelier.

– Jól. Nem zupálok be.

– És mondd csak, mit fogsz csinálni a civil életben?

– Hát ez az.

– Nem tanultál ki semmit, igaz?

– Nem ám.

– Hát akkor?

– Gondoltam, utcaseprőnek megyek.

– Az utcaseprésnek nincs jövője. Nagyon fellendült a gépesítés.

– Azért az aprómunkára mindig szükség lesz: vannak kis utcák, félreeső helyek, nehezen hozzáférhető zugok. Ott áll például egy autó, a gép tehetetlen, én viszont alá tudok nyúlni a söprűmmel, és a tisztaság szempontjából ez is valami. Szerintem még egyáltalán nem kell eltemetni a kézi erejű utcaseprést.

– Hát lehet. De azért a gépesítésé a jövő.

– Nem értek a gépekhez.

– Ha tovább szolgálnál a táposoknál vagy a műszakiaknál, kitanulhatnál valami jó szakmát, a plakátokon is rajta van.

– Megmondtam, hogy nem akarok bezupálni.

Bourrelier őrmester sóhajtott:

– Utcaseprésből nem lehet eltartani egy asszonyt meg a gyerekeket.

– Ki mondta neked, hogy asszonyt meg gyerekeket akarok eltartani?

– Mért, talán jobb szeretnéd, ha a feleséged tartana el téged?

Brû tágra nyitotta a szemét, meg volt döbbenve.

– Van ilyen?

Arthur hahotára fakadt. Aztán elkomolyodott.

– Sőt, találtam is neked egy ilyet.

– Te? Egy milyet?

– Erre inni kell! Hát ez nagy szám!

– Köszönöm, nem kérek. Nekem elég volt.

– Na, a kedvemért!

– Hát jó.

Némán várták, míg Didine kihozta az italukat: a harmadik rundnál mindig színültebbig volt a pohár. Az őrmester odakoccintotta a magáét a Brûéhez, és így szólt:

– Igyunk a szerelmedre!

– Na, hogy is van ez a dolog?

Brû katona csak azért kérdezte ezt, hogy örömet szerezzen Bourrelier-nek, mert igazából nem érdekelte a dolog.

– Beléd habarodott egy nő, ennyi az egész.

– Hihetetlen – mondta Brû. – Na és ki az illető?

Persze egy csöppet se érdekelte, de a társa megsértődne, ha nem kérdezősködik.

– Emlékszel a rőfösüzletre, ott a Gambetta utcában, mielőtt befordulsz a Jules Ferry utca sarkán a kaszárnyából az irodába jövet?

– Nem.

– A kirakata tele van masnival meg gombbal meg ilyen kis izékkel, tudod, mindenfélével, ami a rőfösüzletek kirakatában lenni szokott.

– Nem figyeltem meg.

– Én igen.

– Én viszont nem.

– Na mindegy. Most majd megfigyeled.

– Már mért figyelném meg?

– Azért.

Brû katona a figyelmes hallgatóság ülőhelyzetét vette fel.

– Az a helyzet – vágott bele Bourrelier –, hogy a nő, aki beléd pistult, ennek a boltnak a tulaja.

– Nem ismerem.

– Majd megismered.

– Már mért ismerném meg? Az őrmester az asztalra csapott:

– Mi lenne, ha hagynád végre, hogy kibeszéljem magam?

– Jó, jó, egy szót se szólok.

Brû érezte, hogy a szirupos bor a fejébe száll.

– Mondom – folytatta Bourrelier –, a tulaj beléd habarodott, és szeretne feleségül menni hozzád.

– Honnan tudod?

– A nővére mondta.

– Ismered a nővérét?

