|
|
|
Nem sejtette, hogy valahányszor ő, Brû katona elmegy a bolt előtt, a nő, a kereskedőnő jól megnézi magának. Fesztelen léptekkel haladt, vígan csálé katonasapkája alól szép katonásan nyírt haj fényeskedett elő, két keze a nadrág varrásán, a két keze közül az egyik, a jobb, szabálytalan időközönként fellendült tiszteletet adandó egy-egy felettes altisztnek, vagy viszonzandó valamely visszacivilizált egyén üdvözletét. Nem is gyanítván, hogy egy ámuló szempár mindennap rátapad, amint a kaszárnyából az ezrediroda irányába vonul, Brû katona, aki általában semmire se gondolt, de ha mégis, akkor a jénai csatára, Brû katona a jámbor gyanútlanok könnyedségével járta útját. Jámbor szürkéskék szemével és vádliján pompásan feszülő, jámbor gyanútlansággal feltekert lábszárvédőjével Brû katona magán viselte mindama jegyeket, amik csak elnyerhetik egy olyan kisasszony tetszését, aki nem egészen fiatal és nem egészen kisasszony. Ő ezt nem tudta.
Julia belecsípett Chantal nővére karjába, és így szólt:
– Ott jön, ni.
Egy nem csekély spulni- és gombhalom mögött lapulva némán nézték, amint elhalad. Némaságukat vizsgálódásuk hevessége váltotta ki. Egyébiránt Brû katona úgyse hallotta volna, mit beszélnek.
Szokásához híven befordul a Jules Ferry utca sarkán, és eltűnik egy időre. Amíg nem üt az ebéd órája.
– Na? – kérdi Julia.
– Na? – felel Chantal.
Odaül a kasszához.
– Mit szólsz?
– Egy tucat tizenkettő az ilyenből – mondja Chantal.
– És az olyanból, mint a te embered, talán nem egy tucat tizenkettő?
– Ez nem érv.
– Na látod!
Julia epekedve nézte tovább a Jules Ferry utca sarkát.
– Mit látok? – kérdezte Chantal.
Julia a nővére felé fordult:
– Ő, vagy senki.
– Csinálj, amit akarsz.
Chantal vállat vont, és megerősítve előző mondatát, így szólt:
– Csinálj, amit akarsz.
– Nincs más mondanivalód?
Ha Julia férjhez megy, a Bolükra házaspár keresztet vethet az örökségre, már nem maguk miatt, hanem Marinette lányuk miatt, aki annak rendje és módja szerint átvehette volna a boltot, amikor a nagynéni annak rendje és módja szerint kezdett volna elvénhedni. Majd találnak valami mást Marinette-nek. A Bülokra családnak nincs szüksége a nagynénei bodegára. Nincsenek úgy oda érte. Hadd férjesedjék a Julia!
– Nem gondolod, hogy egy kicsit fiatalka hozzád?
– Mért, szerinted hány éves?
– Huszonkettő-huszonhárom.
– Na ne vacakolj!
– Legfeljebb huszonöt.
Nem azért mondta ezt Chantal, hogy eltántorítsa Juliát. De hát nagyon kis zsengének találta a bakát a nővéréhez, aki sokkal, de sokkal kevésbé volt az.
– Szép férfi – mondta Julia –, nem gyerkőc.
– Ahogy te tévedsz! Nagyon friss eresztés ez a te bundásod. Még rajta van a tojáshéj a popóján. Azt mondom, a popóján, mert elismerem, hogy csinos a kicsike.
Julia hahotára fakadt.
– Te aztán igazán jópofa vagy!
– De te még sokkal jópofább – szólt Chantal. – Hülyére röhögöm magam rajtad, mert akkora butaságot fogsz csinálni, mint egy emeletes ház.
– Mért, ha szabad kérdeznem!
– Mert hozzámész egy nálad húsz-huszonöt évvel fiatalabb fiúhoz. Mi lesz ennek a vége, he? Mondd meg, mi lesz ennek a vége? – Kacéran megrázta a sörényét, és megválaszolta a saját kérdését: – Rossz vége lesz a te házasságodnak.
Julia mélyen a nővére szemébe nézett, aztán mélyen a mellébe és végül mélyen a combjába, így szólt:
– Szerinted ronda vagyok?
