|
|
|
`1944. május 25, csütörtök`
Drága Kittym!
Minden napra jut valami izgalom. Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott. Súlyos csapás ez nekünk, nemcsak azért, mert azok a szegény zsidók a halál torkába kerültek, de szörnyű sorsra jut az a derék ember is.
Feje tetején áll az egész világ. Gyűjtőtáborba hurcolják a tisztességes embereket, börtönbe és magánzárkába dugják őket, s a nép söpredéke uralkodik fiatal és öreg, szegény és gazdag felett. Feketekereskedelem miatt bukik le az egyik, zsidók és más üldözöttek bújtatása miatt a másik. Hacsak nem tagja valaki az NSB-nek,[20] sose tudhatja, hogy mi történik vele másnap.
A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk. Azt is elmondom, hogyan igyekszünk ezt megoldani.
Annyi bizonyos, hogy ezzel nem lesz kellemesebb az életünk. Anya közölte, hogy reggelit ezentúl nem eszünk, délben kását kenyérrel, este sült krumplit, esetleg egyszer vagy kétszer hetenként zöldfőzeléket vagy salátát kapunk, semmi egyebet. Ez bizony azt jelenti, hogy éhezni fogunk, de semmiféle nélkülözés nem lehet oly szörnyű, mint az elhurcolás.
Annéd
`1944. május 26, péntek`
Drága Kittym!
Végre, végre eljutottam odáig, hogy nyugodtan ülhetek az asztalkámnál, közel az ablaknyíláshoz s beszámolhatok Neked mindenről, de mindenről.
Már hónapok óta nem éreztem magam olyan nyomorultul, mint mostanában. Még amikor a betörés történt, akkor sem idegeskedtem ennyire. Egyrészt a zöldséges elhurcolása meg a zsidókérdés miatt - erről beszél az egész ház - aztán meg késik az invázió, rossz a koszt, mindenki ideges, a hangulat siralmas és Peterben is csalódtam. Másrészt Ellinek pünkösdkor volt az eljegyzése, rengeteg virágot kapott, s Kraler születésnapját nagy tömeg tortával ünnepelték. Ezenkívül barátaink mindig elmesélik, milyen jól mulattak a kabaréban, melyik filmet nézték meg s milyen hangversenyt hallgattak végig. Micsoda ellentétek között hányódunk! Egyik nap nevetünk s nehéz helyzetünknek csak a humoros oldalát látjuk, de a legtöbbször rettegünk s kiül arcunkra a félelem, a feszültség, a kétségbeesés.
Miep és Kraler hozza értünk a legnagyobb áldozatot. Miep a sok munkával, Kraler pedig olykor már-már összeroppan az óriási felelősség súlya alatt, s a visszafojtott idegesség és izgalom miatt még a szava is elakad. Koophuis is, Elli is becsületesen, sőt nagyszerűen gondoskodnak rólunk, de azért néha, hacsak néhány órára, esetleg egy-két napra is, megfeledkeznek a hátsó traktusról. Nekik is megvannak a gondjaik. Koophuis betegeskedik, Elli jegyessége pedig nem valami boldog. De ha vannak is gondjaik, azért közben ők is járnak szórakozó helyekre és látogatóba, mint a többi ember. Idegeik, ha rövid időre is, csak megnyugszanak, nem úgy, mint a mieink. S már két éve élünk így. Vajon meddig kell még elviselnünk ezt a szinte kibírhatatlan feszültséget?
A szennyvízcsatorna eldugult. Vizet csak cseppenként folyathatunk. Csak úgy használhatjuk a W. C.-t, ha egy kefét is viszünk magunkkal. A piszkos vizet egy nagy cserépedénybe gyűjtjük. Ma még valahogyan elkínlódunk, de mi lesz, ha a szerelő egyedül nem boldogul vele? A városi csatornatisztítók kedd előtt ugyan ki nem jönnek.
Miep küldött egy mazsolás kalácsot "Vidám pünkösdi ünnepeket" felírással. Majdnem gúnynak éreztük, mert hangulatunk igazán nem vidám, hiszen félünk. Amióta a zöldségest elhurcolták, még jobban rettegünk. Minduntalan csendre intjük egymást és még zajtalanabbul járunk-kelünk. A zöldségesre a rendőrség törte rá az ajtót, így hát még a rendőröktől is kell tartanunk! Talán egyszer bennünket is... nem, nem, ilyet le se szabad írnom, de amikor képtelen vagyok elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, sőt folyton visszatér a múltkori szörnyű félelem és ijedség. Ma este nyolckor egyedül mentem le a W. C.-re. Más nem volt az alsó emeleten, mindnyájan rádiót hallgattak. Bátorságot erőszakoltam magamra, bár elég nehezemre esett. Itt fent, ahol most ezt írom, még mindig nagyobb biztonságban érzem magam, mint lent, a nagy csendes házban, egyedül a fentről hallatszó, titokzatos hangokkal s az utcai autótülkölés lármájával. Ha nem készülök el elég gyorsan, beleremeg minden porcikám, mert még ilyenkor is veszélyes helyzetünk jár az eszemben.
Egyre arra gondolok, nem lett volna-e jobb, ha nem bújunk el annak idején? Akkor már nem élnénk, nem kellene ennyi nyomorúságot elszenvednünk és gyámolítóinkat sem keverhetnénk bajba. És mégis, mindnyájan visszariadunk ettől a gondolattól, még mindig ragaszkodunk az élethez, s megszólal bennünk a természet szava. Még remélünk, mindent remélünk. Csak legalább történne végre valami! Már azt se bánnám, ha lövöldöznének. Az sem emésztene úgy, mint a bizonytalanság. Csak vége lenne már, ha mégolyan csúnya is lenne az a vég. Legalább tudnánk, hogy végérvényesen győztünk, vagy el kell pusztulnunk.
Annéd
`1944. május 31, szerda`
Drága Kittym!
