Globusz^® Publishing 

`1943. január 13, szerda`

Drága Kittym!

Ma reggel megint folyton zavartak, s így semmit sem tudok rendesen bevégezni.

Szörnyű események történnek a külvilágban. Éjjel-nappal tart a szerencsétlen emberek elhurcolása. Egy hátizsákon és kevés pénzen kívül semmit sem vihetnek magukkal s útközben azt is elveszik tőlük.

Elszakítják egymástól a családtagokat, különválasztják a férfiakat, nőket és gyermekeket. Iskolából hazatérő gyermekek nem találják meg többé szüleiket. Bevásárlásból hazatérő asszonyok lepecsételve találják lakásuk ajtaját s eltűnt családjukat siratják.

A holland keresztények is rettegnek már, mert fiaikat Németországba küldik. Mindenkinek van oka a félelemre.

És éjszakánként száz meg száz repülőgép húz el Hollandia felett. A német városok fölé repülnek, s bombáik felszántják a földet. Óránként sok-sok ezer ember pusztul el Oroszországban, Afrikában. Senki sem érzi magát biztonságban; háborúzik az egész földteke, s bár most a szövetségesek győznek, senki sem tudhatja, mi lesz.

Nekünk itt aránylag jól megy a sorunk. Jobban, mint sok millió embertársunknak. Nyugodt és biztos helyen gubbasztunk és hogy úgy mondjam, feléljük a pénzünket. Önzők vagyunk. Arról beszélünk, hogy mi lesz a "háború után", örülünk egy új ruhának, cipőnek. Pedig jobban tennénk, ha minden felesleges centet megtakarítanánk, hogy a pénzzel a háború után másokat segíthessünk és mentsük, ami még menthető.

A környékbeli gyerekek vékony blúzocskákban, facipőben, sapka, harisnya és kabát nélkül szaladgálnak és senki sem törődik velük. A gyomruk üres, egy-egy szál sárgarépát rágcsálnak, a lakásból kimennek a hideg utcára s beülnek a még hidegebb tanterembe. Bizony, bizony, odajutottunk Hollandiában, hogy a gyerekek az utcán megállítják a gyalogjárókat és kenyeret koldulnak.

Órák hosszat beszélhetnék a nyomorúságról, ami együtt jár a háborúval, de ezzel csak magamat szomorítanám. Nem marad más hátra, mint magunkra erőszakolt nyugalommal bevárni ennek a szerencsétlenségnek a végét. Csak várunk mindnyájan, zsidók is, keresztények is; vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár.

Annéd

`1943. január 30, szombat`

Drága Kittym!

Majd megpukkadok mérgemben és még csak nem is mutathatom. Toporzékolni szeretnék és ordítani, anyámat jól megrázni és tudj'isten, mit tenni a szidások, a gúnyos pillantások, a szemrehányások miatt, amelyekkel nap mint nap célba vesznek, mint a megfeszítet íjból kilőtt nyíl a célpontját. Ezt a nyilat nehezen tudom testemből eltávolítani.

De szeretném anyának, Margot-nak, Van Daannak, Dusselnek, sőt még apának is odakiáltani: "Hagyjatok békén, hadd töltsek el legalább egyetlen éjszakát zokogás nélkül, hogy ne égjen a szemem és ne zúgjon a fejem. Szeretnék innen elmenni, mindent itthagyni, a világból kiszaladni!"

De hát ez lehetetlen: aztán nem is akarom elárulni, hogy kétségbe vagyok esve; nem akarom mutogatni a sebeket, amelyeket rajtam ejtettek; nem tudnám elviselni a részvétüket és jóindulatú iróniájukat, mert csak sírni tudnék miatta. Azt állítják, hogy mesterkélten beszélek, de akkor is nevetséges vagyok, ha hallgatok, viszont szemtelen vagyok, ha válaszolok, ravasz vagyok, ha valami jó ötletem támad; a fáradtságom lustaság, a jó étvágyam önzés, buta vagyok, de számító is stb. stb. Egész nap egyebet se hallok, mint hogy kiállhatatlan leány vagyok, s bár úgy nevetek rajta, mintha fel sem venném, egyre kérem az Istent, ajándékozzon meg más természettel, olyannal, amely nem bosszantja fel környezetemet.

Persze ez is lehetetlen. Ilyen a természetem, de érzem, hogy nem vagyok rossz. A felnőtteknek sejtelmük sincs róla, mennyire igyekszem, hogy meg legyenek velem elégedve. S mindenen csak nevetek: nem mutatom a fájdalmamat.

Anyának többször megmondtam, amikor szemrehányásokkal illetett: - Bánom is én, hogy mit beszélsz, vedd le rólam a kezed, úgyis reménytelen eset vagyok - ilyenkor persze azt vágják a fejemhez, hogy szemtelen vagyok; két napig érzem, hogy neheztelnek rám, de aztán mindent elfelejtenek s úgy bánnak velem, mint a többiekkel.

Nem tudok egyik nap mézesen-mázosan viselkedni, másnap pedig gyűlölködve visszavágni. Inkább választom az arany középutat, amely voltaképp nem is arany, eltitkolom a gondolataimat s szeretnék velük ugyanolyan lekicsinylően viselkedni, mint ők énvelem.

Ez azonban, sajnos nem sikerül.

Annéd

`1943. február 5, péntek`

Drága Kittym!

Régen nem írtam Neked a veszekedésekről, pedig javában folynak. Dussel úr eleinte tragikusan fogta fel a múló nézeteltéréseket, de azóta megszokta s már nem igyekszik békítgetni a feleket.

Margot és Peter szinte nem is olyanok, mintha fiatalok volnának. Mind a kettő unalmas és csendes. Az én természetem éppen ellentéte az övéknek, s ezt a felnőttek állandóan a szememre is vetik: - Margot és Peter nem tesz ilyet. Végy példát róluk. - Szörnyű!

Bevallom, édes Kittym, hogy semmiképpen nem kívánok Margot-hoz hasonlítani, mert ő véleményem szerint túlságosan lagymatag és közömbös; mindenkinek helyesel és mindenbe belenyugszik. Azt akarom, hogy az én jellemem erősebb legyen! De az efféle elméleteimet nem közlöm senkivel, mert biztosan kinevetnének, ha ilyesmit mondanék.

Az asztalnál rendszerint feszült a hangulat. A kitöréseket szerencsére megakadályozzák a levesevők. Levesevőknek hívjuk azokat, akik az irodából felszaladnak hozzánk egy csésze levesre.

Ma délután Van Daan úr ismét szóvá tette, hogy Margot milyen keveset eszik. - Bizonyára azért, hogy karcsú maradjon - tette hozzá gunyorosan.

Anya, aki mindig védelmébe veszi Margot-t, felemelte a hangját: - Már hallgatni sem tudom a maga ostoba fecsegését.

Van Daanné elvörösödött, Van Daan pedig szótlanul meredt maga elé. Néha mulatunk bizonyos dolgokon. A napokban őnagysága nagy szamárságot tálalt fel. Elmondta, hogy annak idején milyen jól megfért az apjával és hogy mennyit flörtölt. - És tudja, ha egyik-másik úr ölelgetni akart, apám azt tanácsolta, mondjam neki: "Uram, én úrilány vagyok", akkor az az úr tudja majd, hogy mire célzok. - Ezen aztán úgy nevettünk, mint valami jó viccen.

Még a különben igen csendes Peter is okot ad néha a vidámságra. Bolondul az idegen szavakért, de úgy látszik, nem mindig tudja a jelentésüket.

Egy délután, amikor idegenek voltak lent az irodában, és így nem mehettünk W. C.-re, igen sürgős dolga akadt. Bement hát, de nem húzta meg a vízöblítőt. Figyelmeztetni akart rá bennünket s egy táblát akasztott a W. C. ajtajára a következő felirattal: "Gáz!! S'il vous plait!" (Gáz!! Kérem szépen!) ahelyett, hogy azt írta volna: Vigyázat!! Gáz!! Finom akart lenni, de nem tudta, hogy mit jelent ez a kifejezés.

Annéd

`1943. február 27, szombat`

Drága Kittym!

Pim naponta várja az inváziót. Churchillnek tüdőgyulladása volt, de már lábadozik. Gandhi, az indiai szabadsághős megkezdte nem tudom hányadik éhségsztrájkját.

Õnagysága azt állítja magáról, hogy fatalista. Pedig hát ki a leggyávább, amikor lőnek? Senki más, mint Petronella.

Henk elhozta nekünk a püspöki pásztorlevelet, amelyet felolvastak a templomokban. Nagyon szép és biztató írás: "Ne nyugodjatok, holland hazafiak, küzdjetek a saját fegyvereitekkel a haza, a nép és a vallás szabadságáért! Segítsetek, adjatok, ne habozzatok!" Mindezt csak úgy a szószékről olvasták fel. Vajon lesz-e hatása? Annyi biztos, hogy hitsorsosainkon ez már nem segít.

Képzeld csak, mi történt. A háztulajdonos anélkül, hogy megkérdezte volna Koophuist vagy Kralert, eladta a házat. Egy reggel egyszerre csak beállított az új tulajdonos s egy építésszel megtekintette az épületet. Szerencsére Koophuis úr is jelen volt s mindent megmutatott a hátsó traktus kivételével. Azt a kifogást használta, hogy otthon felejtette a kulcsot. Az új házigazda nem kérdezősködött tovább. Remélem, nem jön vissza és nem akarja megnézni a hátsó traktust, mert akkor azután bajba kerülnénk.

Apa Margot-nak meg nekem kiürített egy kartotékdobozt és telerakta kartonlapokkal. Ez lesz a mi könyvkartotékunk. Mind a ketten beírjuk majd, hogy milyen könyveket olvastunk, ki a szerzője stb. Az idegen szavak számára külön könyvecskét szereztem magamnak.

Az utóbbi időben jobb a viszony köztem és anyám között, de bizalmas barátságba `soha` nem kerülök vele. Margot ingerlékenyebb, mint valaha, apát meg bántja valami, amiről nem hajlandó beszélni. De változatlanul nagyon aranyos.

Új vaj- és margarin-elosztási rendszert vezettünk be az étkezésnél! Mindenki a tányérjára a kapja a saját adagját. Véleményem szerint Van Daanék elég tisztességtelenül végzik az elosztást. A szüleim azonban sokkal jobban rettegnek a veszekedéstől, semhogy ezt szóvá tegyék. Kár. Meggyőződésem, hogy az ilyen embereket a saját módszerük szerint kell kezelni.

Annéd

`1943. március 10, szerda`

Drága Kittym!

Az este rövidzárlat volt nálunk s méghozzá szüntelenül pufogtattak. Még nem szoktam le arról, hogy féljek a lövöldözéstől és a repülőgépektől. Minden éjjel apa ágyába bújok, ha megijedek. Persze ez elég gyerekes viselkedés, de az én helyemben Te is ezt tennéd, kedves Kittym. Hiszen a saját szavaimat se hallom, amikor dübörögnek az ágyúk. Õnagysága, a fatalista, sírva fakadt és reszkető hangon hajtogatta: - Óó, de kellemetlen, óó, de nagyon lőnek - ami azt jelenti: - "Jaj, de félek."

Gyertyafény mellett nem félek úgy, mint a sötétben. Úgy reszkettem, mintha lázam volna s könyörögtem apának, hogy gyújtson gyertyát. Apa azonban kérlelhetetlen volt, s továbbra is sötétben maradtunk. Egyszerre csak kattogni kezdtek a gépfegyverek is, ami tízszer olyan szörnyű, mint az ágyúdörgés. Anya kiugrott az ágyból és apa bosszúságára meggyújtotta a gyertyát. Apa zúgolódott, anya azonban határozott hangon jelentette ki: - Anne nem kiszolgált katona. - Ezzel a vita befejeződött.

Meséltem-e már Neked, édes Kittym, őnagysága egyéb félelmeiről? Úgy tudom, hogy nem. De ha már minden más hátsó traktusbeli kalandról beszámoltam, erről is meg kell emlékeznem. Õnagysága egy éjszaka úgy hallotta, hogy tolvajok járnak a padláson s úgy megijedt, hogy a férjét is felkeltette. De a tolvajok pontosan abban a pillanatban hagyták abba a járkálást, amikor Van Daan úr felébredt; ő már nem hallott más zajt, csak a rettegő fatalista szíve dobogását. - Ó, Putti - ez Van Daan beceneve - ezek biztosan elvitték a kolbászt, a babot és a borsót. És Peter... mi van Peterrel?

- Petert bizonyára nem lopták el. Nyugodj meg és hagyj aludni!

De hát erről szó sem lehetett. Õnagysága félelmében le se hunyta többé a szemét. Néhány nap múlva a Van Daan-családot kísértetek riasztották fel. Peter zseblámpával a kezében bevilágított a padlásra és meglátott... brrr... egy nagy csapat patkányt. Most legalább megtudtuk, kik a tolvajok. Mouschi ezután a padláson aludt, s a hívatlan vendégek elmaradtak - legalábbis éjszakára.

Peter néhány nappal ezelőtt felment a padlásra, hogy régi újságpapírt hozzon. A lépcsőn lejövet jól meg kell kapaszkodni a korlátban. Peter meg is tette, de mert nem nézett körül, meglepetésében és fájdalmában majd hogy le nem gurult. Történetesen egy nagy patkányt érintett meg s az állat alaposan megharapta a karját. Szegény fiú rogyadozó térddel érkezett le közénk. A pizsamája véres volt. Nem csoda, nem valami nagy élvezet lehet egy megtermett patkányt megcirógatni, ami méghozzá harap is.

Annéd

`1942. március 12, péntek`

Drága Kittym!

Bemutatom Néked a gyermekek jogaiért küzdő Frank-mamát. Külön vajadagot szerzett az ifjúságnak, foglalkozik az ifjúság problémáival, mindenkor síkraszáll az ifjakért a némi veszekedés árán meg is valósítja elgondolásait.

Megromlott egy üveg sózott nyelv. Nos, Mouschi és Moffi díszebédre voltak hivatalosak.

Moffit még nem ismered, pedig már akkor is az irodához tartozott, amikor még itt se voltunk. Õ a raktár és az iroda macskája s távoltartja a háztól a patkányokat. Politikai hangzású nevére is könnyű megtalálni a magyarázatot. A cégnek egy ideig két macskája volt, egy az iroda, egy pedig a raktár számára. Ha a két macska találkozott, mindig összeverekedett. A támadást állandóan a raktár macskája provokálta, de a végén a padlás cicája győzött. Akárcsak a politikában. A raktár macskáját ezért nevezték el Németnek, azaz Moffinak, a padlásbelit pedig Angolnak, azaz Tomminak. Tommit később elvitték innen és így, ha lemegyünk, Moffival szórakozunk.

Már annyi babot ettünk, hogy ránézni sem tudok, rosszul leszek, ha rágondolok. Vacsorához már nem eszünk kenyeret.

Apa éppen most vallotta be, hogy rosszkedvű. Szegénykémnek már megint olyan bánatos a tekintete.

Teljesen rabja vagyok Ina Boudier-Bakker `De klop op de deur` című könyvének. Ez a családi regény kitűnő írás, de amit a háborúról, az írókról, a nők egyenjogúságáról ír, nem a legjobb s őszintén szólva nem túlságosan érdekel.

Németországot szörnyű bombatámadások érik. Van Daan úr rosszkedvű. Nincs cigarettája. A vita, melynek azt kellett eldöntenie, hogy megegyük-e a konzerv-főzelékeket, a mi pártunk javára dőlt el.