– Ne vágj folyton a szavamba, a hétszázát! Brû befogta a száját, és Bourrelier folytatta:

– Délben, amikor eljöttünk az irodából, te jobbra fordultál, én meg elindultam a kantin felé. Épp az járt a fejemben, hogy vajon mi lesz a kaja, abban reménykedtem, hogy pacal lesz natúr spárgával, sőt még az is eszembe jutott csak úgy, hogy az legalább egy kis változatosság lenne az articsóka java sajtmártásban után, furcsa, mi? épp azt gondoltam magamban, hogy kezd elég lenni belőle, a múlt héten ötször volt articsóka java sajtmártásban, ez már igazán túlzás, és abban a szent pillanatban megszólított egy nőszemély, de nem ám akármilyen, hanem egy frankó, egy igazán príma bőr. „Hogy a ménkű – mondok magamnak –, ilyen korán nem szokás palit fogni”, de egészen másról volt szó. Mindjárt rólad kezdett el beszélni, érted?

Brû biccentett, hogy igen, érti.

– Beültünk egy pohárkára, és akkor ő megkért, hogy mondjak el rólad mindent, amit csak tudok, és akkor én elmondtam rólad mindent, amit csak tudok.

– És mit tudsz rólam?

– Hát hogy derék fiú-e, kérdi. Mire én: Hát dereknek derék. Hogy hány éves, kérdi. Mondom, huszonöt. Erre kérdi, hogy hivatásos katona-e. Mire én: Egy hónap múlva leszerel. És még hozzátettem, hogy: De könnyen lehet, hogy bezupál. Ó, kiált fel, mondja meg neki, őrmester úr, hogy eszébe ne jusson ekkora ökörséget csinálni, mert a nővérem teljesen odavan érte, és komoly a dolog, benősülhet az üzletbe, dőlni fog hozzájuk a pénz, és idővel még egy házat is megengedhetnek maguknak a zöldben. És akkor rázni kezdte a vállam, és könyörgött, hogy ne hagyjam, hogy a sereg miatt füstbe menjen az egész.

– Csak ennyit mondtál rólam?

– Ó, ez bőven elég volt neki. Hogy komoly ember vagy, és nem részeges, főleg hogy nem részeges: ez nagyon tetszett neki. Hogy árva vagy és Vésinet-be valósi, és hogy öt évet húztál le, és nemrég jöttél vissza Madagaszkárról. Hát ezeket. Nagyon meg volt elégedve. Főleg azzal, hogy nem vagy piás. Ez nagyon jó benyomást tett rá.

– Azt nem kérdezte, hogy van-e nőm?

Bourrelier őrmester gondolkozott.

– Nem – szólt –, ilyesmiről nem esett szó.

E megállapítás nyomán mindketten elrévedtek.

– Te – szólalt meg Brû katona –, általában ezt nem a nők szokták csinálni.

– Már hogy mit?

– Hát az adatgyűjtést.

– Dehogyisnem. A rokonok mindig utánanéznek egy kicsit a dolgoknak. Ez már így szokás. Márpedig az ő rokona az a nővére, aki baromi jó spiné, azt mondhatom, de ezt már mondtam is. Van nekik anyjuk is, de az fönt lakik a fővárosban. Így aztán a nővére foglalkozik a hírszerzéssel és elhárítással.

– De azért általában mégis mindig a férfi teszi meg az első lépést.

– Lehet, hogy Madagaszkáron így van, de Franciaországban változnak az idők. Már mért ne járhatnának a lányok is a fiúk után?

– Nem is tudom.

– Franciaországban gyakran előfordul a legénykérés.

– Vegyem úgy, hogy megkérték a kezem?

– Ezzel még várj egy kicsit! A nővér most megy, és elmond a nővérének mindent rólad, amit tőlem hallott, és ha a rőfösnőnek tetszik a móka, majd megkeres. Neked nincs családod, mi?

– Nincs. De attól talán – mondta Brû katona szemlesütve – még én is utánaérdeklődhetnék a rőfösnőnek, nem?

– Egy ilyen üzletet nem lehet kikosarazni. Szép saját háza van a jövendőbelidnek. Csukott szemmel elveheted.

– Pont ettől félek. Az is lehet, hogy ronda.

