Globusz^® Publishing 

`1944. március 20, hétfő`

Drága Kittym!

Ma reggel Peter megkért, hogy esténként gyakrabban nézzek fel hozzá, s erősködött, hogy egyáltalán nem zavarom, s hogy ha van hely a szobájában egy személy számára, akkor van kettőre is. Mondtam, nem jöhetek minden este, mert a lentiek ezt nem jó szemmel néznék. Azt felelte, ne igen törődjek vele. Szombat este szeretnék felmenni hozzá, s kértem, okvetlenül figyelmeztessen, hogy mikor kél a hold.

- Hát akkor majd lemegyünk és onnan nézzük a holdat - felelte.

Közben árnyék vetődött boldogságomra. Már régen gyanítom, hogy Peter Margot-nak is tetszik. Nem tudom, mennyire szereti, de számomra ez igen rossz érzés. Lehet, hogy minden alkalommal, amikor együtt vagyok Peterrel, fájdalmat okozok neki, s a legszebb, hogy Margot ezt igyekszik titkolni.

Az ő helyében én kétségbeesnék a féltékenységtől. Margot azonban csak annyit mond, hogy ne sajnáljam őt.

- Nekem furcsa, hogy itt állsz közöttünk harmadiknak - mondtam Margot-nak.

- Én pedig hozzászoktam már ehhez - felelte kissé keserűen.

Ezt egyelőre el se merem mesélni Peternek, majd talán egyszer később. Most még sok az egyéb mondanivalónk.

Anya tegnap este megmosta a fejem, de meg is érdemeltem. Nem lehetek ennyire közömbös vele szemben. Igyekszem tehát, bárhogy van is, barátságosabbnak lenni hozzá s megjegyzéseimet megtartom magamnak.

Pim se olyan kedves már. Az utóbbi időben kevésbé tekint gyereknek, viszont túlságosan kimért velem. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Most nem is írok többet. Úgyis képtelen vagyok bármire is, csak Petert nézem, s csordultig van a szívem!

Annéd

Bizonyíték Margot nemes szívéről; ezt levelet ma, március 20-án kaptam tőle:

"Anne, amikor tegnap azt állítottam, hogy nem vagyok Rád féltékeny, csak 50%-ban voltam őszinte. A helyzet tudniillik az, hogy tényleg nem vagyok féltékeny sem Rád, sem Peterre, csak éppen elszomorít, hogy `én` nem találtam még senkire, s egyelőre nem is találhatok olyasvalakit, akivel beszélhetnék gondolataimról és érzéseimről. Mindamellett szívből kívánom mindkettőtöknek, hogy bizalmas barátságba kerüljetek. Úgyis elég sok mindent nélkülöztök, ami más számára természetes. Másrészt biztosan tudom, hogy én Peterrel sose jutnék el odáig. Az az érzésem, hogy nekem egy fiúval meglehetősen bizalmas viszonyban kellene lennem, hogy mindent elmondjak neki. Éreznem kellene, hogy szavak nélkül is tökéletesen megért. Ezért olyan valakire lenne szükségem, aki szellemileg felettem áll, ezt pedig Peterben nem találom meg. Nálad és Peternél el tudom képzelni, hogy így van.

Ne tégy tehát magadnak szemrehányást azért, hogy engem megrövidítettél és olyat teszel, amihez nekem volna jogom; szó sincs róla. Te meg Peter csak nyerhettek ezzel a barátsággal."

Válaszom:

"Drága Margot!

Levelednek rendkívül örültem, de egyáltalán nem nyugtatott meg.

Egyelőre szó sincs köztünk olyanfajta bizalmas barátságról, mint amilyenre Te gondolsz, csak éppen a sötétben, a nyitott ablak mellett jobban megy a beszélgetés, mint fényes nappal. Érzéseinkről suttogva jobban tudunk egymásnak beszámolni, mintha ki kellene őket kürtölni. Azt hiszem, Peterrel szemben valamiféle nővéri érzés él Benned, s szívesen foglalkoznál is vele, legalább olyan szívesen, mint én. Talán lesz még rá alkalmad, bár az a véleményünk, hogy ez nem a valódi barátság; a bizalomnak kölcsönösnek kell lennie. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy apa meg én sohasem juthattunk idáig.

Hagyjuk hát abba s ne is beszéljünk többé róla. Ha még volna valami mondanivalód, nagyon kérlek, írd inkább le, én is sokkal jobban ki tudom így fejezni, amit akarok, mintha elmondanám.

Nem is hiszed, mennyire csodállak, s remélem, hogy egyszer majd én is olyan nemes lelkű leszek, mint Apa meg Te. Úgy látom, nagyon hasonlíttok egymásra.

Annéd"

`1944. március 22, szerda`

Drága Kittym!

Tegnap ezt a levelet kaptam Margot-tól:

"Kedves Anne!

Tegnapi leveled után az a kellemetlen érzésem támadt, hogy lelkiismeretfurdalás gyötör, ha Peterrel együtt tanulsz vagy beszélgetsz, pedig erre igazán nincsen okod. Az én lelkem vágyik valaki után, akit bizalmával megtisztelhet, de Peter még arra sem volna jó, hogy pótolja.

Az viszont igaz, hogy Peterrel szemben az az érzésem, mintha a fivérem volna, de... fiatalabb fivérem. Érzéseinkben kölcsönösen közeledünk egymás felé s talán később, bár az is lehet, hogy soha, fivéri-nővéri viszony fejlődik ki közöttünk. Egyelőre azonban még nem tartunk ott.

Így hát igazán kár engem sajnálnod, inkább örülj, ahogy csak tudsz a társnak, akit megtaláltál."

Közben itt minden a legjobb úton halad. Azt hiszem, drága Kittym, hogy itt a hátsó traktusban igazi, nagy szerelem van kibontakozóban. Ám házasságra nem gondolok, igazán nem. Nem tudom, milyen ember lesz, ha felnő, elég erős lesz-e a szerelmünk arra, hogy házasságot kössünk. Időközben meggyőződtem róla, hogy Peter szeret, csak azt nem tudom, hogyan.

Ki tudja, vajon jó pajtásra van-e szüksége, vagy a nőt látja-e bennem, esetleg talán csak a húgát.

Amikor megemlítette, hogy mindig pártoltam, ha a szüleivel nézeteltérése volt, nagyon boldog voltam. Éreztem, hogy barátságunk tovább jutott egy lépéssel. Tegnap azt kérdeztem tőle, mit tenne, ha egész tucat Anne volna itt és mind bejárna hozzá.

- Nem is lenne rossz, ha mind olyan volna, mint Te! - felelte.

Peter igen vendégszerető. Azt hiszem, tényleg örül, ha nála vagyok. Közben szorgalmasan tanul franciául, még az ágyban is, egészen negyed tizenegyig. Ha a szombat esti hangulatos beszélgetésünkre gondolok, életemben először meg vagyok magammal elégedve. Ezt úgy értem, hogy most is csak ugyanazt mondanám és nem mást, pedig ez nálam ritkaság.