Minden cipőmet kinőttem, kivéve a síbakancsot, de ez a lakásban nem valami kellemes viselet. Egy pár gyékényszandált kaptam hat forint ötvenért, de már egy hét múlva felmondta a szolgálatot. Remélem, hogy Miep kerít valamit feketén. Újra lenyírtam apa haját. Pim erősködik, hogy a háború után sem megy más borbélyhoz, olyan jól értek a hajvágáshoz. Csak legalább ne vágnék oly sokszor a fülébe!

Annéd

`1942. március 18, csütörtök`

Drága Kittym!

Törökország belépett a háborúba. Nagy az izgalom, kíváncsian lessük a rádióhíreket.

Annéd

`1943. március 19, péntek`

Drága Kittym!

Örömünket már egy fél óra múlva felváltotta, sőt túl is szárnyalta a kiábrándulás. Törökország még nem avatkozott be a háborúba, a török miniszter csupán a semlegesség gyors feladásáról beszélt. A Damnon egy újságárus azt kiabálta, hogy "Törökország Anglia oldalán!" - mire kirángatták kezéből a lapokat. Így került el hozzánk is ez az örömhír.

Érvénytelennek nyilvánították az ötszáz és az ezer forintos bankókat. Nagy csapás ez a feketézőkre és hasonlókra, de még nagyobb azokra, akik dugott pénzt őriznek, vagy bujkálnak. Ha valaki be akar váltani egy ezrest, pontosan be kell róla számolnia, hogy hol szerezte. Csupán az adóhivatalnál fogadják el, de ott is csak a jövő hétig.

Dussel kapott egy lábbal hajtható fúrógépet. Jövő héten az én fogaimat veszi alapos vizsgálat alá.

Minden németek vezére beszélgetett a sebesült katonákkal. Szomorú volt végighallgatni. Körülbelül ezek voltak a kérdések és feleletek:

- Nevem Heinrich Scheppel.

- Hol sebesült meg?

- Sztálingrádnál.

- Milyen sérülése van?

- Lefagyott a két lábam és eltörött a bal csuklóm.

A rádió pontosan így közvetítette ezt a szörnyű bábszínházat. Úgy látszik, ezek a sebesültek büszkék a sebeikre. Minél súlyosabb a seb, annál nagyobb a dicsőség. Egyikük alig tudott szóhoz jutni a boldogságtól, amikor a vezérrel kezet szoríthatott (ha ugyan volt még keze).

Annéd

`1943. március 25, csütörtök`

Drága Kittym!

Anya, apa, Margot meg én tegnap kedélyesen üldögéltünk együtt, amikor bejött Peter és súgott valamit apának. Olyasmit hallottam, hogy: "Egy hordó felborult a raktárban", meg, hogy "valaki matatott az ajtóval". Margot is így értette, de igyekezett engem kissé megnyugtatni, mert én természetesen krétafehér lettem az idegességtől, amikor láttam, hogy apa Peterrel kimegy a szobából.

Mi hárman várakoztunk. Alig két perc múlva feljött hozzánk őnagysága, aki lent hallgatta a rádiót. Pim ugyanis szólt neki, hogy zárja el a készüléket és csendesen menjen fel. De hát az mindig úgy van, hogy épp akkor recsegnek a legjobban a lépcső rozoga deszkái, amikor valamelyikünk a legnagyobb csendben fel akar jönni. Öt perc múlva az orrahegyéig sápadtan megérkezett Pim és Peter s elmesélték élményeiket.

Először letelepedtek a lépcső mögé és várakoztak, de semmit se hallottak. Aztán két nagy csattanás hallatszott, mintha itt a házban csaptak volna be két ajtót. Pim egy ugrással fent termett, Peter még előbb figyelmeztette Dusselt, aki nagy körülményességgel és rengeteg csörömpöléssel végül is felérkezett, Van Daan úr ágyban feküdt, mert nagyon náthás volt, és így mindnyájan a betegágyhoz vonultunk, suttogtunk és találgattunk.

Valahányszor Van Daan hangosabban köhögött, mi ketten őnagyságával majd meghaltunk félelmünkben. Ez így ment mindaddig, amíg egyikünknek az a fényes ötlete támadt, hogy kodeint adjunk a betegnek, ettől a köhögés azonnal elmúlott.

Csak vártunk, vártunk, de semmit se hallottunk... Arra gondoltunk, hogy a tolvajok nyakukba szedték a lábukat és elmenekültek, amikor hirtelen lépteket hallottunk az egyébként oly csendes házban. Szerencsétlenségünkre a rádió még mindig Londonra volt beállítva s a székek is ott sorakoztak szép rendben körülötte. Ha felfeszítették az ajtót, s ezt a légvédelmi őrség észreveszi, értesíti a rendőrséget, az ügynek igen kellemetlen következményei lehetnek. Ezért Van Daan úr felkelt, kabátot vett magára, feltette a kalapját s apával együtt óvatosan lement a lépcsőn. Peter a biztonság kedvéért kalapáccsal felfegyverkezve követte őket. A hölgyek (Margot-t és engem is beleszámítva) feszülten várakoztak fent. Öt perc múlva az urak megérkeztek s elmondták, hogy a házban teljes a nyugalom.

Elhatároztuk, hogy nem folyatunk vizet és a W. C.-t sem húzzuk le. De mert az izgalom minden lakótársnak a gyomrára húzódott, elképzelheted, milyen levegő volt ott, amikor egymás után könnyítettünk magunkon.

Ha valami nagyobb kellemetlenség történik, rendesen néhány apróbb bosszúság is követi. Először is elnémult a Westertoren harangja, pedig mindig meg szokott nyugtatni. Másodszor: Vossen úr előző este korábban ment el, s így nem tudtuk, vajon Elli megkapta-e a kulcsot vagy talán elfelejtette bezárni az ajtót.

Még mindig este volt és bizonytalanság, de azért kissé már megnyugodtunk, mert nyolc órától, amikor a tolvaj a házban járt, egészen fél kilencig semmiféle zajt nem hallottunk többé. Arra is rájöttünk, milyen valószínűtlen, hogy egy tolvaj a kora esti órákban, amikor még járnak az utcán, felfeszítsen egy ajtót. Ezenkívül egyikünknek eszébe jutott az a lehetőség, hogy az egyik szomszédos raktárház raktárnoka még bent dolgozhatott, s mi a nagy izgalomban a vékony falakon áthallatszó zajról nem tudtuk megállapítani, honnan származott. Az ilyen veszélyes pillanatokban többnyire nagy szerepet játszik a képzelet is.

Lefeküdtünk, bár aludni egyikünk sem tudott. Apa, anya és Dussel úr sokat volt ébren s kis túlzással én is azt mondhatnám, hogy le se hunytam a szemem. Ma reggel a férfiak lementek és kipróbálták a külső ajtót, de mindent rendben találtak.

A történteket, amelyek miatt annyira megijedtünk, kellően kiszínezve elmeséltük az egész személyzetnek. Ugrattak is érte bennünket, de hát utólag könnyű nevetni. Egyedül Elli érzett velünk.

Annéd

`1943. március 27, szombat`

Drága Kittym!

A gyorsírás tanfolyamot bevégeztük, s most a sebességet igyekszünk fokozni. Jaj, de ügyesek leszünk! Ezenkívül, hogy agyonüssem a napot (ezt azért mondom így, mert egyebet sem teszünk, mint hogy fogyasztjuk a napokat, amilyen gyorsan tudjuk, csakhogy minél közelebb jussunk a felszabaduláshoz). Imádom a mitológiát, főként a görög-római isteneket. Itt azt hiszik, hogy olyan átmeneti vonzalom, mert még sohasem hallottak istenekért rajongó bakfisról. Hát akkor én vagyok az első!

Van Daan úr meghűlt, jobban mondva: kapar a torka. Nagy hűhót csap miatta. Kamillával gargarizál, mirrhatinktúrával ecseteli a szájpadlását, tüdő-, fog-, orr- és nyelvinhalálást végez s ezenfelül még rosszkedvű is.

Rauter, a sok magasrangú mof[5] egyike beszédet tartott: - Július 1-ig minden zsidónak el kell hagynia a germán országokat. Április 1-től május 1-ig Utrecht tartományt kell megtisztítani (mintha csak svábbogarakról volna szó), május 1-től június 1-ig pedig Észak- és Dél-Hollandiát. - Beteg, leromlott nyájként hurcolják ezeket a szegény embereket a mocskos vágóhídra. De jobb, ha nem beszélünk róla; lidércnyomást kapok ha csak rágondolok.

Jó hírt is hallottunk. A munkás-nyilvántartó német osztályát szabotázsakcióval felgyújtották. Néhány nappal később ugyanez történt a bejelentő hivatallal is. Német rendőrségi egyenruhába öltözött férfiak leütötték az őrséget s fontos aktákat semmisítettek meg.

Annéd

`1943. április 1, csütörtök`

Drága Kittym!

Egyáltalán nem vagyok viccelő kedvemben. Nézz csak a dátumra. Ellenkezőleg, ma nyugodtan idézhetem azt a közmondást, hogy: "A baj sosem jár egyedül."

Először is vigasztalónknak, Koophuis úrnak tegnap gyomorvérzése volt s legalább három hétig kell az ágyat nyomnia. Másodszor Elli influenzát kapott. Harmadszor: Vossen úr a jövő héten kórházba megy. Valószínűleg gyomorfekélye van és operálni kell. Negyedszer fontos üzleti tárgyalásokra van kilátás, amelyeknek minden lényeges pontját apa részletesen megtárgyalta Koophuis úrral, Kraler urat pedig ilyen gyorsan nem lehet mindenbe beavatni.

Az üzletfelek meg is érkeztek. Apa már előre izgult a tárgyalások eredménye miatt.

- Bárcsak lent lehetnék - hajtogatta.

- Eredj hát le, hasalj a földre, hiszen azok az urak amúgy is a főnöki szobában lesznek, s hallgasd végig a tárgyalást.

Apa arca felderült, s tegnap reggel fél tizenegykor Margot és Pim elfoglalta őrhelyét a padlón. (Két pár fül csak többet hall egy párnál.) A tárgyalásokat délután még folytatták, de apa képtelen volt folytatni a hallgatózást. Majdnem kerékbetörte testének szokatlan és természetellenes helyzete. Helyette én mentem le fél háromkor Margot társaságában. A tárgyalás azonban hosszadalmas és unalmas volt, elaludtam a kemény linóleumpadlón. Margot nem mert felébreszteni. Félt, hogy meghallanak bennünket az idegenek, s beszélni se mert. Jó fél órát alhattam s mire ijedten felriadtam, mindent elfelejtettem, amit a fontos megbeszélésből hallottam. Szerencsére Margot jobban figyelt.

Annéd

`1943. április 2, péntek`

Drága Kittym!

Jaj, már megint bővült valamivel a bűnlajstromom.

Tegnap este az ágyban feküdtem. Vártam, hogy apa imádkozzék velem s jóéjszakát kívánjon. Helyette anya lépett a szobába, ágyamra ült s nagy szerényen megkérdezte: - Anne, apus nem jön, nem imádkoznál velem?

- Nem, mami - válaszoltam.

Anya erre felkelt, előbb megállt az ágy mellett, aztán lassan elindult az ajtó felé. Hirtelen megfordult s eltorzult arccal ennyit mondott: - Nem haragszom. A szeretetet nem lehet erőszakolni. - Néhány könnycsepp gördült végig az arcán, amikor kiment a szobából.

Nyugodtan fekve maradtam, de rögtön éreztem, milyen csúf dolgot követtem el, amikor így eltaszítottam őt magamtól, de tudtam, hogy nem cselekedhettem másként. Képtelen vagyok tettetni és kedvem ellenére vele imádkozni. Egyszerűen nem megy. Sajnálom anyát. Igen. Nagyon sajnálom, mert életemben először vettem észre, hogy fagyos viselkedésem milyen hatással van rá. Láttam szomorú arcát, amikor a szeretetről beszélt, amit erőltetni nem lehet. Kegyetlenség megmondani az igazat, s az igazság mégis az, hogy ő taszított el magától, ő fojtotta el bennem a szeretetet tapintatlan megjegyzéseivel és nyers tréfálkozásával olyan dolgok felett, amelyekben nem ismerek tréfát. Ahogyan én is mindig összecsuklom, ha ridegen beszél velem, úgy szorult össze anya szíve, mikor látta, hogy tényleg megszűnt közöttünk a szeretet.

Fél éjszakán át zokogott s alig aludt valamit. Apa rám se néz, s ha néha találkozik a tekintetünk, ezt olvasom ki a szeméből: "Miért vagy olyan hóbortos, hogy merted így elszomorítani az anyádat?"

Azt várják, hogy bocsánatot kérjek, de ez egyszer képtelen vagyok rá, hiszen csak az igazat mondtam s azt anyának előbb vagy utóbb úgyis meg kellett tudnia. Érzéketlennek látszom és az is vagyok anya könnyeivel és apa tekintetével szemben, de ők mind a ketten először érzik azt, amit én állandóan érzek. Csak sajnálni tudom anyát, neki kell megváltoznia. Én pedig hallgatok, fagyosan viselkedem s továbbra se riadok vissza az igazságtól, mert minél később derül ki, annál rosszabb arra nézve, akit illet.

Annéd

`1943. április 27, kedd`

Drága Kittym!

A házunk csak úgy reng a veszekedéstől. Anya meg én, apa meg Van Daanék, anya és őnagysága, mindenki haragszik a másikra, mondhatom, szép kis atmoszféra. Anne szokásos bűnlajstroma is újból szőnyegre került egész terjedelmében.

Vossen már bent fekszik a városi kórházban, Koophuis viszont felgyógyult. Úgy látszik, a gyomorvérzés hamarabb megszűnt, semmint gondolták volna. Mesélte, hogy a bejelentő hivatalt a tűzoltók is alaposan elintézték. Ahelyett, hogy oltották volna a tüzet, az egész épületet eláztatták. Hát ennek örülök!

A Carlton-hotelnek is vége. Két angol repülőgép rengeteg gyújtóbombával egyenesen rázuhant a tiszti otthonra. Leégett az egész Vijzel utca és a körút sarka. Napról napra hevesebb repülőtámadások érik a német városokat. Egyetlen nyugalmas éjszakánk sincsen. Olyan keveset alszom, hogy fekete karikák vannak a szemem alatt. Az életünk nyomorúságos. Reggelire száraz kenyeret eszünk és pótkávét iszunk hozzá. Tizennégy napja spenótot ebédelek salátával. A húsz centiméter hosszú krumpli édes ízű, minden darab rothadt. Aki soványodni kíván, eljöhet hozzánk vendégségbe! Van Daanék eleget siránkoznak is, de mi ezt nem fogjuk fel tragikusan. Minden férfit, aki 1940-ben harcolt vagy katona volt, behívtak és hadifogolyként dolgoztatják a Führer részére. Ez valószínűleg elővigyázatossági rendszabály az invázió esetére!

Annéd

`1943. május 1, szombat`

Drága Kittym!

Ha egyszer-másszor rágondolok mostani életkörülményeinkre, meg kell állapítanom, hogy azokhoz a zsidókhoz képest, akik nem tudtak elbújni, paradicsomban élünk. És mégis, ha bekövetkezik a béke, el sem tudom majd képzelni, hogy is süllyedhettünk ilyen mélyre mi, akik otthon olyan tiszták voltunk. Igen, mert ami az életmódot illeti, igen mélyre süllyedtünk. Például, amióta csak itt lakunk, egyetlen viaszosvászon abroszon eszünk, amely - tekintve, hogy rengeteget használjuk - nem valami gyönyörű. Pedig gyakran lemosom a mocskos mosogatóruhával, amelyen több a lyuk, mint a ruha, de bármennyire dörzsölöm is, mégsem tudom helyrehozni. Van Daanék egész télen egyetlen flanell lepedőn alusznak s nem moshatják ki, mert a jegyre osztott mosópor igen kevés s méghozzá rossz minőségű is. Apa rojtos nadrágban jár és a nyakkendője is foszladozik. Anya fűzője ma felmondta a szolgálatot és már nem lehet megfoltozni, Margot melltartója két számmal kisebb a kelleténél.

