|
|
|
`1944. február 19, szombat`
Drága Kittym!
Újra itt a szombat. Ez már egymagában is eleget mond.
A reggel nyugalmasan telt el. Felmentem a konyhába segíteni, de "Vele"
csupán futólag beszélhettem. Délután fél háromkor, amikor mindenki
visszavonult a szobájába olvasni vagy aludni, magamra kaptam takarómat és
leszaladtam a főnöki irodába; olvasgattam és írtam az íróasztalnál. Kis idő
múlva azonban úgy megtelt a szívem keserűséggel, hogy fejemet a kezembe
temettem és kitört belőlem a zokogás. Potyogtak a könnyeim és borzasztó
szerencsétlennek éreztem magam. Miért nem jött le legalább "Ő", hogy
megvigasztaljon? Már négy óra volt, amikor újra felmentem az emeletre.
Szívemben azzal a reménnyel, hogy Vele találkozom, krumpliért mentem a
padlásra. Sajnos, míg én a fürdőszobában a hajamat rendezgettem, lement a
raktárba a Moffi cica után.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy szememet újra elárasztják a könnyek. Gyorsan berohantam a W. C.-be, útközben azonban még a kézitükröt is magamhoz vettem. Aztán ott ültem, teljesen felöltözve, s míg könnyeim piros kötényemre sötét foltokat festettek, mélységes bánat fogott el.
Azután eszembe jutott, hogy így sohasem hódíthatom meg Petert. De tán nem is tetszem neki, s nincs szüksége bizalmas barátra. Sőt lehet, hogy teljesen közömbös vagyok számára és végleg egyedül maradok, társ nélkül, Peter nélkül. Újból elfogott a reménytelenség, a vigasztalanság érzése. Ó, bárcsak megint a vállára hajthatnám a fejem, bárcsak ne érezném magam oly reményvesztetten, elhagyatottan, oly egyedül! Lehet, hogy már nem törődik velem és másokra is vet olvadozó pillantásokat. Tán csak én képzeltem úgy, hogy ezek a pillantások nekem szóltak? Ó, Peter, nem hallod, nem látod, mi megy végbe bennem? Azt hiszem, nem tudnám elviselni a valót, mely bizonyára igen kiábrándító!
Később újból felülkerekedett bennem a bizakodás, reménykedtem, de a könnyeim azért csak hullottak tovább.
Annéd
`1944. február 23, szerda`
Drága Kittym!
Tegnap óta gyönyörű az idő s egészen felvidultam tőle. Reggelenként felmegyek a manzárdra, ahol Peter tanul s kiszellőztetem a tüdőmből a nyomott szobalevegőt. Kedvenc helyemen, a padlón ülök s gyönyörködöm a kék égben, a kopasz vadgesztenyefákban, az ágakon ragyogó gyantacseppekben, a sirályokban és a többi madárban. Ha bukórepülést végeznek, olyanok, mintha ezüstből volnának.
Peter fejét egy vastag tetőgerendának támasztva álldogált. Én ültem. Élveztük a friss levegőt, kinéztünk a manzárdszoba ablakán s éreztük: mindez olyan, hogy nem szabad szavakkal megszentségteleníteni. Soká gyönyörködtünk így együtt, s mikor Peter elment fát vágni, már tudtam, hogy nagyszerű fiú.
Felszaladt a padláslépcsőn. Én követtem. Amíg a fát vágta, teljes negyedóra hosszat, egyikünk se szólalt meg. A helyemről figyeltem. Szemmel láthatóan elkövetett mindent, hogy jól vágja a fát, csakhogy lássam, milyen erős. Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra, végig a háztetőkön, egészen a látóhatárig, amely olyan halványkék volt, hogy szinte beleolvadt az összképbe. Amíg ez lehetséges - gondoltam - amíg ebben gyönyörködhetem, láthatom a napot s a felhőtlen eget, nem lehetek szomorú.
Aki retteg valamitől, magára maradt vagy szerencsétlen, egyetlen és legjobb módszer, ha kimegy a szabadba, oda, ahol teljesen egyedül lehet, egyedül az égbolttal, a természettel és Istennel. Csak akkor, egyedül csak akkor érezheti, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, s hogy Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk az egyszerű, de gyönyörű természet ölén. Amíg van természet - s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is - vigaszt nyújt minden bánatunkban. Meggyőződésem, hogy a természet enyhíti minden nyomorúságunkat. Talán lesz valakim, akivel megoszthatom a túláradó boldogságnak ezt az érzését, valakim, aki ugyanúgy érez, mint én!
GONDOLATOK
Mi itt régóta sokat, igen sokat nélkülözünk és én is ugyanúgy nélkülözök, mint Te. Nem anyagiakra gondolok, azzal el vagyunk látva, nem, hanem lelkiekre. Szabadságra és levegőre vágyom, akárcsak Te. Most azonban úgy érzem, gazdagon kárpótolva vagyunk ezekért a nélkülözésekért. Mindez akkor jutott hirtelen eszembe, amikor ma reggel ott ültem az ablak alatt. Természetesen belső kárpótlásra gondolok.
Amikor az ablakon kinéztem, egyenesen és bensőségesen szembenéztem Istennel és a természettel, s boldog voltam, csak boldog, semmi egyéb. És Peter is itt van. Amíg örül a lelkem, amíg örülök a természetnek, az egészségemnek és sok egyébnek, addig, amíg ilyen érzések élnek bennem, mindig újra meg újra boldog leszek.
Az ember gazdagságot, tekintélyt, mindent veszíthet, a lelki boldogsága azonban legfeljebb csak háttérbe szorulhat, de újra és újra éled, amíg csak él.
Amíg bátran nézel az égre, addig érzed, hogy tiszta a lelked és újra boldog leszel.
Annéd
`1944. február 26, szombat`
Drága Kittym!
Kora reggeltől késő estig tulajdonképpen egyebet sem teszek, mint Peterre gondolok. Képével alszom el, vele álmodom s ébredéskor is magam előtt látom.