Igazán mondhatom, hogy ritka az olyan enyhe pünkösd, mint ez a mostani. Itt a hátsó traktusban elviselhetetlen a meleg. Hogy legyen róla fogalmad, milyen sok bajunk van, röviden leírom, mennyit szenvedtünk a meleg napok alatt.
`Szombat:` Reggel mindnyájan boldogan mondogattuk: - Jaj, de jó idő van! - De délben már így sóhajtoztunk: - Bár ne volna ilyen meleg!
`Vasárnap:` Kibírhatatlan ez a hőség. Elolvad a vaj, egyetlen hűs zug sincs az egész házban. Kiszárad a kenyér, megsavanyodik a tej, s nem nyithatunk ablakot. Míg mások élvezik a pünkösdi vakációt, nekünk, szegény kitaszítottaknak, meg kell itt fulladnunk.
`Hétfő:` Őnagysága így panaszkodik: - Fáj a lábam. Nincs nyári ruhám. Még mosogatni se tudok ebben a melegben. Annyi igaz, hogy nagyon nagy a hőség.
Még mindig nehezen bírom a meleget. Boldog vagyok, hogy ma fúj egy kicsit a szél és mégis napos az idő.
Annéd
`1944. június 1, hétfő`
Drága Kittym!
Újabb összecsapás a rejtekhelyen. Ezúttal egy kanapéügy: Dussel és a Frank-család vitája a vajelosztás körül. Dussel végül is kapitulált. Van Daanné és Dussel között csoda nagy a barátság. Flört, ölelés, puszizkodás, vihogás napirenden. Dussel kezd érdeklődni a nők iránt.
Az ötödik hadsereg elfoglalta Rómát. A várost nem rombolták le. Még csak nem is bombázták.
Kevés a krumpli meg a zöldségféle. Az idő rossz. A calais-i öblöt és a francia partvidéket szakadatlanul bombázzák.
Annéd
`1944. június 6, kedd`
Drága Kittym!
"This is the D-day", jelentette 12 órakor az angol rádió és joggal. "This is `the` Day",[21] mert megindult az invázió!
Reggel nyolc órakor angol jelentés: nagy légitámadás Calais, Boulogne, Le Havre, Cherbourg és (mint rendesen) a calais-i öböl felett. További biztonsági rendszabályok kihirdetése a megszállt területek számára: a tengerparttól harmincöt kilométernyire tartózkodó lakosság készüljön fel a bombázásra. Az angolok, ha módjuk lesz rá, a támadások előtt röplapokat szórnak le.
Német jelentés szerint angol ejtőernyős csapatok szálltak le a francia partvidéken. A BBC közli, hogy a csapatszállító hajóegységek már harcolnak a német tengerészekkel.
Rejtekhelyünk lakói kilenc órakor, reggelizés közben azon vitáznak, nem lesz-e ez is csak próba-partraszállás, mint Dieppe-nél két évvel ezelőtt?
Tíz órakor angol leadás német, holland, francia és más nyelveken: "The invasion is begun!"[22] Ez tehát "igazi" invázió. 11 órakor német nyelvű jelentés: Dwight Eisenhower tábornok főparancsnok beszéde.
Tizenkét órakor újabb angol jelentés: "This is the D-day!" Eisenhower tábornok szózata a francia néphez: "Stiff fighting will come now, but after this the victory. The year 1944 is the year of complete victory, good luck!"[23]
Fordításban írom le az angol rádiónak egy órakor leadott angol nyelvű jelentését: tizenegyezer repülőgép szállítja a csapatokat és dob le állandóan bombákat a front mögé. Négyezer csapatszállító hajó és bárka szakadatlanul rak ki csapatokat és hadianyagot Cherbourg és Le Havre között. Az angol és az amerikai csapatok már kemény harcban állnak az ellenséggel. Közvetítik a holland és a belga miniszterelnök, Haakon norvég király, De Gaulle francia tábornok, az angol király és természetesen Churchill beszédét is.
Rejtekhelyünkön óriási az izgalom. Hát igazán közeledik a szabadulás napja, a szabadulásé, amelyet annyiszor emlegettünk? Ó, szinte túlságosan szép, szinte a mesével határos, hogy igaz is legyen. Valóban meghozza az 1944-es év a győzelmet? Még most sem hisszük el egészen, de reménykedünk és ez új bátorsággal és erővel tölt el bennünket. Még rengeteg rettegést, nélkülözést és szenvedést kell kibírnunk, de minden azon múlik, hogy nyugodtan és elszántan nézzünk a jövő elé. Félre tehát a siránkozással. Inkább vájjuk körmünket a húsunkba! Siránkozásra egyelőre semmi okunk, a franciáknak, az oroszoknak, az olaszoknak, a németeknek annál inkább!
Ó, édes Kittym, az egész invázióból az a leggyönyörűbb, hogy úgy érzem, közelednek a barátaink. Ezek a szörnyű németek oly soká sanyargattak és tartották torkunkon a kést, hogy már akkor is bizakodással telik meg a szívünk, ha arra gondolunk, hogy barátaink és megmentőink nincsenek messze!
Most már nem a zsidókról van szó, hanem Hollandiáról és az egész megszállt Európáról. Margot szerint talán már szeptemberben vagy októberben beiratkozhatunk az iskolába.
Ui. Majd még beszámolok a legújabb hírekről!
Annéd
`1944. június 9, péntek`
Drága Kittym!
Az invázió nagyszerűen halad. A szövetségesek elfoglalták Bayeux-t, egy kis falut a francia tengerparton, s most Caent ostromolják. Világos, hogy el akarják foglalni Cotentin-félszigetet, mert így bekeríthetik Cherbourg-t. A haditudósítók esténként beszámolnak a hadsereg harcairól, bátorságáról és lelkesedéséről. A leghihetetlenebb hőstetteket követik el. Néhány Angliába visszatért sebesült is megszólalt a mikrofon előtt. Bár kedvezőtlen az időjárás, szorgalmasan repülnek. A BBC-ből megtudtuk, hogy Churchill is részt akart venni az invázióban, s csak Eisenhower és még néhány tábornok tanácsára mondott le erről a tervéről. Képzeld, milyen bátor ez az öreg ember. Pedig úgy tudom, hogy már hetvenéves is elmúlt.