– Csak nem fogsz válogatni? Hiszen még szakmád sincs! Végighallgattam a dumádat. Hogy utcaseprőnek mész. Ezt nevezem életpályának! És most képes vagy fanyalogni, amikor az öledbe hull egy jól menő rőfösüzlet.

– És mi van, teszem azt, ha kosár-némber?

– Mi volna? Először is, van annál csúnyább is, másodszor pedig, ezt azért megmondta volna a nővére.

– Szeretnék biztosat tudni.

– Csak a fejedet fogják bekötni az anyakönyvvezetőnél, a szemedet, azt nem.

Brû katona révedező tekintettel hörpintette fel a harmadik pohár szirupos borát. Egy kicsit szédelgett.

– Hát ez vicces – mormolta.

– Mázlista vagy – jelentette ki Bourrelier őrmester, és jó nagyot csapott a vállára. – Már úgy néz ki, hogy nyakig benne vagy a slamasztikában, és egyszer csak felajánlanak neked egy kellemes családi otthont. Igazán nincs okod panaszra, hát nem?

Brû katona nem válaszolt.

– Mi bajod már megint? – szólt Bourrelier. A társa tétovázott.

– Semmi – mondta. – Semmi, semmi.

Azért főtt a feje, mert válaszul Bourrelier rundjára, most az ő rundjának kellene következnie, de a negyedik pohár szirupos bortól menthetetlenül lerészegedik. Az illendőség úgy kívánja, hogy pohárra pohárral válaszoljon, és ráadásul igazán tartozik annyi hálával annak a férfinak, aki úgyszólván tálcán kínál fel neki egy kecsegtető házasságot (mint egy sült galambot), hogy akár a mámor kockázatát is vállalja.

– Didine! – szólította a felszolgálót.

– Hagyd csak – mondta Bourrelier –, én fizetek. Mármint a harmadik rundot. Az első kettőt a vesztes.

– Erre muszáj inni.

– Kösz, öregem, nekem elég volt. Elkések a kantinból, pedig igazán nem szeretnék lemaradni az első fogásról. Sejtheted ! Dubarry-leves az első fogás, azt pedig kár volna kihagyni. És még egyszer gratulálok. Hogy te milyen mázlista vagy!

Távozás előtt energikus és baráti hátba veresben részesítette társát, miközben Brû várta a visszajáró aprót

– Nyert a lutrin? – kérdezte Didine.

– Hogy én? Dehogy. Sose veszek kontót.

– Én mindig játszok. De kicsiben.

– És nyertél?

– Maga csak ne foglalkozzék velem, Brû úr! De a Bourrelier úr mér mondta magának, hogy piszok szerencséje van?

– Szeretnéd tudni, mi?

– Aha, én egy kis kíváncsi vagyok.

– Hát azért, mert megnősülök.

– Juj de szomorú!

– Már mért lenne szomorú, ha szabad kérdeznem?

– Hámmer sose látom többet.

– Attól még eljöhetek.

– De az már egész más.

– Nincs ötért apród véletlenül?

Szívesen adott volna neki öt frank borravalót egy fél frank helyett, de homályosan érezte, hogy ezzel a szertelenseggel nagyfokú tapintatlanságról tenne tanúbizonyságot.

– Van egy furcsa izé – mondta Bourrelier, aki közben visszajött –, majd elfelejtettem mondani. Mintha nem szerepelnél a helyőrségi állományban.

– Különben nem lep meg – mondta Brû katona.

– Csak figyelmeztetni akartalak – mondotta Bourrelier. – Viszlát, most már rohanok.

– Viszlát – mondotta Brû katona. – Hé! Honnan tudod?

– A spinkó mondta.

– Hé! Nem tudod, hogy hívják?

– Nahát! Azt nem tudom.

– És a másikat?

– Azt se. De úgyis ott mész el az üzlet előtt, majd nézd meg, mi van kiírva. Na viszlát. Még lekésem a Dubarry-levest.

– Viszlát – mondotta Brû katona.