– Dehogy, dehogy, egész jól tartod magad. De azért húsz-huszonöt év különbség, az már valami. Te még láthattad a piros nadrágos bakákat, amint elvonultak Fallière elnök előtt. Ő meg tán azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák azt a Fallière elnököt.
– Először is köszönöm a célzást.
– Ami igaz, az igaz.
– Továbbá nincs húsz év különbség. Még továbbá nem érdekel. Válaszolj: ramaty vagyok?
– Egy csöppet se.
– A képem?
– Nem rossz.
– A didkóm?
– Állja a sarat.
– A virgácsom?
– Okés.
– Hát akkor?
– Nemcsak a küllem számít – mondja Chantal –, a lelkiállapot is.
– Ó, ó – mondja Julia –, ezt az ökörséget meg honnan szedted?
– Én magam jöttem rá.
– Na, akkor magyarázd meg!
Chantal utalt a férfiak, a nős férfiak életmódjára és kiválólag az ő embere, Paul Bulingra életmódjára: megrögzött alkoholizmus és patologikus dohányzás, nemi tunyaság, anyagi középszerűség, lelki otrombaság. Igen ám, csakhogy Julia szerint a nővérével páratlanul mostohán bánt a sors a palija személyét illetően. Sorolni kezdte a palikat, akik csak vizet isznak, lásd a Trendelinóné férjét, nem dohányoznak, lásd a Foucolle-néét, izzanak, mint egy bedurrantott kályha, lásd a Panigère-néét, remekül keresnek, lásd a Parpillonnéét, és figyelmességük megannyi jelével halmozzák el hitvesüket, lásd a már említett Foucolle-né férjét. És akkor még szó se esett azokról, akik ki tudják cserélni a biztosítékot, cipelik a csomagokat, autót vezetnek, lesütik a szemüket, ha egy kurva akad az útjukba. Julia meg volt győződve róla, hogy az ő katonája ebből a fajtából való, és kéjesen mosolygott a gondolatra. Ami bosszantotta Chantalt.
– Hát jó – engedett –, de amikor te hatvanéves leszel, ő harmincöt lesz. El fogod veszíteni.
– Majd meglátjuk.
– Csak hencegsz.
– Nem fogom elveszteni.
– Azt hiszed, hogy minden férfit ugyanazzal lehet magadhoz láncolni, te butuska?
– Azt tudom, hogy őt mivel.
– Még a nevét se tudod.
– És akkor mi van?
– Nem ismered a múltját, nem tudod, hány éves, mi a mestersége, sőt még azt se, hogy van-e végbizonyítványa az elemi iskola elvégzéséről.
– Na és?
– Jól van, fiacskám. Jól van. – Chantal nőiesen megrázta a hajzatát. És hozzáfűzte: – Jól van. – Majd levonta a végkövetkeztetést: – Hát rajta! Rajta!
Julia végre beült a kasszába. Nem volt vevő a boltban, hát megtehette, mert amúgy nem helyes gyakorlat ez: a kliensnek nyomban eszébe jut cselekedetének pénzügyi következménye, és semmit se vesz. Nem érdemes megkockáztatni. Most tehát ott ül a rugós pénzmagbetakarító-tároló gép mögött, mely szép modern masina, mint amilyen a patikában és a zenés sörözőkben van, és mely, mármint a masina, komoly és fenyegető jelleget ad a Julia Julie Antoinette Ségovie szerény rőfösüzletének, ami igen alkalmas rá, hogy úrrá legyen az olajzöld szalagot és óaranyszín paszományt vásárló hölgyek tartózkodásán és bizonytalanságán.
Elővett egy irattartót, azt, amelyikben ő, Julia, a számlákat tartotta, és tanulmányozni kezdte, hogy mikor járnak le. Az első alkalmat is beleszámítva már hetvenhétszer végigböngészte a hátralékokat, de az alaposság sosem árt. Ráadásul így nem kellett arra gondolnia, amivel nem foglalkozott. Miközben az ujja egy analfabéta igyekezetével rajzolgatta azokat a jeleket, amelyeket a Nyugat a radírgumi feltalálóinak köszönhet, Julia egy hasznos és célirányos kis szónoklaton törte a fejét, melyet a nővéréhez volt intézendő. Csakhogy megjött Ganière.