Nálunk megint lecsillapodott kissé az izgalom, de azért reméljük, hogy ez év végéig mégiscsak befejezik a háborút. Már éppen ideje! Őnagysága siránkozása kibírhatatlan. Most, hogy többé nem őrjíthet meg bennünket az invázió késése miatt, egész nap azért nyafog, mert rossz az idő. Nagy kedvem volna beültetni egy vödör hideg vízbe és felrakni a padlásra.
Annéd
`1944. június 13, kedd`
Drága Kittym!
Már elmúlt a születésnapom is, tizenöt éves lettem. Jó sok ajándékot kaptam.
Anya és apa megvette nekem Springer `Művészettörténet`ének öt kötetét, egy készlet fehérneműt, két övet, egy zsebkendőt, két üveg joghurtot, egy kis üveg dzsemet, egy mézeskalácsot meg egy növénytani könyvet. Ezenkívül Margot-tól egy dublé karperecet kaptam, Van Daanéktól könyvet, Dusseltől Biomalz és Lathyrus-tápszert, Miep és Elli cukorkával és füzetekkel, s mindennek betetőzéséül Kraler három szelet sajttal és egy `Mária Terézia` című könyvvel lepett meg. Peter gyönyörű pünkösdi rózsacsokorral kedveskedett. Szegény fiú, akárhogyan is igyekezett, nem tudott egyebet szerezni.
Az invázió továbbra is nagyszerűen halad. Pedig rettenetesen rossz az időjárás, egymást érik a viharok, a záporok, és állandóan hullámzik a tenger.
Churchill, Smuts, Eisenhower és Arnold tegnap meglátogatta az angolok által meghódított és felszabadított falvakat. Amikor a partvidéket lőtték, Churchill egy torpedóhajón tartózkodott. Mint a legtöbb férfi, úgy látszik ő sem ismer félelmet. Irigylem érte!
Innen, a mi hátsó erődünkből nehéz megállapítani, hogy milyen az országban a közhangulat. Az emberek kétségtelenül boldogok, hogy végre mégis megemberelte magát az a semmittevő (!) Anglia. Minden hollandot, aki az angolokat lenézi s szidja Angliát meg öreguras kormányát, aki gyávának tartja az angolokat, de gyűlöli a németeket, szeretnék egyszer úgy megrázni, mint ahogy a párnát szoktam. Remélem, hogy ezzel felfrissülnének az eltompult agyvelők.
Annéd
`1944. június 14, szerda`
Drága Kittym!
Rengeteg kívánság, gondolat meg az elszenvedett szidások és szemrehányások kavarognak szegény fejemben. Igazán nem vagyok öntelt, ahogyan sokan hiszik, mindenki másnál jobban ismerem a hibáimat és fogyatékosságaimat, azzal a különbséggel, hogy még azt is tudom, hogy meg akarok javulni, meg fogok javulni és részben már meg is javultam.
Gyakran gondolkoztam rajta, hogy akkor mért tartanak olyan szörnyen önteltnek és szerénytelennek? Vajon én vagyok-e az, vagy pedig a többiek? Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de mégsem húzom át ezt a mondatot, mert semmiképpen nem tartom helytelennek. Van Daanné őnagyságáról, aki pedig a legtöbbször korhol, közismert, hogy műveletlen, sőt nyugodtan mondhatjuk: "ostoba". Ostoba emberek többnyire nem tudják elviselni, ha valaki különb, mint ők.
Őnagysága butának tart, pedig ő az, aki nagyon gyenge felfogású, szerénytelennek tart, pedig ő még szerénytelenebb; azt állítja, hogy rövidek a ruháim, pedig az övéi még rövidebbek. Szerinte öntelt vagyok, pedig ő kétszer annyit szól bele olyan dolgokba, amikről nincs fogalma. De egyik kedvenc közmondásom szerint: "Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél", s ezért hajlandó vagyok elhinni, hogy öntelt vagyok.
Megvan az a tulajdonságom, hogy senki se tehet nekem annyi szemrehányást, mint önmagam. Ha aztán ehhez anya is hozzáadja a jó tanácsait, olyan töméntelen prédikáció gyűlik össze bennem, hogy elkeseredésemben szemtelen leszek, visszafeleselek, s végül szokásom szerint kijelentem:
- Úgysem ért meg engem senki!
Mindig ez jár az eszemben, s bármily hihetetlenül is hangzik, van benne egy cseppnyi igazság. Sokszor úgy hatalmába kerít az önvád, hogy vigasztalásra van szükségem, szeretném, ha valaki a helyes mederbe terelné a gondolataimat, kissé törődne a lelki világommal. Sajnos, bárhogyan is kerestem, még nem akadtam ilyen emberre.
Most tudom, Peterre gondolsz, ugye, Kitty? Hát az úgy van, hogy Peter szeret ugyan, de nem mint szerelmes, hanem mint jó barát. Napról napra jobban ragaszkodik hozzám, s ezért nem értem, hogy micsoda titokzatos hatalom tart bennünket távol egymástól. Néha azt hiszem, túloztam, amikor azt írtam, hogy rettenetesen vágyódom utána, de ha két napja nem voltam nála, nagyon hiányzik nekem. Pedig Peter, noha kedves és jó fiú, tagadhatatlanul csalódást jelent számomra. Főleg azért, mert hitetlen, minden gondolata az evés, de ezenkívül is számos kiábrándító tulajdonságát fedeztem fel. Mindamellett meg vagyok róla győződve, hogy megtartjuk egymásnak tett ígéretünket és sose fogunk veszekedni. Peter nyugodt, türelmes és engedékeny. Sokkal inkább rám hallgat, mint az anyjára. Elszántan igyekszik a holmiját rendben tartani. De mért zárja el előlem a lelkét? Tudom, hogy zárkózott természetű, sokkal inkább az, mint én, de eddig azt tapasztaltam, hogy éppen a zárkózott embereknek van sokkal nagyobb szükségük bizalmas barátra.