Anyának meg Margot-nak egész télen összesen három ingük volt, s az enyémek olyan rövidek, hogy a hasamig sem érnek.

Mi azonban mindezzel nem sokat törődünk s csak akkor rémülök meg, ha arra gondolok: "Leszünk-e még egyszer olyan jó módban, mint a háború előtt voltunk? Hiszen a bugyimtól kezdve az apám borotvaecsetéig, mindenünk tönkrement."

Az éjszaka annyit lövöldöztek, hogy négyszer egymás után összekapkodtam a holmimat. Ma mindent becsomagoltam egy kis bőröndbe, amire menekülés közben szükségem lehet. Anya joggal kérdezte:

- Ugyan hová akarnál menekülni?

Megbüntették az egész holland népet, a sok sztrájk miatt. Kihirdették az ostromállapotot, s mindenki eggyel kevesebb vajjegyet kap. Ejnye, ejnye, milyen haszontalanok ezek a gyerekek!

Annéd

`1942. május 18, kedd`

Drága Kittym!

Saját szememmel láttam német és angol repülők heves légiharcát. Néhány szövetséges repülőnek bizony ki kellett ugrania az égő repülőgépből. Tejesünk, aki Halfwegben lakik, az országút szélén négy kanadai katonát látott üldögélni. Egyikük folyékonyan beszélt hollandul, s tüzet kért a tejesembertől. Elmondta neki, hogy gépük legénysége hat emberből állott. A pilóta bennégett, ötödik bajtársuk pedig elbújt valahová. Aztán a zöldrendőrség magával vitte ezeket a makkegészséges fiúkat. Micsoda lélekjelenlétük volt a szörnyű ejtőernyős utazás után!

Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is könnyen vesztünket okozhatja.

Minden egyetemi hallgatónak, akár befejezte már a tanulmányait, akár folytatni kívánja, nyilatkozatot kell aláírnia, hogy szimpatizál a németekkel s támogatja az új rendet. Nyolcvan százalékuk nem volt hajlandó erőszakot elkövetni a lelkiismeretén és a meggyőződésén. Nem is maradtak el a következmények. Azokat a diákokat, akik az ívet nem írták alá, német munkatáborokba hurcolják. Mi lesz a holland fiatalságból, ha agyondolgoztatják Németországban?

A nagy robbanások miatt anya éjszakára becsukta az ablakot. Pim ágyába bújtam. Egyszerre csak őnagysága a felső emeleten kiugrott az ágyából. Talán bizony Mouschi harapta meg. Utána akkora dördülést hallottam, mintha gyújtóbomba esett volna le az ágyam mellett. - Lámpát, lámpát - sikoltottam. Pim felkattintotta a lámpát. Azt hittem, néhány percen belül kigyullad a ház, de nem történt semmi. Felrohantunk Van Daanékhoz. Tán náluk van valami baj. A Van Daan-házaspár elmondta, hogy az ágyból, a nyitott ablakon át nézték a tüzet. Van Daan úr szerint a közelben gyulladt ki valami, őnagysága viszont azt erősítgette, hogy a mi házunk ég. A nagy csattanásra aztán őnagysága kiugrott az ágyból. Egyéb azonban nem történt, mire visszafeküdtünk.

Alig negyedóra múlva újra kezdődött a lövöldözés. Õnagysága rögtön felkelt s leszaladt Dussel úrhoz. Úgy látszik, ott kereste azt az oltalmat, amelyet házastársa oldalán nem talált meg. - Gyere mellém az ágyba, gyermekem - fogadta Dussel, mire harsogó nevetésben törtünk ki, hogy már az ágyútűzzel sem törődtünk s elmúlt minden félelmünk.

Annéd

`1943. június 13, vasárnap`

Drága Kittym!

Apa olyan szép verset írt a születésnapomra, hogy nem foszthatlak meg tőle. Minthogy Pim többnyire németül versel, a költeményt Margot fordította le hollandra. Bíráld meg az itt idézett részlet alapján, hogy Margot milyen nagyszerűen felelt meg önként vállalt feladatának. A múlt év rövid összefoglalása után az alábbi sorok következnek:

Fiatal vagy ugyan, de korántse gyerek,
Így helyzeted ferde. Fogadni merek,
Oktat, ki talán nevelésre szorul:
"Azt tedd, amit én", fecsegik botorul.
Mert bölcs, ki megérte haján a deret,
Õ tudja csupán, amit tenni lehet.
Gerenda szemébe', de egyre kutat,
Szálkát hogy a más szeme hátha mutat.
Ó, jól tudom, ismerem mind e hibát,
De a gondolatokba, a szívbe ki lát
S ha mégis az ember a mélyire néz,
Felnőtteket, haj, korholni nehéz.
Eltérnek, ahogy patikában a fű,
Mézédes az egyik, a más keserű.
Ám nyugtom tőle, hogy végre legyen,
Bár rossz is a gyógyszer, ha kell, lenyelem.
Elcammog e rejteken hosszú idő,
De kárba talán nem vész s ez a fő.
Unalmat elűzni, ha nincsen is más,
Alkalmas a könyv s a komoly tanulás.
Probléma emellett, óh, számos akad,
Hisz nő a gyerek s szűk lesz a kacat.
Bosszant, hogy az inged a combodig ér
S a láb a cipőbe csak épp ha befér.
Sok a baj s már csőstül a házba beront:
Szegény kicsi lányom, óh mennyi a gond.

Az étkezésről is volt benne egy rész, de azt Margot képtelen volt rímbe szedni, ezért el is hagyom. Ugye, milyen szép vers ez? Ezenkívül is igen sok szép ajándékkal leptek meg. A többi között kaptam egy vastag könyvet Hellasz és Róma mitológiájáról, amit annyira szeretek. Édességben sincs hiányom. Mindenki nekem adta egész cukorkakészletét. Nekem, a bujkálók Benjáminjának, valóban jobb dolgom van, mint amit megérdemlek.

Annéd

`1943. június 15, kedd`

Drága Kittym!

Sok minden történt, de többnyire arra gondolok, hogy csak untatnálak a fecsegésemmel s örülsz, ha minél kevesebb levelet kapsz tőlem. Ezért csak röviden közlöm Veled a legújabb híreket.

Vossen úr fekélyét nem operálták meg. Amikor a műtőasztalra fektették és felnyitották a gyomrát, az orvosok megállapították, hogy rákja van s nem lehet rajta segíteni. Bevarrták hát a gyomrát, három hétig bent tartották s végül hazaküldték. Rettenetesen sajnálom szegényt, s igen fájlalom, hogy nem mehetek ki a házból, mert gyakran meglátogatnám és felvidítanám. Nekünk kész szerencsétlenség, hogy a derék Vossen nem számolhat be mindenről, ami a raktárban történik. Õ volt legfőbb és legéberebb segítőnk és gyámolítónk. Nagyon nélkülözzük.

A jövő hónapban nekünk is be kell szolgáltatnunk a rádiónkat. Koophuisnak van otthon eldugva egy törperádiója, amit idehoz majd a Philips-készülékünk pótlására. Kár ezért a szép rádióért, de hát az olyan házra, ahol üldözöttek rejtőznek, semmiképpen sem szabad ráterelni a hatóság figyelmét. A kis rádiót majd fenn tartjuk. Feketén élő zsidóknak, akiknek csak feketén van pénzük és csupán feketén vásárolhatnak, miért ne legyen rádiójuk is feketén.

Mindenki igyekszik feketén rádióhoz jutni, a maga beszolgáltatott "reményforrása" pótlására. Érthető, hogy amikor a városból egyre rosszabb híreket kapunk, csak a rádió csodahangjától várunk biztatást. Neki köszönhetjük, hogy nem veszítjük el a bátorságunkat, s egyre hajtogatjuk:

- Fel a fejjel, bátorság, majd csak eljön a szebb idő!

Annéd

`1943. július 11, vasárnap`

Drága Kittym!

Még egyszer visszatérek a nevelés kérdésére. Bevallom, nagyon törekszem arra, hogy készséges, barátságos és kedves legyek, s mindent elkövetek, hogy ne zúduljon egyre a fejemre az a rengeteg szidás. Átkozottul nehéz udvariasan viselkednem olyan emberekkel, akiket ki nem állhatok, de belátom, hogy némi alakoskodással többre viszem, mintha régi szokásomhoz híven mindenkinek kereken megmondom a véleményemet, hiszen az úgysem érdekel senkit, ügyet sem vetnek rá.

Gyakran előfordul, hogy kiesem ebből a szerepből és nem tudom elfojtani felháborodásomat, ha igazságtalanságot veszek észre. Ilyenkor újabb négy hétig pletykálnak a világ legszemtelenebb lányáról. Ugye, olykor igazán okom van a panaszra? Még jó, hogy nem vagyok zsémbes természetű, mert akkor már rég el kellett volna savanyodnom s elvesztettem volna jó humoromat is.

Elhatároztam továbbá, hogy kissé elhanyagolom a gyorsírást. Már elég volt belőle. Először azért, mert így több időt fordíthatok más tantárgyakra, másodszor meg a szemem miatt, mert sok bajom van vele. Rövidlátó lettem és már réges-régen szemüvegre lenne szükségem (brr, úgy néznék ki benne, mint egy bagoly), de jól tudod, hogy bujkálóknak nem lehet... Tegnap az egész ház egyébről sem beszélt, mint Anne szeméről, mert anya megkérte Koophuisnét, hogy kísérjen el a szemorvoshoz. Amikor meghallottam, majd beleszédültem, hiszen ez nem csekélység.

Az utcára menni. Hallod, az utcára! Még elképzelni is sok. Előbb halálra rémültem, aztán megörültem neki. De hát mindez nem olyan egyszerű s azok, akik ebben dönteni hivatottak, nem tudtak egyhamar határozni. Előbb mérlegelni kellett az összes nehézségeket és kockázatokat, bár Miep máris el akart velem indulni.

Mindenesetre elővettem a szekrényből a szürke kabátomat, de sajnos, kinőttem s úgy néztem ki benne, mintha a saját kistestvérem volnék. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a tervből. Nem nagyon hiszem, hogy megvalósítjuk, mert közben az angolok partra szálltak Szicíliában, s apa megint meg van róla győződve, hogy "hamarosan vége lesz az egésznek".

Elli sok irodai munkával bízza meg Margot-t és engem is. Mind a ketten szívesen csináljuk, s ez neki is nagy segítséget jelent. Igaz, hogy más is tud leveleket lerakni és az eladásokról könyvet vezetni, de mi ezt rendkívül pontosan végezzük.

Miep úgy jön-megy, mint egy teherhordó szamár. Van is mit cipelnie. Majdnem mindennap szerez nekünk valami főzelékfélét, s nagy szatyrokban szállítja ide a kerékpárján. Ugyancsak ő hozza el nekünk szombatonként az öt cserekönyvet a kölcsönkönyvtárból. A könyvek miatt úgy várjuk a szombatot, mint a kisgyermekek a Mikulást.

Emberek, akik rendes körülmények között élnek, nem is tudják, mit jelentenek nekünk, bujkálóknak a könyvek. Az olvasás, a tanulás és a rádió tartja bennünk a lelket.

Annéd

`1943. július 13, kedd`

Drága Kittym!

Tegnap délután apa engedelmével kértem Dusselt, legyen szíves beleegyezni (lám, milyen udvarias vagyok), hogy heti két délután négytől fél hatig a közös szobánkban levő kisasztalnál ülhessek. Fél háromtól négy óráig, míg Dussel aludt, eddig is ott tartózkodtam, de azután ki kellett mennem a szobából. Pedig a közös nappali szobában délután olyan sokan vagyunk, hogy ott nem tudok tanulni, s az íróasztalt különben is apa foglalja le délutánonként.

Kívánságom tehát jogos volt s csupán udvariasságból kértem rá külön engedélyt. S mit gondolsz, mit felelt erre a mi nagyműveltségű Dusselünk? Azt, hogy: - Nem. - Röviden és velősen: - Nem!

Fel voltam háborodva s nem hagytam magamat egyszerűen elutasítani, hanem megkérdeztem, hogy miért nem. De meg is jártam, mert ezt felelte:

- Én is dolgozni akarok. Ha délután nem tudok, máskor nincs rá időm. Ha már rászántam magam a tanulásra, meg kell csinálnom a leckémet. Te viszont úgysem tanulsz komolyan. A mitológia tanulmányozása csak nem komoly munka, sőt a kötés meg az olvasás sem. Az asztalkát továbbra is magam veszem igénybe. - Mire én a következőt válaszoltam:

- Kedves Dussel úr, én igenis komoly munkát végzek s délután nem tudok a nappaliban dolgozni. Még egyszer nagyon kérem, gondolja meg a dolgot!

Ezzel sértődötten hátat fordítottam s úgy tettem, mintha a nagyműveltségű doktor levegő volna. Forrt bennem a düh; igen kíméletlennek tartottam Dusselt (s az is volt), pedig én nem voltam hozzá barátságtalan. Este, mihelyt alkalmam volt rá, elmondtam Pimnek beszélgetésünk eredményét s megbeszéltem vele a továbbiakat, mert nem akartam feladni a harcot, de egyedül kívántam elintézni az ügyet. Pim megmondta, hogy mit kell tennem, de azt tanácsolta, várjak inkább holnapig, mert ma nagyon ideges vagyok.

Tanácsát nem fogadtam meg s mosogatás után megszólítottam Dusselt. Pim ott ült mellettünk a szobában, s ez igen megnyugtatott. Így hát elkezdtem: - Dussel úr, úgy hiszem, nem tartotta érdemesnek, hogy ezt a kérdést jobban fontolóra vegye, ezért kérem, foglalkozzék vele még egyszer.

Dussel erre legkedvesebb mosolyával megjegyezte: - Én mindig és mindenkor hajlandó vagyok erről a kérdésről beszélni, bár már letárgyaltuk!

Dussel egyre félbeszakított, de én tovább kérleltem: - Kezdetben, amikor Ön idekerült, abban állapodtunk meg, hogy közösen használjuk a szobát. Ha tehát igazságos volna a beosztás, akkor a szoba délelőtt a magáé volna, délután pedig az enyém. Ennyit nem is kérek, de úgy érzem, hogy heti két délutánhoz jogom van.

Erre Dussel úgy ugrott fel, mintha tűt szúrtak volna belé: - Miféle jogról beszélsz itt nekem? Hát akkor én hol legyek? Talán bizony forduljak Van Daan úrhoz és építtessek vele valamilyen kis odút a padlás sarkában, hogy leülhessek valahová, mert már másutt nem tanulhatok nyugodtan. Te mindenkibe belekötsz. Ha Margot nővéred fordult volna ilyen kéréssel hozzám, akinek mégiscsak több oka volna rá, eszembe sem jutna megtagadni tőle. De te...

Aztán megismételte a mondókáját a mitológiáról meg a kötésről s megint megsértett. Én azonban ezt nem vettem tudomásul, hanem hagytam, hogy Dussel folytassa; - De hát veled egyáltalán nem lehet boldogulni. Hallatlanul önző vagy, s csak arra gondolsz, ami neked jó. Életemben sem láttam még ilyen gyereket. Persze, most kénytelen leszek engedni, nehogy később, valamikor azt halljam, hogy Anne Frank azért bukott meg a vizsgán, mert Dussel úr nem engedte neki át a kisasztalt.