A rabszolga, akit megbíztak valami elintéznivalóval, hogy a hölgyvérek háborítatlanul tárgyalhassanak a kényes ügyről, a tervezettnél jóval korábban megtért a bodegába.
– Ilyenek ezek – mondta Julia Chantalnak. – Ha itt kellene lenniük, az ember nem győzi kivárni őket, ha meg nem kell, hogy itt legyenek, lélekszakadva rohannak.
Ganière buzgalma elkeserítette Juliát, aki röpke egy-két másodperc-milliméter alatt felmérte, micsoda távolság választja el az urat a szolgálótól és kivált az előbbi éleselméjűségét az utóbbi tohonyaságától. – Micsoda seggfej – mormolta, majd kimért hangon e szavakat hallatta:
– Jó sokáig el volt!
– De asszonyom – kezdte a lány.
– Ne feleseljen – mondta Julia. – Már megint ellófrált.
– De asszonyom – hebegett az illető.
– Igenis lófrált. Huligánokkal lófrált. Sőt talán katonákkal.
Pedig igazán gyorsan végzett. Ki érti ezt?
– De asszonyom!
– Ne feleseljen! Már megint elkapták egy fordulóra, mi? A kis szajha. Majd megmondom a mamájának meg a szegény nagymamájának. Ilyen fiatal, és máris mekkora lotyó.
Julia felsóhajtott.
– Valóságos hetéra.
Az illető kinyitotta a száját, de nem adatott idő neki, hogy tiltakozzék. Julia az illető felé hajolt, és a kassza magas volt, a feslett nőszemély pedig akkorka, mint egy tökmag. Az illető reszketett.
Julia leszállt a székéről, lebukott egy pult alá, egy apró csomagot halászott elő, és odalökte Ganière-nek.
– Vigye el! Egyik lába itt, a másik ott!
– De asszonyom...
– Mi van már megint?
– Ez Foucolle naccságának szól. Ső aszonta, hogy beugrik érte.
– Mi köze hozzá?
– Nem tom, de...
– Akkor meg szedje a lábát! A véleménye hidegen hagy, fiacskám.
Az illető főt hajtott, mielőtt újra kilépett volna a bordeaux-i külvárosba, majd miután főt hajtott, csakugyan kilépett az utcára.
Ganière távoztával Julia visszamászott a székre, és így szólt:
– Egyre nehezebb rendes személyzetet találni.
– Nekem mondod? – szólt Chantal, akinek pedig csak egyetlen bejárónője volt.
– Mert a kormány nem avatkozik bele.
– Bizony.
– Vagy talán mert túlságosan is beleavatkozik.
– Nagyon igaz.
– Pont mint a hivatalnokokkal.
– A hivatalnokokat hagyd ki a játékból!
Julia tehát kihagyta a hivatalnokokat a játékból, nem is annyira a sógora, Paul Breluga súly- és mértékellenőr, mint a nővére, Chantal Marie-Berthe Eléonore kedvéért, akinek a hitvese, egy bizonyos Broluga (Paul) munkája és buzgalma révén, számos szorongással teljes előzmény után elnyerte a súly- és mértékellenőri hivatalt Bordeaux-ban (Gironde megye). A közelmúltban pedig előléptették Párizsba a tizenötödik kerületbe, ami nem kis dolog, és ami ürügyül szolgált egypár bordeaux-i dínomdánomhoz, ahol csak úgy folyt a majonéz, csörgött az olvasztott sajt, és patakzott a veres bor. Nővére iránt való szeretetből tehát Julia kihagyta a játékból a hivatalnokokat, jóllehet valahányszor erre gondolt, erre a már említett kérdésre, mindannyiszor marhára bepörgött. Na mindegy.
– Áh, tudod. A hivatalnokok – mondta.
– Van még valami mondanivalód? – kérdezte Chantal.
– Tényleg az a véleményed, hogy butaságot csinálok? De nem úgy nézett ki, mint aki komolyan kérdezi, amit kérdez.
– Honnan tudod, hogy megteheted?