Amióta itt élünk a hátsó traktusban, mind a ketten nagyon sokat gondolkozunk. Sokszor beszélgetünk a jövőnkről, a múltról meg a jelenről, de - mint már megírtam - mégsem ő az igazi, annak még ezután kell eljönnie.
Annéd
`1944. június 14, szerda`
Drága Kittym!
Lehetséges, hogy azért imádom úgy a természetet, mert már régóta ki se dugtam az orromat a szabad levegőre? Emlékszem, hogy azelőtt nem kötötte úgy le a figyelmemet a ragyogó kék ég, a csiripelő madár, a holdvilág és a nyíló virág. De azóta megváltoztam.
Például pünkösdkor, amikor pedig nagy volt a hőség, este leküzdöttem az álmosságot, csak azért, hogy fél tizenkettőkor a nyitott ablaknál nézhessem a holdat. Sajnos, hiába hoztam meg ezt az áldozatot, mert olyan világos volt, hogy nem mertem a nyitott ablakhoz állni. Máskor meg - pár hónappal ezelőtt - véletlenül akkor voltam fent, amikor nyitva volt az ablak, s ott maradtam, míg be nem csukták. Minden porcikámban a sötét éjszaka, a vihar és a kergetőző felhők hatása alatt állottam. Másfél év óta először néztem farkasszemet az éjszakával. Ez este után úgy vágyakoztam erre a látványra, hogy az legyőzte félelmemet a tolvajoktól, a patkányoktól, az elhurcolástól. Azontúl teljesen egyedül jártam le az irodába és a konyhába, s kinéztem az ablakon. Sokan szeretik a természetet, vannak, akik még alusznak is a szabad ég alatt. A börtönök és a kórházak lakói alig várják azt az időt, amikor újra élvezhetik a szabad természetet. Persze kevesen élnek úgy elszigetelve és elzárva, mint mi. Pedig a természethez mindenkinek egyformán joga van.
Bizonyára nem képzelődöm, amikor úgy érzem, hogy megnyugtatnak a felhők, a csillagok és a hold. Sokkal jobb gyógyszer ez, mint a bróm meg a valérián. A természet alázatossá tesz és arra biztat, hogy bátran viseljem el a szenvedéseket.
Sajnos, odajutottam, hogy csak a poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül élvezhetem a természetet s még így is csak néhanapján. Pedig ez nem nagy élvezet: a természet igazán csak eredeti formájában élvezhető.
Annéd
```1944. június 16, péntek`
Drága Kittym!
Újabb problémák: őnagysága kétségbe van esve, főbelövésről, bebörtönzésről, akasztásról, öngyilkosságról beszél. Féltékenykedik, mert Peter közlékenyebb velem, mint vele. Megsértődött, mert Dussel nem hajlandó vele komolyan flörtölni, attól tart, hogy férje dohányfüstbe öli a bundáért kapott pénzt, veszekszik és szitkozódik, sír, nevet és panaszkodik, aztán újból csak veszekszik.
Mihez kezdjünk egy ilyen nyafogós, bolondos nőszeméllyel? Senki se veszi komolyan, hisz oly gyatra teremtés. Mindenkinek csak panaszkodik s közben úgy öltözik, hogy ráillik a mondás: "Von hinten Lyceum, von vorne Museum."[24] Ehhez járul még az is, hogy Peter szemtelenkedik, Van Daan úr ingerlékeny, anya cinikus. Mondhatom, szép kis környezet! Így aztán a közmondáshoz tartom magam: nevess mindenen, ne törődj semmivel! Igaz, hogy ez önzés, de annak, akit magára hagytak, ez az egyetlen megoldás.
Kralert újból behívták négy hétre sáncot ásni.
Majd igyekszik felmentetni magát egy orvosi bizonyítvány és egy vállalati levél alapján. Koophuisnak megoperálják a gyomrát. Tegnap tizenegy órakor kikapcsoltak minden magántelefont.
Annéd
`1944. június 23, péntek`
Drága Kittym!
Semmi újság. Az angolok megkezdték Cherbourg ostromát. Apa és Van Daan szerint október 10-ig feltétlenül felszabadítanak bennünket! Az oroszok sem maradnak tétlenek. Tegnap, a német villámháború harmadik évfordulóján, Vityebszknél megindították az offenzívát.
Már alig van krumplink. Nyolcfelé osztjuk a készletet. Gazdálkodjék mindenki a saját szakállára!
Annéd
`1944. június 27, kedd`
Drága Kittym!
Az általános hangulat megváltozott. Az invázió nagyszerűen halad előre. Ma elfoglalták Cherbourg-t, Vityebszket és Szlobint, s rengeteg foglyot és zsákmányt ejtettek. Most már az angolok azt rakják partra, amit akarnak, hiszen van kikötőjük. Három héttel az invázió megkezdése után övék az egész Cotentin-félsziget. Óriási teljesítmény. Pedig ez alatt a három hét alatt itt és Franciaországban nem múlt el nap vihar és eső nélkül. De a rossz időjárás nem akadályozta meg az angolokat és a franciákat abban, hogy bebizonyítsák óriási fölényüket, ezzel pedig alaposan élnek! Bár a Wuwát (a német csodafegyvert) folyton bevetik, nem sokra mennek ezzel a sziszegő bombával. Csak jelentéktelen kárt okoznak vele Angliának, persze a moffok sajtójának így van mit írnia.
Minden német asszonyt és gyereket, aki nem végez hadimunkát, a partvidékről átköltöztettek Groningenbe, Frieslandba vagy Gelderlandba.[25] Mussert[26] kijelentette, hogy ő is felveszi a mundért, ha az inváziós hadsereg ideér. Csak nem akar harcolni ez a puffancs? Ezt tudniillik hamarabb is megtehette volna az orosz fronton. Finnország annak idején visszautasította a békeajánlatot, most pedig félbeszakította a fegyverszüneti tárgyalásokat. Megbánják ezt még ezek a tökfejűek!