– Na, szóval kit vesz el, Brû úr?

– Tudom is én – mondta Valentin higgadtan.

– Az ilyesmit pedig tudni szokás.

Ott állt mellette a lány, tizennyolc éve és a Cimborákban szerzett tudása minden tapasztalatával.

– Elvileg – válaszolt ezúttal Valentin – egy illetőt... no nézd csak, még a nevét se tudom, tényleg, el is felejtettem megkérdezni, hogy is hívják az illetőt, aki hozzám akar jönni.

– Lehet, hogy nevetséges neve van – mondta Armandine.

Brû vele nevetett. Már ivott is, fizetett is, mégse úgy nézett ki, mint akinek mehetnékje van.

Didine odaült mellé. A kávéház már elnéptelenedett, a tulaj lent volt a pincében az italokat megkeresztelni, borpálinkadohányfüstszag lebegett az összekaristolt asztalok fölött. Brû elmélyülten tanulmányozta a poharat, mely a szirupos bort tartalmazta volt. Egy kicsit nagy volt a nyomás a fejvezetékeiben, és az arca tökéletes kifejezéstelenséget fejezett ki.

– Üzlete van neki? – kérdezte Didine.

– Állítólag. Szeretne udvarolni nekem és megházasítani magával.

– Szóval ő ismeri magát.

– Alighanem. No nézd csak, ezt is elfelejtettem megkérdezni Bourrelier-től.

– De hát csak van valami elképzelése róla, hogy ki az illető?

– Igen. Rőfosüzlete van a Gambetta utcában, egy kicsivel az előtt, hogy befordulok a Jules Ferry utcába. Mindennap arra megyek a kaszárnyából az irodába, de sose figyeltem meg.

– Hűhűha! – pukkadt ki Didine. – Tudom már. Ségovie kisasszony.

– Ismered?

– Még hogy ismerem-e? Hűhűha.

Brû kedvesen elmosolyodott, és azt kérdezte:

– Mi van? Bányarém a nő?

Didine felpattant, a szája elé kapta a kezét, és elpirult.

– Most meg mi lelt? – kérdezte Brû.

– Bocsásson meg! Senkiről se akarok rosszat mondani. És senkit se akarok kicsúfolni se.

– De hisz senkit se csúfoltál ki, Didine, és rosszat se mondtál senkiről se.

– De majdnem.

– Azért még nem házasodtam össze ezzel a kisasszonnyal... hogy is hívják?

– Ségovie.

– Ez úgy hangzik, mintha spanyol volna.

– Nem tom.

– Ki vele, mit tudsz róla!

– De nem sértődik meg?

– Ha ő érdeklődik énutánam, akkor én is érdeklődhetek őutána, hát nem?

– Dehogynem.

– Na, mondd!

– Nem merem.

– Na! Rajta! Mondd csak!

– De biztos, hogy nem fog megharagudni rám, Brû úr?

– Becsszó...

– Hát...

– Ne félj!

– Hát szóval aggszűz.

– És?

– Szóval vénkisasszony. Úgy negyven-ötven és a halál közt.

– Benne van a korban.

– Hát az biztos, hogy nem mai csirke.

– És?

– Nem merem.

– Ki vele!

– Aggnak agg, de szűznek nem szűz.

– Hogyhogy?

– Aszongyák, hogy szerelmes volt egy paliba, aki meghalt a háborúban.

– Melyikben?

– Amelyikről a hősi emlékművek vannak. Nem tegnap történt. És azóta nem akart férjhez menni.

– Szomorú história – mondta Valentin.

– Bizony az.

– És hogy néz ki a nő? Láttad már?

– De még mennyire! Néha vásárolok nála ezt meg azt. Csuda jópofa, mindenféle vicceset mond az embernek, ki se nézné az ember egy ilyen boltosból, akinek még férje sincs, de igazán olyan jó vaskos dolgokat, amilyet a katonák szoktak. Énszerintem egy kicsit gyogyós, már ne is haragudjék, Brû úr!