A kicsinylő hangsúlyra Julia felnézett.
– Ezt magyarázd meg!
– Ugyan, mi van ezen magyaráznivaló? Világos.
– Mi világos?
Chantal felállt.
– Most mennem kell.
Elindult az ajtó felé, de Julia meg se moccant.
– Magyarázd meg! – szólt.
– Tegyük föl, hogy házasember.
– Nincs karikagyűrűje – vágta rá Julia.
– Nem akarlak megbántani, de előfordulhat, hogy nem tetszel neki.
– Nem fordulhat elő.
– Húsz év korkülönbség, az sok.
– Nincs húsz év köztünk.
– Fogadok, hogy van.
– Csak ennyi kifogásod van?
– Nem elég?
Julia néhány másodpercig a számlákba temetkezett, majd rájuk csukta a dossziét, lecsusszant a székről, és odalépett a nővéréhez e szavak kíséretében:
– Szomorú vagyok, hogy csak úgy ukmukfukk fölmész a fővárosba, hiányozni fogsz, nővérkém.
– Már találtál valakit, aki majd elszórakoztat.
– Egy nővért az se pótolhat.
– Hát igen. A nővér, az pótolhatatlan.
A hajzata lágyan ráhullámzott a kosztümje kissé kopott gallérjára. Chantal beletúrt a retiküljébe, és előszedte az arcrózsapírt, a púdert, a krémet, a kencét, az ajakrúzst, a púderpamacsot, a csipeszt.
– Bizony, bizony. Egy nővért semmi se pótolhat. Nagy mázlid van.
– Ugyan, Párizs nincs a világ végén.
– Akkor is.
Julia sóhajtott.
Chantal kárminpírral vonta be ajakát, körbenyalogatta, majd mosolygott.
– Majd meglátogatsz bennünket – mondotta.
Julia is mosolygott.
– Elmegyünk a Folies-Bergère-be.
– Meg a Casino de Paris-ba.
– Az Eiffel-toronyba.
– Szédülni fogok.
– És a Père-Lachaise-be.
– Ahol a nagy halottak nyugszanak.
Kezdtek elérzékenyülni.
– Emlékszel – mondotta Julia Chantalnak –, emlékszel a Becsali közre?
– Milyen találó neve volt!
– Emlékszel az elemi kijáratára?
– Igen. Mireille Bacroix-val és Sophie Bergier-vel becsalogattátok a fiúkat, és lerángattátok róluk a gatyát. Én csak néztem, mit csináltok, még kicsi voltam hozzá.
– Halálra rémítettük a fiúkat. A dirinő meg megdicsért bennünket, amiért tiszteletet parancsolunk a gyengébb nem iránt.
Hahotára fakadtak.
– Hát az – folytatta Julia –, amikor eljegyezted magad, és elhitettük a mamával, hogy a sok dinnyétől puffadt fel a hasad.
– Apólisbevette – fűzte hozzá Chantal zokacagva.
– Az nem igaz, hogy milyen dinnyék tudnak lenni az emberek – foglalta össze Julia.
Elcsitultak, majd Julia újra megszólalt:
– És amikor kitaláltuk a kuruzslót?
Újabb hahahota.
– Így aztán – szólt Julia – szűzi tisztán mehettél férjhez.
– Hihihi – hallatta Chantal. – Hahaha. Huhuhu.
Le kellett ülni neki.
Lihegve törülgette a könnyeit.
– Hogy te milyen jópofa vagy! – nyögte ki.
Olyan hosszadalmas izé a férjezetlen nővér örökségére spórolni. És Marinette majd csak elboldogul, hát nem? Különben is Marinette egyelőre az agyára megy. Életében nem látott ilyen csajt: folyton a micsodáját fogdossa, perverz, álnok, hazudozó, képmutató, lopós meg minden.
– És emlékszel – vette át a szót Julia, és előre nevetett a csuda vicces közös emléken, amelyet mindjárt felidéz.
Chantal közbevágott:
– Ide figyelj! Muszáj mennem. Gyorsan mondd meg, mire akartál megkérni!
Julia megpuszilta.
– Szerbusz, húgocska. És aztán majd meséld el részletesen, hogy mit tudtál meg róla.
 |  |  |
|
|
|