Meg vagyok győződve arról, hogy Peter meg én nem is különbözünk egymástól annyira, mint ahogy a látszat mutatja. Azt is megmagyarázom, hogy miért. Mind a ketten nélkülözzük az igazi anyát. Az övé felületes, szeret flörtölni és nem sokat törődik a fia gondolataival. Az enyémben, bár foglalkozik velem, nincs tapintat és igazi anyai érzés.
Peter meg én, mind a ketten vívódunk. Mindkettőnk lelke bizonytalan még,
zsenge és törékeny; nem volna szabad bennünket keményen kezelni. Nálam, ha
mégis megteszik, ez azzal az eredménnyel jár, hogy dühroham fog el, de nem
törhet ki belőlem. Magamba fojtom hát indulataimat, csörömpölök, hangoskodom
úgy, hogy szinte azt szeretnék, ha ott se volnék.
Ezzel szemben Peter zárkózott, csendes, szótlan, álmatagon és gyáván magába vonul.
Hogyan és mikor találunk hát végre egymásra?
Nem tudom, meddig uralkodik még az eszem a vágyaimon.
Annéd
`1944. február 28, hétfő`
Drága Kittym!
Lidércnyomás üldöz éjjel és nappal. Majd minden órában látom s nem mehetek hozzá, el kell titkolnom érzéseimet, vidámságot erőltetek magamra, pedig kétségbe vagyok esve.
Peter Wessel és Peter Van Daan `egyetlen` Peterré olvadt össze, aki jó, aki kedves, és aki után rettentően vágyakozom.
Anya kellemetlen, apa kedves és ezáltal még kellemetlenebb, s Margot köztük a legkellemetlenebb. Elvárja, hogy vidám arcot vágjak, én pedig szeretném, ha békén hagynának.
Peter nem jött hozzám, amikor felmentem a manzárdra, hanem a padláson kalapált valamit. Minden kalapácsütés egy-egy darabot tört le a bátorságomból s még jobban elszomorított. Közben idehallatszott a távoli harangjáték: "Ép testben ép lélek!" Tudom - szentimentális vagyok, kétségbeesett és ostoba.
Óó, édes Kittym, segíts rajtam!
Annéd
`1944. március 1, szerda`
Drága Kittym!
Saját ügyeim háttérbe szorultak, mégpedig... egy betörés miatt. Lassan unalmasakká válnak a betörésekről szóló beszámolóim, de hát nem tehetek róla, ha a betörőknek élvezetük telik abban, hogy megtiszteljék a Kolen & Co. céget. Ez a betörés sokkal komolyabb volt, mint az első, 1943 júliusában.
Tegnap este, amikor Van Daan úr szokás szerint fél nyolckor lement Kraler irodájába, észrevette, hogy az üvegajtók tárva-nyitva állnak s nyitva felejtették az irodaajtót is. Csodálkozott is rajta. Tovább ment s egyre nagyobb lett a meglepetése, amikor a többi ajtót is mind nyitva találta s az első irodahelyiségben rettentő nagy rendetlenséget látott. Tolvaj járt itt - gondolta hirtelen, s hogy nyomban meggyőződjék róla, leszaladt a lépcsőn, megvizsgálta a bejáratot s a biztonsági zárakat is kitapogatta. Mindent zárva talált. "Ejnye, de hanyag volt ma Peter is, Elli is", gondolta magában, rövid ideig még elüldögélt Kraler szobájában, majd lekattintotta a lámpát és feljött, de sem a kitárt ajtóknak, sem a rendetlen irodának nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
Ma reggel Peter már korán kopogtatott szobánk ajtaján azzal a nem éppen kellemes hírrel, hogy tárva-nyitva a bejárat és hogy a faliszekrényből eltűnt Kraler vetítőgépe és új aktatáskája. Megbíztuk Petert, hogy zárja be az ajtót. Van Daan elmesélte, hogy mit tapasztalt előző este s mindnyájan nagyon nyugtalankodtunk.
Az esetet nem tudtuk másra magyarázni, mint hogy a tolvajnak is van kulcsa, mert a zár nem volt feltörve. Bizonyára már a kora esti órákban belopózott a tettes, bezárta maga után az ajtót, s amikor Van Daan magzavarta, elbújt, majd távozása után zsákmányával elmenekült, sietségében azonban nyitva felejtette az ajtót. Vajon kinek lehet kulcsa a bejárathoz? S miért nem ment be a raktárba? Talán valamelyik raktári munkásunk volt a tettes s kérdés, nem árul-e el bennünket most, hogy hallotta, de talán látta is Van Daant?
Az eset bizony hátborzongató, hiszen nem tudhatjuk, hogy az illető betörőnek nincs-e szándékában még egyszer behatolni hozzánk. Vagy talán ő is megijedt, amikor látta, hogy még valaki jár ott?
Annéd
`1944. március 2, csütörtök`
Drága Kittym!
Margot meg én tegnap fent jártunk Peternél. Bár így hármasban nem oly élvezetes az együttlét, mint ahogyan elképzeltem, tudom, hogy Margot a legtöbb kérdésben ugyanúgy vélekedik, mint én.
Elli mosogatás közben elpanaszolta anyának és Van Daannénak, hogy mennyire el van keseredve. S mit gondolsz, mivel vigasztalták?
Tudod, hogy anya mit tanácsolt neki? Gondoljon arra a sok emberre, akiknek manapság pusztulás a sorsa. De kit vigasztal a mások szerencsétlensége, amikor maga is boldogtalan? Ezt meg is mondtam nekik. A válasz: "Ehhez Te nem értsz!"
Hogy ezek a felnőttek milyen hülyék és buták! Mintha Peternek, Margot-nak, Ellinek meg nekem, nem ugyanazok volnának az érzéseink, mint nekik. Ezt csak az anyai szív s az igazi baráti szeretet tudná megérteni. De a mi anyáink szemernyit sem értenek hozzánk. Van Daanné talán még inkább, mint anya. Jaj de szerettem volna még valamit mondani szegény Ellinek, olyasmit, amitől tapasztalatom szerint megvigasztalódott volna. Apa azonban közbelépett és félretolt.