Peter olyan szép fiú; akkor is, ha nevet, akkor is, ha hallgat és maga elé néz. Kedves és jó. Véleményem szerint akkor hódítottam meg, amikor ráeszmélt, hogy egyáltalán nem vagyok az a felületes Anne, akinek látszom, hanem álmodozó lélek, akinek problémái az övéhez hasonlóak.

Annéd

Válasz:

"Drága Margot!

Legjobb, ha bevárjuk, hogy mit hoz a jövő. Rövidesen - jobbra vagy balra - döntésre kerül az ügy köztem és Peter között. Hogyan és miképp, még nem tudom, ezúttal nem nézek tovább az orromnál. Egyet azonban elhatároztam. Ha barátságot kötök Peterrel, elmondom majd néki, hogy Te is szereted és mellé állsz, ha szüksége van rá. Ez utóbbi ellen valószínűleg tiltakoznál, de ez most már nem érdekel engem. Nem tudom, Peter hogyan vélekedik Rólad, majd akkor azt is megkérdem tőle.

Már hogy volna kellemetlen, ellenkezőleg!

Gyere csak fel nyugodtan a manzárdra vagy bárhová, ahol vagyunk. Igazán nem zavarsz, mert mi - úgy érzem - hallgatólagosan megegyeztünk, hogy csak este, sötétben beszélgetünk.

Ne ess kétségbe! Én is így teszek, pedig nem mindig könnyű; eljön még a Te időd is, hamarább, mint gondolnád.

Annéd"

`1944. március 23, csütörtök`

Drága Kittym!

Itteni helyzetünk újra javult kissé. Élelmiszerjegy-szállítóinkat szerencsére szabadon engedték. Miep is itt van tegnap óta. Elli jobban érzi magát, de még mindig köhög. Koophuis viszont még soká lesz beteg.

Tegnap lezuhant egy repülőgép. A bent ülők ejtőernyőikkel még idejekorán kiugrottak. A gép egy iskolára zuhant, de a gyerekek már nem voltak ott. Kisebb tűz keletkezett és volt néhány halálos áldozat is. Borzasztó volt, ahogy a németek tüzeltek a leereszkedő repülőkre. Az amszterdami lakosság a végletekig felháborodott ennyi aljasság láttán. Mi, vagyis a hölgyek, megijedtünk. Iszonyodom mindenfajta lövöldözéstől.

Mostanában gyakran járok fel Peterhez. Habzsolom a friss esti levegőt. Jó érzés mellette ülni és az ablakon kinézni.

Van Daan és Dussel igen ízléstelenül viselkedik, ha Peterhez megyek. - Anne's zweite Heimat[13] - hallom a megjegyzést - illik az, hogy fiatalurak késő este ifjú lánykákat fogadjanak? - Peter csodálatos nyugalmat tanúsít az efféle, úgynevezett szellemes megjegyzésekkel szemben.

Anya elég kíváncsi s biztosan meg szeretné kérdezni, miről beszélgetünk, de attól fél, hogy elutasító választ kap. Peter azt állítja, hogy a felnőttek irigylik tőlünk a fiatalságunkat, nem érdemes hát törődnünk epés megjegyzéseikkel. Néha értem jön, de ilyenkor minden elővigyázatossági rendszabály ellenére belepirul, s alig tud szóhoz jutni. Mégiscsak jó, hogy én sohasem pirulok el. Azt hiszem, ez az érzés igen kellemetlen lehet.

Apa állandóan azzal ugrat, hogy ciframaris vagyok, pedig ez nem is igaz. Csak a hiúság sok bennem! Eddig még nemigen mondta rám senki, hogy szép vagyok. Kivéve egy iskolás fiút, aki kijelentette, hogy jól áll nekem, ha nevetek. Tegnap azután őszinte bókot kaptam Petertől. A rend kedvéért ideírom beszélgetésünk lényegét:

Peter gyakran biztat:

- Nevess hát!

Ez annyira feltűnt nekem, hogy megkérdeztem:

- Minek nevessek folyton?

- Olyan szép vagy így; két gödröcske keletkezik az arcodon; vajon mitől?

- Így születtem. Az államon is van egy. Az egyetlen szép rajtam.

- Dehogy, nem igaz.

- De igen. Jól tudom, hogy nem vagyok szép lány, nem is voltam az, és nem is leszek soha.

- Nincs igazad. Nekem tetszel.

- Nem igaz.

- Hidd el, ha mondom!

Erre persze én is hasonlóan nyilatkoztam róla.

Mindenkitől sokat kell nyelnem hirtelen keletkezett barátságom miatt. Mi azonban nem sokat törődünk a szülői intelmekkel meg a csípős megjegyzésekkel. Szüleink talán már elfelejtették, hogy ők is voltak fiatalok? Ez annál is valószínűbb, mert ha tréfálunk, komolyan néznek reánk és nevetnek, ha komolyak vagyunk.

Annéd

`1944. március 27, hétfő`

Drága Kittym!

Bujkálásunk történetének papírra vetésénél tulajdonképpen jelentékeny helyet kellene szorítanom a politikának, de mert ez a téma személy szerint nem túlságosan érdekel, a legtöbbször elhanyagoltam. Most a politikának szentelem ezt az egész levelet.

A politikai vélemények természetesen igen különbözőek lehetnek és igazán természetes, hogy a nyomasztó háborús időkben mindenki politizál, de összeveszni rajta egyszerűen ostobaság.

Felőlem fogadjanak, vitatkozzanak, csináljanak, amit akarnak, álljanak a fejük tetejére, csak ne civakodjanak, mert annak többnyire rossz vége szokott lenni.

Látogatóink töméntelen koholt hírt hordanak hozzánk. Az illegális holland adót viszont még sohasem csíptem rajta hazugságon. Henk, Miep, Koophuis, Elli és Kraler minden kósza hír hallatára fellelkesednek vagy letörnek. Talán még Henk a legjózanabb közöttük.

Ami a politikát illeti, a hátsó traktusban a hangulat mindig ugyanaz. Az invázióról, a légibombázásokról, a különféle nyilatkozatokról stb., stb. folytatott viták alkalmával számtalanszor hallom: "Lehetetlen" "Um Gottes Willen,[14] csak már kezdenék, különben mi lesz velünk!" "Nagyszerűen haladunk előre, prímán, kitűnően!" A derű- és borúlátók elsősorban azonban a realisták, fáradhatatlan energiával védik saját álláspontjukat, és mindenki meg van róla győződve, hogy neki van igaza. Egy bizonyos hölgy dühös, mert férjeura vakon bízik az angolokban. Egy bizonyos úr viszont támadja nejét, mert az bosszantó és lekicsinylő jelzőkkel illeti ezt az ő szeretett nemzetét.

És ezt meg nem unják soha. Van egy trükköm, amely bombaként hat a társaságra. Csodaszerem úgy hat, mint mikor valakibe gombostűt szúrnak, s az illető rémülten felugrik. Ha elkezdik a politizálást, csak odavetek egy kérdést, egyetlen szót, esetleg egy mondatot, s az egész család máris nyakig belemerül a politikai vitába.