És csak darált, darált tovább. Annyit, hogy végül már alig tudtam követni. Egy másodpercig arra gondoltam: "Rögtön lekenek neki egy olyan pofont, hogy hazugságaival együtt a falnak penderül", de a következő pillanatban az jutott eszembe: "Nyugalom, hiszen ez a fickó nem érdemli meg, hogy bosszankodj miatta!"

Dussel végül is kidühöngte magát s részben haragos, részben diadalmas arccal kivonult ételfoltos kabátjában a szobából. Apához szaladtam s elmondtam beszélgetésünk végét, amelynél már nem volt jelen. Pim megnyugtatott, hogy még aznap beszél Dussellel. Így is történt. Több mint fél óra hosszat tárgyaltak. A beszélgetés lényege körülbelül a következő volt. Először is megvitatták, igazán szükségem van-e az asztalra. Aztán apa megemlítette, hogy már egy ízben beszélgettek erről Dussellel. Apa akkor Dussel javára döntött, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az idősebbet a fiatalabbal szemben. Jogosnak azonban akkor sem tartotta Dussel álláspontját. Dussel most kifogásolta, hogy úgy beszéltem vele, mint valami betolakodóval, aki aztán mindent a maga számára foglal le. Apa ezt határozottan visszautasította, mert saját fülével hallotta, hogy erre egy szóval sem céloztam. Így vitatkoztak egymással. Apa azt mondta, hogy nem vagyok önző és nem igaz, hogy csupán "pepecselek", de Dussel továbbra is megmaradt álláspontjánál.

Végül azonban mégis engedett, s én heti két délután zavartalanul dolgozhatom. Dussel sértett arcot vágott, két napig nem állt velem szóba, s öttől fél hatig ő is ott ült a kisasztalnál... Micsoda gyerektempó!

Aki még ötvennégy éves korában is ilyen makacs és kicsinyes, annak ez a természete és nehezen változik már meg.

Annéd

`1943. július 16, péntek`

Drága Kittym!

Újabb betörés, de ezúttal igazi!

Ma reggel hét órakor Peter szokás szerint lement a raktárba s mindjárt észrevette, hogy nyitva van mind a belső, mind pedig a külső utcai ajtó. Azonnal jelentette Pimnek, aki a főnöki szobában levő rádiót gyorsan német állomásra igazította, lezárta a lakrészünkhöz vezető ajtót s Peterrel együtt feljött.

Ilyen esetekre azt tanácsolták nekünk, hogy ne nyissuk ki a vízcsapot, vagyis ne mosakodjunk, legyünk csendben, nyolc órára teljesen öltözzünk fel és a W. C.-t se használjuk... Ezt rendszerint szigorúan be is tartottuk. Örültünk, hogy éjszaka zavartalanul aludtunk és semmit sem hallottunk. Csak fél tizenkettőkor tudtuk meg Koophuis úrtól, hogy a betörők feszítővassal benyomták a külső ajtót és feltörték a raktárt. Ott azonban nem sok zsákmány akadt, s ezért egy emelettel feljebb próbáltak szerencsét.

Viszont ellopták a két pénzesládát a benne levő negyven forinttal, néhány bianko csekk-könyvet s ami a legszörnyűbb, százötven kilogrammnak megfelelő cukorjegyet.

Koophuis úrnak meggyőződése, hogy a betörők ugyanannak a bandának a tagjai, amely hat héttel ezelőtt itt járt. Akkor mind a három ajtót feszegették, de nem sikerült betörniök.

Meglehetősen letört bennünket ez az eset. Látom, hogy a hátsó traktus nem élhet izgalmak nélkül. Még örülhettünk, hogy az írógépekhez meg a pénztárhoz nem férhettek hozzá, mert azok biztonságban voltak az emeleti ruhaszekrényben, ahová esténként fel szoktuk őket hordani.

Annéd

`1943. július 19, hétfő`

Drága Kittym!

Vasárnap rettenetesen bombázták Észak-Amszterdamot. Azt hallom, szörnyű pusztítást vittek ott véghez. Egész utcasorok hevernek romokban és még soká tart, amíg az összes áldozatokat kiássák. Eddig kétszáz halottat és számtalan sebesültet tartanak nyilván. A kórházak zsúfolásig megteltek. Azt mondják, sok gyermek szaladgál a romok között; szüleiket keresik.

Végigfut a hátamon a hideg, hacsak rágondolok arra a különös, tompán morajló zajra, amely számunkra is a közeli megsemmisülést jelenthette volna.

Annéd

`1943. július 23, péntek`

Drága Kittym!

A rend kedvéért elmondom Néked, mi lesz nyolcunknak első kívánsága, ha majd egyszer elhagyhatjuk ezt a házat. Margot és Van Daan úr fél óra hosszat nyakig érő forró fürdőben szeretne ülni. Van Daanné a legszívesebben azonnal betelepedne a cukrászdába, Dussel elsősorban a feleségét, Lotjét szeretné viszontlátni, anya egy csésze jó kávéra vágyik, apa legelőször Vossen urat látogatná meg, Peter a városba és moziba menne, én pedig azt se tudnám, mihez fogjak örömömben.

Leginkább arra vágyom, hogy saját lakásunk legyen s szabadon mozoghassak, ne kelljen otthon tanulnom, hanem eljárhassak az iskolába.

Elli gyümölcsöt is tud nekünk szerezni. Hogy mibe kerül? A szőlő kilója öt forint, az egres fontja hetven cent, az őszibarack darabja ötven cent, a sárgadinnye kilója egy forint ötven. Ugyanakkor az újságban mindennap kövér betűk hirdetik: "Az árdrágítás uzsora!"

Annéd

`1943. július 26, hétfő`

Drága Kittym!

Tegnap olyan izgalmas napunk volt, hogy még most is a hatása alatt állunk. Tulajdonképpen megkérdezhetnéd, van-e egyáltalán izgalommentes napunk.

Már reggelizés közben berepülést jeleztek, de ezzel nem nagyon törődtünk, mert ez csupán annyit jelent, hogy repülőgépek közelednek a tengerpart fölé. Ebéd után egy órára lefeküdtem, mert fájt a fejem, s csak aztán mentem le. Körülbelül két óra lehetett. Fél háromkor Margot elkészült az irodai munkával, de még el se rakta az iratokat, máris megszólaltak a szirénák, hát újra felszaladtam. Alig voltunk fent öt percig, már olyan vadul lőttek, hogy kimentünk a lépcsőházba. Rengett az egész ház és potyogtak a bombák. Magamhoz szorítottam a légótáskámat, nem mintha menekülni akarnék, inkább azért, hogy legyen mibe kapaszkodni, hiszen hova is menekülhetnék? Ha menekülésre kerülne a sor, az utca ugyanolyan életveszélyt jelentene számunkra, mint a bomba. Fél óra múlva csendesedett a légiveszély, de nálunk annál nagyobb volt a sürgés-forgás. Peter otthagyta a padláson levő őrhelyét, Dussel lement az irodába, őnagysága a főnöki szobában érezte csak magát biztonságban, Van Daan úr a padlásról kémlelte az eget, s a mi családunk is elhagyta a lépcsőházat. Én is felkapaszkodtam a padlásra. Látni akartam az Ij felett szállongó füstoszlopokat, amelyekről Van Daan úr beszámolt. Nemsokára mindenütt füst és égett szag terjengett. Mintha mindent elborított volna a sűrű füstfelhő.

Bár az ilyen nagy tűz nem valami szép látvány, mi boldogok voltunk, hogy szerencsésen megúsztuk, s ki-ki tovább folytatta munkáját. Este a vacsoránál újra megszólalt a légiriadó. Bár ízletes vacsoránk volt, a sziréna hangjának hallatára rögtön elment az étvágyam. Nem történt azonban semmi, s háromnegyed órával később elmúlt a légiveszély. Amikor viszont befejeztük a mosogatást, újabb légiveszély-jelzést, lövéseket és rengeteg repülőgép zúgását hallottuk. Óó, Istenem, kétszer naponta, ez több a soknál - sóhajtoztunk, de mindhiába, újra csak hullott a bombaeső a város másik végén, az angol rádió szerint Schipholra. A repülőgépek hol lebuktak, hol felszálltak, s borzasztó volt a zaj. Rettenetes. Minden pillanatban azt hittem: most esik rám egy bomba és meghalok.

Kilenc órakor, lefekvés előtt, már alig álltam a lábamon. Felébredtem az éjféli harangszóra: repülőgépzúgás. Dussel éppen vetkőzött. Nem zavartattam magam, hanem az első lövésre riadtan kiugrottam az ágyból. Két órakor ismét apa ágyában lapultam, mert újabb repülőrajok zúgtak el felettünk. Aztán nem lőttek többé. Visszamentem a helyemre és fél háromkor elaludtam.

Hét óra. Ijedten felültem az ágyban. Hallottam, hogy Van Daan apával beszél. Előbb azt hittem, betörtek. - Mindent - mondta Van Daan s én úgy értettem, hogy mindent elloptak. De nem, ez egyszer örvendetes hírről volt szó, olyanról, amilyet már hónapok óta, de talán a háború kezdete óta nem hallottunk. Mussolini lemondott; az olasz császár és király vette át a hatalmat. Ujjongtunk. A tegnapi szörnyűségek után végre valami jó újság és... reménység. Az a remény, hogy vége lesz, hogy elkövetkezik a béke.

Kraler is bejött és elmondta, hogy a Fokker repülőgépgyárat súlyosan megrongálták. Ma éjjel is volt légiriadó, berepülés és légiveszély. Már alig bírom a sok riadót, nem alszom ki magam rendesen, s nincs kedvem a tanuláshoz. Csak az Olaszországról hallott jó hír s az a remény éltet bennünket, hogy talán még ebben az évben vége lesz a háborúnak...

Annéd

`1943. július 29, csütörtök`

Drága Kittym!

Van Daannéval és Dussel úrral együtt mosogattuk az edényt. Olyan szótlan voltam, mint még soha, s azt hiszem, ez fel is tűnt nekik.

Minthogy el akartam kerülni a kérdezősködést, hamar kerestem egy semleges beszédtémát. Úgy gondoltam, a `Henri van de overkant` című könyv lesz erre a legalkalmasabb. Sajnos tévedtem. Mert ha őnagysága nem talál rajtam kifogásolni valót, Dussel úr korhol. Úgy kezdődött, Dussel úr rendkívül melegen a figyelmébe ajánlotta ezt a könyvet, viszont Margot meg én semmi különöset nem találtunk benne. Az író jól megrajzolja benne a kisfiú alakját, no de a többi... jobb, ha hallgatok róla. Ilyesféle kijelentéseket tettem mosogatás közben, de meg is kaptam érte a magamét.

- Hogyan érthetnéd meg te egy férfi lelkét? A gyermek lelkének megértése már kevésbé nehéz (!). Túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen könyvet végy a kezedbe. Ez még egy húszéves fiúnak sem való. (Akkor miért ajánlotta annyira Margot-nak meg nekem?)

Dussel és Van Daanné ezután együttesen folytatták: - Túlságosan sok olyat tudsz, ami nem neked való. Rossz a nevelésed. Ha majd felnősz, semminek sem tudsz örülni s mindenre azt mondod: - Óó, hiszen én ezt már húsz évvel ezelőtt olvastam. - Igyekezz minél hamarább férjhez menni, vagy valakibe beleszeretni, mert ha idősebb leszel, nem találsz már örömet semmiben. Elméletben persze, teljesen érettnek érzed magad, csupán a gyakorlatod hiányzik.

Szerintük valószínűleg az is a jó neveléshez tartozik, hogy folyton lázítanak a szüleim ellen. Hogy egy korombéli lánynak semmi köze a "felnőttek" dolgaihoz, már magában is kitűnő módszer. Az ilyen nevelés eredményei rendszerint hamarosan megmutatkoznak.

A legszívesebben pofon vágtam volna mindkettőjüket, amikor így gúnyolódtak velem. Alig bírtam a dühömmel s mondhatom, számolom a napokat, meddig kell még együtt élnem "ezekkel az emberekkel"! Ez a Van Daanné igazi díszpéldány. És róla vegyek példát? Igen, róla... De nem abban az irányban, hogy mi a jó, hanem abban, hogy mi a rossz.

Mindenki tudja, milyen szerénytelen, önző, ravasz, számító ez a nő és örökké elégedetlen. Ezenkívül kacér és hiú! Furcsa egy nőszemély, az biztos. Fejezeteket tudnék írni róla s lehetséges, hogy egyszer még bele is kezdek. Valamiféle külső mázt bárki fel tud magára kenni. Idegenekkel, főleg férfiakkal szívélyes s mindenkit megtéveszt, aki csak futólag ismeri.

Anya szerint oly buta, hogy kár a szót vesztegetni, Margot jelentéktelennek tartja, Pim azt mondja: csúnya kívül is, belül is, s én hosszú tépelődés után - mert előre soha nem ítélek meg senkit - arra az eredményre jutottam, hogy mindhármuknak igaza van. Annyi a rossz tulajdonsága, hogy nem érdemes közülök egyeseket kiemelni.

Annéd

Ui. Ne felejtse el az olvasó, hogy fenti sorokat Anne első felháborodásában írta.

`1943. augusztus 4, szerda`

Egy éve, amióta a hátsó traktusban élünk, sokat megtudtál rólunk, de mindenbe mégsem avathattalak bele. Olyan körülményes az egész életünk; egészen más, mint a normális idők normális embereié. Hogy mégis fogalmad legyen róla, hogyan élünk, időnként leírom, hogyan töltjük napjainkat. Ma az estével és az éjszakával kezdem:

`Este kilenckor` a hátsó traktusban megkezdődik a lefekvés előtti sürgés-forgás.

Ide-oda tologatjuk a székeket, elrendezzük a fekhelyeket, összehajtjuk a terítőket. Minden máshova kerül, mint napközben volt. Én egy alig másfél méter hosszú díványon alszom, melyet székekkel toldok meg. Aztán Dussel ágyából kiszedem a plümómat, a lepedőmet, a takaróimat és a párnáimat. Mindezt napközben ott tartom.

A nappaliban szörnyű recsegés, ropogás. Margot kinyitotta harmonika-ágyát. Hogy puhább legyen, takarókat és díványpárnákat tesz a lécekre.

Fejünk felett mennydörgésszerű robaj. Õnagysága ágyát az ablakhoz húzzák, mert a rózsaszín ágykabátos delnő apró orrlyukai friss levegőre áhítoznak.

`Kilenc óra:` Peter után most én megyek a mosdóba. Alaposan megtisztálkodom s néha (főleg a nyári hónapokban) az is megesik, hogy bolha úszik a mosdóvizemben. Aztán fogat mosok, becsavarom a hajam, kitisztítom a körmöm, hidrogénes vattával pepecselek (ezzel szőkítem a fekete szálakat az ajkam felett). S mindezzel rövid fél óra alatt végeznem kell.

`Fél tíz:` gyorsan magamra kapom a fürdőköpenyt. Egyik kezemben szappan, éjjeli edény és hajcsat, a másikban nadrág, hajcsavar és vatta. Kisietek a mosdóból, azonban rendszerint még visszahívnak a különböző hajszálak miatt, amelyek tetszetős, de az utánam következő tisztálkodó számára nem éppen kívánatos összevisszaságban dísztelenítik a mosdót.