Milyen ostobák mind! Nekünk nem lehet véleményünk. De hát ők szörnyen modernek. Még hogy nekünk nincs véleményünk! Mondják inkább, hogy fogjuk be a szánkat, de ne azt, hogy nem értünk hozzá. Egyik ember sem tilthatja meg a másiknak, hogy véleménye legyen valamiről, bármily fiatal is az a másik.
Ellinek, Margot-nak, Peternek meg nekem odaadó szeretetre volna szükségünk; ez hiányzik mind a négyünknek. És senki sem ért meg bennünket, főleg ezek az itteni ostoba bölcsek nem. Mert mi sokkal érzékenyebbek vagyunk, sokkal mélyebben gondolkodunk, mint ahogy ők sejtik.
E pillanatban anya megint zsémbes hangulatban van. Nyilván féltékeny, mert mostanában többet beszélgetek Van Daannéval, mint vele.
Ma délután elcsíptem Petert. Jó háromnegyed óráig beszélgettünk. Peternek igen nehezére esett önmagáról beszélni. Csak lassanként melegedett fel. Elmondta, hogy szülei gyakran vesznek össze a politikán, egy cigarettán és más egyében. Nagy zavarban volt.
Aztán én meséltem a szüleimről. Peter nagyon védte apát. - Nagyszerű fickó - mondta. Utána még beszéltünk az alsó és felső emeleten lakókról. Kicsit elképedt, amikor megtudta, hogy még mindig nem kedveljük a szüleit.
- Peter - mondottam - tudod, hogy őszinte vagyok, hát miért ne valljam be, hogy mi is látjuk a hibáikat. - Még azt is megmondtam a többi között, hogy: - Peter, én nagyon szívesen foglalkoznék veled, ha megengednéd. Hiszen csak őrlődöl itt, a két család között, és tudom, ha nem is mondod, hogy bánatod van.
- Óó, én nagyon örülnék, ha foglalkoznál velem.
- Talán jobb volna, ha apához fordulnál. Ő semmit sem mond tovább, mindent nyugodtan elmondhatsz neki!
- Igen, ő igazi bajtárs.
- Nagyon szereted őt, ugye? - Peter bólintott s én folytattam: - Hát, ha tudni akarod, ő is szeret téged.
Hirtelen rám pillantott, aztán elvörösödött. Igazán megható volt, hogy mennyire boldoggá tette ez a pár szó.
- Gondolod? - kérdezte.
- Igen - feleltem - erre abból a néhány szóból is következtetni lehet, amit néhanapján rólad mond.
Peter nagyszerű fickó, akárcsak apa!
Annéd
`1944. március 3, péntek`
Drága Kittym!
Ma este, amikor belenéztem a gyertyafénybe, megint boldog és nyugodt voltam. Nekem valahogy omát jelenti a péntek esti gyertyafény, s oma az, aki megvéd, oltalmaz és mindig boldoggá tesz.
De... van valaki, aki uralkodik a hangulataimon és ez... Peter. Amikor ma este krumpliért mentem és kezemben a teli lábassal megálltam a lépcsőn, Peter megkérdezte:
- Mit csináltál ma délután?
Leültem a lépcsőre, s beszélgetni kezdtünk. Letettem a lábast a földre s csak negyed hatkor (egy órával később) vittem le a krumplit a szobába.
Peter egy szóval sem említette többé a szüleit. Csak könyvekről és régi életünkről beszélgettünk. Milyen meleg tekintete van ennek a fiúnak; kis híja, hogy bele nem szerettem. Ma este szóba is hozta, amikor krumplihámozás után bementem hozzá és elmondtam, hogy nagyon melegem van.
- Margot-n és rajtam azonnal meglátszik a hőmérsékletünk. Sápadtak vagyunk, ha fázunk s vörösek, ha melegünk van - kezdtem.
- Talán szerelmes vagy? - kérdezte.
- Ugyan mért volnék szerelmes? - válaszoltam meglehetősen ostobán.
- Mért ne! - mondta Peter, de aztán vacsorához hívtak bennünket.
Vajon mi volt a szándéka ezzel a kérdéssel? Ma végre hozzájutottam, hogy megkérdezzem, nem kellemetlen-e neki a fecsegésem. Csak annyit felelt, hogy:
- Semmi kifogásom sincs ellene!
Lehet, hogy csak félszegségből válaszolt így, de ezt már nem tudom megítélni.
Látod, Kittym, olyan vagyok, mint az a szerelmes, aki semmi másról nem tud beszélni, csak a kedveséről. Nekem Peter csakugyan kedves. Vajon mikor közölhetem ezt vele?
Persze csak akkor, ha tudom, hogy én is kedves vagyok neki, bár nyilvánvaló, hogy karmolós cica vagyok s kesztyűtlen kézzel nemigen lehet hozzám közeledni. Pedig Peter ragaszkodik a nyugalmához. Így hát fogalmam sincs róla, hogy tetszem-e neki. De előbb meg kell hogy ismerjük egymást. Már alig várom, hogy fel merjük vetni egymásnak a kérdéseket. Ki tudja, lehet, hogy hamarabb bekövetkezik ez az idő, semmint gondolnám! Naponta jó néhányszor cinkos pillantásokat vet rám, én visszakacsintok, s mind a ketten boldogok vagyunk.
Bizonyára bolondság tőlem az ő boldogságáról beszélni, de biztosra veszem, hogy ugyanúgy érez, mint én.
Annéd
`1944. március 4, szombat`
Drága Kittym!
Ez a szombat hónapok óta először nem olyan unalmas és szomorú, mint a többi. S ezt egyes-egyedül csakis Peternek köszönhetem.
Amikor tegnap fel akartam teregetni a kötényemet a padláson, apa megkérdezte, volna-e kedvem egy kicsit franciául beszélgetni. Beleegyeztem. Előbb franciául társalogtam és megmagyaráztam valamit Peternek, aztán pedig áttértünk az angolra. Apa felolvasott egy Dickens-könyvből, és én földöntúli boldogságban úsztam, hogyne, hiszen apával egy széken, szorosan Peter mellett ültem.