Egy idő óta nem elégednek meg a német Wehrmacht-jelentésekkel meg a BBC-vel, hanem beiktatják a Luftlagemeldungot is.[15] Az, hogy "nagyszerű", csak szó, a hallgató számára azonban gyakran kétségbeejtő. Az angolok nyilván csak azért tartják éjjel-nappal üzemben a légiflottájukat, hogy ellensúlyozhassák a németek hazugságait, s ugyanezt teszik a németek is. Ezért kapcsolják hát be nálunk már korán reggel a rádiót s hallgatják minden órában, este kilencig, tízig, sőt tizenegyig is.

Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a felnőtteknek van ugyan türelmük, de a gondolatmenetüket képtelenség követni. Vannak persze kivételek is; senkit sem szeretnék megsérteni. De meggyőződésem, hogy naponta egy, legfeljebb két híradás meghallgatása tökéletesen elegendő volna! Persze ezek a vén csacsik... Igaz, hisz erről már beszéltem. Valamennyi adó: az Arbeiter-Programm, Oranje, Frank Phillips vagy Vilma királynő őfelsége, mind-mind sorrakerül és ők türelmesen hallgatják. Hacsak nem esznek vagy alusznak, ott ülnek a rádió mellett és evésről, alvásról, na meg a politikáról beszélnek.

Juj, de unalmas. Még jó, ha nem száradok el itt köztük, mint a kóró. Az idősebbek számára persze már nem olyan nagy tragédia a kiszáradás.

Hogy élő példával is szolgáljak, legjobb lesz, ha leírom, hogyan hallgattuk meg mindnyájunk eszményképének, Winston Churchillnek rádiószózatát.

Vasárnap este kilenc óra. A tea az asztalon, a melegítő alatt. A család bevonul. A rádiónál balról Dussel, középen Van Daan úr, mellette Peter. Anya Van Daan mellett, mögötte őnagysága. Apa, Margot meg én az asztalhoz telepedtünk. Úgy látom, nem nagyon világosan írtam le, hogyan helyezkedtünk el. Az urak pöfékelnek. Peter feszülten figyel; még a szemét is lehunyja. Anyán hosszú, fekete pongyola. Õnagysága vacogva hallgatja a repülőgépek zúgását, amelyeknek vezetői, mitsem törődve Churchill beszédével, vígan száguldanak Essen felé. Apa a teáját szürcsöli, Margot és én testvéri egyetértésben, szorosan egymás mellett ülünk, mert az alvó Mouschi a térdünkre telepedett. Margot-nak göndörítők vannak a hajában; én kinőtt, szűk és rövid pizsamában feszítek.

A hangulat ez alkalommal valóban meghitt, békés, barátságos, de már előre remegve gondolok a beszéd következményeire. Hiszen alig várják a végét és türelmetlenül dobognak a lábukkal, mert máris vitatkozni szeretnének. - Pszt! Pszt! - lökdösik egymást, s a vitatkozás civódássá és végül nyílt veszekedéssé fajul.

Annéd

`1944. március 28, kedd`

Drága Kittym!

Politikáról sokkal többet írhatnék, ha nem kellene rengeteg más eseményről is beszámolnom. Először is anya megtiltotta, hogy oly gyakran feljárjak Peterhez, mert észrevette, hogy Van Daanné féltékeny rám. Másodszor pedig Peter megkérte Margot-t, hogy velem együtt ő is járjon fel hozzá. Csak azt nem tudom, hogy udvariasságból hívta-e, vagy komolyan szeretné, ha feljárna. Harmadszor megkérdeztem apát, mi a véleménye, érdemes-e zavartatnom magam Van Daanné féltékenykedése miatt. Apa szerint nem kell törődnöm vele. Most hát mitévő legyek? Anya talán azért haragszik, mert ő is féltékeny? Apa viszont nem sajnálja tőlünk ezt a néhány kellemes órát, sőt örül, hogy olyan jól megértjük egymást. Margot is szereti Petert, de érzi, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket kettesben meg lehet beszélni, hármasban azonban nem.

Anya szerint Peter szerelmes belém. Õszintén szólva szeretném, ha így volna, mert akkor kvittek volnánk és sokkal közelebb kerülnénk egymáshoz. Ezenkívül anya azt állítja, hogy Peter igen sokat néz engem. Annyi bizonyos, hogy a nappali szobában gyakran kacsingatunk egymásra, s Peter megcsodálja arcom gödröcskéit, de mit tehetek erről én? Nem igaz?

Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Anya neheztel rám, én meg őrá, apa pedig szemet huny a köztünk dúló csendes harc felett. Anya búsul, mert mégiscsak szeret, engem pedig ez egyáltalán nem érint, mert érzem, hogy úgysem értene meg. És Peter... Peterről nem mondok le, hiszen oly csodálatosan kedves fiú, s igen boldogok lehetnénk, ha az "öregek" nem ütnék bele ebbe is az orrukat. Szerencsére már hozzászoktam ahhoz, hogy az érzéseimet eltitkoljam, s így sejtelmük sincs róla, mennyire rajongok Peterért. Vajon bevallja-e majd, hogy szeret? Érzem-e majd úgy arcát az arcomon, mint álmomban a Peterkéét? Ó, Peter és Peterke, hiszen ti egyek vagytok! Nem értenek meg bennünket a nagyok. Sejtelmük sincs róla, hogy mi már azzal is megelégszünk, ha egymás mellett ülhetünk s egyetlen szót sem szólunk. Nem értik, mi az, ami egymás felé hajt bennünket. Ó, mikor győzhetjük már le ezeket a nehézségeket, bár mégiscsak szép ez a küzdelem, s megédesíti majd győzelmünket. Ha Peter fejét két kezébe temetve lehunyt szemmel fekszik, olyan mint egy kisgyerek, ha Mouschival játszik, szeretetre méltó, ha krumplit vagy más, nehéz terhet cipel, erős, ha az ágyúzást nézi vagy tolvajokat keres, akkor bátor, de amikor ügyetlen és tehetetlen - akkor a legkedvesebb.

Jobban szeretem, ha Peter magyaráz valamit nekem, mintha nekem kell őt valamire tanítanom. Bárcsak minden téren fölényben volna velem szemben.

Bánom is én a mamákat! Csak már nyilatkozna Peter.

Annéd

`1944. március 29, szerda`

Drága Kittym!

Tegnap este az Oranje-rádióban Bolkenstein úr[16] megemlítette, hogy a háború után összegyűjtenek majd minden háborús naplót és levelet. Erre persze itt mindnyájan ugrattak a naplóm miatt. Képzeld csak, milyen érdekes volna, ha megírnám a hátsó traktus regényét. A cím után azt hinnék, hogy detektív-regényről van szó.

Azonban beszéljünk komolyan. Egészen érdekes volna tíz évvel a háború után megírni, hogyan éltünk, ettünk és mi mindenről beszéltünk itt mi, zsidók. Bár Neked már rengeteget írtam, mégis néhány részletét ismered csak itteni életünknek.