– Csak nyugodtan! Na és hogy néz ki?

– Már mondtam. Nem egészen fiatal.

Brû a szemébe nézett.

– Mert te fiatal vagy, mi?

– Hát persze hogy fiatal vagyok. A születési bizonyítványomat is megmutathatom.

– És te mikor mégy férjhez?

– Majd ha a csirkének foga nő.

– Van olyan pipi, aki nagyon tud harapni.

– Na látja, Brû úr, az ilyen viccekkel nagyon bevágódhat a Ségovie kisasszonynál. Csak egy kicsit jobban meg kell borsozni őket. Még egy pohár bort, Brû úr?

– Köszönöm, most már megyek.

– Úgy megy, mintha jönne.

– Viszlát, Didine. Majd megjövök.

– Jöjjön csak, Brû úr. Jöjjön csak!

A Gambetta utca sarkán megállt, nem tudta, hogy mitévő legyen. Eredetileg az Ínyencek Örömébe akart menni vacsorázni, de akkor el kellene haladnia a szóban forgó rőfösüzlet előtt. Tétovázva toporgott, és roppant boldogtalan volt. A szirupos boradag nem hozta meg a bátorságát. Végül sarkon fordult. A Cimborák tulaja ott cigarettázott a küszöbén; odaintett Valentinnak, és ő visszaintett neki. Nem messze volt a Virágos Nyárilak vendéglő, de Brû nem mert betérni a feltehető ár miatt. Az Utak Vándora nagyon zajos, így hát a Párizsban Sem Különbre esett a választása, amely nyilván meglehetősen drága lesz, de mondd már. Egy ilyen napon, mint a mai! De mihelyt belép, meghátrál, és visszafordul, amerről jött. Ismét elhaladt a Cimborák előtt, amelynek a tulaja, még mindig cigarettázva, kíváncsian néz rá. Brû odaint neki, és a tulaj hangos szóval válaszol:

– Szép esténk lesz.

– De még milyen – válaszol Valentin jólnevelten.

A Gambetta utca sarkán a rőfösüzlettel ellenkező irányba fordult, és elosont a hentesbolt felvágottkínálata előtt. Gyors léptekkel halad a villamosmegálló felé. Nem vacsorázik és kész. Aztán cél nélkül kószált, lötyögött egy nagyot Bordeaux-ban. Öreg este volt és sötét, mire visszaért a külvárosba. Megközelíti a rőfösüzletet. Zárva van. Egy sárgás fényű lámpa gyér világánál szemügyre veheti az inkább odahajigált, mintsem elrendezett gombosdobozokat, a kajlán feltornyozott szalagtekercseket.

Jobboldalt egy orsó fehér cérna, baloldalt egy fekete. Mindenféle tárgyak hevernek szanaszét: kötőtűk, nadrágcsipeszek, egy varrógéphez való kis csavarhúzó, harisnyakötők, egy nyomott kendő, amelyen a Mont-Saint-Michel látható. Láthatván, ami látható, Valentin látta, és arra gondolt, hogy ezt a várat látni kell. Franciaországból csak Roanne-t, Clermont-Ferrand-t ismerte, meg Marseille-t, ahonnan Madagaszkárba indul az ember, és Bordeaux-t, ahova visszaérkezik. Nem emlékezett Vésinet-re, amelynek szépséges öléből már kétéves korában kiragadták, és ezt fájlalta is. Lehet, hogy egyszer majd turista lesz. És akkor ellátogat néhány nevezetes vidékre és természetesen a jénai csatamezőre.

Hátralépett kettőt, hogy elolvassa a cégtáblát. Könnyűszerrel elolvasta; egyetlen egyszerű szó alkotta: „Rövidáru.” Az ajtó üvegén ezt a nevet silabizálta ki: Ja Ségovie, a vége kacskaringós volt. Milyen női név kezdődik jével és végződik aval? Valentin nem tudott rájönni.