Tizenegy órakor leszaladtam. Fél tizenkettőkor ismét felmentem. Peter már várt rám a lépcsőn. Háromnegyed egyig beszélgettünk. Amikor csak alkalmam nyílik rá, például étkezés után, ha kimegyek a szobából és senki sem hallja, odasúgja:
- A viszontlátásra, Anne, nemsokára.
Juj, milyen boldog vagyok! Hát szeret? Mindenesetre kedves fiú, s annyi bizonyos, hogy nagyszerűen el lehet vele beszélgetni.
Őnagysága nem kifogásolja, ha beszélgetek a fiával, de azért ma bizalmaskodva megkérdezte: - Megbízhatom-e bennetek, ha odafenn vagytok?
- Természetesen - feleltem sértődötten - csak nem gondol rosszat rólunk!
Boldog vagyok, hogy reggeltől estig Peterrel lehetek.
Annéd
`1944. március 6, hétfő`
Drága Kittym!
Peter arckifejezésén látom, hogy ő is tépelődik, nemcsak én, s igen bosszantott, amikor este őnagysága gúnyosan megjegyezte:
- Íme, "A Gondolkodó!" - Peter zavarában elpirult, én pedig alig tudtam türtőztetni magam.
Hogy egyesek miért nem vigyáznak jobban a nyelvükre!
El se képzeled, édes Kittym, milyen nehéz tétlenül nézni, mennyire egyedül
van Peter. Teljesen együtt érzek vele, mintha mindez velem történne. Milyen
boldogtalan lehet szegény fiú szüleinek szeretetmegnyilvánulásai és
civakodásai közepette! Pedig igen nagy szüksége volna szeretetre.
Egészen meghatott, amikor kijelentette, hogy nincs szüksége barátra. Mennyire téved! Azt hiszem, maga sem hitte el, amit mondott.
Szegény ragaszkodik az egyedülléthez, közömbösséget színlel, játssza a felnőtt férfit, csak hogy ki ne essen a szerepéből és soha, senki ne vegye észre, hogy mennyire el van keseredve. Szegény Peter, meddig bírod még ezt a színészkedést? Nem lesz-e az emberfeletti megerőltetésnek szörnyű kitörés a vége?
Ó, Peter, bárcsak segíthetnék rajtad! Együtt csak jobban leküzdhetnénk a magányosságunkat!
Mostanában sokat gondolkozom, de annál kevesebbet beszélek. Csak akkor vagyok boldog, ha Petert látom, s még inkább, ha a nap is kisüt. Tegnap hajmosás közben hangosan nevetgéltem, mert tudtam, hogy Peter ott ül a szomszéd szobában. Isten tudja, minél nyugodtabb a lelkem, annál vidámabb vagyok.
Vajon ki lesz majd az első, aki felfedezi és áttöri lelkem páncélját? Még szerencse, hogy Van Daanéknak nem lányuk van, hanem fiuk, mert akkor hódításom nem volna ilyen nehéz, szép és nagyszerű; egy lány nem vonzana úgy, mint egy fiú.
Ui. Tudod, Kittym, hogy őszintén megírok mindent; bevallom tehát, hogy csak a találkozásokért élek. Remélem, egy szép napon rájövök, hogy ő is mindig csak rám vár. Rettentően örülök, ha gyenge, félszeg közeledését látom. Azt hiszem, ő is ugyanolyan boldogan öntené ki a szívét s nem sejti, hogy engem éppen a gyámoltalansága hat meg.
Annéd
`1944. március 7, kedd`
Drága Kittym!
Ha mostanában rágondolok, hogyan is éltem 1942-ben, olyan valószínűtlennek tűnik az egész. Ez a gyöngyélet egy más Annénak jutott osztályrészül s nem annak, aki most olyan bölcs. Bizony gyöngyélet volt az. Lépten-nyomon imádók vettek körül, volt vagy húsz barátnőm és jó ismerősöm, a legtöbb tanárnak én voltam a kedvence, apa és anya agyonkényeztettek, rengeteg cukrot kaptam, s volt elég zsebpénzem is. Mi kell még?
Persze szeretnéd megkérdezni, hogyan tudtam ennyi embert megnyerni? Peter ezt "vonzóerőnek" nevezi, de hát nem egészen van így. A tanáraim kedvelték talpraesett válaszaimat, jót mulattak tréfás megjegyzéseimen, mosolygós arcomon, éles megfigyelőképességemen. Pedig mi más voltam, mint egy sokat flörtölő, kacér és vidám kislány? De néhány jó tulajdonságom is akadt: szorgalmas voltam, becsületes és bőkezű, ezért becsültek meg. Soha, senkinek nem mondtam nemet, ha le akarta másolni a feladatomat, ha volt cukrom, bőven osztogattam, és nem voltam öntelt.
Vajon nem tett volna-e idővel elbizakodottá, hogy így körülrajongtak? Szerencsére az ünneplés kellős közepéből hirtelen belepottyantam a való életbe. Így is jó egy évbe telt, míg megszoktam, hogy nincsenek már rajongóim.
Milyennek ismertek az iskolában? Főkolomposnak, az összes csínyek kieszelőjének. Rosszkedvű vagy nyafogós sosem voltam. Nem csoda hát, ha a fiúk szerettek velem biciklizni, és udvarolgattak is.
Úgy gondolok erre az Annéra, mint valami kedves, de felületes kislányra, akinek nincs már hozzám semmi köze. Peter jogosan mondta rólam: - Ha láttalak, állandóan két-három fiú és nagy csapat lány vett körül. Mindig csak nevettél és te voltál a középpont.