Például, hogyan rettegtünk mi, nők, a múlt vasárnap, amikor háromszázötven angol repülőgép fél millió kilogramm bombát dobott le Ijmuidenre. A házak úgy inogtak, mint fűszálak a szélben. Hát még a sok járványos betegség! Minderről sejtelmed sincsen. Ha mindent el akarnék mesélni töviről hegyire, reggeltől estig csak írhatnék. Az emberek sorba állnak főzelékért és minden egyébért, az orvosok nem látogathatják betegeiket, mert minduntalan ellopják járműveiket. Rengeteg a betörés és a lopás. Érthetetlen, mi lelte a holland népet, hogy egyszeriben ennyien adták lopásra a fejüket. Tizenegy, sőt nyolcéves kisgyerekek betörik a házak ablakait s mindent elvisznek, ami csak elmozdítható. Az emberek öt percre sem merik őrizetlenül hagyni a lakásukat, mert mihelyt kiteszik a lábukat, máris kifosztják őket. Az újságok naponta közölnek hirdetéseket, amelyekben jutalmat ígérnek azoknak, akik visszaadják az ellopott írógépeket, perzsaszőnyegeket, villanyórákat, szöveteket és egyéb holmit. Vannak, akik leszerelik az utcai villanyórákat s a telefonfülkék berendezését elviszik az utolsó szál drótig. A lakosság hangulata nem lehet valami bizakodó; mindenkinek korog a gyomra, s a heti fejadag a pótkávé kivételével két napra sem elegendő. Az invázió pedig késik, s a férfiakat Németországba hurcolják. A gyerekek betegek vagy rosszul tápláltak, s mindenkiről lerongyolódik a ruha meg a cipő.

Egy pár cipő talpalásáért feketén hét forint ötvenet kérnek, de a cipészek így is alig akarnak új munkát elvállalni, vagy pedig négy hónapig kell várni egy talpalásra s még jó, ha addigra el nem vész a cipő.

Egy nagy előnye azért mégis van mindennek: minél rosszabb az élelmezés és minél szigorúbb rendszabályokat alkalmaznak a lakossággal szemben, annál több szabotázst követnek el a hatóság ellen. Az élelmiszerjegy-elosztó hivatal, a rendőrség és a köztisztviselők zöme támogatja a népet, egy részük azonban besúgó és sokakat juttat börtönbe. Szerencsére a holland lakosságnak csak csekély százaléka pártolt át az ellenséghez.

Annéd

`1944. március 31, péntek`

Drága Kittym!

Képzeld, még meglehetősen hideg az idő, de a legtöbb családnak már körülbelül egy hónapja kifogyott a tüzelője. Ez aztán az élvezet, ugye? A nagyszerű orosz győzelmek következtében általában megint bizakodó a hangulat. Nem szoktam sokat írni a politikáról, most azonban mégis közlöm Veled, hogy hol van most az orosz front. Már eljutottak a Birodalmi Kormányzóság határához, Romániában a Prut-folyóhoz, és közvetlenül Odessza előtt állnak. Esténként mindenki Sztálin különnyilatkozatát várja.

Moszkvában annyi üdvlövést adnak le, hogy valószínűleg reng belé az egész város, csak azt nem tudom, hogy ezt miért teszik. Azért-e, mert még emlékeznek rá, hogy a front nemrég még a közelükben volt, vagy ezzel fejezik ki örömüket.

A német csapatok megszállták Magyarországot. Ott még van egymillió zsidó. Most aztán ők is sorra kerülnek.

Peterrel meg velem kapcsolatban kissé elültek a pletykák. Igen jó barátok lettünk, sokszor vagyunk együtt és sok mindenről beszélgetünk. Olyan jó, hogy sohasem kell elharapnom a szót, ha kényes tárgyra terelődik a beszélgetés.

Életem jobbra, sokkal jobbra fordult. Isten nem hagyott el és nem hagy el a jövőben sem.

Annéd

`1944. április 1, szombat`

Drága Kittym!

És mégis olyan nehéz az élet. Remélem, sejted, hogy mire gondolok? Rettenetesen vágyom egy csókra, arra a régen esedékes csókra. Vagy talán még mindig a pajtást látja bennem, s többet nem is jelentek neki?

Tudod és tudom én is, hogy erős vagyok, hogy igen sokat el tudok viselni. Nem szokásom a gondjaimat másokkal megosztani, anyámon sohasem csüngtem, most azonban boldogan hajtanám a vállára a fejem, csak hogy megtaláljam a lelkem nyugalmát.

Nem tudom és soha nem is felejtem el azt az álmom, amikor Peterke arca az enyémhez simult, és minden olyan jó volt, olyan nagyon jó! Hát Peter nem vágyódik erre? Vagy talán csupa félszegségből nem vall szerelmet? Akkor meg miért hív minduntalan fel magához? És miért nem nyilatkozik?

De hagyjuk abba. Meg akarok nyugodni. Erős leszek. Csak türelem, majd megjön magától a többi, de... az a legkellemetlenebb, hogy a látszat olyan, mintha én szaladnék Peter után. Mindig `én` járok fel hozzá s nem `ő` keres fel engem.

De hát ennek az az oka, hogy nincs külön szobám, s Peter ezt megérti.

Igen, biztosan tisztában van vele.

Annéd

`1944. április 3, hétfő`

Drága Kittym!

Szokásom ellenére ez egyszer kimerítően akarok írni az élelmezésről is, mert ez nemcsak a hátsó traktusban, hanem egész Hollandiában, egész Európában, sőt még azon túl is igen fontos és döntő tényezővé vált.

Huszonegy hónap alatt, amióta itt vagyunk, rengeteg "étkezési időszak"-ot szenvedtünk végig. Hogy ez mit jelent, azt azonnal megmagyarázom. "Étkezési időszak" alatt olyan időszakot értek, amikor semmi egyebet nem eszünk, csak egy bizonyos ételt, esetleg csak egyféle főzeléket. Egy időben naponta csak endiviát ettünk, semmi mást; endiviát homokkal, homok nélkül, tört krumplival, szólóban és tűzálló tálban. Azután spenót következett, később karalábé, feketegyökér, paradicsom, savanyú káposzta stb., stb.

Például savanyú káposztán élni minden délben és este, határozottan nem nagy élvezet. De mitévők legyünk, ha éhesek vagyunk? Jelenleg a legszebb időszakhoz érkeztünk el, tudniillik egyáltalán nem jutunk friss főzelékhez. Egész heti ebédmenünk: tarkabab, borsóleves, krumpli gombóccal, krumpli héjában s Isten kegyelméből néha karalábélevél vagy rothadt sárgarépa, aztán megint csak bab. A krumplit nem hagyjuk el egyetlen étkezésnél, még a reggelinél sem. Ezzel pótoljuk a kenyeret. De fogyasztunk szárított julianna-királynő- és tarkababból készült, úgynevezett zacskó-levest is. Minden ételbe, még a kenyérbe is bablisztet kevernek.

Vacsorára állandóan krumplit eszünk valami műmártással és céklával. Ebből szerencsére van még elég. Megemlítem még a lisztgombócot, amelyet hadilisztből készítünk víz és élesztő hozzáadásával. Kemény és ragadós. Mintha kövek feküdnének a gyomrunkban, de mindegy!