`Tíz óra:` Leengedem az elsötétítő függönyt. Jóéjszakát. Negyedórán keresztül ágyrecsegés, kopott rugók csikorgása. Aztán minden csendes, kivéve, amikor a fenti lakótársak összevesznek az ágyban.

`Fél tizenkettő:` Nyikorog a mosdófülke ajtaja. A szobára vékony fénysugár vetődik. Cipőcsikorgás. Megjelenik egy nagy kabát; jóval nagyobb, mint aki hordja... Dussel megjött Kraler szobájából, ahol dolgozott. Tíz percnyi ide-oda csoszogás, papírzörgés (elrakja az ennivalóját), és megveti az ágyát. Aztán újra eltűnik, s csak időnként hallok valami gyanús zajt a W. C. felől.

`Három óra:` Fel kell kelnem. Valami kis elintéznivalóm akadt a konzervdobozon, amelyet az ágyam alatt tartok. A doboz alá elővigyázatosságból, esetleges beázások elkerülése céljából gumiszőnyeget tettem. A művelet alatt még a lélegzetemet is visszafojtom, mert a kisdolog úgy csobog, mint valami hegyiforrás. Aztán a doboz újra visszakerül az ágy alá, s a fehérhálóinges tünemény, aki Margot-ból minden este kiváltja az "Ó, de erkölcstelen hálóing!" szövegű felkiáltást, visszabújik az ágyba.

Ugyanez a tünemény röpke negyedóra hosszat hallgatózik az éjszakában. Mindenekelőtt megfigyeli, nincsenek-e tolvajok a földszinten, aztán a különböző ágyakból származó neszt hallgatja, a felső emeletről, a szomszédból, na meg a saját szobájából. Mindebből meg tudja állapítani, hogy melyik lakótársa alszik és ki tölti félig ébren az éjszakát.

Ez utóbbi nem valami kellemes ránézve, főleg, ha egy Dussel nevű lakótársról van szó, aki előbb olyan hangot hallat, mint mikor egy hal levegő után kapkod. Ezt megismétli vagy tízszer, aztán nagy körülményesen hol cuppog, hol meg nyel egyet, utána soká forgolódik ide-oda s a párnáit igazgatja. Öt percig tökéletes a csend, de aztán mindezt legalább háromszor megismétli, míg végül rövid időre álomba szenderül a doktor.

Megtörténik, hogy éjjel egy és négy óra között lövöldöznek. Erről csak akkor tudok magamnak számot adni, amikor - szokás szerint - már kiugrottam az ágyból. Néha olyan mélyen alszom, hogy azt álmodom, francia rendhagyó igéket kell ragoznom, vagy pedig azt, hogy a felső lakótársak veszekszenek. Csak amikor véget ért már a lövöldözés, akkor veszem észre, hogy bennmaradtam a szobámban. Többnyire azonban az történik, amit már leírtam: gyorsan felkapom a párnám, a zsebkendőm, magamra dobom a fürdőköpenyt, belebújok a papucsomba s rohanok apához. Ezt Margot az egyik születésnapomra írt köszöntőjében versbe is foglalta.

Ha éjjel dördül az első lövés,
Csikordul az ajtó s a jelenés:
Egy párna, egy kendő s a lány...

De mihelyt bebújok a nagy ágyba, csillapodik a félelmem, kivéve, ha túlságosan sokat ágyúznak.

`Háromnegyed hét:` Trrrrrr... a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon (akkor is, ha megkérik rá, sőt néha anélkül is). Kraak... Van Daan úr felkel. Vizet melegít, aztán lesiet a mosdóba.

`Negyed nyolc:` Újabb ajtónyikorgás. Most Dussel megy mosdani. Végre egyedül. Félrehúzom az elsötétítő függönyt... A hátsó traktus új napra virrad.

Annéd

`1943. augusztus 5, csütörtök`

Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza, Margot néhány könyvet csap a hóna alá. Dussel holland nyelvórát vesz. Margot annyit vesződik vele, mint egy fogyatékos értelmű gyerekkel. Pim egy sarokba vonul elmaradhatatlan Dickens-kötetével, s boldog, hogy végre békessége van. Anya a felső emeletre siet; segít a szorgalmas háziasszonynak, én pedig a mosdóba megyek s magammal együtt azt is rendbehozom.

`Háromnegyed egy:` Telt ház. Megérkezik Van Santen úr, azután Koophuis vagy Kraler, Elli és néha Miep is.

`Egy óra:` Mindnyájan feszült figyelemmel hallgatjuk a BBC-t. Körülüljük a törperádiót. Ezek azok a ritka percek, amikor a hátsó traktus lakói nem vágnak bele egymás szavába, mert most olyasvalaki beszél, akivel még Van Daan úr sem tud vitázni.

`Negyed kettő:` Kezdődik a tálalás. A lentről érkezők egy-egy csésze levest kapnak, ha van csemege, abból is. Van Santen úr kényelembe helyezkedik a díványon, vagy pedig nekitámaszkodik az íróasztalnak. Mellette az újság, a leveses csésze és legtöbbször a cica is. Valószínűleg tiltakozna, ha a három közül valamelyik hiányozna. Koophuis beszámol a városban szállongó hírekről. Kitűnő hírhozónk ő nekünk. Kraler felrohan a lépcsőn, röviden és erélyesen megkopogtatja az ajtót. Kezét dörzsölgetve nyit be, vidám és élénk, vagy rosszkedvű és hallgatag, aszerint, hogy milyen a hangulata.

`Háromnegyed kettő:` A kosztosok elmennek. Mindenki folytatja munkáját: Margot és anya a mosogatóvályúnál, Van Daan és a felesége a díványon, Peter a padláson, apa meg Dussel ki-ki a saját díványán, Anne pedig tanul. Következik a csendes óra. Ha mindenki alszik, senki nem zavar senkit. Dussel finom ételekről álmodik. Az arcáról legalábbis ezt olvasom le. De nem nézem sokáig. Az idő sürget, mert négy órakor a pedáns doktor órával a kezében ott áll mellettem, nehogy a kitűzött időnél egyetlen perccel is később adjam át helyemet az asztalnál.

Annéd

`1943. augusztus 7, csütörtök`

Drága Kittym!

Most kissé megszakítom itteni életünk leírását. Néhány héttel ezelőtt egy mesét írtam, amit magam találtam ki. Olyan örömem tellett benne, hogy tollam azóta jó néhány mesegyereknek adott életet.

Annak idején megígértem, hogy hűségesen és őszintén beszámolok Neked minden élményemről. Szeretném tudni, vajon a meséim tetszenek-e majd a gyerekeknek.

`Kaatje`

Kaatje a szomszédék gyereke. Szép időben, ha az ablakon kikukucskálok, látom, amint a kertben játszik. Kaatje ünnepnap bordó bársonyruhát, hétköznap kék szövetruhát visel. Lenszőke haját két kemény copfba fonja s a szeme ragyogóan kék. Csak édesanyja van, apja már nem él. Kaatje anya mosással keresi a kenyerét. Napközben sokszor nincs itthon. Ilyenkor segíteni hívják valahová a nagytakarításhoz. Esténként idegenek fehérneműjét mossa, késő éjszaka teríti fel száradni s csak aztán kerül sor a saját holmijuk gondozására.

Hat testvére van Kaatjénak. Egyikük még pici, folyton bömböl, s amikor az anyja aludni hívja a gyerekeket, Kaatje szoknyácskája mögé bújik. Van Kaatjénak egy cicája is, fekete, mint egy szerecsen. Kaatje ezt a cicát nagyon szereti s esténként így hívogatja: - Cica, cica, cicuskáá...ám! Bizonyára ezért hívják őt Kaatjénak.[6] Két kis nyula is van. Egy fehér meg egy barna. Ezek vidáman ugrabugrálnak a kertben s kis híján bemerészkednek a lakásba. Kaatje olykor éppoly neveletlen, mint a többi gyerek, főképp, ha fiútestvéreivel összevész. Ha dühbe gurul, verekszik, lökdösődik, sőt néha harap is! De hamarosan megbékül. Tisztelik is a fiúk az erejéért és nem egyhamar mernek vele kikezdeni.

- Kaatje, eredj el a boltba - szólítja az édesanyja. Kaatje befogja a fülét, hogy nem hallotta, amit mondtak neki. A bevásárlás Kaatje szerint szörnyű dolog, de azért kár hazudni, hogy megtakarítson egy utat. Kaatje nem hazudik, hiszen becsületes kék szeme van.

Kaatje legidősebb bátyja már tizenhat éves és inaskodik valahol. Szeret nagyzolni és a kisebbeknek parancsolgatni. Kaatje nem felesel Peterrel. Tapasztalatból tudja, hogy Peterrel nem tanácsos kikezdeni. De azt is tudja, hogy ha szót fogad, cukrot kap. És a cukrot mind nagyon szeretik, ő is és a kistestvérei is.

Vasárnaponként a harangok csengő-bongó hangja istentiszteletre hívja a hivőket. Kaatje édesanyja is templomba megy a gyerekeivel. Ott Kaatje imádkozik az apjáért, aki már fent van az égben, s az anyjáért, hogy Isten tartsa meg jó egészségben. Utána sétálni indul az egész család. Elmennek a parkba, nagynéha az állatkertbe is. Persze csak szeptemberben, amikor olcsóbb a belépőjegy, vagy Kaatje születésnapján, különösen ha nagyon könyörög érte. Ez egyúttal születésnapi ajándék is, mert egyébre igazán nem telik.

Kaatje mamája néha sírva fakad, ha nagyon kifáradt a nehéz munkában. Ilyenkor Kaatje vigasztalja. Mindenfélét ígér neki, olyasmiket, amik majd neki is kellenének, ha felnő. Mert úgy, de úgy szeretne már nagylány lenni, sok pénzt keresni, szép ruhában járni, cukrot venni a kicsinyeknek - mint bátyja, a Peter. De Kaatjénak addig még rengeteget kell tanulni, iskolába járni. Az anyja el szeretné küldeni háztartási iskolába is, de Kaatjénak ehhez nincs nagy kedve. Nem akar "helybe menni". Inkább járna a gyárba, mint azok a helyes lányok, akik mindennap elmennek a ház előtt. A gyárban legalább nem lenne egyedül és jobban telnék az idő. Mert Kaatje bizony nagyon szeret fecsegni! Néha sarokba állítják az iskolában, mert nem képes befogni a csőrét, de azért jól tanul. És a tanító nénit is szereti. A tanító néni nagyon szép és nagyon okos! Õ is ilyen szeretne lenni, ha megnő, pedig hát ez biztosan nagyon nehéz. Már azzal is beérné, ha csak részben sikerülne. De hát az édesanyja arra figyelmeztette, hogy nemigen kap férjet, ha túl sokat tanul. Kaatje viszont mindenképpen férjhez akar menni. Azt szeretné, ha neki is lennének gyerekei, persze nem olyanok, mint a kistestvérei. Szebbek legyenek és tisztábbak. Szép, barnafürtös gyerekek legyenek, nem szőkék, mert az nem előkelő. És ne legyenek szeplősek se! Bizony, bizony, Kaatje sok mindent szeretne. És olyan sok gyerek se kell neki, mint amennyi az anyjának van. Kettő-három teljesen elég volna belőlük. De hát ez még messze van. Ráér, ha kétszer olyan idős lesz majd.

- Kaatje - szólítja az anyja - nem fekszel le rögtön?! Hol jár az eszed? Már megint ábrándozol?

Kaatje halkan felsóhajt... legszebb álmából riasztották fel!

`Katrientje`

Katrientje a házuk előtt ült egy kövön, sütkérezett a napon és mélyen elgondolkozott. Csendes kislány volt. Senkinek nem volt róla sejtelme, hogy ez a kis parasztlány mi mindenre gondolt. Õ meg el nem árulta volna, sokkal csendesebb és szűkszavúbb volt ennél. Barátnői nem voltak, valószínűleg nem is lesznek soha. Anyja különcnek tartotta és ezt éreztette is Katrientjével. Apjának pedig földműves létére sokkal több volt a dolga, semhogy időt szakíthatott volna egyetlen gyermeke részére. Így hát Katrientje magára maradt. Nem bántotta az egyedüllét, mert nem tudta, hogy lehetne másképp is, és így elégedetten éldegélt.

Ezen a nyári délutánon mégis nagyot sóhajtott, amikor felriadt és végigjártatta a szemét a rozsföldeken. De jó volna ott együtt hancúrozni a többi kislánnyal! Nini, hogy ugrándoznak, kacarásznak, milyen boldogok! Most errefelé tartanak, egyre közelebb jönnek... Talán bizony kérdezni akarnak valamit tőle? De hát rettenetes, szörnyű! Hiszen azért jöttek, hogy kinevessék. Már fel is hangzott a csúfneve, amit annyira gyűlölt: - Mulyakati, Mulyakati! - Juj, de borzasztó! Csak legalább beszaladhatna a házba, de akkor még jobban kicsúfolják a gyerekek. Szegény kislány! Bizonyára nem először életedben érzed magad egyedül, nem először irigyled a többi gyereket!

- Katrientje, Katrientje, gyere vacsorázni! - A kislány még sóhajtott egy nagyot, aztán lassan felállt, hogy bemenjen a házba. - De barátságos arcot vág megint a kislányunk, de elégedett is a mi gyerekünk! - szólt az asszony, amikor Katrien csendesen belépett a szobába. Még szomorúbb volt, mint máskor. - No mi van veled, megnémultál? - támadt rá Katrientjére az anyja. A hangja érdes volt, anélkül hogy tudott volna róla. Igaz, hogy a lány is másmilyen volt, nem az a vidám, jókedvű gyerek, amilyenre az anya vágyott.

- Igen, anyám - rebegte Katrientje. - Majd adok én neked egész nap császkálni és a napot lopni! Már megint hol lófráltál?

- Künn - felelte Katrientje, s az volt az érzése, hogy valami fojtogatja a torkát.

Az anya félreértette gyermeke szótlanságát s csak faggatta tovább: - Felelj hát! Tudni akarom, hol voltál, hallod-e? Ki nem állhatom ezt az örökös mulyaságot! - Erre a szóra, amely gyűlölt csúfnevére emlékeztette, Katrientje nem tudott tovább uralkodni magán és hangos sírásban tört ki. - Hát most meg mi lelt? Mért vagy ilyen ügyefogyott? Annyit csak meg tudsz mondani, hogy hol csellengtél? Vagy ez is titok? A gyerek a zokogástól nem tudott válaszolni, hirtelen felugrott, kirúgta maga alól a széket, és sírva rohant a padlásra. Ott a sarokban volt egy pár zsák, arra rogyott és szívszaggatóan zokogott, egyre zokogott. Az anyja meg lent a vállát vonogatta, aztán leszedte az asztalt s nem törte többé a fejét, mi is lelhette a gyerekét. Már máskor is rájött a bolondóra. Legjobb ilyenkor békén hagyni. Kiszedni amúgy se lehet belőle semmit, mert rögtön ríva fakad. Hát bizony ilyen volt ez a tizenkét éves parasztlányka.