Mi maradt meg ebből a leányból? Hát igen. A nevetésről meg a feleselésről még nem szoktam le, s ugyanúgy vagy még jobban, megkritizálok mindenkit, s flörtölni is tudok, ha... akarok. Szó sincs róla, szeretnék még egy-egy este, néhány napig, esetleg egy hétig gondtalanul és vidáman élni. A hét végén azonban halálosan unnám magam, s igen hálás volnék bárkinek, aki hajlandó volna velem valamilyen komoly kérdésről beszélni. Nem nevetgélő imádókra, hanem határozott fellépésű és jellemű barátokra van szükségem. Tudom, így jóval kevesebben lesznek körülöttem. De nem bánom, fő, hogy őszinte jó barátokat találjak.
Mindezek ellenére 1942-ben sem voltam egészen boldog; gyakran éreztem elhagyatottnak magam, de mert reggeltől estig el voltam foglalva, nem gondolkozhattam rajta és szórakoztam, amennyire csak tudtam. Tudatosan vagy ösztönösen tréfával igyekeztem kitölteni a bennem levő űrt. Most visszatekintek életemre és munkámra. Életem egy időszaka visszavonhatatlanul lezárult. A gondtalan és játszi iskolás kor soha nem tér többé vissza.
Most már nem is vágyódom ezután. Kinőttem belőle. Ma már nemcsak vidámságból áll az életem. Énem egy része mindig komoly.
Erős nagyítóval vizsgálgatom életemet 1944 újév napjáig. Csupa napsugár volt, amíg otthon laktunk. Aztán 1942-ben hirtelen, minden átmenet nélkül idekerültem a veszekedések és szemrehányások kellős közepébe. Ez idegen volt számomra, megdöbbentett, s ha másként nem tudtam, szemtelenül visszafeleselgettem.
1943 első félévében még sírógörcsöket kaptam s igen egyedül éreztem magam. De lassan beláttam a hibáimat és rossz tulajdonságaimat. Ezek nagyok ugyan, de kétszer akkoráknak látszanak. Napközben sokat fecsegtem, igyekeztem Pimet megnyerni, ez azonban nem sikerült. Magamra hagyatva kellett megoldanom a nehéz feladatot s úgy kellett viselkednem, hogy ne kapjak szemrehányást, hiszen a szidás szörnyen elkedvetlenített.
Az év második felében kissé javult a helyzet. Serdülő lány lettem, s már inkább tekintettek felnőttnek. Gondolkozni kezdtem, elbeszéléseket írtam s rájöttem, hogy a többieknek nincs már joguk engem jobbra-balra ráncigálni, mint valami bábut. Saját erőmből akartam megváltozni. Nagyon megrendített azonban, amikor beláttam, hogy apa nem lehet mindenben bizalmasom. Most már nem bíztam senki másban, csak önmagamban.
Újév napján történt velem a második nagy változás, az álmom... amely felfedezte előttem, hogy vágyódom egy fiú, tehát nem leány-, hanem fiúbarát után. Felfedeztem magamban a boldogság érzését s azt is, hogy nálam a felületesség és vidámság csak páncél. Lassan-lassan megkomolyodtam s megismertem magamban a vágyat minden szépre és jóra.
És esténként, mikor az ágyban fekszem, imádságom a következő szavakkal fejezem be: - Köszönök Néked minden jót, kedveset és szépet - s ilyenkor repes a szívem. Arra gondolok, hogy mi a "jó" a bujkálásban, az egészségemre, az életemre meg Peter "szeretetére", ami még kissé zsenge és erőtlen, s egyikünk sem meri megérinteni, s a szerelemre, amely majd elkövetkezik, a jövőre, a boldogságra s az olyan "gyönyörűségekre", mint a világ; a világ, a természet, a szépség és minden együttvéve, ami szép!
Ilyenkor nem gondolok a sok bajra, csak a szépre, ami még megmaradt. Nagyrészt ebben rejlik a különbség köztem és anyám között. Az ő tanácsa a búskomorság ellen: - Gondolj rá, hogy mennyi nyomorúság van a világon s örülj, hogy nincs benne részed! - Én viszont azt tanácsolom: - Menj ki a földekre, a szabadba, a természet ölére, a napfényre, menj ki a szabadba s próbáld keresni a boldogságot magadban és Istenben. Gondolj a sok szépre, ami benned és körülötted megmaradt s légy elégedett!
Véleményem szerint anya felfogása helytelen, mert mit kezdhet el az olyan ember, aki beleéli magát a nyomorúságba? Hiszen akkor máris elveszett. Nekem viszont az a meggyőződésem, hogy még mindig marad valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért élni érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és meglesz a lelki nyugalmunk.
És aki maga boldog, az másokat is boldogít. Akiben bátorság van és önbizalom, az nem pusztul el a bajban.
Annéd
`1944. március 12, vasárnap`
Drága Kittym!
Az utóbbi időben semmihez sincs türelmem. Felmegyek, lejövők, s újból csak felmegyek. Nagyon szeretek Peterrel beszélgetni, csak attól félek mindig, hogy terhére vagyok. Peter elmondott egyet-mást a maga és szülei régi életéről. Engem persze mindez nem elégít ki, de igazán nem tudom, milyen jogon kívánhatnék tőle többet. Peter azelőtt kiállhatatlannak tartott engem. Én is őt. Nekem azóta megváltozott róla a véleményem, de vajon változott-e az övé velem szemben?
Azt hiszem, igen, de ez még nem jelenti azt, hogy bizalmas barátok leszünk. Bár én úgy jobban kibírnám itt az életet. De hát semmit se jó elhamarkodni, úgyis eleget foglalkozom Peterrel. Nem szeretném, ha Te is szomorkodnál, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.
Vasárnap délután egy sereg elszomorító hírt hallottam, s ez annyira megviselt, hogy lefeküdtem a díványra. Aludni akartam, hogy ne legyek kénytelen gondolkozni. Négy óráig aludtam. Akkor már be kellett mennem a többiekhez. Igen nehezemre esett anya kérdéseire felelni, és apa számára valamilyen mesét kitalálni, amivel megokolhattam az alvást. Fejfájásra hivatkoztam, s ez nem is volt hazugság, mert a fejem csakugyan fájt... de a lelkemből!