Legnagyobb élményünk hetenként egyszer egy-egy szelet májas hurka s hozzá lekváros kenyér. De azért élünk s még élvezzük is ezeket a nyomorúságos ételeket.

Annéd

`1944. április 4, kedd`

Már hosszabb ideje nem látom értelmét a tanulásnak. A háború vége olyan távoli, valószínűtlen és meseszerű. Ha szeptemberig nem kötik meg a békét, többé nem iratkozom be az iskolába. Nem akarok két évet veszíteni. Napjaimat Peter tölti be, Peter és semmi egyéb. Addig foglalkoztam vele álmaimban és gondolataimban, míg szombaton este összecsuklottam. Szörnyű volt. Előbb Peternél ültem és küzdöttem a könnyeimmel, utána a citrompuncs elfogyasztásakor Van Daannal nevetgéltem, élénk és látszólag vidám hangulatban, de csak én tudtam, hogy ki kell sírnom magam. Csak úgy hálóingben lerogytam a csupasz földre s előbb elrebegtem egy bensőséges, hosszú imádságot, majd fejemet karomra hajtva, térdemet felhúzva egészen összekuporodtam és úgy zokogtam. Amikor végre kissé magamhoz tértem, bementem a szobámba s letöröltem a könnyeimet; ne vegyék észre a többiek. Egyre bátorítottam magam. "Muszáj, muszáj, muszáj..." - mondogattam magamban. Tagjaim elmerevedtek a természetellenes kuporgástól. Lerogytam az ágy szélére és ott kínlódtam tovább, de pár perccel fél tizenegy előtt erőt vettem magamon és lefeküdtem.

Most már túl vagyok a nehezén. Elhatároztam, hogy tanulni fogok. Nem maradok műveletlen. Fejlődnöm kell, hogy újságíró lehessen belőlem. Mert újságíró szeretnék lenni! Érzem, hogy` tudok` írni, egy-két kísérletem jól sikerült, a hátsó traktus leírása például humorosnak mondható, ez a napló maga helyett beszél, de... van-e valóban tehetségem? Majd meglátjuk.

`Éva álma` a legszebb elbeszélésem és a legérdekesebb; sejtelmem sincs, hogy honnan vettem. `Cady életé`nek viszont egyes fejezetei jók, de a történet egészében fabatkát sem ér.

Írás tekintetében magam vagyok legszigorúbb és legmegbízhatóbb kritikusom. Tudom, mit írtam jól és mit rosszul. Aki még nem próbálta, nem is sejti, milyen felemelő érzés írni. Azelőtt mindig sajnáltam, hogy a rajzolásban nincsen tehetségem, most azonban nagyon boldog vagyok, hogy legalább az íráshoz értek. S ha a tehetségemből nem futja majd arra, hogy írásom újságban vagy könyvben megjelenjék, majd írok a magam gyönyörűségére.

El sem tudom képzelni, hogy, úgy éljem le az életemet, mint anya, Van Daanné és mindazok a nők, akik elvégzik a házimunkát és idővel feledésbe merülnek. Én ennél többre vágyom. Nekem a férjemen és a gyermekeimen kívül is szükségem lesz valamire, amiben kiélhetem magam.

Én a halálom után is tovább szeretnék élni! Ezért vagyok hálás az Istennek, hogy olyan adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, írhatok, papírra vethetem mindazt, ami bennem él.

Az írás megnyugtat, elmulasztja a bánatomat s visszaadja bátorságom. Persze, nagy kérdés, tudok-e majd valami nagyszerűt alkotni, s lesz-e belőlem valaha is író vagy újságíró.

Remélem, bizton remélem, hiszen a gondolataimat, ideáljaimat, elképzeléseimet, mindent papírra tudok vetni.

`Cady életé`vel már régen nem foglalkoztam. Bár a folytatást pontosan kiterveltem, nem gördül jól a cselekmény. Valószínűleg sose fejezem be, s a kályhában vagy a papírkosárban fogja végezni... Persze ez is bolondság, gondolom, hiszen csak 14 éves vagyok és tapasztalatlan, nem írhatok mindjárt filozófiai művet.

Hát csak így tovább; bátorság, majd csak sikerül; mert ha törik, ha szakad, író lesz belőlem.

Annéd

`1944. április 6, csütörtök`

Drága Kittym!

Kérdezed, hogy milyen kedvteléseim vannak és mi érdekel. Elmondom hát. Előre figyelmeztetlek azonban, nehogy megijedj, mert rengeteg sok van belőle.

Elsősorban is írni szeretek, de hát ez csak nem számít kedvtelésnek.

Nr. kettő: családfa-kutatás. Újságokban, könyvekben és régi papírok között kutatom a francia, német, spanyol, angol, osztrák, orosz, norvég és holland uralkodó család leszármazását. Egyik-másiknál egészen szép eredményt értem el, már csak azért is, mert huzamosabb idő óta jegyzeteket készítek minden olyan életrajzról vagy történelmi műről, amely a kezembe kerül. Több történelmi eseményt át is fogalmaztam.

Harmadik kedvtelésem természetesen a történelem. Ennek kielégítésére apa sok könyvet szerzett be. Már alig várom azt a napot, amikor végre a nyilvános könyvtárban bogarászhatok.

Negyedik kedvtelésem a görög és a római mitológia. Ehhez is vannak könyveim.

További kedvtelésem a filmcsillagok, valamint családunk arcképeinek gyűjtése. Ezenkívül rajongok az olvasásért meg a könyvekért. Nagyon szeretem a művészettörténetet; főleg ha írókkal, költőkkel és festőkkel foglalkozik. Azonban lehetséges, hogy idővel majd a muzsikusok is érdekelnek.

Viszont határozott ellenszenvet érzek az algebrával, a mértannal és a számolással szemben.

Szívesen foglalkozom a többi tantárggyal is, de kedvencem a történelem!

Annéd

`1944. április 11, kedd`

Drága Kittym!

A fejem zúg, azt se tudom, mihez kezdjek.

Pénteken (nagypénteken) és szombaton társasjátékot játszottunk. Mind a két nap elég gyorsan és kellemesen telt el. Vasárnap délután Petert fél ötre meghívtam a szobámba, negyed hatkor pedig felmentünk az utcai rész padlására s ott is maradtunk hatig. Hattól negyed nyolcig egy szép Mozart-hangversenyt hallgattunk rádión. Főként a `Kis éji zene` tetszett nekem. A nappali szobában, a többiek jelenlétében nem szívesen hallgatok rádiót, mert a szép muzsika egész bensőmet felkavarja.

Vasárnap este nyolckor Peterrel felmentünk a padlásra, s hogy kényelmesebben ülhessünk, összeszedtünk minden párnát, amit csak a szobákban találtunk. Fent egy ládán helyezkedtünk el. A láda is, a párnák is keskenyek voltak, ezért szorosan egymás mellé ültünk s két másik ládához támaszkodtunk. A Mouschi cica is ott lebzselt, tehát nem voltunk "felügyelet" nélkül.