Ezalatt Katrien a padláson kissé megnyugodott és gondolkozni kezdett. Elhatározta, hogy lemegy az anyjához. Megmondja, hogy kint ült a kövön s elvégzi az elmulasztott munkát. Akkor aztán az anyja is belátja, hogy nem akart kibújni a munka alól, s ha majd megkérdi, miért ült egy helyben, azt is megmondja, hogy fontos dolgokon gondolkozott. Este pedig, amikor már eladta a tojást, egy szép gyűszűt vesz az anyjának, gyönyörű ezüst gyűszűt, pompásat, ragyogót, mert hiszen pénze lesz rá elegendő. Akkor majd az anyja belátja, hogy nem is olyan mulya. Azon is törte a fejét, miképp szabadulhatna meg a csúfnevétől. Eszébe jutott valami. Majd vesz a maradék pénzén egy nagy zacskó cukrot s másnap szétosztja az iskolában a lányok között. Így biztosan megszeretik és a játékba is beveszik. Akkor aztán mindenki látná, hogy ő is tud játszani, s nem csúfolná senki. Mindezek után Katrientje kissé habozva lement a lépcsőn. Amikor a tornácra ért, anyja megkérdezte tőle: - Na, kislányom, kisírtad már magad? - Katrientjének erre ismét inába szállt a bátorsága s nem merte elmondani, hogy miért rohant el az előbb, hanem eloldalgott, hogy még besötétedés előtt megtisztítsa az ablakokat.

A nap már nyugovóban volt, amikor Katrientje elindult karján a tojásos kosárral. Jó félórai gyaloglás után elérkezett az első vevőjéhez, aki már porcelán tállal a kezében várt rá az ajtóban. - Tíz tojás kéne - szólt az asszony barátságosan. Katrientje leszámolta a tojást, elköszönt és ment tovább. Háromnegyed órával később kiürült a kosárkája, s ekkor Katrientje bement a boltba. Ott sok mindent árultak. Egy idő múlva szép ezüst gyűszűvel és egy egész zacskó édességgel kosarában indult hazafelé.

Már feleúton járhatott, amikor észrevette, hogy messziről két kislány jön vele szemben, azok közül való, akik ma délután kicsúfolták. Legszívesebben elbújt volna, de azért csak ment tovább, s a szíve hangosan dobogott. - Nicsak, itt a Mulyakati, a bolondos Mulyakati! - Katrientje halálsápadt lett. Kétségbeesésében félénken odanyújtotta a cukroszacskót a gyerekeknek. Erre az egyik kislány gyorsan kikapta a kezéből az egészet és elszaladt vele. A másik utána és futás közben kiöltötte Katrientjére a nyelvét, amíg csak el nem tűnt az út kanyarodójában.

Katrientje bánatában tanácstalanul és elhagyatottan rogyott az útszéli gyepre és zokogott, ameddig csak bírta. Már egészen besötétedett, amikor karjára vette a felborult kosarat és hazaindult...

Valahol a fűben ott fényeskedett az ezüstgyűszű.

Annéd

`1943. augusztus 9, hétfő`

Ezúttal a hátsó traktus délutáni időbeosztását írom le.

A délutáni pihenés után következik a vacsora.

`Van Daan úr` az első. Õt kínálják legelőbb. Amit szeret, abból bőségesen szed. Közben mindenbe beleszól. Mindig az ő véleménye a döntő, s ha kimondta, szentírásnak kell tekinteni. Aki mégis megkockáztatná, hogy kétségbe vonja, alaposan megjárná. Olyankor fúj, akár a macska... A világért sem kezdenék ki vele, de nem ám... Õrizkedik is tőle, aki egyszer megpróbálta.

Csak az ő véleménye helyes, ő tud mindent a legjobban. Jó, belátjuk, okos ember, de olyan öntelt, hogy ebben aztán senki sem versenyezhet vele.

`Õnagysága:` Tulajdonképpen jobb, ha hallgatok. Egyes napokon, főleg, ha rossz hangulatban van, rá sem szabad nézni. Ha jól meggondoljuk, ő okozza az összes nézeteltéréseket, de a vitában semmiképp nem vesz részt. Óó, dehogyis, ettől őrizkedik, annál inkább elmondható róla, hogy ő a felbujtó. Nagy élvezet lehet a többieket Franknéra meg Annéra uszítani. Persze Margot-nál meg apánál már nem megy olyan könnyen.

No de térjünk vissza az ebédhez. Õnagysága sohasem jár rosszul, noha mindig meg van erről győződve. Specialitása, hogy turkál az ételben. A legapróbb, tehát legfinomabb krumplit, a legjobb falatokat válogatja ki, mindennek az övé a legjava. A többiek nem érdeklik; fő, hogy kiszedje magának a legfinomabbat.

És fecseg. Hogy hallgatják-e, az neki, úgy látszik, nem is fontos. Nyilván azt gondolja: - Amit Van Daanné mond, annak mindenkit érdekelnie kell...

Azt hiszi, hogy mindenkinek tetszik akkor is, ha kacéran mosolyog, vagy ha úgy tesz, mintha mindenhez értene, ha tanácsot ad és gyámolít. De minél jobban megismeri valaki, annál alaposabban kiábrándul belőle.

Egyéb tulajdonságai: Először is szorgalmas, másodszor vidám, harmadszor kacér s néha egész csinos is. - Ez Petronella Van Daan.

`Asztaltárs no. 3:` Keveset beszél. Az ifjú Van Daan úr többnyire hallgat, magába mélyed. Ami az étvágyát illeti, olyan telhetetlen, mint a Danaidák hordója, s a legkiadósabb étkezés után is halálos nyugalommal jelenti ki, hogy még kétannyit is meg tudna enni.

`No. 4. Margot:` Annyit eszik, mint egy egér, s egyáltalán nem beszél. Főleg főzeléken és gyümölcsön él. "El van kényeztetve" - állapítja meg Van Daan, "sportra és levegőre volna szüksége" - mondjuk mi.

`Következik mama:` Kitűnő étvágya van, sokat beszél. Van Daannéval ellentétben, senki sem feltételezné, hogy ő itt a háziasszony. Hogy miért? Mert őnagysága főz, anya csak mosogat és takarít.

`No. 6 és 7:` Apáról és magamról nem sokat mondhatok. Apa az asztalnál mindenkinél szerényebb. Mindig azt nézi, hogy a többinek jusson, neki nem kell semmi. A legjobb falatokat a gyerekeinek adja. Õ a hátsó traktus mintaképe, én meg az idegközpontja.

`Dr. Dussel:` Kiveszi a részét. Nem néz semerre, csak eszik, nem beszél. Ha el nem kerülheti, hát Isten nevében megszólal, de csak akkor, ha evésről van szó, mert abból nem származhatik veszekedés, legfeljebb hencegés. Óriási adagokat tüntet el, soha nem mond "nem"-et, akár jó az étel, akár rossz. - A nadrágját a melléig húzza s piros kiskabátot, fekete papucsot meg szarukeretes pápaszemet hord hozzá. Ugyanez az öltözéke, mikor a kisasztalnál ül. Örökösen tanul, s csak a változatosság kedvéért pihen le délután vagy jelenik meg az étkezésnél és... kedvenc helyén... a W. C.-n. Naponta háromszor, négyszer, sőt ötször is megtörténik, hogy egyikünk ott vár a W. C. ajtó előtt, egyik lábáról a másikra áll, már alig bírja. De Dussel nem zavartatja magát. Miért is zavartatná? Negyed nyolctól fél nyolcig, fél egytől egyig, kettőtől negyed háromig, négytől negyed ötig, hattól negyed hétig és fél tizenkettőtől tizenkettőig ő tette le a garast. Pontosan meg lehet állapítani, hogy mikor "ülésezik". Ettől az órarendtől nem hajlandó eltérni s az ajtó előtt jelentkezők sürgetései sem zavarják, még akkor sem, ha azok egy rohamléptekkel közeledő katasztrófa eljövetelét helyezik kilátásba.

`No. 9:` Nem lakója a hátsó traktusnak, de asztaltársunk és hozzánk tartozik. Ellinek kitűnő étvágya van. Semmit sem hagy a tányérján és nem is válogatós. Mindenért hálás, s mi már csak ezért is nagyon kedveljük. Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető jelei.

Annéd

`1943. augusztus 10, kedd`

Drága Kittym!

Új ötletem támadt: az asztalnál inkább magammal folytatok beszélgetést, mint a többiekkel, s ez két szempontból is előnyös. Először is mindnyájan örülnek, hogy nem fecsegek szakadatlanul, másodszor nem bosszant a többiek véleménye. A nézeteimet - bár az egész társaságnak más a véleménye - nem tartom ostobának, így hát jobb, ha megtartom magamnak. Még akkor sem szólok egy szót sem, amikor olyan ételt tálalnak, amit ki nem állhatok. Ilyenkor elképzelem, hogy valami finom van a tányéromon, lehetőleg nem nézek rá s gyorsan, gondolkodás nélkül megeszem. Korán reggel felkelni se kellemes. Gyorsan ki szoktam ugrani az ágyból. - Úgyis mindjárt visszafekszel - biztatom magam. Az ablakhoz megyek, leveszem az elsötétítő függönyt, s addig szimatolok az ablaknál, míg egy parányi friss levegőt fel nem szippantok, s már ébren is vagyok. Gyorsan szétrakom az ágyat, mert ezzel elejét veszem a kísértésnek. Tudod, Kittym, anya ilyenkor azt mondja, hogy életművész vagyok. Ugye, milyen vicces kifejezés?

Egy hét óta sosem tudjuk a pontos időt. Drága Westertoren-harangunkat - valószínűleg háborús célokra - elvitték, s azóta se éjjel, se nappal nem tudjuk, hogy pontosan hány óra. Remélem, kitalálnak valamit, ami pótolja a környéken ezt a harangot, mondjuk egy ónból, rézből vagy isten tudja miből készült alkotmányt.

Akár fent vagyok, akár lent, mindenki megcsodálja a lábamat, amelyen ezekhez az időkhöz képest különlegesen szép cipő feszül. Miep szerezte kéz alatt, huszonhét forint ötvenért. Borvörös antilop, bőrdíszítéssel és meglehetősen magas sarokkal. Úgy érzem, mintha gólyalábakon járnék, mert sokkal magasabbnak látszom, mint amilyen vagyok.

Dussel akaratlanul majdnem életveszélybe sodort bennünket. Mieppel hozatott magának egy Mussolini- és Hitler-ellenes könyvet. Igen ám. De az úton Miepet véletlenül elütötte egy SS-motoros. Miep elvesztette önuralmát s odakiáltotta a vezetőnek: "Nyomorult." Ezzel továbbkarikázott. Rá sem merek gondolni, mi történt volna, ha beviszik az őrszobára.

Annéd

`1943. augusztus 18, szerda`

Drága Kittym!

Levelem mottója: "Közösségünk napi feladata: a krumplihámozás!"

Egyikünk újságpapírt kerít, a másik előszedi a késeket (a legjobbat persze magának tartja meg), a harmadik behozza a krumplit, a negyedik vizet készít a fazékba.

Dussel úr kezd hozzá legelőször. Nem mindig hámoz jól, de azért csak hámoz szakadatlanul s közben egy-egy oldalpillantást vet jobbra-balra: látni akarja, vajon a többiek is úgy csinálják-e, mint ő. Szó sincs róla - Anne, nézd csak, hogyan hámozok én. Fentről lefelé húzom a kést. Nem, nem úgy... hanem így!

- De ha nekem így megy jobban, Dussel úr - jegyzem meg bátortalanul.

- Lári-fári, úgy a legjobb, ahogy mondom. Fogadni ezt el tőlem. Aber, én nem bánni, Du csinálni, ami akarsz.

Buzgón hámozunk tovább. Néha lopva rápillantok a szomszédomra, aki - bizonyára miattam - súlyos gondokba merülve csóválgatja a fejét, de nem szól hozzám többé.

Hámozgatok, hámozgatok. Olykor-olykor apára nézek. Az ő számára a krumplihámozás fontos munka és korántsem kényszerű feladat. Olvasás közben apa össze szokta ráncolni a homlokát; s amikor krumplit, babot vagy egyéb főzeléket tisztít, akkor is teljesen munkájába mélyed, felveszi a krumplitisztító ábrázatát, és még nem fordult elő, hogy egyetlen krumplit is rosszul hámozott volna.

Megint csak hámozok, hámozok, azután hirtelen felkapom a fejem; most már tudok mindent. Õnagysága igyekszik Dussel figyelmét magára vonni, Előbb csak rápislog. Dussel úgy tesz, mintha nem venné észre. Aztán rákacsint. Dussel rendületlenül dolgozik tovább. Õnagysága most elneveti magát; Dussel még ekkor sem néz fel. Már anya is mosolyog. Dussel még ezt se látja. Minthogy őnagysága nem érte el célját, mást talál ki. Rövid csend után megszólal: - Puttikám, miért nem kötöttél magad elé kötényt? Holnap majd megint tisztíthatom a ruhádat.

- Majd vigyázok rá!

Ismét csend.

- Putti! Miért nem ülsz le?

- Mert jólesik állnom!

Újabb szünet.

- Nézd csak, Putti, de nagyon fröcskölsz!

- Jól van, anyukám, majd vigyázok.

Õnagysága most más témát keres.

- Mondd, Putti, miért nem bombáznak most az angolok?

- Mert rossz az idő, Buksikám.

- De tegnap szép idő volt és akkor se repültek.

- Ugyan kérlek, hagyd már abba!

- Aztán miért? Hát nem mondhatom meg a véleményemet?

- Nem.

- De hát miért nem?

- Ugyan, anyus, elhallgass már!

- Frank úr is mindig válaszol a feleségének.

Van Daan úr zavarban van. Most megfogták, erre nem tud megfelelni, őnagysága pedig folytatja:

- Semmi sem lesz az invázióból! - Van Daan úr mérgében elsápad, mire őnagysága vérvörös lesz, de azért csak nem hagyja abba:

- Az angolok semmit se csinálnak! - Erre aztán felrobban a bomba.

- Fogd be már a szád, donnerwetter-noch-einmal!

Anyám alig tudja visszafojtani a nevetését; én komoran nézek magam elé.

Az ilyesmi napirenden van, kivéve, ha a házastársak már előzőleg összevesztek. Akkor persze mind a ketten hallgatnak.

Felszaladok a padlásra krumpliért. Peter éppen a macskáját balházza. Amikor felnéz a macska észreveszi és huss... már el is tűnt a nyitott padlásablakon át, az ereszcsatornába. Peter szitkozódik, én elnevetem magam és már ott se vagyok.

Annéd

`1943. augusztus 20, péntek`

Drága Kittym!

Pontosan fél hatkor a munkások elhagyják a raktárt s mi felszabadulunk.

Fél hat: Elli megajándékoz bennünket az estéli szabadsággal. A házban fellendül az élet. Én előbb még Ellivel felszaladok a konyhába s legtöbbször megkínálom a vacsora utáni csemegével. Alig ül le Elli, őnagysága már elhalmozza kívánságaival; már hallom: "Jaj, Elli, volna egy kérésem..."

Elli rám kacsint. Õnagysága egyszer se mulasztja el, hogy kérjen valamit azoktól, akik feljönnek hozzá. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy senki sem jön fel hozzá szívesen.

Háromnegyed hat: Elli hazamegy. Leszaladok a földszintre. Előbb a konyhába, aztán a főnöki szobába, végül a szénraktárba, s kinyitom az egérfogó ajtaját Mouschi számára. Hosszú ellenőrző körutam végeztével Kraler szobájában kötök ki. Van Daan minden fiókba és mappába belenéz. Keresi a napi postát. Peter előkeríti a raktárkulcsot és Moffit; Pim felcipeli az írógépeket; Margot csendes helyet keres és irodai munkáját végzi; őnagysága vizet melegít a gázrezsón; anya egy fazék krumplit hoz a padlásról; mindenki tudja, hogy mi a dolga.