Mit gondolsz, hogy állunk majd július 27-én?
Annéd
`1944. június 30, péntek`
Drága Kittym!
Az idő rossz, azaz: Bad weather at a stretch to the 30th of June.[27]
Mit szólsz hozzám? Ugye, sok angol szót ismerek már? Ezt azzal is bizonyíthatom, hogy bár szótárral, de olvasom az `An ideal husband`et.
A háború nagyszerűen halad. Az oroszok elfoglalták Bobrinszkot, Mogiljovot, Orsát és sok foglyot ejtettek.
Itt minden all right. Lassanként felderülnek a kedélyek. Győztek a túlzó optimisták. Ellinek új frizurája van. Miep egy hétre szabadságra ment. Ezek a legújabb hírek.
Annéd
`1944. július 6, csütörtök`
Drága Kittym!
Amikor Peter arról beszél, hogy egyszer majd gonosztevő vagy üzér lesz belőle, elszorul a szívem. Persze csak tréfál, de nekem az az érzésem, hogy nem bízik a saját jellemében. Margot-tól is, Petertől is folyton csak ezt hallom: - Hiszen ha mi is olyan erősek és bátrak volnánk, mint te, ha úgy keresztül tudnám vinni, amit akarok... Ha nekem is volna annyi kitartásom, mint neked, akkor bizony!...
Hát valóban helyes, hogy nem engedem magam befolyásolni? Jó-e, hogy mindig csak a lelkiismeretem szavára hallgatok?
Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy valaki elismerje a gyengeségét s azután is megmaradjon gyengének. Ha tudja, miért nem igyekszik megváltozni, miért nem edzi a jellemét? A válasz, amit kaptam, az volt: - Így sokkal kényelmesebb. - Hát ez bizony elég szomorú. Kényelmesebb? Már hogy volna kényelmes a lusta és bűnös élet? Nem, nem lehet igaz, hogy a tunyaság és a... pénz egyszerűen elcsábítson valakit.
Soká gondolkoztam, mit válaszoljak ezekre, hogyan bírjam rá Petert, hogy bízzon magában és javuljon meg. Most sem tudom, hogy megtaláltam-e a helyes módszert.
Gyakran elképzeltem, milyen boldog volnék, ha valaki megajándékozna bizalmával s most, amikor ez megtörtént, azt látom, hogy nehéz a más ember problémáival foglalkozni és megtalálni rá `a választ,` főleg azért, mert számomra a "kényelem" meg a "pénzimádat" teljesen idegen fogalom. Peter mindinkább támaszt keres bennem, pedig ezt semmiképpen nem szeretném. Persze, olyan fiúnak, mint Peter, nehéz dolog megállni a helyét az életben. De még sokkal nehezebb ez az öntudatos ember számára, mert annak kitartóan kell keresnie a helyes utat a problémák tengerében. Napok óta tépelődöm. Valami ellenszert keresek erre a szörnyű szóra, hogy: "kényelem".
Meg kell magyaráznom, hogy az, amit oly szépnek és kellemesnek gondol, lerántja majd a mélybe, oda, ahol nincsenek barátok, ahol nincs kire támaszkodni, ahol nincsen semmi szép, a mélybe, ahonnan majdnem lehetetlen felemelkedni.
Élünk anélkül, hogy tudnánk, miért és minek. Mindnyájan élünk, s az a célunk, hogy boldogok legyünk. Mindnyájan élünk, különbözőképpen és mégis egyformán. Mi mindhárman jó körülmények között nőttünk fel, tanulhattunk, arra is van lehetőségünk, hogy az életben elérjünk valamit, s van rá okunk, hogy reménykedjünk a boldogságban, de... nekünk magunknak kell ezt kiérdemelnünk, és ez az éppen, amit kényelmesen nem lehet elérni. Ahhoz, hogy a boldogságot kiérdemeljük, dolgozni kell, és becsületesen élni, nem pedig üzérkedni és lustálkodni. Lehet, hogy a lustaság `vonz`, a munka viszont `kielégít`.
Nem értem azokat az embereket, akik nem szeretik a munkát, de Peter nem is tartozik hozzájuk. Csak éppen nincsen határozott célja, s azt hiszi, buta és tehetségtelen ahhoz, hogy legyen belőle valami. Szegény fiú, még sose érezte, milyen kellemes érzés másokat boldoggá tenni, s erre nem is tudom megtanítani. Hitetlen, gúnyosan beszél Jézus Krisztusról, és káromolja Isten nevét. Bár én se vagyok ortodox, mindig fájlalom, ha látom, hogy Peter milyen nyomorult, elhagyatott és szerencsétlen.
Boldogok a hivők; földöntúli dolgokban hinni nem mindenkinek adatott meg. Sokan nem hisznek a halál utáni bűnhődésben, a tisztítótűzben, a pokolban és a mennyországban, de ez nem is fontos. A vallás - mellékes, hogy melyik - helyes útra tereli a hivőket. Nem is lényeges az istenfélelem; fő, hogy az emberek megbecsüljék egymást és tiszta legyen a lelkiismeretük. Milyen jók lennének, ha esténként, lefekvés előtt végiggondolnák az aznapi eseményeket, s pontosan megállapítanák, hogy mit cselekedtek jól és mit rosszul. Mindennap akaratlanul is elhatároznák, hogy megjavulnak s ennek egy idő múlva valószínűleg meg is lenne az eredménye. Ezt a módszert mindenki kipróbálhatja, nem kerül semmibe és igazán hasznos. Mert tanulja meg az, aki még nem tudja: "Hatalmas erő a tiszta lelkiismeret!!"
Annéd
`1944. július 8, szombat`
Drága Kittym!