Háromnegyed kilenckor Van Daan úr felfütyült hozzánk s érdeklődött, nincs-e nálunk Dussel úr párnája. Erre mindketten felugrottunk, s a párnákkal, a cicával és Van Daannal együtt lementünk.

A párna-ügyből nagy kellemetlenségünk származott. Dussel dühöngött, mert az ő "éjszakai" párnáját is felvittük. Attól félt, hogy tele lett bolhával. Alaposan leszidott érte bennünket. Peter meg én két súrolókefét csempésztünk a lepedője alá és jót nevettünk bosszúnk megvalósulásán.

Örömünk azonban nem tartott soká. Fél tízkor Peter halkan kopogtatott szobánk ajtaján s kérte apát, jöjjön fel hozzá, segítsen lefordítani egy nehéz angol mondatot.

- Ez nekem gyanús - mondtam Margot-nak - látszott Peteren, hogy csak kifogást használt.

Igazam volt: betörtek a raktárba.

Apa, Van Daan, Dussel és Peter másodpercek alatt a helyszínen termett, Margot, anya, Van Daanné meg én fent vártuk a fejleményeket. Vajon mit csinál négy nő, amikor retteg? Beszélget. Mi is így tettünk, míg lentről egy csattanást nem hallottunk. Utána csend lett. A toronyóra éppen akkor ütötte el a háromnegyed tízet. Arcunkból eltűnt a vér, de ahhoz képest, hogy mennyire féltünk, eléggé uralkodtunk magunkon. Vajon hol maradnak a férfiak? Mit jelenthetett az a csattanás? Talán bizony a betörőkkel dulakodnak? Tíz órakor lépéseket hallottunk a lépcsőn: apa jött fel a szobába. Sápadt volt és ideges; nyomában Van Daan úr.

- Oltsátok el a lámpát s menjetek fel csendben! Nemsokára itt lesz a rendőrség!

Még félni sem volt időnk. A lámpát leoltottuk. Gyorsan felkaptam a kabátkámat és már fent is voltunk.

- Mondjátok már el, hogy mi történt - kérleltük a férfiakat.

Nem válaszoltak, hanem ismét lementek. Valamennyien csak tíz perccel tíz óra után kerültek elő. Ketten őrt álltak Peter nyitott ablakánál. Az átjáró ajtaját lezárták s helyére tolták a forgószekrényt. A kislámpát letakartuk egy pulóverrel. Csak azután tudtuk meg, mi történt:

Peter a feljáróban két erős csattanást hallott, leszaladt és észrevette, hogy a raktárajtó bal oldalán kifeszítették az egyik deszkát. Felrohant, figyelmeztette a család harcra kész tagjait és negyedmagával levonult. A betörők már javában garázdálkodtak, amikor ők négyen beléptek a raktárba. Van Daan gondolkodás nélkül elkiáltotta magát: - Rendőr!

Futóléptek. A betörők kereket oldottak. A mieink visszaillesztették a deszkát, nehogy a rendőrség észrevegye, hogy az ajtó be van törve, valaki azonban az utca felől egy rúgással megint csak belökte. Férfiainkat úgy felbőszítette ez a vakmerőség, hogy Van Daan és Peter gyilkolni tudtak volna. Van Daan egy fejszével rácsapott a földre, mire csend lett. Ekkor a mieink újból vissza akarták helyezni a deszkát, ebből azonban semmi sem lett, mert hirtelen egy arra járó házaspár zseblámpájának éles fénye világított be a raktárhelyiségbe. - Az ördög vigye el! - mormogta egyik a mieink közül. A rend őreiből kénytelen-kelletlen menekülő betörőkké vedlettek át s valamennyien felrohantak. Peter hamar ablakot, ajtót nyitott a konyhában és az irodában, ledobta a telefont a földre, s végül mind a négyen visszaosontak a rejtekfal mögé.

Vége az első résznek.

A zseblámpás házaspár minden valószínűség szerint értesítette a rendőrséget. Vasárnap este volt, méghozzá húsvétvasárnap. Húsvéthétfőn senki sem jön be az irodába, tehát kedd előtt nem moccanhatunk. Képzeld csak: két éjszakán és egy napon keresztül ilyen rettegésben élni! Még csak nem is gondolkoztunk, ültünk a vaksötétségben, mert Van Daanné ijedtében még a lámpát is eloltotta. Suttogva beszéltünk, s ha valamelyikünk megmozdult, nyomban lepisszegtük.

Fél tizenegy, tizenegy. Semmi nesz. Apa és Van Daan felváltva lejött hozzánk. Negyed tizenkettőkor lentről zajt hallottunk.

Egymás lélegzetvételét figyeltük s nem mozdultunk. Léptek a házban, az irodában, a konyhában, azután... a mi lépcsőnkön. Olyan csendben ültünk, hogy hallhattuk egymás lélegzését s nem moccantunk. Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a forgószekrényen matatott. Ezek a másodpercek leírhatatlanok. Elvesztünk - suttogtam, s már láttam, hogyan hurcol el bennünket a Gestapo. Még kétszer matattak a szekrényen. Aztán valami leesett. Most távolodtak a lépések. Egyelőre meg voltunk mentve. Hátunkon végigfutott a hideg. Valamelyikünknek hangosan vacogott a foga. Mintha csak megnémultunk volna.

Lent a házban is csend volt. Az előszobában, közvetlenül a szekrény előtt égve hagyták a villanyt. Talán bizony gyanús volt nekik a szekrény? Vagy egyszerűen elfelejtették leoltani? Vajon visszajön-e még a rendőrség? Végre megoldódott a nyelvünk, hiszen már senki sem volt a házban, legfeljebb az őr az ajtó előtt.

A következő órában háromféle foglalkozást űztünk. Egyrészt találgattuk, hogy mi történt, másrészt félelmünkben reszkettünk, végül pedig - ment a hasunk. A vödrök a padláson voltak, s így csak Peter bádog papírkosarát használhattuk. Van Daan kezdte meg a sort; apa folytatta. Anya végtelenül szégyenkezett, mire apa bevitte az edényt a szobánkba. Margot, Van Daanné meg én ott könnyítettünk magunkon, s végül anya is rászánta magát. A papírnak is nagy keletje volt, de szerencsére eleget találtam a zsebemben.

Az edény bűzlött, mi suttogtunk és hihetetlenül kimerültek voltunk.

Feküdj le a földre és aludj - biztattak. Én is, Margot is egy-egy párnát és takarót kaptunk. Margot a pohárszék mellé telepedett, én az asztal lába közé. A földön nem éreztem oly erősen a bűzt. Van Daanné lábujjhegyen klórmeszet hozott, beleszórta az edénybe s lefedte egy törlőruhával.

Beszéd, suttogás, félelem, bűz, szelek. Valaki megint az edény felett kuporog. Ki tud így aludni? Fél háromra azonban már annyira elfáradtam, hogy fél négyig nem tudtam semmiről. Arra ébredtem, hogy Van Daanné feje nyomja a lábamat.