Peter hamarosan visszajön a raktárból. Első dolgunk, hogy felvisszük a kenyeret, amelyet aztán a hölgyek a konyhaszekrénybe zárnak. Ma nem találjuk. Talán megfeledkeztek róla? Peter az első irodahelyiségben akarja keresni. Az ajtó előtt lekuporodik, ahogy csak tud s négykézláb jár, nehogy az utcáról meglássa valaki. Ahá, a vasszekrénybe tették. Gyorsan felkapja és már el is tűnne, de még mielőtt tudatára ébred annak, hogy mi történik, Mouschi keresztülugrik rajta és bebújik az íróasztal alá.

Peter mindenütt keresi. Hohó, megvan már. Újra bemászik az irodába s meghúzza a macska farkát. Mouschi dühösen ráfúj. Peter felsóhajt. Minden hiába! Mouschi nyugodtan mosakszik az ablaknál. Igen elégedett, hogy megszabadult Petertől. Peter végül is kis darab kenyérrel csalogatja a macskát. Mouschi nem tud ellenállni a csábításnak, s Peter becsukja az iroda ajtaját.

Mindezt az ajtórésen keresztül figyeltem meg. Aztán dolgozom tovább. Most három koppantás: tik, tik, tik, elérkezett a vacsoraidő!

Annéd

`1943. augusztus 23, hétfő`

Drága Kittym!

Folytatom a hátsó traktus napi időbeosztásának ismertetését: Reggel fél kilenckor megkondul a harang!

Margot és anya ideges: - Csitt, apa, csendesen, Ottó, pszt... Pim! Fél kilenc; gyere onnan, ne folyasd tovább a vizet; csendesebben járj! - Így szólongatjuk apát, aki a mosdóban van. Amikor a toronyóra elüti a fél kilencet, neki már a szobában kell ülnie. Attól kezdve tilos vizet folyatni és a W. C.-t meghúzni. Csendnek kell lenni. Ha az irodában még senki nincs, annál jobban behallatszik minden zaj a raktárba.

Tíz perccel fél kilenc előtt kinyílik az ajtó, s nyomban utána hármat koppantanak a padlóra: Anne számára elkészült a kása. Felszaladok a lépcsőn s lehozom a tálat, mely kutyatálnak is beillik. Aztán megyek a szobámba. Sebtiben rendet csinálok: fésülködöm, kiviszem a csobogódobozt, helyretolom az ágyat. Csend. Megint üt az óra. Õnagysága fent leveti a cipőjét, férjével együtt fürdőcipőt húz, s abban csoszognak ide-oda; mindez a legzajtalanabbul megy végbe. Most újra a tetőfokára lép az eszményi családi élet. Olvasni szeretnék. Margot is, anya is, apa is. Apa (kezében Dickensszel és a szótárral) leül az ócska, recsegő ágy szélére, amelyen még csak rendes matrác sincsen. Két párnát teszünk oda neki. - Ugyan minek, jó nekem anélkül is - szerénykedik.

Úgy beletemetkezik a könyvébe, hogy se nem lát, se nem hall. Itt-ott felkacag s mindenképpen rá akarja venni anyát, hogy egy-egy részletet végighallgasson.

A válasz: - Most nincs időm. - Erre csalódott arccal tovább olvas; később megint igen kedves részlethez ér s ismét próbálkozik:

- Ezt el kell olvasnod, anya!

Anya a felcsapható ágyon ül, olvas, varr, köt vagy tanul, mikor - hogyan. Hirtelen eszébe jut valami, s odaszól nekünk: Tudod, Anne... Margot, írd csak fel!...

Senki sem felel. Margot hirtelen összecsapja könyvét. Apa tréfásan összevonja szemöldökét, de aztán megint csak a homlokát ráncolja és belemerül az olvasásba. Anya most tereferél Margot-val. Kíváncsi vagyok s odafigyelek! Pimet is bevonják a beszélgetésbe... Kilenc óra! Jöhet a reggeli!

Annéd

`1943. szeptember 10, péntek`

Drága Kittym!

Mindig olyankor írok, amikor valami rendkívüli esemény történik, ami sajnos rendszerint inkább kellemetlen, mint kellemes. Most azonban jó hírt mondhatok. Szeptember 8-án, szerdán este hét órakor, amikor a rádiót bekapcsoltuk, legelőször ezt hallottuk: - "Here follows the best news of the whole war. Italy has capitulated" - Olaszország feltétel nélkül megadta magát! Negyed kilenckor megszólalt az Oranje-adó is: "Kedves hallgatóim, egy órával ezelőtt, éppen amikor befejeztem a napi hírek leadását, befutott a szenzációs hír: Olaszország kapitulált." Mondhatom, sosem dobtam még olyan élvezettel a papírkosárba a kezemben levő papírlapot, mint ma! - Aztán eljátszották az angol és az amerikai himnuszt, majd az `Internacionálé`t. Az Oranje rádió, mint rendesen, most is buzdított, de nem volt valami nagyon derűlátó.

Hanem azért Koophuis úr miatt gondjaink vannak. Tudod, mindannyian nagyra becsüljük. Bár állandóan betegeskedik, szenved és sem sokat ennie, sem járnia nem szabad, mindig jókedvű és igen bátran viselkedik. - Ha Koophuis úr bejön hozzánk, kisüt a nap - mondta anya a múltkor, s ez így is van.

Ez a derék ember jelenleg kórházban fekszik, s igen súlyos béloperációt hajtanak végre rajta. Legkevesebb négy hetet kell ott töltenie. Láttad volna, hogyan búcsúzott el tőlünk. Olyan egyszerűen, mintha valami jelentéktelen elintéznivalója volna.

A hátsó traktus lakói egyre rosszabbul férnek meg egymással. Az asztalnál senki sem meri a száját kinyitni, kivéve persze, ha ételt kell beletenni. Ha tudniillik egyikünk mond valamit, a többi megsértődik vagy félreérti. Állandóan Valérián-tablettákat szedek. Félek és rosszkedvű vagyok. De nem sokat használ. Másnapra még levertebb leszek. Ha egyetlenegyszer alaposan kikacaghatnám magam, többet érne tíz Valérián-tablettánál. De hát mi már talán el is felejtettünk nevetni. Néha attól félek, hogy a folytonos komolyságtól megnyúlik az arcom és lefittyed az ajkam. A többiek sincsenek különbül. Mindenki rossz érzéssel gondol arra a nagy sziklatömbre, amelynek a neve tél.

Még egy tény, amely nem éppen megnyugtató. Van M. nevű raktári munkásunknak gyanús a hátsó traktus. Nem érdekelne bennünket különösebben a véleménye, ha nem volna olyan kíváncsi természetű. De így nem lehet valami olcsó kifogással hazaküldeni. S méghozzá ez az ember nem is megbízható.

Egy napon Kraler igen éber akart lenni. Tíz perccel egy óra előtt felvette a kabátját s átment a sarki drogériába. Alig öt perc múlva azonban visszajött, tolvaj módára fellopózott a padláslépcsőn s onnan jött át hozzánk. Negyed kettőkor már vissza akart indulni, amikor Elli elébe jött és figyelmeztette, hogy Van M. bent ül az irodában. Kraler sarkon fordult, s fél kettőig fent ült nálunk, aztán levetette a cipőjét s harisnyában felment a padlásra. Óvatosan lemászott a meredek lépcsőn. Negyedóráig egyensúlyozott így, nehogy meghallják lent a recsegést, szerencsésen leért az utcára s onnan az irodába.

Mihelyt Elli megszabadult Van M.-től, feljött Kraler úrért. De már nem találta nálunk; valahol a padláslépcsőn mászkált harisnyában. Ugyan mit szóltak a szomszédok, amikor meglátták az igazgatót, amint az utcán húzza fel a cipőjét. Haha, egy igazgató harisnyában!

Annéd

`1943. szeptember 29, szerda`

Drága Kittym!

Van Daannénak ma van a születésnapja. Mi a sajt-, hús- és kenyérjegyen kívül csupán egy üveg lekvárral ajándékoztuk meg. Férjétől, Dusseltől és gyámolítóinktól is csak virágot vagy élelmiszert kapott. Ja, ilyen időket élünk manapság!

Ellit e héten annyiszor küldözgették, hogy kisebbfajta idegrohamot kapott. Minduntalan elszalasztották valamiért, vagy nem voltak megelégedve azzal, amit hozott és visszaküldték kicserélni. Ha meggondoljuk, hogy lent az irodában is el kell végeznie munkáját, hogy Koophuis beteg, Miep meghűlt és otthon maradt, ő kificamította a csuklóját, továbbá szerelmi bánata és zsémbeskedő apja van, nem csoda, ha elveszti a türelmét. Vigasztaltuk és azt a tanácsot adtuk, jelentse ki néhányszor erélyesen, hogy nem ér rá, akkor majd kevesebb megbízással terhelik.

Van Daannal is baj lesz, már előre látom! Apa nagyon dühös rá. Vajon milyen vihar van már megint kitörőben a fejünk felett? Csak ne volna közöm ezekhez a civakodásokhoz. De jó volna innen elmenni. Már szinte az őrület határán vagyunk.

Annéd

`1943. október 17, vasárnap`

Drága Kittym!

Koophuis szerencsésen felgyógyult. Még meglehetősen sápadt, de azért jókedvűen vállalkozott rá, hogy eladja Van Daan úr öltönyét. Kellemetlen, hogy Van Daanéknak teljesen elfogyott a pénzük. Õnagysága nem hajlandó lemondani rengeteg kabátjáról, ruhájáról, cipőjéről, Van Daan öltönyét viszont nehéz pénzzé tenni, mert túl sokat kér érte. Még nem lehet tudni, mit határoznak. Valószínű, hogy őnagyságának meg kell válnia a bundájától. Parázs veszekedés is volt emiatt, most azonban az édes kibékülés időszakában vagyunk: - Óó, édes Puttim és - drága Kerlim - hallom szakadatlanul.

Szinte szédelgek azoktól a szitkoktól, amelyek az utóbbi időben ebben a tiszteletre méltó házban elhangzottak. Apa összeszorított szájjal jár-kel. Összerezzen, ha valaki szól hozzá. Mintha félne, hogy újból valamilyen kényes ügyet kell rendeznie. Anyának az izgalomtól piros foltok jelennek meg az arcán. Margot fejfájásról panaszkodik, Dusselnek álmatlan éjszakái vannak, őnagysága egész nap siránkozik, én pedig teljesen megzavarodtam. Õszintén szólva, időnként elfelejtem, kivel vagyunk haragban és kivel békültünk már ki.

Egyetlen szórakozásom a tanulás. Tanulok is szorgalmasan.

Annéd

`1943. október 29, péntek`

Drága Kittym!

Megint hangos veszekedés volt Van Daan úr és a felesége között. Mint már megírtam: Van Daanéknak elfogyott a pénzük. Nemrégiben Koophuis beszélt egy szűcs ismerősével. Erről jutott eszébe Van Daan úrnak, hogy mégis el kellene adni őnagysága szőrmebundáját, mely nyúlbőrből készült és tizenhét telet ért meg. Háromszázhuszonöt forintot kaptak érte, ami rengeteg pénz. Õnagysága azonban félre akarta tenni ezt az összeget, hogy a háború után legyen miből kiruházkodnia, és temérdek fáradságba került, amíg Van Daan úr megértette vele, hogy ez a pénz a megélhetéshez szükséges.

El sem tudod képzelni, hogyan ordított, toporzékolt és szitkozódott. Félelmetes volt. Családom visszafojtott lélegzettel állt lesben a lépcsőfeljáratnál, hogy végső szükség esetén szétválassza őket. Olyan izgalmas és idegesítő volt a sok sírás, visítás, hogy aznap este zokogva feküdtem le és hálát adtam Istennek, hogy végre fél órára magamra maradhatok.

Koophuis úr megint beteg; a gyomrával van baj. Maga sem tudja, vajon elállt-e már a gyomorvérzése. Először akkor láttuk, hogy lehangolt, amikor bejelentette, hogy nem jól érzi magát, hazamegy.

Én általában jól érzem magam, attól eltekintve, hogy nincs étvágyam. Egyre csak ezt hallom: "De rossz színben vagy." Meg kell hagyni, hogy mindenki fel akar hizlalni. A szőlőcukor, a csukamájolaj meg a méz használ is.

Már régóta nem tudok uralkodni az idegeimen. Főként vasárnap érzem magam igen nyomorúságosan. Ilyenkor álmos, nyomott, ólmos hangulat nehezedik az egész házra. Erre még a madár se jár; a halálos, fülledt csend mindenre rátelepszik, olyan súlyosan, hogy szinte magával húz a sötét alvilágba.

Ebben a hangulatban még apával, anyával és Margot-val sem törődöm, csak támolygok egyik helyiségből a másikba, le- és feljárok a lépcsőn. Úgy érzem magam, mint az énekesmadár, amelynek kegyetlen emberek kitépték a szárnyát, s a vaksötétben nekirepül szűk kalitkája rácsának. "Repülj ki a szabadba, kacagj" - kiáltja bennem egy belső hang, de nem hallgatok már rá. Lefekszem a díványra s alszom. Ezzel ütöm agyon az időt, így szabadulok meg a csendtől és a szörnyű félelemtől, amely, sajnos, nem hagy el egy pillanatra sem.

Annéd

`1943. november 3, szerda`

Drága Kittym!

Apa, aki mindig gondol rá, hogy számunkra valami foglalatosságot találjon, amely egyúttal továbbképzésünket is elősegíti, elhozatta egy intézetnek a prospektusát, amely távtanítással foglalkozik. Margot háromszor áttanulmányozta már a vastag könyvet, de nem találta meg benne a neki megfelelőt. Azt hitte ugyanis, hogy a zsebpénzéből kell megfizetnie a tanfolyamot s a legtöbbjének sokallotta az árát. Apa végül is egy próbaleckét rendelt meg: `Latin nyelvtanítás kezdők számára` címmel. Margot lelkesen kezdett hozzá és rögtön meghozatta az egész tanfolyam anyagát. Nekem sajnos túlságosan nehéz, pedig nagyon szeretnék latinul tanulni.

Hogy én is tanuljak valami újat, apa megkérte Koophuist, vásároljon be egy bibliát gyermekek részére. Azt akarta, hogy az Új Testamentumot is megismerjem.

- Chanukára bibliát akarsz ajándékozni Annénak? - kérdezte Margot meglepetve.

- Hát... eh... azt hiszem, Mikulásra inkább való. Jézus nem fér össze Chanukával - felelte apa.

A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani.

Ennek nem lesz jó vége - gondoltam, s anyám csakugyan fejfájást kapott a portól, amit felkavartam a szobában. Amellett a piszkot se sikerült eltávolítanom, és apa haragudott rám, hogy minden rendetlen. Az emberek hálátlanok.

Pillanatnyilag megnyugodtak a kedélyek, csak Dussel haragszik Van Daanékra. Ha Van Daannéról beszél, csak ezekkel a jelzőkkel illeti: "Buta tehén - vagy - vén borjú." Van Daanné viszont a csalhatatlan és mindentudó urat aggszűznek vagy megcsontosodott agglegénynek csúfolja, aki folyton sértve érzi magát.

Bagoly mondja a verébnek, nagyfejű!

Annéd

`1943. november 8, hétfő`

Drága Kittym!

Ha végigolvasod a leveleimet, biztosan feltűnik Neked, milyen hullámzó hangulatban írtam őket. Elég kínos nekem, hogy itt a hátsó traktusban annyira rabja vagyok a hangulataimnak, de hát így vagyunk valamennyien. Ha egy könyv hatása alatt állok, előbb alaposan rendet kell teremtenem a fejemben, mielőtt emberek közé megyek, másként azt hinnék, nem vagyok egészen épeszű. Jelenleg, mint már észrevehetted, letört hangulatban vagyok. Igazán nem tudom megmondani, miért, de azt hiszem, a gyávaságommal küzdök ilyenkor.

