|
|
|
– Sejtelmem sincs, asszonyom – mondta az ezredes.
Botugáné asszony lesújtott képet vágott.
– De Bordeil százados bizonyára tájékoztatással szolgál majd önnek. Ezen nyomban telefonozok neki.
„Hij, de nagyszerű a stílusom”– gondolta az ezredes, miközben Botegáné asszony felállt, és azt gondolta magában, hogy a francia hadseregben a tisztek nemigen ismerik az embereiket, és ez roppant sajnálatos alighanem.
– Hódolatom, asszonyom.
Mi a franccal töltik az idejüket a tisztek, ha nem elég nekik, hogy az embereiket nem ismerik, még ráadásul a nőkkel se próbálnak ismeretséget kötni? Ez itt, ez az ezredes, épp csak hogy udvarias. Semmi bók. Semmi.
Bordeil százados semmivel se volt jobb. Nagyon gyanakvónak mutatkozott. Minél lejjebb jutott az ember a szamárlétrán, annál inkább vesztett a presztízséből Guyenne és Gascogne súly- és mértékigazgatójának Péter-Pál generálishoz, Bordeaux város helyőrségparancsnokához intézett ajánlólevele.
– Egészen pontosan mit óhajt tudni, asszonyom? – kérdezte Bordeil százados, és magában ezt gondolta: „Hij, de nagyszerű a stílusom, a mindenségit!”
Ki akarván használni a pillanatnyi előnyt, gyorsan magához ragadta a szót, amely még félúton lebegett a hölgy felé. Nos:
– Már most be kell vallanom önnek, asszonyom, hogy roppant meg vagyok lepve, hogy Péter-Pál generális engedélyt adott rá, hogy bárminemű katonai jellegű tájékoztatást adjunk egy úgynevezett gyengébb nembeli, ámbátor kétségkívül bájos egyénnek.
Bordeil százados lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy gondolkozzék, mert természetesen nem tudott beszélni is meg gondolkozni is egyszerre, és azt gondolta ki, hogy nyilván ez a szemrevaló fehérnép ihlette arra a selyemmondatra, amelyet az imént gombolyított le nagy nehezen a gubóról.
Ezenközben Botruláné asszony, végre azt tapasztalván, hogy a francia hadsereg képes még időről időre gálánsnak mutatkozni, úgy döntött, hogy támadásba lendül. Jeanne d’Arc nagy tisztelője lévén, örömest merített a hadi szaknyelvből. „A nővéremért!”– kiáltott magában, és ezen muszáj volt röhögnie, de ez a bonyolult lelkiállapot a külső szemlélő számára csak egy bűbájos mosolyban mutatkozott meg, mely mosoly ágyúgolyóbis gyanánt zúzta pozdorjává a Bordeil százados által építgetett barikádot.
– Százados – szólt Chantal –, biztosíthatom, hogy Péter-Pál generális kijelentette: mindent megtesz avégből, hogy a nővérem és jómagam megismerjük a szóban forgó katona személyazonosságát, pedigréjét, szolgálati éveinek számát, orvosi törzslapját és egyáltalán mindazt, ami jelentőséggel bírhat a reménybeli menyasszony családja számára.
Bordeil százados úgy vélte, hogy a nőszemély stílusa se kutya. Ámulatában megvakarta a fejét.
– Hát, mivel a generális – szólalt meg.
– Igen-igen – sietett a felelettel Bodrugáné asszony –, a generális.
– Nos, ha a generális.
– Pontosan, a generális.
– Hát, mivel a generális – válaszolta Bordeil százados. Chantal belső melegséggel árasztotta el a mosolyát.
A százados lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha hasznos tevékenységbe merülne, ide-oda rakosgatta a papírokat, amelyek alkalmasint az alkalomra való tekintettel kerültek az asztalra.
– Nos – mondta változatlanul szemlesütve.
Ezt a hülyeséget, úgy ül a nő, hogy nem látni a lábát.
– Nos – ismételte. – Hogy hívják az illető egyént?
– A leendő sógoromra céloz, nemdebár, százados? Bordeil nem állta meg, hogy röpke pillantást ne vessen rá, bátortalant és bámulót. Van egyénisége a spinének, és szexepilje meg sármja is, és mindennek tetejébe pallérozott elme. Nem rossz. De talán egy kicsit vastag a bokája.
– Bocsásson meg – szólt félszegen.
– Szót sem érdemel – susogta Botukláné asszony, és szánta a tökfejt, hogy ilyen hígvelejű.