- Adjatok rám valamit - könyörögtem. Ne kérdezd, hogy mit kaptam: egy gyapjú nadrágot a pizsamám fölé, vörös pulóvert meg fekete szoknyát, fehér harisnyát s rá egy pár rongyos térdharisnyát. Aztán Van Daanné egy székre ült, és Van Daan feküdt a lábamra. Fél négytől újra ébren voltam, de még akkor is úgy reszkettem, hogy Van Daan nem tudott a lábamon elaludni. Gondolkodtam, hogy mit is mondjunk, ha értünk jön a rendőrség. Legjobb, ha bevalljuk, hogy bujkálunk. Ha rendes hollandok, megmentenek, ha pedig nácik, majd csak megvesztegetjük őket.

- Rejtsd el azt a rádiót - sóhajtott fel Van Daanné.

- Jó, majd bedobom a tűzbe - válaszolta élete párja - pedig, ha már ránk bukkantak, nyugodtan megtalálhatják a rádiót is.

- Akkor Anne naplójára is rábukkannak - tette hozzá apa.

- Égesd hát el - javasolta valaki, a leggyávábbik.

Ez a jelenet volt a legszörnyűbb élményem, meg az a másik, amikor a rendőrök a szekrénynél matattak.

- Én pedig nem engedem megsemmisíteni a naplót, csak velem együtt! - kiáltottam. Apa szerencsémre nem válaszolt.

Céltalan volna minden szót elismételni, mert sokat fecsegtünk összevissza. Vigasztaltam Van Daannét. Megvitattuk menekülésünknek különböző lehetőségeit, s kihallgatásunkat a Gestapónál. Végül elhatároztuk, hogy telefonálunk és azt is, hogy minden körülmények között bátran viselkedünk.

- Ha már elvisznek innen - mondottam - viselkedjünk katonásan; a királynőért, a hazáért, a szabadságért, az igazságért és a jogért, ahogyan azt az Oranje-rádió hirdeti. Igen ám, csak az a borzasztó, hogy másokat is magunkkal rántunk a szerencsétlenségbe.

Egy óra múlva Van Daan úr helyet cserélt a feleségével, apa pedig mellém feküdt. A férfiak szüntelenül füstöltek. Olykor egyikünk felsóhajtott, egy másik könnyített magán, de az izgalom maradt a régi.

Négy óra, öt óra, azután fél hat. Felmentem Peterhez, s az ablaknál hallgatóztunk. Szorosan ültünk egymás mellett; éreztük egymás testének remegését. Feszülten figyeltünk s csak néha váltottunk egy-egy szót. A szomszéd szobában leszedték az elsötétítő függönyt. Úgy döntöttek, hogy reggel hétkor telefonálnak Koophuisnak s idehívják. A telefonüzenetet előre megszövegezték. Bár a kockázat nagy volt, mert a hátrahagyott őr meghallhatta a telefon csengését, még nagyobb bajnak tartottuk, ha a rendőrség esetleg visszatér, s ezt akartuk megakadályozni.

A telefonüzenetet a következőképpen fogalmazták meg:

"Betörtek. A rendőrség behatolt a házba, de csak a forgóajtóig, tovább nem jutott.

A betörők feltörték a raktárt, de nyilván megzavarták őket, mire a kerten keresztül elmenekültek.

A főbejáratot elreteszeltük. Kraler `biztosan` a mellékajtón távozott. Az írógépeket és a számológépet biztonságba helyeztük.

Értesítsék Henket, kérjék el a kulcsot Ellitől, s jöjjenek be az irodába. Ürügy: a macskának kell enni adni."

Minden úgy történt, ahogy kitervelték. Sikerült felhívni Koophuist. Az írógépeket, amelyek fent voltak nálunk, betettük egy ládába. Aztán körülültük az asztalt és vártuk Henket vagy - a rendőrséget.

Peter éppen aludt, Van Daan meg én a földön feküdtünk, amikor lentről erélyes lépteket hallottunk. Csendben feltápászkodtam:

- Ez Henk.

- Nem, nem, ez a rendőrség - erősítgették a többiek. Kopogtattak az ajtón. Miep füttyentett. Van Daanné nem bírta tovább: halálsápadtan, dermedten rogyott egy székre, s elájul, ha még egy percig tart a feszültség.

Mikor Henk és Miep belépett, szobánk épületes látványt nyújtott. Az asztalt egymagában is érdemes lett volna lefényképezni. A `Cinema & Theater` egy példánya hevert ott lekvárral összemaszatolva és hasmenés elleni tablettákkal teleszórva. A lap nyitott oldalán néhány csinos táncosnő képe volt látható. Mellette két lekváros üveg, kenyérmaradék, zsebtükör, fésű, gyufa, hamu, cigaretta, dohány, hamutartó, néhány könyv, egy alsónadrág, zseblámpa, W. C.-papír, mindez tarka összevisszaságban.

Henket és Miepet természetesen örömrivalgással, könnyek között fogadtuk. Henk megjavította a betört kaput és sietett értesíteni a betörésről a rendőrséget. Miep a raktárajtó alatt megtalálta az éjjeliőr céduláját, amelyen megírta, hogy a betörést már jelentette a rendőrségnek. Henk ezt az őrt is felkereste.

Így hát csak fél óránk maradt, hogy rendbeszedhessük magunkat. Még sohasem láttam ilyen rövid idő alatt ekkora változást. Margot-val lent megágyaztunk, kimentünk a W. C.-re, fogat mostunk, megmosdottunk és megfésülködtünk. Aztán kissé rendbehoztam a szobát és felmentem a konyhába. Addigra ott már leszedték az asztalt. Kávét, teát készítettünk, tejet forraltunk, és megterítettünk. Apa és Peter kiürítette az éjjelinek használt edényt, majd kimosták forró vízzel és klórmésszel.

Tizenegy órakor már az asztal körül ültünk Henkkel, aki időközben visszaérkezett. Lassanként megnyugodtunk. Henk a következőket mesélte:

Slagter, az éjjeliőr már aludt, amikor felkereste. A felesége elújságolta, hogy amikor a férje ellenőrző körútját végezte a grachtokon,[17] észrevette a betört raktárajtót. Rendőrt hívott s átkutatta vele a helyiséget. Slagter kedden majd eljön Kralerhez és beszámol a történtekről. A rendőrségen még semmit sem tudtak a betörésről. Azonnal felvették a jegyzőkönyvet s ugyancsak kedden tartják meg a vizsgálatot. Visszafelé jövet Henk véletlenül éppen a krumplikereskedőnk boltja előtt ment el s elmondta neki, hogy mi történt.

- Tudom - válaszolta az a legnagyobb lelki nyugalommal - tegnap este arra jártam a feleségemmel és láttam, hogy be van törve az ajtó. Feleségem tovább akart menni, de én a lámpámmal bevilágítottam, mire a tolvajok elszeleltek. A biztonság kedvéért nem telefonáltam a rendőrségnek. Azért nem, mert bár semmi bizonyosat nem tudok, sejtek valamit.

Henk megköszönte a felvilágosítást és folytatta útját. A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember!