Ma este, amikor Elli még lent volt, hosszan és erősen csengettek. Egy pillanat alatt elfehéredtem és hascsikarást meg szívdobogást kaptam az ijedségtől.

Esténként az ágyban elképzelem, hogy börtönben ülök, távol anyától, apától. Vagy valahol az országúton csatangolok. Máskor meg úgy rémlik, hogy ég a hátsó traktus, vagy hogy éjnek idején elhurcolnak bennünket. Mindezt úgy végigélem, mintha igazán bekövetkezett volna, és az az előérzetem, hogy ez egyszer csakugyan bekövetkezik!

Igaz, Miep gyakran erősködik, hogy irigyel bennünket, mert itt legalább nyugtunk van. Lehet, hogy igaza van, de arra biztosan nem gondol, mennyire félünk. El se tudom képzelni, hogy még egyszer úgy élhessünk, mint a többi ember. Bár a "háború után"-t emlegetem, de hát ez csak olyan, mintha kacsalábon forgó várról képzelődnék, azaz olyasmiről, amiből soha nem lehet valóság. Úgy gondolok régi otthonunkra, barátnőimre, iskolai csínyjeimre, mintha mindezt nem is én, hanem valaki más élte volna át.

Látom nyolcunkat itt a hátsó traktusban, ahogy az ég egy kis kék sávján lebegünk súlyos, sötét viharfelhők közepette. Az a kerek folt, amely a mienk, egyelőre még biztonságos, a felhők azonban egyre összébb tömörülnek, egyre szűkebb a kör, amelyen kívül ott leselkedik a veszély. Már-már úgy szorongat bennünket, hogy kétségbeesésünkben egymásba ütközünk. Valamennyien vagy lefelé tekintünk, oda, ahol folyik a harc ember ember ellen, vagy felfelé, ahol csend van és szépség. Közben bekerít bennünket a sötét tömeg, áthatolhatatlan falként állja el a felfelé vezető utat s készül mindnyájunkat eltaposni, bár egyelőre még nem tud ránk lecsapni. És én mindezt nézem, tehetetlenül, csak kiáltani vagy könyörögni tudok: - Ó, kör, drága kör, tágulj, nyílj meg előttünk!

Annéd

`1943. november 11, csütörtök`

Drága Kittym!

Van egy jó címem ehhez a fejezethez: `Óda néhai töltőtollam emlékére.`

Mindig féltettem a töltőtollamat és nagyra tartottam, különösen azért, mert gömbhegyű. Tudniillik csak gömbhegyű tollal tudok igazán szépen írni. Hadd írjam le röviden e töltőtoll hosszú és érdekes élettörténetét. Kilencéves voltam, amikor a töltőtoll egy csomagban, amelyre az volt felírva, hogy "minta érték nélkül", megérkezett a messzi Aachenból. Nagyanyám volt a jótékony adakozó. Éppen influenzában feküdtem, s kint süvített a februári szél. A dicsőséges, piros bőrtokban díszelgő töltőtollat siettem megmutatni a barátnőimnek. Én, Anne Frank, én voltam ennek a tollnak a büszke tulajdonosa.

Tízéves voltam, amikor megengedték, hogy a töltőtollat elvihessem az iskolába, a tanítónőm abba is beleegyezett, hogy írjak vele. Úgy ám!

Tizenegy éves koromban azonban újból el kellett zárnom kincsemet, mert a hatodik osztály tanítónője ragaszkodott a tintatartó meg a tollszár használatához.

Amikor tizenkét éves lettem, a zsidó líceumba kerültem, s ekkor töltőtollamat új tasakkal tiszteltem meg, melyben egy ceruza is elfért. Ez már olyan komoly darab volt, hogy zippzárral csukódott.

Tizenhárom éves koromban magammal hoztam a töltőtollat a hátsó traktusba s rengeteget írtam vele.

Aztán tizennégy éves lettem. Ez volt az utolsó évem, amelyet együtt töltöttem kedvenc tollammal. És most...

Egy péntek délután, öt óra elmúlt már, amikor kijöttem a szobámból s írni akartam. Odaléptem hát az asztalhoz, de erélyesen félretoltak; át kellett engednem a helyem Margot-nak és apának, akik itt tanulták a "latinjukat".

Töltőtollam érintetlenül feküdt az asztalon, tulajdonosa pedig sóhajtozva beérte az asztal sarkával és hozzáfogott a babfényesítéshez. Nálunk ez azt jelenti, hogy ledörzsöljük a babszemekről a rárakódott penészt.

Háromnegyed hatkor összesepertem a szemetet s a rothadt babszemekkel együtt újságpapírba göngyölve bedobtam a kályhába. Hatalmas láng csapott ki, s én örültem, hogy a tűz, mely már kialvóban volt, újra feléledt. Közben az asztal is felszabadult, a latinosok kimentek. Most már én ültem oda s addig írhattam volna, ameddig jólesik, de hiába kerestem a töltőtollam, sehol nem találtam. Még egyszer végigkutattam mindent, kereste Margot, kereste anya, kereste apa, kereste Dussel, de a töltőtollnak hűlt helye volt.

- Biztosan bedobtad a babbal együtt a kályhába - jegyezte meg Margot.

- Ugyan, dehogy! - feleltem.

Amikor azonban a töltőtoll estig sem került meg, mindannyian megállapítottuk, hogy elégett, annál is inkább, mert a celluloid kitűnően ég.

Így is volt. Feltevésünket megerősítette az a tény, hogy amikor apa másnap reggel kiszedte a kályhából a hamut, megtalálta benne azt a kis csíptetőt, amellyel a töltőtollat a zsebhez szokták erősíteni. Az arany tollhegy viszont eltűnt. - Valószínűleg beleolvadt a salakba - vélte apa.

Egyetlen sovány vigaszom, hogy töltőtollam a krematóriumba került, oda, ahol egyszer én is végezni szeretném.

Annéd

`1943. november 17, szerda`

Drága Kittym!

Csupa megrendítő esemény történik mostanában. Elli családjában diftériát kapott valaki, s ezért hat hétig nem érintkezhetik velünk. Ez nagy nehézséget okoz az élelmezésnél és a bevásárlásnál, nem szólva arról, hogy mennyire hiányzik nekünk. Koophuis még mindig beteg s három hete csak tejen és kásán él. Így Kralernek őrületesen sok a dolga.

Margot latin írásbelijét beküldi egy tanintézetbe, s onnan egy tanár kijavítva küldi vissza. Margot Elli neve alatt írja a dolgozatait. A tanárja igen kedvesen és szellemesen ír. Valószínűleg boldog, hogy ilyen kitűnő tanítványa akadt.

Dussel - nem tudni, miért - teljesen megzavarodott. Azzal kezdte, hogy valahányszor felment a felső emeletre, elnémult és nem szólt a Van Daan-házaspárhoz. Ez mindannyiunknak feltűnt s amikor már néhány napja tartott, anya figyelmeztette, jól vigyázzon, mert őnagyságával még sok kellemetlensége lesz.

Dussel azzal érvelt, hogy Van Daan úr kezdte, s neki esze ágában sincs megtörni a hallgatást.

Tegnap, november tizenhatodikán múlt egy éve, hogy Dussel megérkezett a hátsó traktusba. Ez alkalommal meglepte anyát egy cserép virággal, de Van Daannénak semmit sem adott, pedig már hetek óta sokszor tett célzást erre az évfordulóra és nem rejtette véka alá azt a nézetét, hogy Dusselnek mindenkit meg kell vendégelnie.

Ahelyett, hogy először is megköszönte volna, amiért olyan önzetlenül befogadták, egy szót sem szólt. November 16-án reggel megkérdeztem tőle, gratuláljak-e vagy kondoleáljak. Azt válaszolta, hogy mind a kettőt szívesen veszi. Anya készségesen vállalkozott a békebíró szerepére, de nem boldogult vele, s így minden maradt a régiben.

"Der Mann hat einen grossen Geist

Und ist so klein von Taten."[7]

Annéd

`1943. november 27, szombat`

Tegnap este elalvás előtt hirtelen megjelent lelki szemeim előtt Lies.

Testét rongyok fedték, arca beesett és lesoványodott. A szeme szokatlanul nagy volt. Szomorú és szemrehányó pillantást vetett rám; körülbelül ezt olvastam ki a szeméből: "Ó, Anne, miért hagytál el? Miért nem segítsz rajtam? Ments ki ebből a pokolból!"

Én, én nem tudok rajta segíteni. Végig kell néznem a többiek szenvedését és halálát. Legfeljebb csak az Istent kérhetem, hogy vezérelje őket vissza hozzánk.

Csak Liest láttam, senki mást, s jól tudtam, miért. Helytelenül ítéltem meg őt; túlságosan gyerekes voltam ahhoz, hogy megértsem nehéz helyzetét. Szegény, nagyon ragaszkodott új barátnőjéhez s azt hitte, hogy el akarom tőle csábítani. Meg tudom érteni, mennyire bánthatta ez szegényt; jól ismerem ezt az érzést!

Olykor megjelenik előttem a szenvedő Lies alakja, de nyomban utána önzőn elmerülök a magam szórakozásaiba vagy nehézségeibe. Bizony, csúful viselkedtem vele szemben. Ezért látom magam előtt sápadt arcát és könyörgő tekintetét. Bárcsak segíthetnék rajta!

Ó, Istenem, nekem itt megvan mindenem, neki meg milyen szomorú sors jutott osztályrészül. Pedig legalább olyan vallásos volt, mint én, s ő is mindenkinek csak jót akart. Miért vagyok éppen én a kiválasztott, aki megmenekül, s miért kell neki esetleg elpusztulnia? Ugyan mi a különbség kettőnk kőzött? Miért vetődtünk oly messze egymástól?

Õszintén szólva, hónapok óta, sőt majdnem egy éve, hogy alig gondolok rá. Csak néha jutott az eszembe, de még sohasem jelent meg előttem ily szörnyű állapotban.

Édes Lies, remélem, hogy megéred a háború végét, visszajössz közénk, s én befogadhatlak és jóvátehetem, amit ellened vétettem.

Igaz, ha nekem módom lesz rajta segíteni, akkor neki sem lesz rá olyan nagy szüksége. Vajon gondol-e még reám; vajon mit érez irántam?

Gyámolítsd őt, édes Istenem. Akkor legalább nem érzi majd olyan egyedül magát. Mondd, hogy szeretettel és részvéttel gondolok rá. Talán így jobban bírja a megpróbáltatásokat.

Nem merek tovább gondolkodni, mert belezavarodom. Állandóan magam előtt látom rám szegzett tekintetét s nem tudok tőle szabadulni. Vajon hisz-e Istenben vagy pedig csupán külső máz volt nála a vallásosság?

Még ezt se tudom róla; sosem szántam rá magam, hogy megkérdezzem tőle.

Lies, édes Lies, bárcsak elhozhatnálak onnan, ahol most vagy, s megoszthatnám Veled, amim van. De késő, már nem segíthetek Rajtad, nem tehetem jóvá, amit ellened vétettem. De soha nem felejtelek el s mindig imádkozom majd Érted.

Annéd

`1943. december 6, hétfő`

Drága Kittym!

Mikulás közeledtével akaratlanul is a múlt évi szépen díszített kosárra gondoltunk, s főként én sajnáltam, hogy idén nem ünnepelhetünk. Addig-addig gondolkoztam, amíg ki nem találtam valami mulatságosat.

Tanácskoztam Pimmel, s egy héttel ezelőtt verset gyártottunk mind a nyolcunkról.

Vasárnap este negyed kilenckor mindnyájan felmentünk a felső emeletre s magunkkal vittük a nagy ruháskosarat is, melyet rózsaszín és világoskék selyempapír mintákkal és rózsákkal díszítettünk fel. A kosarat lefedtük egy nagy ív csomagolópapírral, s egy cédulát tűztünk rá. Mindenkit meglepett kissé az ajándéktárgy terjedelmes volta.

Levettem róla a cédulát és olvasni kezdtem:

`Idén is itt a Mikulás,`
`Rejtekhelyünkön hej, de más,`
`Tekintve az időt s helyet,`
`Oly szívderítő nem lehet.`
`A szép, habár hiú remény,`
`Hogy rabságunk sötét egén`
`Szabadság fényes napja kel,`
`Eloszlott, bánat mosta el.`
`S bár senki semmit nem kapott,`
`Megünnepeljük e napot:`
`Ha csúf is még e zord idő,`
`Nézzük meg, mit rejt a cipő.`

(Közben apával együtt felemeltük a csomagolópapírt.)

Harsány kacagás következett, mert mindenki felfedezte a kosárban a saját cipőjét. Minden pár cipőben kis csomag volt, benne tulajdonosának neve.

Annéd

`1943. december 22, hétfő`

Drága Kittym!

Súlyos influenzám hátráltatott abban, hogy hamarább írjak Néked. Nyomorúságos érzés itt betegnek lenni. Ha köhögési ingerem volt, gyorsan a takaró alá bújtam s igyekeztem - amennyire tudtam - megnyugtatni a gégémet, többnyire azzal az eredménnyel, hogy a köhögés egyáltalán nem múlt el s kénytelen voltam mézes tejet inni s cukrot vagy pasztillát szopogatni. Égnek áll minden hajamszála, hacsak rágondolok ezekre a gyötrelmes kúrákra. Izzadni, borogatni, száraz, majd nedves kendőt tenni a mellemre, meleg folyadékot inni, torkot öblögetni, ecsetelni, mozdulatlanul feküdni, termofórt és melegvizes palackot tenni az ágyba, limonádét inni és mindehhez két óránként hőmérőzni.

Ilyen körülmények között lehet-e egyáltalán meggyógyulni? Az volt a legszörnyűbb, hogy Dussel úr adta a doktor bácsit és pomádés fejét a mellemre hajtva, figyelte tüdőm zörejeit. Nemcsak az zavart, hogy a haja szörnyen csiklandozott, hanem szégyelltem is magam, annak ellenére, hogy már harminc évvel ezelőtt végezte az egyetemet és doktori címet is szerzett. Ugyan miért is fekszik ez az ember csupasz mellemre? Hiszen nem a szerelmesem? Emellett amúgy sem hallja, hogy ott belül mi egészséges és mi beteg. Ki kellene fecskendezni a fülét, mert egyre gyengül a hallása.

Most azonban elég a betegségből. Újból makkegészséges vagyok, nőttem egy centimétert, híztam két fontot, sápadt vagyok és tanulni akarok.

Sok újat nem mondhatok. Kivételesen nagy közöttünk az egyetértés, senki sem veszekszik; ilyen békesség nem volt már vagy fél éve a házban. Elli még mindig el van különítve tőlünk.

Karácsonyra extra adag olajat, édességet és szirupot kapunk. "Karácsonyi ajándékul" kapok egy két és fél centes pénzdarabból készült, ragyogóra csiszolt brosstűt. Ki sem mondhatom, milyen gyönyörű. Dussel úr anyának és Van Daannénak szép tortát ajándékozott. Miep sütötte az ő kérésére. Miepnek rengeteg munkája mellett még erre is időt kellett szakítania. Magam is készítettem valamit Miepnek és Ellinek. Két egész hónapig megtakarítottam a kásámról a cukrot s abból Koophuis úr közvetítésével szaloncukrot csináltatok.

Esik az eső, füstöl a kályha, gyomrunkat nyomja az étel; nem csoda, hiszen folyton dörögnek az ágyúk. Undok háborús hangulat.

Annéd