– Nos, hogy hívják?
– Nem tudjuk.
Bordeil százados félénken nézett hölgyvendégére.
– Talán nem ártana tudni – vetette fel óvatosan.
– De hiszen – szólt Chantal – épp ez a maga dolga.
– Hogy megtudjam?
– Igen. Hogy megtudja. Brodugáné asszony szigorú arcot öltött.
– Igaz – suttogta a százados –, igaz, én a harci állománnyal foglalkozom, de...
– Mennyi?
– Hogy? Tessék?
– Azt kérdem, mennyi a harci állományuk.
– Négyezer-hatszázötvenhét – hadarta a százados.
– Igazán nem lehet nehéz dolog megtalálni egy embert négyezer-valahány közül.
– Hatszázötvenhét.
– Valahány.
Csönd lett. Bordeil százados élt az alkalommal, és megtörülgette a homlokát. Chantal direkt leejtette a retiküljét, és amikor felvette, kellőképp hátratolta a székét, hogy a pasas láthassa a vádlij át, mármint az övét, a Chantalét. A százados még csak nem is mímelte, hogy fel akarna állni és a segítségére ugrani. Beérte a bámulással.
– Nos? – kérdezte Brétogáné asszony.
– De hát mégis, hogy néz ki? A személyleírása?
Visszatért az önbizalma, mert, lám, támadt egy gondolata, amit annyival is nagyobbra tartott, mivel egy csöppet se törte rajta a fejét. Brotégáné asszony gondolkodni látszott.
– Magas – mondta síri hangon, mint a kártyavetők –, haja barna, arca szabályos, öltözete khakiszínű...
– Érdekes – mondta Bordeil százados –, érdekes.
Töprengett, hogy mit kérdezhetne még, de hasztalan.
– Talán érdekli a rendfokozata, nem? – kérdezte Chantal.
– Úgy van! Pontosan. Rendfokozata?
– Közlegény.
– Ejjj! Hát ez baj. Baj bizony.
– Már mért, százados?
– Nagyon sok van belőle. Sóhajtott.
– Hosszas kutató tevékenységre lesz szükség. Nagyon sokáig fog tartani.
Már megint támadt egy gondolata, csak úgy magától:
– Tényleg semmi mást nem tud róla?
– Mindennap ott megy el a Gambetta utcában, és a lakatos boltjánál befordul a Jules Ferry utcába.
Bordeil százados hátradűlt a karosszékében, a diadal ólomszürke színt és bamba kifejezést kölcsönzött arcának.
– Egész egyszerűen a kiegészítő keretnél dolgozik.
– Már épp a nyelvemen volt... Nos tehát, ki ez a fiú?
– De hát nem tudom, asszonyom! Nem tudom! Őszintén lesújtottnak szeretett volna látszani, de Chantalt nem tudta meggyőzni, mert Chantal maga se tudta, miért, nem hitt a katonák csüggetegségében, és mivel nem akarta, hogy ez az álcsüggedtség túlságosan elhúzódjék, tüstént ajánlott is megoldást a problémára, amit a másik gondolkozás nélkül magáévá tett.
Átvágtak a kaszárnyaudvaron, s a nemi gerjedelemmel eltöltött legénység elragadtatott füttyei kísérték őket. Chantalnak ez hízelgett, hát buzgón riszált, Bordeil százados pedig heves udvarlásba kezdett. Az automobilban, amely a kiegészítő kerethez vitte őket, tiszteletteljesen viselkedik, és tartja a három lépés távolságot. Az automobilban, mely visszahozza őket a kiegészítő kerettől, és amely megegyezik az előbb említettel, már egy árnyalatnyi szatirizmus színezi a viselkedését, arra buzdítja ugyanis Brétogáné aszszonyt, hogy tapintsa meg a pantallója, az ő, Bordeil pantallója kelméjét. Ismét átvágtak a kaszárnyaudvaron, s a hadfik, akiknek dévaj hajlandósága a jelek szerint nem csillapult egykönnyen, ismét csak füttyögettek.
Az irodában Bordeil százados visszatért a vesszőparipájához, aki Valentin Brû névre hallgatott. Chantal egy szempillantás alatt azonosította a pótkeret-írnokocskák között. A lajstromokat lapozgatva a százados víg kedélyre kapott önnön ügybuzgalmától, és önfeledt fecsegésbe fogott:
– Brû... Brû... Furcsa egy név, nem igaz?
– Már mért lenne az?