Mire Henk elment, és elmostuk az edényt, már egy óra volt. Mind a nyolcan aludni tértünk. Háromnegyed háromkor felébredtem s láttam, hogy Dussel úr már nincs a szobában. Álmos képpel kisiettem a fürdőszobába s véletlenül összetalálkoztam Peterrel, aki éppen akkor jött le. Megbeszéltük, hogy az első emeleten találkozunk.

Rendbeszedtem magam és lementem.

- Fel mersz-e még jönni a padlásra? - kérdezte.

Igent mondtam, felkaptam a párnáimat s felvonultunk. Pompás idő volt, s bár a szirénák hamarosan felsivítottak, mi azért csak fenn maradtunk. Peter átfogta a vállam, én meg az övét. Így ültünk, egymást átkarolva. Nyugodtan megvártuk Margot-t, aki négy órakor értünk jött és kávézni hívott.

Elfogyasztottuk a kenyerünket, limonádét ittunk és tréfálkoztunk. Újból visszazökkentünk tehát a rendes kerékvágásba. Este gratuláltam Peternek, mert ő volt közöttünk a legbátrabb.

Eddig még soha, egyikünk sem forgott akkora veszedelemben, mint ezen az éjszakán. De Isten megóvott bennünket: gondold el, a rendőrség már ott állott a forgóajtónál, s még a villany is égett előtte, s mégsem fedeztek fel bennünket.

Ha majd egyszer bekövetkezik az inváziós bombatámadás, ki-ki a saját bőrét viszi a vásárra. Most azonban ártatlan és derék gyámolítóink életéért is reszkettünk. - Ha már megmenekültünk, óvj meg minket továbbra is! - Így fohászkodtunk.

Ez az esemény különböző változásokat idézett elő életmódunkban. Dussel úr esténként a fürdőszobában tanul, s nem ülhet lent Kraler irodájában. Peter fél kilenc és fél tíz között végigjárja a házat. Peter éjszakára nem hagyhatja nyitva az ablakát. Este fél tíz után tilos lehúzni a W. C.-t. Még ma este eljön az asztalos és megerősíti a raktárajtókat.

A hátsó traktusban vég nélküli viták folynak. Kraler úr a szemünkre vetette elővigyázatlanságunkat. Henk is hangsúlyozta, hogy hasonló esetben ne menjünk le a világért sem. Hangoztatták, hogy bujkálók vagyunk és foglyok, röghöz kötött zsidók, akiknek nincsenek jogaik, de van ezernyi kötelességük. Nekünk zsidóknak tilos kifejezésre juttatni érzéseinket, erőseknek, bátraknak kell lennünk, s zokszó nélkül kell vállalnunk minden kényelmetlenséget. Mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik és bíznunk kell Istenben. Egyszer csak elmúlik ez a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.

Vajon ki rótta ránk ezt a nagy megpróbáltatást? Ki tett bennünket, zsidókat kiválasztott néppé? Ki tűrte eddig is, hogy annyit szenvedjünk? Isten akarata volt mindez, s Isten ment majd meg bennünket. A zsidók már rengeteg szenvedést túléltek, s még eljön az idő, amikor majd átkozottakból példamutatókká válnak. Lehet, hogy éppen a mi hitünk lesz az, amely a világot és népeit jó útra téríti. Ezért, igen, ezért kell nekünk szenvednünk. Mi nem lehetünk `csak` hollandok, angolok vagy bármely más nemzet polgárai, hanem emellett mindig zsidók is vagyunk és azok is akarunk maradni.

Bátorság! Legyünk tudatában kötelességeinknek, ne zúgolódjunk, majd csak lesz valahogy; Isten még sosem hagyta cserben az ő népét. A zsidók századokon át életben maradtak, századokon át szenvedtek, de a századok alatt meg is edződtek. A gyengék elhullanak, az erősek azonban megmaradnak és soha el nem pusztulnak!

Ezen az éjszakán voltaképpen azt éreztem, hogy meg kell halnom, s vártam a rendőrséget. Készültem rá, csakúgy, mint a katonák a csatatéren. Szívesen feláldoztam volna magam a hazáért, de most, most, amikor megmenekültem, leghőbb kívánságom, hogy a háború után holland állampolgár lehessek!

Szeretem a holland népet, szeretem ezt a hazát, szeretem a nyelvet és itt akarok dolgozni. Még ha magához a királynőhöz kellene is fordulnom, addig nem tágítok, míg célomat el nem érem.

Egyre inkább függetlenítem magam a szüleimtől. Fiatal lány létemre több életkedv, igazságérzet és tárgyilagosság van bennem, mint anyában. Tudom, mit akarok, van életcélom, van véleményem, van hitem és van szerelmem. Csak akkor leszek boldog, ha a magam életét élhetem. Tudom, hogy nő vagyok, nő, akiben sok lelkierő és bátorság lakik.

Ha Isten engedi, hogy éljek, többre viszem, mint vitte valaha is az anyám. Nem maradok jelentéktelen, s dolgozni fogok a világ és az emberiség boldogulásáért!

És azt is tudom, hogy elsősorban bátorságra és boldogságra van szükségem.

Annéd

`1944. április 14, péntek`

Drága Kittym!

A hangulat itt nálunk meglehetősen feszült. Pim forr a dühtől, őnagysága meghűléssel ágyban fekszik és nagyokat trombitál. Van Daan úrnak nincsen szaffiánja és rossz bőrben van, Dussel, akinek sokat fel kellett áldoznia a kényelméből, egyre megjegyzéseket tesz stb., stb.

Hát bizony, ami igaz, az igaz, e pillanatban nincs okunk örülni. A W. C. folyik, a vízcsap rossz, de hála a kitűnő összeköttetéseknek, hamarosan megjavítják mindkettőt.

Tudom, hogy néha szentimentális vagyok, de hát... megvan reá minden okom. Ha Peterrel valahol a sok porlepte limlom között, valamelyik kemény faládán, egymás vállát átkarolva és szorosan összesimulva üldögélünk, Peter egyik hajfürtömmel játszik, s kint a madarak trillázva dalolnak, ha kizöldülnek a fák, hívogat a napfény, ha gyönyörűen kéklik az ég, akkor, ó, akkor oly sok mindent szeretnék!

Csupa elégedetlen arcot látok magam körül. Mindenki sóhajtozik és magába fojtja sirámait. Mintha a sorsunk hirtelen tűrhetetlenül rosszra fordult volna. Pedig nagyrészt bennünk van a hiba. Itt, a hátsó traktusban senki sem jár elöl jó példával. Mindenkinek uralkodnia kell rossz hangulatán. - Csak már vége volna - ezt hallom naphosszat.

Engem azonban éltet és felemel a munkám, reményem, szerelmem és bátorságom.

Édes Kittym! Meg vagyok győződve arról, hogy ma kissé ütődött vagyok, csak tudnám, hogy miért. Itt minden tótágast áll, nem látom az összefüggéseket s néha komolyan kételkedem benne, érdekel-e később majd valakit az én locsogásom?

"Egy csúnya kis kacsa vallomásai" lesz a címe ezeknek a csacsiságoknak. Bolkenstein vagy Gerbrandy úr valószínűleg nem sok hasznát veszi majd ennek a naplónak.

Annéd