|
|
|
|
Már Febus eljárván feldünk kerekségét, Éjszaki tengerbe mártya fényességét! Bágyodt sugarakkal festi a világot, Mert már kerék sarkán félig áltol hágott. A távul kékellő hegyek füstölögnek, A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek, Minthogy csillapodik a világ lármája, Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája. Az izzadó munkás visszatér mívéről, Csekély eledelét eszi tűzhellyéről; A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának, S kapálódzva örül kis vacsorájának. Ott egy juhász ballag bús furuglyájával, S közli buját haza ereglő nyájával; Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára, S bőgő seregével siet tanyájára. - Az egész természet készül csendességre, Csak szivünk intetik elmés ébredtségre! Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe, Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe, Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét, Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét! Ebből vegyél példát ember életedről, Ez int hathatósan mulandó végedről. Mert melly nap eltünik, többet nem világit; Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit; Az elfolyt patakok már vissza nem térnek, Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek: Ugy, ha elaluszik életünk világja, Többet fel nem derül, - mert a sir elzárja! 1778 |
 |  |  |
|
|
|