Átlagemberek, átlagkislányok és hozzám hasonló kamaszok panaszaim hallatára azt állapítanák meg, hogy ütődött vagyok. Persze Neked mindent elmondok, ami a szívemet nyomja, de különben olyan szemtelen, jókedvű és öntudatos vagyok egész nap, ahogyan csak telik tőlem. Mindezt csak azért teszem, hogy ne tépelődjem.
Margot igen aranyos és szívesen lenne a bizalmasom; sajnos nem tudok neki mindent elmondani. Bár ő nagyon kedves, jó és szép, csakhogy hiányzik belőle az a merészség, ami a mélyebb problémák megbeszéléséhez szükséges. Pedig engem komolyan vesz; túlságosan komolyan veszi ezt a bolondos húgát, ha mondok valamit, alaposan megfontolja s töri a fejét, vajon tréfálok-e vagy őszintén gondolom. Mindez azért van, mert állandóan együtt vagyunk, én pedig nem tudom bizalmasomnak tekinteni azt, aki mindig itt van körülöttem.
Ugyan, mikor kerülök ki a gondolatoknak ebből a zűrzavarából, mikor lesz már bennem újból nyugalom és béke?
Annéd
`1944. március 14, kedd`
Drága Kittym!
Lehet, hogy Neked kellemes - nekem egyáltalán nem - ha előre tudom, hogy mit eszünk. E pillanatban, minthogy a takarítónő lent dolgozik az irodában - Van Daanék linoleumterítős asztalánál ülök. A zsebkendőmet telefröcsköltem finom, idejövetelünk előtt vásárolt parfümmel s betakartam vele a szám és az orrom. Ebből persze nem sokat értesz, tehát megmagyarázom.
"Kezdjük hát Ádámnál és Évánál."
Minthogy élelmiszerjegy-szállítóink lebuktak, az öt törzsjegyen kívül nincs sem pót-, sem zsírjegyünk. Miep és Koophuis beteg, így Elli nem járhat bevásárolni. Hangulatunk ennek folytán elég vigasztalan s az étkezésünk is ugyanolyan. Holnaptól kezdve egyetlen csepp zsírunk, vajunk, olajunk sem lesz. Az ebédhez nem kapunk többé sült krumplit, hanem csak kását. Ezzel kenyeret takarítunk meg. Őnagysága azonban attól fél, hogy így hamarosan éhen halunk, ezért lefölözetlen tejet vásárolunk feketén. Mától kezdve hordóban eltett kelkáposztát eszünk törtkrumplival. Ez az oka óvintézkedésemnek a zsebkendőt illetőleg. Rothadt szilva, valami erős konzerváló szer és záptojás keverék bűze terjeng a szobában. Juj, már arra a gondolatra is rosszullét környékez, hogy ezt a vacakot meg kell majd ennem. Ezenkívül a krumplikészletünket különféle betegségek pusztítják, úgyhogy két vödör krumpliból egyet a kályhába kell hajítanunk. Szórakozásból szétválogattuk az azonos betegségben szenvedő krumplikat. Rákos, himlős és kanyarós példányokat találtunk. Bizony, nem valami különleges élvezet a háború negyedik évében rejtekhelyen élni. Bárcsak vége lenne már ennek a gyalázatos állapotnak!
Az evés tulajdonképpen nem nagyon érdekelne, ha máskülönben elviselhetőbb volna itt az élet. De éppen az a szomorú, hogy lassanként valamennyiünket elemészt itt az unalom.
Alább következik az öt felnőtt sorstárs véleménye jelenlegi helyzetünkről:
`Van Daanné`
- Már régen unom a konyhatündér szerepét, de tétlenül üldögélni, semmit sem csinálni - szintén utálok, ezért hát csak tovább főzögetek. Meg kell mondanom, hogy zsír nélkül főzni lehetetlen, s rosszullét környékez a nehéz ételszagtól. Pedig fáradságomért jutalmul csak hálátlanságban és gorombaságban van részem. Én vagyok a fekete bárány, mindenért engem okolnak. Továbbá az a véleményem, hogy a háborús helyzet nem javul, s végül is a németek fognak győzni. Rettentően félek az éhenhalástól s ha rosszkedvű vagyok, mindenkivel veszekszem.
`Van Daan úr`
- Legyen elég dohány, dohány, dohány, s akkor nem érdekel sem az evés, sem a politika, sem Kerli rosszkedve. Kerli kedves asszony.
Ha azonban nem jut dohányhoz, mindennel elégedetlen, s ilyeneket mond: - Beteg leszek, rossz a koszt, húst adjatok... Rettenetesen buta nő ez az én Kerlim! - Ilyenkor aztán rendszerint parázs veszekedés következik.
`Frankné`
- Az étkezés nem különösen fontos, de azért most szívesen megennék egy szelet rozskenyeret, mert szörnyen megéheztem. Van Daanné helyében már régen megtiltottam volna a férjemnek ezt az örökös dohányzást. Most viszont adjatok gyorsan egy cigarettát, mert nagyon ideges vagyok... Az angolok sok hibát követnek el, de azért a háború jó úton halad. És boldog vagyok, hogy nem hurcoltak el Lengyelországba.
`Frank úr`
- Minden rendben; nincs semmire szükségem. Csak nyugalom, van elég időnk. Egy szót se szólok, csak adjátok ide a krumpliadagomat. Tegyetek el a részemből Ellinek. A politika a legjobb úton halad. Rendkívül bizakodó vagyok.
`Dussel úr`
- Időre el kell készülnöm a leckémmel. A politikai helyzet "kitűnő", s hogy elcsípjenek bennünket, az - "unmöglich".
- Én, én, én!...
Annéd
`1944. március 15, szerda`
Drága Kittym!
Csakhogy megszabadultam a sötét jövendőmondóktól. Ma egész nap egyebet sem hallok, mint - ha ez vagy az történik, bajba kerülhetünk; továbbá: ha még ez is megbetegszik, magunkra maradunk, és akkor... - már tudod is a folytatását. Legalábbis azt hiszem, ismered annyira a hátsó traktus lakóit, hogy eltalálod, mi foglalkoztatja őket.