B. úr, az üzlet vezérképviselője, Beverwijkben járt s nagy tömeg földiepret szerzett az ottani gyümölcspiacon, amit azon porosan, homokosan, 24 ládában szállítottak ide a magunk meg az iroda részére. Még aznap este hat üveg befőttet és nyolc üveg lekvárt készítettünk. Miep másnap szándékozott lekvárt főzni az iroda számára.
Déli fél egykor, amikor senki idegen nem volt a házban, lezárták az utcai ajtót; s Peter, apa meg Van Daan lerobogtak a lépcsőn és felhordták az epresládákat. Én a tartályból meleg vizet folyattam, Margot a vödröket hordta. "Minden ember a fedélzeten volt." Valami furcsát éreztem a gyomromban, amikor beléptem az iroda melletti túlzsúfolt konyhába. Miep, Elli, Koophuis, Henk, apa, Peter: a rejtőzők és az élelmezési osztag, mindnyájan együtt, fényes nappal!
A függönyökön ugyan senki se láthatott keresztül, de a hangos beszéd, az
ajtócsapkodás... Olyan izgatott voltam, hogy szinte kirázott tőle a hideg.
Hiszen mi még bujkálunk - gondoltam - de ilyen lesz az életünk, ha majd újra
mutatkozhatunk a világ előtt. Már megtelt a lábas, amikor hirtelen fel
kellett mennünk. A család többi tagja fent a mi konyhánkban, az asztalnál
tisztította az epret, azaz tisztítaniok kellett volna, de több került a
szájukba, mint a vödörbe. Később még egy vödörre volt szükség, Peter éppen
fel akarta hozni az alsó konyhából - amikor kétszer egymás után csengetés
hallatszott. A vödör lent maradt, Peter felrohant. A forgóajtót bezárták!
Olyan türelmetlenek voltunk, hogy szinte toporzékoltunk, de hiába! Nem
nyithattuk ki a csapot, akármennyire is vágyott a félig mosatlan eper még
egy kis fürdőre. Betartottuk a rejtőzködők törvényét: "Ha idegen lép a
házba, minden csapot el kell zárni, nehogy a zaj árulónk legyen."
Egy órakor feljött Henk. Tőle tudtuk meg, hogy az imént a postás csengetett. Peter újból lerobogott a lépcsőn, közben megint megszólalt a csengő, s máris szaladt vissza. Én meg előbb a forgószekrénynél álltam, aztán felosontam a lépcsőn s ott hallgatóztam. Végül Peterrel tolvaj módra a korlát mellől lestük az alulról jövő szófoszlányokat, de idegen hangot nem hallottunk. Peter erre újra nekiindult, de félúton megállt és Ellit szólítgatta. A konyhában azonban oly nagy volt a zaj, hogy túlharsogta Peter hangját. Peter végül is leszaladt. Én meg ezalatt feszülten figyeltem.
- Tűnj el azonnal, a könyvelő van itt! - ez Koophuis hangja volt. Peter sóhajtozva feljött s valaki bezárta a forgószekrényt. Fél kettőkor végre megjelent Kraler:
- Ó, jaj nekem! - sopánkodott. - Mindenütt csak epret látok. Eper a reggelim, Henk epret eszik, Koophuis epret kóstolgat, Miep epret főz, már tele van az orrom a szagával. És amikor végre szabadulni szeretnék tőle, feljövök és... itt is epret mosnak.
Amit nem tudtunk megenni, azt befőztük. De még aznap fel kellett nyitnunk két üveget s apa gyorsan lekvárt főzött belőle. Másnap reggel és délben is két üveget bontottunk fel. Van Daan nem gőzölte ki jól a befőttet. Így hát apa esténként lekvárt főz.
Epret eszünk a kásához, az íróhoz, a vajaskenyérhez, epret eszünk desszert helyett, epret cukorral és homokkal. Két álló napig mindig csak epret láttam. Addigra vagy elfogyott, vagy üvegbe rakták és a kamrába zárták.
- Hallottad-e már, Anne - kérdezte tőlem Margot - hogy a zöldséges tizenkilenc font zöldborsót hozott nekünk?
- Hát ez aztán kedves - feleltem. - Persze kedves, de mennyi munkánk lesz vele... brrr!
- Vasárnap délelőtt mindnyájan borsót fejtünk - jelentette be anya ebéd közben. És így is lett. Ma, reggelizés után feltettek az asztalra egy színültig zöldborsóval telt zománcozott fazekat. Elég unalmas munka a borsófejtés. Hát még a hüvelytisztítás! Azt hiszem sokan vannak, akik nem is tudják, milyen jó étel a borsóhüvely, persze csak akkor, ha a belsejét lehámozzák. Előbb említett jó tulajdonságát az tetézi be, hogy így háromszor olyan kiadós.
A borsóhüvely lehámozása rendkívül aprólékos és piszmogós foglalkozás, legfeljebb csak pedáns fogorvosoknak vagy pontos irodistáknak való, de annál szörnyűbb egy türelmetlen kamaszleány számára. Fél tízkor fogtunk hozzá. Fél tizenegykor hagytam abba, de már fél tizenkettőkor folytattam. Már a fejem is zúg belé: a hegyét lecsípni, a hártyáját lehúzni, a szálkáját leszedni, a hüvelyt az edénybe dobni és így tovább, és így tovább. A szemem is káprázik tőle: zöld, zöld, szálka, kukac, rothadt hüvely, zöld, zöld, zöld.
Hogy meg ne kukuljak s mégis csináljak valamit, egész délelőtt annyi szamárságot kotyogok össze, amennyit csak bírok, s míg másokat megnevettetek, engem majd megesz az unalom. Minél tovább fejtem a borsót, annál jobban meggyőződöm róla, hogy soha, de soha nem lesz belőlem `csak` háziasszony!
Tizenkét órakor végre megebédelünk, de fél egytől negyed kettőig megint csak borsót fejtünk. Ha olykor abbahagyom, úgy érzem, mintha tengeri beteg volnék. Négy óráig alszom, de azután is csak úgy szédelgek e miatt a nyomorult borsó miatt.