– Hát... nem is tudom... Bizonyos értelemben minden név furcsa...
– Az enyém ugyan nem.
– Persze, persze, nem is az önére gondoltam. De itt van például az én nevem...
– Abban sincs semmi furcsa.
– Csakugyan ez a véleménye?
Kidüllesztette a mellét.
Teltek-múltak a lajstromok.
– Brû... Brû... sehol se találom...
Az ívek jöttek sorra.
S röpültek az ívek.
– Brû... Brû... sehol se találom...
Egy segítségül hívott zászlós böngészéshez és nyálazáshoz látott.
– Brû... Brû... sehol se találom, szás úr...
A zászlós által hívott őrmester böngészése és nyálazása se járt nagyobb sikerrel.
– Brû... Brû... nem találom, zászlós úr.
Az egész iroda legalacsonyabb rangú egyéne, egy közlegény következett. Roppant lelkiismeretesen böngészett és nyálazott a feljebbvalói tekintetének kereszttüzében. De ő sem bukkant rá a Brû névre.
Bordeil százados hetvenkedő katonának minősítette beosztottjait, elzavarta őket, majd jókedvűen meghajolt Bodégáné asszony előtt:
– Minden világos, asszonyom, nem szerepel az állományban, minek következtében nem áll módomban tájékoztatással szolgálni, de kárpótlandó a fáradságáért, ha megengedi, meghívom önt, jöjjön el valamelyik nap egy pohárka portóira a vadonatúj garzonomba.
– Tisztességes asszonyka nem megy el a garzonba – válaszolta szórakozottan Butagáné asszony.
– Bűbájos! Bűbájos! Nahát! Ez aztán szellemes!
Valójában nem találja olyan viccesnek az élcet, de hát, istenem, szeretné meghódítani a nőt. Chantal pedig azon van, hogy hiánytalanul teljesítse, amit a nővére rábízott.
– Hogy lehet az? – kérdezte gépiesen. A követendő haditerv még kialakulatlan részletei foglalták le minden gondolatát.
– Megfelelne, teszem azt, szombat, a vacsoraosztás időpontja, amelyet a civilek általában a Pásztor órájának neveznek?
Bordeil százados szemlátomást el volt ragadtatva, hogy milyen választékosán fejezte ki magát. Brétagáné asszony gépiesen elővette az előjegyzési naptárát, s aggodalmasan megkérdezte:
– Pásztorvacsora? Az meg hány órakor van?
– Hát tizenhét óra tizenöt perckor. – S ő is aggodalmaskodva: – Lehetséges volna, hogy mostanáig nemigen volt dolga katonákkal, édes asszonyom?
– Csak egypárral. S miután leszereltek. – Egyre azon törte a fejét, hogy mit is kell kiderítenie, és közben beírta a noteszába a légyott napját és óráját. Hirtelen eszébe jutott:
– Százados! Még nem válaszolt a kérdésemre.
– Miféle kérdésére, drága asszonyom?
– Feltettem magának egy kérdést az imént, és maga nem válaszolt rá.
– Határozottan emlékezni vélek, hogy én tettem fel az utolsó kérdést. Mégpedig a következőt: Mostanáig nemigen volt dolga katonákkal, édes asszonyom?
– És előtte miről beszéltünk?
– A Pásztor órájáról, aranyos.
– És azelőtt?
– Az én kis garzonomról. Részletesen leírtam önnek. Hát nem emlékszik? Bátorkodtam felidézni fűszerszámos illatát, s megjelenítettem a különböző bútordarabokat: a ruhafogast, az esernyőtartót, a citromfa asztalt, a szalmafonatú széket, a bidét, a szuszékot és a pamlagot, mely hallgat, mint a sír.
– Nem emlékszem.
Visszatette a noteszát a retiküljébe, és felállt. Kezet nyújtott.
– Viszontlátásra, százados. És köszönöm a... Megvan, tudom már, mit akartam kérdezni. Csuda furcsa, nem igaz? hogy egyikünknek se jutott eszébe. Ez lenne tehát a kérdésem: Hogy lehet az, hogy Valentin Brû nem szerepel az állományban?
– Hát honnan tudjam én azt, aranyos asszonyom? Ha szerepelne, meg tudnám mondani önnek, miként volna lehetséges, hogy ne szerepeljen, de mivelhogy nem szerepel, igazán el nem tudom képzelni, honnan tudhatnám, hogy miként volna lehetséges, hogy szerepeljen.
– Ez igaz – ismerte el Chantal.
 |  |  |
|
|
|