A sok feltételes mód használatának az volt az oka, hogy Kraler urat behívták sáncot ásni, Elli alaposan meghűlt s holnap valószínűleg otthon marad, Miep még nem gyógyult fel az influenzából, s Koophuis gyomorvérzéssel eszméletlen állapotban fekszik. Valóságos veszteséglista.
A raktári munkások holnapra szabadságot kaptak. Ha Elli nem jön be, zárva marad az iroda, s nekünk csendben kell maradnunk, nehogy meghalljanak a szomszédok. Majd akkor Henk egy óra tájban felkeresi az elhagyottakat s megjátssza az állatkerti őr szerepét. Ma délután hosszú idő óta először hozott híreket a nagyvilágból. Csak láttál volna nyolcunkat, hogy körülvettük; a megszólalásig hasonlítottunk a "nagymama mesél" című jelenethez. Henk százszor is kénytelen volt mindent elismételni hálás közönségének. Elsősorban persze az élelmezésről volt szó, aztán Miep orvosáról, aki felől kérdezősködtünk.
- Ugyan, az az orvos, ne is beszéljünk róla! - felelte. - Ma reggel felhívtam. Az asszisztensnő jött a telefonhoz. Receptet kértem tőle influenza ellen. Azt válaszolta, hogy reggel nyolc és kilenc óra között érte jöhetek. Ha a betegség súlyos, a doktor maga jön egy percre a telefonhoz s így szól: Nyújtsa csak ki a nyelvét s mondja: ááh. Hallom, be van rekedve. Majd felírok valamit, szerezze be a gyógyszertárból. A viszontlátásra - s már le is teszi a kagylót. Ez aztán a kényelmes praxis. Rendelés kizárólag telefonon.
De ne szapuljuk a doktorokat. Elvégre egy embernek csak két keze van, s jelenleg igen sok a beteg, az orvos viszont kevés. Ennek ellenére jót nevettünk, amikor Henk elmondta ezt a telefonbeszélgetést.
Remekül el tudom képzelni, mi történik mostanában az orvosi rendelőkben. Már nem azt nézik, hogy tagja-e valaki a betegpénztárnak, ha nem komoly a baj, az orvos arra gondol: - Ember, mit keresel itt? Eredj a sor végére. Először a súlyos betegek jönnek.
Annéd
`1944. március 16, csütörtök`
Drága Kittym!
Az idő pompás és leírhatatlanul szép, mindjárt fel is szaladok a padlásra.
Most már tudom, miért vagyok nyugtalanabb, mint Peter. Neki külön szobája van, ahol dolgozhat, álmodozhat, gondolkozhat és alhat, engem meg egyik sarokból a másikba lökdösnek. Dussellel közös szobámban tartózkodom a legkevesebbet, pedig hej, de nagyon szeretnék. Ezért menekülök oly gyakran a padlásra. Csak ott és Nálad, édes Kittym, lehetek kicsit, egészen kicsit magamban. De nem siránkozom a vágyaim miatt, legyőzöm őket. A többiek szerencsére nem sejtik, hogy mi megy végbe bennem, csak azt látják, hogy napról napra hűvösebben viselkedem anyával szemben, kevesebbet kedveskedem apának s Margot-val nem vagyok közlékeny. Hallgatok, miként a sír. Mindenekelőtt meg kell őriznem önuralmamat, ne tudja meg senki, hogy a lelkem még egyre háborog. A vágyaim és az eszem között harc dúl. Eddig még mindig az utóbbi győzött, de lehet, hogy egyszer az előbbi kerekedik felül. Néha félek tőle, gyakran már szeretném, ha így lenne!
Rettentően kínos, hogy Petert nem avathatom be semmibe, de tudom, neki kell elkezdeni. Irgalmatlanul nehéz minden beszélgetést és eseményt, amelyet álmomban átélek, napközben meg nem történtnek tekintenem. Igen, Kitty, ilyen furcsa leány vagyok én, de hát furcsa időkben és még furcsább körülmények között élek.
Annak különösképpen örülök, hogy legalább leírhatom, amit gondolok; különben a legkomolyabban megfulladnék. Vajon hogyan gondolkozik erről Peter? Egyre remélem, hogy egy szép napon mindenről beszélhetek vele. Mégis kell bennem lenni valaminek, ami őt hozzám vonzza, hiszen azt a felületes Annét, akit eddig ismert, csak nem szeretheti.
Nem értem, hogyan lehetek én rokonszenves Peternek, aki úgy szereti a nyugalmat és a békességet; én viszont nyugtalan vagyok és hangos. Vagy talán ő a világon az első ember, aki betonálarcom mögé látott? Egy régi közmondás azt mondja: "A szerelmet gyakran váltja ki a részvét." Talán a kettő együtt jár? Így van talán az én esetemben is? mert én sajnálom őt is, magamat is!
Igazán, de igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. Hát még ő, akinek még sokkal inkább nehezére esik a beszéd. Talán írok neki. Akkor legalább megtudja, amit élőszóval szeretnék elmondani; hű, de nehéz, de nehéz!
Annéd
```1944. március 17, péntek`
Drága Kittym!
A hátsó traktust átjárja a megkönnyebbülés szele. Kralert a nagytanács felmentette. (A sáncásás alól.) Elli rácsapott az orrára, szigorúan megtiltotta neki, hogy ma rendetlenkedjék. Ismét rendbejött minden, kivéve, hogy Margot-nak is, nekem is elegünk van szüleinkből. Nehogy félreértsd! Tudod, hogy anyával e pillanatban nem vagyok jóban, apát azonban ugyanúgy szeretem, mint eddig, Margot pedig mind a kettőjüket szereti. De ebben a korban a lányok bizonyos kérdésekben önállóan szeretnének dönteni s boldogok, ha a szüleik néha-néha békén hagyják őket.