Annéd
`1944. július 15, szombat`
Drága Kittym!
Egy könyvet kaptunk kölcsön a könyvtárból; a következő merész címe van: `Mi a véleménye a modern fiatal leányról?` Ma én is erről a kérdésről szeretnék írni Neked.
A könyv írója ugyancsak bírálja a mai fiatalságot, de azt azért nem állítja, hogy a fiatalok semmire se jók. Ellenkezőleg, az a véleménye, ha akarnák, felépíthetnének egy jobb és szebb világot, hiszen erre megvan minden lehetőségük. De a mai fiatalság felületes, s nem látja meg az igazi szépséget.
A könyv egyes részeinél úgy éreztem, hogy az író kritikája nekem szól. Éppen azért kitárom előtted a lelkem s védekezem a támadás ellen.
Van egy feltűnő jellemvonásom, amit bizonyára mindenki észrevesz, aki hosszabb ideje ismer: az önkritikám. Úgy megfigyelem minden tettemet, mint egy kívülálló. Ilyenkor elfogulatlanul és feddően állok szemben a mindennapi Annéval s figyelem, mit csinál jól, mit rosszul. Ettől az "önmegfigyeléstől" sose tudok szabadulni. Minden kimondott szó után rögtön tudom: "Ezt másképp kellett volna", vagy: "Ezt helyesen mondtad." Sokszor megbírálom magam s mindjobban belátom, mennyire igaza van apának, amikor azt mondja: - Kell, hogy minden gyerek maga nevelje magát. - A szülők csak jó tanácsot adhatnak és irányíthatnak, de a jellemét mindenkinek magának kell kialakítania.
Rendkívül sok életkedv is van bennem, erősnek és kitartónak, szabadnak és fiatalnak érzem magam. Boldog voltam, amikor először döbbentem rá erre, s tudom, nem egykönnyen törnek majd meg azok a csapások, amiket minden embernek el kell viselnie.
De hát erről már többször beszámoltam. Most még visszatérek az "apa meg anya nem ért meg engem" című fejezetre. Apám és anyám mindig nagyon kényeztettek, szerettek, gyámolítottak és mindent megtettek, ami tőlük telt. És mégis hosszú ideig magányosnak, kiközösítettnek, elhagyatottnak éreztem magam. Apa mindent elkövetett, hogy megnyugtasson, de hiába. Magam gyógyultam ki belőle, magam jöttem rá, milyen helytelenül viselkedem.
Vajon miért nem támaszkodhattam apámra ebben a küzdelemben, s miért nem találta meg a hozzám vezető utat? Apámnak, azt hiszem, rossz volt a módszere. Állandóan úgy kezelt, mint egy gyereket, akinek át kell esnie a kamaszkor válságain. Ez elég furcsán hangzik, ugye, hiszen apa mindig komolyan éreztette velem, hogy értelmesnek tart. De egy valamit elmulasztott: nem gondolt arra, hogy elsősorban a lelki válságommal kell megbirkóznom. Hallani sem akartam "a korommal járó nehézségekről", "más lányok hasonló bajairól!", s arról, hogy az "majd elmúlik". Szerettem volna, ha nem kezelnek úgy, mint a többi lányt, hanem kizárólag mint Annét. De Pim ezt nem értette meg, én pedig nem lehettem közlékeny olyan valakivel, aki önmagáról szintén nem beszél. Pim elhallgatta a saját bajait, így hát én sem bíztam rá a titkaimat.
Pimnek az az álláspontja, hogy neki is voltak valaha hasonló válságai, de akármennyire is szeretné, idős ember és apa létére nem játszhatja életemben a barát szerepét.
Elhatároztam tehát, hogy életfelfogásomat és alaposan átgondolt szemléletemet nem közlöm mással, csak a naplómmal és hébe-hóba Margot-val. Apa elől eltitkolom a lelkiéletemet, nem beszélek neki az ideáljaimról. Szántszándékkal elidegenedtem tőle.
Csak érzéseim szerint tudok cselekedni. Így kívánja meg a nyugalmam. Teljesen elveszteném a nyugalmamat és az önbizalmamat - pedig keservesen szereztem meg - ha ismét kritizálnák a csacsiságaimat. Ezt még Pimtől sem tűrném el, bármily kegyetlenül hangzik is, mert nem avattam be a lelki életembe, sőt ingerültségemben gyakran el is taszítottam magamtól.
Már többször szeget ütött a fejembe: miért is van Pim terhemre? Alig tudok vele tanulni, kedveskedéseit mesterkéltnek érzem, szeretném, ha békén hagyna s legszívesebben arra kérném, hogy kissé hanyagoljon el, amíg meg nem nyugszom. Nyilván, mert még mindig bánt a lelkiismeret a csúnya levél miatt, amit egyszer izgalmamban írtam neki. Ó, de nehéz mindenért szilárdan és bátran helytállni.
De mégsem ez volt a legnagyobb csalódásom. Még ennél is jobban rágódom Peter miatt. Tudom, én hódítottam meg őt és nem ő engem. Eszményképet alkottam róla, a csendes, jó érzésű, kedves fiút láttam benne, akinek szeretetre és barátságra van szüksége. Kerestem valakit, akivel mindent megbeszélhetek, kerestem a barátot, aki megmutatja nekem a helyes utat. Nagy nehezen elértem a célom, s lassan, de biztosan megnyertem magamnak. Amikor végre összebarátkoztunk, akarva, nem akarva olyan bizalmas viszonyba kerültünk, amiről később beláttam, hogy helytelen.