Ha a felső emeletre megyek, megkérdezik, mit keresek ott, az ételt nem szabad megsóznom, este pontosan negyed kilenckor anya megkérdi, miért nem vetkőzöm már le, s minden könyvet ellenőriznek, amit csak a kezembe veszek. Őszintén szólva ez az ellenőrzés egyáltalán nem szigorú, majdnem mindent elolvashatok, mégis mindkettőnknek kellemetlenek az állandó megjegyzések és kérdezősködések. Még egy kellemetlen körülményre térek rá, ami főleg engem érint. Nem vagyok hajlandó panaszkodni. Ezenkívül nyegleségnek tartom, ha beceneveken szólítanak. Röviden: szeretnék egy időre megszabadulni a szülői felügyelettől. Margot éppen ma este jegyezte meg:
- Ez aztán sok. Ha a kezedre hajtod a fejed és kétszer egymás után felsóhajtasz, már megkérdik, nem fáj-e a fejed, nem érzed-e rosszul magad?
Egyszerre állapítottuk meg mind a ketten, hogy kevés maradt meg az otthoni bizalmas, meghitt légkörből, s ez bizony rendkívül lesújtó. Nagyrészt ebből következik kellemetlen fonák helyzetünk. Úgy értem, hogy gyermekként kezelnek bennünket a külsőségeket illetőleg, pedig lelkiekben sokkal érettebbek vagyunk, mint a hasonló korú lányok.
Bár mindössze tizennégy éves vagyok, nagyon jól tudom, hogy mit akarok, látom, kinek van igaza és kinek nem, van véleményem, ítéletem, vannak elveim, s bármily furcsán hangzik is ez egy fiatal lány szájából, inkább érzem magam felnőttnek, mint gyermeknek és mindenkitől függetlennek.
Jobban tudok érvelni és vitatkozni, mint az anyám, tárgyilagosabb vagyok és nem oly túlzó, ügyesebb és rendesebb vagyok nála, s ezáltal - csak nevess - sok tekintetben többnek érzem magam, mint ő. Ha szeretek valakit, elsősorban csodálnom kell. Csodálni és tisztelni. De minden rendben volna, ha legalább Peter szeretne. Őt sok tekintetben csodálom. Peter igen kedves, derék fiú!
Annéd
`1944. március 19, vasárnap`
Drága Kittym!
Nagy napom volt tegnap. Elhatároztam, hogy beszélek Peterrel. Közvetlenül ebéd előtt odasúgtam neki:
- Gyakorolsz ma este gyorsírást, Peter?
- Nem - felelte.
- Akkor később beszédem volna veled.
Beleegyezett. Mosogatás után az illendőség kedvéért előbb Peter szüleivel együtt kinéztem az ablakon, nemsokára azonban felmentem hozzá. Peter a nyitott ablak baloldalán állt, én meg jobboldalt helyezkedtem el. A sötét szobában a nyitott ablak mellett sokkal jobban ment a beszélgetés. Azt hiszem, Peter is érezte ezt.
Annyi mindenről beszélgettünk, hogy képtelen volnék mindent elismételni. Nagyszerű volt; a legszebb estém, amit eddig a búvóhelyen eltöltöttem. Azért röviden elmondok egyet-mást. Először a civakodásokról beszéltünk. Mondtam, hogy nekem még a hátam is borsózik az ilyesmitől. Aztán bevallottuk egymásnak, hogy mind a ketten eltávolodtunk a szüleinktől.
Beszéltem anyámról, apámról, Margot-ról és magamról.
Peter egy adott pillanatban megkérdezte:
- Ti esténként biztosan csókkal kívántok egymásnak jó éjszakát?
- Persze. Sok-sok csókkal. Te talán nem?
- Nem bizony. Én még talán senkit meg nem csókoltam.
- Még a születésnapodon sem?
- De, akkor igen.
Közöltük egymással, hogy egyikünk sem bizalmas a szüleivel, pedig az ő szülei sokszor közelednek hozzá, de hiába. Arról is beszámoltam neki, hogy bánatomban sírdogálni szoktam az ágyban. Én pedig megtudtam tőle, hogy a padlásra jár fel káromkodni. Arról is szó volt, hogy Margot és én még csak rövid ideje ismerjük igazán egymást, de most se mondunk el mindent egymásnak, talán éppen azért, mert mindig együtt vagyunk. Még sok mindenről beszéltünk. Tudod, Peter pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.
Majd az 1942-es évről folyt a szó. Alig ismerünk rá az akkori énünkre. Ó, hogy ki nem állhattuk akkor egymást! Peter hangos és kellemetlen fruskának tartott, engem pedig egyáltalán nem érdekelt ő. Persze nem értettem, miért nem próbál udvarolni nekem, de most örülök, hogy nem tette. Peter szándékosan volt zárkózott. Megjegyeztem, hogy az ő hallgatagsága meg az én hangosságom között nincs is olyan nagy különbség, hogy én is imádom a csendet és egyebem sincs, mint ez a napló. Peter boldog, hogy nemcsak a szüleim vannak itt, hanem mi gyermekek is, és én is örülök, hogy ő ide került. Mondtam, hogy most már megértem zárkózottságát, szüleivel szemben való tartózkodását s szívesen részt vállalnék minden bánatában, bújában.
- Hiszen Te mindig megvigasztaltál - felelte.
- Ugyan, mivel? - kérdeztem értetlenül.
- A vidámságoddal!
Ez volt a legkedvesebb mindabból, amit hallottam tőle. Mert hiszen ez nagyszerű! Úgy szeret, mint a pajtását és ez egyelőre elég is. Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok és elnézésedet kérem, kedves Kittym, ha ma a szokottnál gyengébb a stílusom.
Csak azt írtam ide, ami eszembe jutott. Úgy érzem, közös titkom van Peterrel. Ha rám tekint, rám nevet vagy rám kacsint, mintha belülről valami megvilágosodnék bennem. Remélem, hogy ez így marad, és még sok kedves órát töltünk majd együtt!
A Te hálás és boldog
Annéd
 |  |  |
|
|
|