A legkényesebb dolgokról is beszéltünk, de arról, amivel a szívem csordultig van, a mai napig hallgattam. Még most sem vagyok tisztában Peterrel. Nem tudom, hogy felületességből vagy elfogultságból tartózkodó-e velem szemben. De ettől eltekintve, nagy hibát követtem el, amikor teljesen kikapcsoltam a barátkozásnak egyéb lehetőségeit s intimitásokkal igyekeztem hozzá közeledni. Peter szeretetre vágyik s érzem, hogy napról napra jobban szeret. Őt kielégítik a találkozásaink, de bennem csak felébresztik a vágyat, hogy újra meg újra megpróbáljak a lelkére beszélni. És mégsem merem felvetni azokat a problémákat, amelyeket oly nagyon szeretnék. Peternek sejtelme sincs róla, mennyi erőfeszítésembe került, amíg meghódítottam. Most viszont inkább ő ragaszkodik hozzám, s egyelőre nem tudom, hogyan szakíthatnék vele és hogyan állíthatnám a saját lábára. Mert gyorsan ráeszméltem, hogy ez a barátság nem nekem való, de igyekeztem őt legalább kigyógyítani a kishitűségből, meg akartam vele értetni, hogy becsülje meg a fiatalságát.
"A fiatalok voltaképpen jobban magukra vannak utalva, mint az öregek." Valahol olvastam ezt a mondatot s úgy érzem igaz.
Vajon itt, a hátsó traktusban, kiknek rosszabb a helyzete? A felnőtteknek vagy nekünk fiataloknak? Kétségtelenül nekünk. Az idősebbeknek mindenről megvan a véleményük s mindig tudják, hogyan cselekedjenek. Nekünk sokkal nehezebb kitartani a nézeteink mellett olyan időkben, amikor minden idealizmust a sárba taposnak és kipusztítanak, amikor az embereknek csak a legvisszataszítóbb tulajdonságait látjuk, s megrendül az igazságba, a jogba és Istenbe vetett hitünk.
Aki még ezek után is azt állítja, hogy itt a hátsó traktusban az idősebbeknek rosszabb a helyzetük, mint nekünk, bizonyára nem gondol arra, hogy mennyivel súlyosabban érintenek bennünket a felmerülő kérdések, azok, amelyeknek a megoldásához még túlságosan fiatalok vagyunk. Pedig oly közel kerülnek hozzánk, hogy előbb-utóbb azt képzeljük, már meg is tudjuk oldani. De ezek a megoldások többnyire helytelenek és így ki kell őket javítanunk. Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.
Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra fordul minden, elmúlik ez a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.
De addig féltve őrzöm az álmaimat s remélem, talán megvalósulnak egyszer.
Annéd
`1944. július 21, péntek`
Drága Kittym!
Már megint reménykedem. Végre minden jól megy. Jól, sőt kitűnően! Micsoda bomba hírek! Hitler ellen merényletet követtek el, de ez egyszer nem a "zsidó kommunisták" vagy az "angol kapitalisták", hanem egy német tábornok, egy gróf s méghozzá fiatal ember. Sajnos az "isteni gondviselés" horzsolások és kisebb égési sebek árán megmentette a "Vezér" életét, csak közvetlen környezetében halt vagy sebesült meg néhány katonatiszt és tábornok. A főbűnöst agyonlőtték.
Kell-e ennél jobb bizonyíték arra, hogy sok száz tiszt és tábornok utálja már a háborút, s Hitlert a pokol legmélyére kívánja? Tervük az volt, hogy Hitler halála után megalakítják a katonai diktatúrát, a szövetségesekkel megkötik a békét, aztán folytatják a fegyverkezést és vagy húsz év múlva megint kirobbantják a háborút. Egyelőre a gondviselés - bizonyára tudatosan - óvakodott eltenni a Vezért az útból, mert a szövetségesek számára sokkal kényelmesebb és előnyösebb, ha ezek a színtiszta germánok egymást ütik agyon. Annál könnyebb dolguk lesz az oroszoknak meg az angoloknak s annál hamarabb foghatnak hozzá városaik újjáépítéséhez.
De még nem tartunk ott, s eszemben sincs elébe vágni a dicsőséges eseményeknek. Azt hiszem, amit most elmondtam, józan és alapos. Ez egyszer kivételesen nem szaladok elérhetetlen ideálok után. Hitler egyébként volt szíves tudomására hozni ragaszkodó és hű népének, hogy mától kezdve a katonaság a Gestapo parancsai szerint cselekszik. Az a katona, aki megtudja, hogy feljebbvalója részt vett ebben az aljas és gyalázatos merényletben, köteles őt minden peres eljárás lefolytatása nélkül lepuffantani.
Na, ebből aztán szép dolgok sülhetnek ki. Ha Pietje Wijsnek fáj a lába a sok meneteléstől s a feljebbvalója leszidja, Pietje ráfogja a puskáját s elkiáltja magát: - Nesze neked, meg akartad ölni a Vezért! Egy puskalövés, és a bátor tiszt, aki össze merte szidni Pietjét, már át is sétált az örök létbe (vagy a halálba?). A végén a tiszt urak berezelnek majd a félelemtől, ha szembetalálkoznak egy katonával, vagy ha vezényelniök kell, mert a közlegényeknek nagyobb lesz a merszük, mint nekik. Érted, amit mondok, vagy már megint hebrencs vagyok? De mit tegyek, amikor sokkal boldogabb vagyok, semhogy józan lehessek, hiszen tudom, hogy októberben megint az iskolapadban ülhetek! Jaj, hiszen épp az imént mondtam, hogy nem akarok semminek elébe vágni. Bocsáss meg, édes Kittym, de nem hiába örök ellentmondás a nevem.
Annéd
`1944. augusztus 1, kedd`
Drága Kittym!
Előző levelem utolsó mondatában említettem az "örök ellentmondást" s mai levelemet is ezzel kezdem. "Örök ellentmondás." Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső ellentmondásról.
Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla.
Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen.
Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy miért.
Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi, hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a "könnyed" Anne képes elviselni, a "súlyosabb" ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla.
Társaságban tehát a "kedves" Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugra-bugráló kis kecskénél.
Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért
csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám
Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy
tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan
az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom,
hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy
megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok.
A lelkem így zokog: "Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát." Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik, mért vagyok rosszkedvű. Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha... nem volnának mások is a világon.
Annéd
 |  |  |
|
|
|